2013. augusztus 31., szombat

Milyen a Mexikóban beszélt spanyol?

Nagyon sokan éppen azért nem szeretik, amiért mások szerint a legszebb: a magyar fül számára „tiszta”, kifinomult hangzása. Mindez persze teljes mértékben egyéni ízlés kérdése, és rögtön az elején le kell szögezni, hogy dialektológiai szempontból valójában nincs „mexikói spanyol” – hiszen egy ilyen nagy kiterjedésű területen nyilván nem beszélhetnek egy teljesen egységes nyelvjárást. Ezért a köznyelvben, amikor a mexikói spanyolra utalunk, valójában a közép-mexikói fennsíkon – beleértve Mexikóvárost – beszélt és a média által is képviselt, a „sztenderd” nyelvhez legközelebb álló spanyol nyelvváltozatot értjük. Nézzük meg röviden, melyek is a jellemzői! (Az átírásban a pontosság kedvéért IPA-jeleket fogok használni.)

Azt szokták mondani, a mexikói spanyol hangzása a „legtisztább”, vagy ahogy maguk a mexikóiak vallják: Hablamos sin acento, vagyis ’Akcentus nélkül beszélünk’. Tudományos értelemben véve természetesen nincs ilyen, mivel minden nyelvjárást valamilyen „akcentussal beszélnek” egy másikhoz képest. Tény viszont, hogy a közép-mexikói spanyolban, amiért hangzását tisztának halljuk, nem „nyelnek le” bizonyos mássalhangzókat – például a magánhangzók közötti /d/-t és /g/-t, ahogy a spanyolok, vagy a szó és szótag végi /s/-t, ahogy nagyon sok déli típusú nyelvváltozatban –, továbbá minden esetben egyszerűsítés nélkül ejtik a művelt eredetű latin mássalhangzó-torlódásokat, mint amilyenek a -bs-, -cc-, -ct-, -pc-, -pt-, -x- stb. Megőrzött valódi matuzsálemeket is, például az oscuro (< lat. OBSCŪRU) ’sötét’ szó a mexikóiak ajkán ma is obscuro [oβsˈkuro], a nyelvterület összes többi részén legfeljebb [osˈkuro], a délspanyol nyelvjárásokban meg inkább [oʰˈkuro]~[okˈkuro].

Mexikóváros főtere, a Plaza de la Constitución a Catedral Metropolitana de la Asunción de María székesegyházzal
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mexikói spanyol persze sok mindenben egyezést mutat a többi latin-amerikai spanyol nyelvjárással, ezekre nem is érdemes a sorokat pazarolni (lásd pl. seseo és yeísmo vagy a ll kiejtése). Amiben viszont a mexikói népnyelv eltér minden más nyelvváltozattól, az a hangsúlytalan magánhangzók redukciója, főleg szó végi /s/ előtt (pl. a partes szó ejtése így lehet [ˈparts] is), ami miatt sokak számára a hangzása „kemény”, és kissé a németre is emlékeztet (más spanyol nyelvjárásokban a magánhangzók a legstabilabbak, míg a mássalhangzók gyengülnek). A választékos nyelvre azonban nem jellemző ez a jelenség. Ami még a kiejtéshez tartozik, a mexikói spanyolban erős a tendencia a hiátusok (egymás melletti, de külön szótagokhoz tartozó magánhangzók) kerülésére, vagyis amit máshol inkább hiátussal, Mexikóban kettőshangzóval ejtenek: pl. guion [giˈon], Mex. [ˈgjon] ’forgatókönyv’, toalla [toˈaʝa], Mex. [ˈtwaʝa] ’törölköző’ stb. A szóhatároknál az /s/+/r/ általában [ʒ]-nek (kb. magyar zs) hangzik, pl. los ricos [loʒˈʒikos] ’a gazdagok’ (választékos nyelvben [losˈrːikos], ill. az általános spanyol megoldás az [r] megnyújtása: [lorˈrːikos]). A szó végi /r/ beszédszünet előtt gyakran asszibilálódik (mintha a magyar r és s hangot ejtenénk egyszerre): pl. ¡a ver! [aˈβeʑ] ’lássuk!’, salir [saˈliʑ] ’kimegy/-jön’ – ez a jelenség főleg a középosztálybeli nők körében elterjedt.

