2014. május 3., szombat

Személyragok a spanyolban

A correr ragozása a kijelentő mód befejezett múlt, jelen
és jövő idejében (Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A Nyelv és Tudomány portál egyik cikkénél, amely a morfológiai nyelvtípusokról szólt, heves vitát váltott ki egy illusztráció (jobbra), melyen a spanyol correr ’fut’ ige ragozása szerepelt három igeidőben: a kijelentő mód egyszerű befejezett múlt (pretérito perfecto simple), jelen (presente), valamint egyszerű jövő (futuro simple) idejében.

Bár az indító hozzászólás eredeti felvetése az volt, hogy – az ottani képfelirattal ellentétben – a ragozás nem csak agglutinálásnak tűnik néhol, hanem valóban az a jövő időben (tehát a harmadik oszlopban), végül is a vita a személyragok kérdése körül bontakozott ki. Két kérdésre keressük tehát a választ: tényleg agglutináló jellegű-e az egyszerű jövő idő, és vannak-e a spanyolban személyragok. A továbbiakban nézzük meg, hol az igazság!

Az első kérdésre nagyon egyszerű a válasz: igen. Mégpedig azért, mert mint ismeretes, a futuro ragjai (történeti okokból) a főnévi igenévhez kapcsolódnak, amely már önmagában is felbontható egy igetőre, egy tematikus magánhangzóra (-a-, -e- vagy -i-) és az -r végződésre (pl. corr|e|r). Az agglutinálás ugyanis azt jelenti, hogy a szóalakok jól szegmentálhatóak egy-egy önálló funkcióval bíró elemre (morfémára). A spanyol jövő idő ragozása esetében ez pedig minden alaknál fennáll, hiszen mindegyikben elkülöníthető a tőtől a tematikus magánhangzó, a főnéviigenév-végződés, valamint az időjel (amely történetileg az haber segédige jelen idejű ragozásából származik). Az utóbbi kettőt a modern elemzés egy morfémába egyesíti, így például a correrá ’futni fog’ igealak a következő három részre (tő–téma–rag) bontható: corr-e-rá.

Térjünk rá a fő kérdésre, a személyragokra. Ehhez először is azt kell megpróbálni meghatározni, hogy mit értünk ez alatt. Hát, nyilván azt a végződést, amely csak azt a szerepet tölti be az igeragozás során, hogy a személyt jelölje. (Fontos kiemelni, hogy „személy” alatt itt és a továbbiakban is mindig a nyelvtani személy értendő – magázásnál például a megszólított fél jelentéstanilag második személy, alaktanilag viszont harmadik.) Mivel ez a nyelvtani számot (egyes vagy többes) is magában foglalja, a spanyol szakirodalom PN (vagy NP) morfémának (a persona ’személy’ és número ’szám’ szavak kezdőbetűiből) nevezi. De miből derül ki egy igealaknál, hogy van-e benne ilyen morféma és mi az? Nos, ahogy fentebb írtam, mivel ennek kizárólag az a szerepe, hogy az ige személyét jelölje, ebből értelemszerűen az következne, hogy igeidőtől-módtól függetlenül adott személyben mindig ugyanaz, vagyis minden igeragozásban megismétlődik. Találunk-e ilyet a spanyolban?

Természetesen találunk. Túl sok nyelvérzék vagy fantázia sem kell ahhoz, hogy lássuk például, hogy többes számban az első személy végződése kivétel nélkül minden igeidőben -mos, a harmadiké pedig minden ragozásban -n. Ezeket tehát teljes bizonyossággal lehet személyragoknak tekinteni. Mi a helyzet a többi alakkal? Azt is láthatjuk, hogy egyes szám második személyben, az egyszerű befejezett múlt és az állító felszólító alak kivételével, minden igeidő -s ragot kap. Ennyi kivétel talán belefér, így nyugodtan mondhatjuk, hogy az egyes számú második személyrag -s, amely e két ragozást leszámítva szintén jelen van. Ugyanez elmondható a – ma már csak Spanyolországban használt – többes szám második személyű alakokról is, melyek végződése az állító felszólító mód (-d) kivételével mindenütt -is (azzal a kiegészítéssel, hogy ez a harmadik ragozású igéknél a kijelentő mód jelen idejében a tematikus magánhangzóval összeolvad: *-iis > -ís).

Az is látható ugyanakkor, hogy az egyes szám első és harmadik személyű alakjainál nem tudunk a végződésben olyan elemet elkülöníteni, amely igeidőtől-módtól függetlenül minden ragozásban megjelenne. Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a két személyben nincs személyrag, csupán flektáló végződés: ez jelöli az igeidőt, a módot, a személyt és a számot is egymagában – azaz, itt fúzió van.