A nyelvtan vonatkozásában szintén nincsenek lényeges különbségek a többi latin-amerikai spanyol nyelvváltozathoz képest: tegezésnél egyes számban a használatos, ahogy Spanyolországban (kivétel Chiapas állam, ahol a vos jellemző), többes számban pedig az ustedes, a hozzájuk tartozó igealakokkal; a két befejezett múlt (pretérito perfecto simple és compuesto) között inkább „befejezettség” vs. „gyakoriság/élményszerűség” jellegű a különbség: cantó en inglés ’angolul énekelt’, ill. ha cantado en inglés ’énekelt már [többször] angolul’. Érdekességként említendő viszont a desde ’-tól, -től kezdve’ és az hasta ’-ig’ elöljárószók általánostól eltérő használata: Mexikóban ezeket ugyanis ’már/még akkor’, illetve ’addig nem (csak utána)’ értelemben használják; tehát például az Estudio hasta el viernes mondatnak míg az általános spanyolban ’Péntekig tanulok’ a jelentése, Mexikóban éppen az ellenkezője: ’Péntekig nem tanulok ~ Péntektől tanulok’.

Acapulco – ez is Mexikó! (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Jellemzően viszont a sajátos szóhasználat az, ami miatt a mexikói spanyolt sokan nehezen értik. A mexikói szókincs egyfelől archaikus – máig használnak olyan szavakat, amelyek más spanyol nyelvváltozatokból már kikoptak, pl. antier (< lat. ANTE HĔRI) ’tegnapelőtt’ (ált. sp. anteayer), platicar ’beszél(get)’ (ált. sp. hablar) stb. –, másfelől rendkívül gazdag különféle indulatszavakban (pl. ¡ándale!, ¡órale!, ¡nombre! stb.), amely a spanyolországi spanyolra megint csak nem jellemző. Emellett megvan a sajátos szlengje is, ahogy minden hispán országnak, pl. chamba ’meló, munka’, lana ’lóvé’, vieja ’csaj, nő’ stb. Természetesen sok azték jövevényszó is bekerült a mexikói spanyolba, ahogy maga az ország neve is nahuatl eredetű.

A mexikói spanyol a legnagyobb presztízzsel bíró nyelvváltozat Latin-Amerikában, talán a mexikói szórakoztatóiparnak köszönhetően. A szakemberek abban is egyetértenek, hogy a „sztenderd” vagy „semleges” spanyolhoz legközelebb álló nyelvváltozat, aminek Ramón Menéndez Pidal (1869–1968) spanyol nyelvtörténész szerint történelmi okai vannak:
La ciudad de Méjico fue, naturalmente, guía soberana en la formación del lenguaje colonial más distinguido. Prodigio de asimilación cultural, único en la historia de las naciones coloniales, ostentó muy pronto un nivel de vida espiritual y material comparable al de las mayores ciudades de la metrópoli. Conquistada en 1521, a los ocho años tenía sede catedral; en 1535 comienza a ser corte de virreyes; se hace cabeza de arzobispado en 1547; en 1530 empieza a tener imprenta, la primera del Nuevo Mundo; inaugura su universidad en 1553, y el ambiente literario a que ella sirve de centro atraía a su seno… a los más ilustres escritores sevillanos.
„Mexikóváros természetesen uralkodó vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. A kulturális asszimiláció csodája, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítását követő nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelyévé vált; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban bevezetik a könyvnyomtatást, az Újvilágban először; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez” – állította az egykori neves nyelvész.