(Forrás: El Mexicano / NGLE / GDLE)

Az eddigieket összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy – a kijelentő mód egyszerű befejezett múltjának egyes szám második (∅), valamint a felszólító mód második személyű állító alakjai (∅, -d) kivételével – a spanyol személyragok az alábbiak (∅ = nem különíthető el):

∅, -s, ∅, -mos, -is, -n.

Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében – az állító felszólító alak kivételével – egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében ez gyakran betoldódik (pl. *fuistes, *pedistes, *quisistes stb.). Ez szintén csak megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban egyértelműen személyragként azonosítják.

Felhasznált irodalom

  • Real Academia Española, Asociación de Academias de la Lengua Española (2009): Nueva gramática de la lengua española, 4.4c–d, 4.5ñ–r, 192–193, 202–203.
  • Ignacio Bosque, Violeta Demonte (1999): Gramática Descriptiva de la Lengua Española, 75.2.1., 4924–26.
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2 megjegyzés:

  1. Ez a cikk is kivalo lett! Ket dolgon gondolkoztam el olvasva a bejegyzest.

    Egyreszt, amit mindig is gondoltam, es itt a cikkben jol le van vezetve, hogy az agglutinacio es a flexio hataranak meghatarozasa mennyire onkenyes. Persze nem mondjuk az arabra gondolok, ahol ez egyertelmu, de a spanyolnal, es korlatozottabban meg a latinnal is, azert a flexio nem ilyen egyertelmu.

    A masik, amin elgondolkodtam, az a hiperkorrekcio lenne.

    "Említést érdemel még, hogy mivel az egyes szám második személyében – az állító felszólító alak kivételével – egyedül a kijelentő mód egyszerű befejezett múltja nem végződik -s-re a sztenderd nyelvben, az iskolázatlanabb beszélők mindennapi nyelvében ez gyakran betoldódik (pl. *fuistes, *pedistes, *quisistes stb.). E hiperkorrekció szintén csak megerősíti azt, hogy az anyanyelvi beszélők az -s végződést ezekben az alakokban egyértelműen személyragként azonosítják."

    Ez a kijelentes a cikk temaja szempontjabol egyertelmuen erositi a megelozo kovetkeztetest (az -s semelyrag voltat) Csak a hiperkorrekcio szon gondolkodtam el.

    A hiperkorrekcio egy szabaly hibas hasznalata, analogiakent olyan helyzetben is ahol nem alkalmazando, a bizonytalan nyelvhasznalok reszerol (ilyen a magyarban is van boven, pl. a -ban, -ben rag haszalata a hova? kerdesdre, stb). Ez a fent emlitett esetben is igy van. De szerintem a hiperkorrekcio kifelyezetten szociolingvisztikai fogalom, a teves analogian kivul szerintem az is feltetele, hogy a hasznalo, tipikusan egy alacsonyabb presztizsu nyelvvaltozat beszeloje, a megbelyegzes elkerulese vegett, tudatosan (de tevesen) kivanja a magasabb presztizsu nyelvvaltozatot hasznalni. Ennel az esetnel, mivel ez a masodik feltetel nem all fenn, szerintem nem hiperkorrekcio, egyszeru tevedes. (bar ismetlem, termeszetesen a cikk mondanivaloja szempontjabol ez lenyegtelen)

    Kicsit arnyalja a kepet, elgondolkoztatott, hogy lehetne hiperkorrekcio, ha ez a spanyol dialektusoknal elterjedt szo ill. szotag vegi s eliziojanak a kerulese miatti lenne. De szerintem ebben az esetben ez nem jon szoba (pl mert olyan teruleteken, ill olyan beszeloktol is hallottam pl a *fuistes, stb alakokat, ahol es akiknel a szovegi s mindig megtartott.)

    Kivancsi lennek a te szemelyes velemenyedre, hogy e szociolingvisztikai tenyezo hianya eseten is hiperkorrekcionak szamit-e. (a hiba modja azonos, de az motivacioja nem), ill. ha meg lehetne kerdezni Dr. Kalman Laszlot is, az is nagyon jo lenne, regota erdekel a szociolingvisztikai kifelyezesek kiterjeszto hasznalatanak korlatai.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez jó kérdés, és valóban, erre egy nyelvész tudna érdemben válaszolni. Szerintem nem feltétlenül szociolingvisztikai fogalom, én úgy tudom legalábbis (persze lehet, hogy rosszul), hogy nem jelent többet az analógia téves/kelletlen alkalmazásánál. A lényege szerintem inkább az, hogy a hiperkorrekció mindig valami pluszt feltételez, amit a beszélők hozzátesznek valamihez, ami „szabályosan” nincs (pl. az egyenlőre az egyenlő hatására, mivel az egy|előre összetételnek ma már nincs értelme a beszélők számára).

      FRISSÍTÉS: Megkérdeztem Kálmán Lászlót, szerinte jól gondolod. Akkor én tudtam rosszul. Javítottam is a cikkben.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.