Cancún, a híres turistaparadicsom Quintana Roo államban (Yucatán-félsziget). A városnév eredete a maja kaan kun,
melynek jelentése ’kígyófészek’. (A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami az ország nyelvjárási képét illeti, alapvetően tíz zónára osztható fel, amelyek az alábbiak:
  • Yucatán-félsziget, ahol a maja nyelv hatásával kell számolni;
  • Chiapas állam, amely eredetileg nem Új-Spanyolország, hanem a Guatemalai Helytartóság (Capitanía General de Guatemala) része volt, így nyelvhasználata közelebb áll a közép-amerikai nyelvjárásokhoz (pl. a helyett a vos személyes névmás használata);
  • Tabasco állam, ahol a yucatáni és a veracruzi közötti átmeneti nyelvjárást használják;
  • Veracruz állam, melynek nyelvjárása a karibihoz és az andalúzhoz hasonló;
  • Oaxacai fennsík, melynek nyelvhasználata közel áll a központihoz;
  • Központi nyelvjárás (a középső fennsík Mexikóvárossal);
  • Oaxaca és Guerrero államok Csendes-óceáni partjai;
  • Északnyugati térség (Sinaloa, Chihuahua, Sonora és Baja California államok), melynek egyik jellegzetessége, hogy a ch /ʧ/ [ʃ]-nek (kb. magyar s-nek) hangzik;
  • Északi fennsík;
  • Északkeleti térség (Tamaulipas és Nuevo León államok).
Az alábbiakban meghallgatható, hogy hangzik a beszélt mexikói spanyol: a felvételen egy mexikóvárosi lány mesél hazája nevezetességeiről. Az elhangzott szöveg itt olvasható.


(A hanganyag kivonat a NGLE Fonética y fonología című kötetének DVD-mellékletéből, minden jog fenntartva.) Akit pedig bővebben érdekelnek a mexikói spanyol nyelvjárások, a Wikipédiában olvashat róla részletesebben.

Felhasznált irodalom

  • Manuel Alvar (Director) (1996): Manual de dialectología hispánica. El Español de América, Ariel Lingüística, Barcelona, 81–89. [México]
  • RAE–ASALE (2011): Nueva gramática de la lengua española. Fonética y fonología, Espasa, Barcelona, 260.

2013. augusztus 24., szombat

Nemi kérdés az újlatin nyelvekben

A spanyol főnevek neméről szóló cikk után olvasónk a nemek alakulásának történetére lenne kíváncsi – vagyis arra, hogy egy főnév miért lett éppen hímnemű vagy nőnemű a spanyolban, illetve más újlatin nyelvekben. Az ilyen kérdések valóban izgalmasak, noha a nyelvváltozások kiváltó okára nem is mindig van pontos magyarázat. Jelen esetben viszont a válasz viszonylag egyszerű

Mint ismeretes, a klasszikus latinban három nyelvtani nem volt (hím-, nő- és semlegesnem), azonban nem voltak közöttük teljesen világos alaktani különbségek. Talán annyit lehet általánosságban megállapítani, hogy alanyesetben a hímnemet leggyakrabban az -US, a nőnemet leggyakrabban az -A, a semlegesnemet pedig sokszor az -UM végződés jelölte – amely a vulgáris latinban ugyanúgy hangzott, mint a hímnemű végződés. Nagy vonalakban elmondható, hogy az újlatin főnevek általában őrzik a latinból örökölt nemüket, a semlegesnem kivételével, amely mint kategória, csak a románban – ahol igazából egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű, tehát kétnemű főneveket jelöl – és néhány kisebb regionális nyelvben maradt fenn (bár nem mindig a latin semlegesnem folytatásaként); és persze néhány esetben történt nemváltás is.

(A cikkben lévő táblázatok „Latin” oszlopában, ahol ez külön nem szerepel, ott a vulgáris/beszélt nyelvi alakok vannak feltüntetve.)

Példák néhány latin főnév örökölt alakjaira, a nemük jelölésével (Forrás: El Mexicano)

A latinban a két legnépesebb főnévragozási csoportot az első (A-tövűek) és a második (O-tövűek) alkották. Az első deklinációhoz nőnemű főnevek (CASA ’ház’, MĒNSA ’asztal’, TĔRRA ’föld’ stb.) és néhány hímnemű (SCRĪBA ’írnok’, NAUTA ’hajós’) tartozott; a második főnévragozásban voltak hímneműek (DŎMINUS ’úr’), semlegesneműek (CASTĔLLUM ’vár’) és néhány nőnemű (HŬMUS ’föld [talaj]’, PĬRUS ’körtefa’). A harmadik rendelkezett hímneműekkel (PATER ’apa’), nőneműekkel (MATER ’anya’) és semlegesneműekkel (CŎRPUS ’test’); a negyedikben szintén voltak hímneműek (PŎRTUS ’kikötő’), nőneműek (MANUS ’kéz’, TRIBUS ’törzs’) és semlegesneműek (CŎRNU ’szarv’) is, míg az ötödik deklinációhoz egyetlen hímnemű főnév tartozott (DIES ’nap’, amelyet bizonyos jelentésekben nőneműként is használtak), az összes többi nőnemű volt (MATERIES~MATERIA ’(fa)anyag’, SERIES~SERIA ’sorozat’ stb.).

A vulgáris latinban azonban a főnevek végződése csak -U, -A, -E, valamint korlátozott számú mássalhangzó (-L, -N, -R, -S) lehetett, és erős analógiás tendencia volt arra, hogy az -U végűeket a hímnemmel, az -A végűeket pedig a nőnemmel azonosítsák (így például a nőnemű DŎMUS ’ház’ > ol. duomo ’nagytemplom’ hímneművé vált – vö. MANUS > ol. és sp. mano, fr. main, port. mão, rom. mână, amely nőnemű maradt). Az -E vagy mássalhangzós végződésű hím- és nőnemű főneveknél azonban előfordult ingadozás a nemek használatában, ami egyes esetekben nemváltáshoz vezetett – az alábbi táblázat néhány ilyen főnév újlatin eredményeit mutatja (kék színnel a hímneműek, pirossal a nőneműek szerepelnek, a nemet váltott alakok halvány sárgával kiemelve).

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano / MLR)

Mint a táblázatból látható, egyedül a portugál őrzi a ’fa’ jelentésű nőnemű ÁRBORE(M), a román pedig a ’bolha’ jelentésű hímnemű PŪLICE(M) eredeti nemét, az összes többi nagyobb újlatin nyelvben nemet váltottak (tehát ez valószínűleg már a kései latinban történhetett a központi területeken), de érdekes a SÁNGUINE(M) ’vér’ főnév román folytatója is, amely semlegesnemű lett. A sárga cellákat összesítve az is leolvasható, hogy az eredeti nem megőrzése tekintetében (legalábbis a táblázatban szereplő példák alapján) az olasz a legkonzervatívabb, míg a katalán és a francia a legújítóbb – bár az is igaz, hogy ilyen kis számú példából nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanitt említésre érdemes még, hogy már a latinban is volt néhány kétnemű vagy ingadozó nemű – azaz hím- és nőneműként egyaránt használatos – főnév, ezt őrzi a például a spanyol a CANALIS, -E(M) ’csatorna, rés’ > el/la canal főnévben.

Ami a latin semlegesnemű főneveket illeti, fejlődésüket a fentebb leírtakhoz hasonlóan alapvetően a végződésük határozta meg: az -U végződésűek rendszerint hímneműek lettek (VĪNU ’bor’ > ol. és sp. vino, port. vinho, kat. vi, fr. vin; PĬRU ’körte’ > sp. pero ’egyfajta alma és fája’), míg többes számú, -A-ra végződő, gyűjtőnévként használt alakjuk gyakran egyes számú nőnemű főnévvé vált, bizonyos esetekben gyűjtőnévi minőségét is megőrizve (PĬRA ’körték’ > ol., sp., port., kat. pera, fr. poire, rom. pară, ’körte’; LĬGNA ’fadarabok’ > sp. leña ’tűzifa’; FOLIA ’falevelek’ > sp. hoja ’falevél, lap’). Az -E-re vagy mássalhangzóra végződő semlegesnemű főnevek – mivel végződésük alapján nem voltak egyértelműen azonosíthatóak egyik nemmel sem a kettő közül – hol hím-, hol nőneműek lettek (MARE ’tenger’ > ol. il mare, sp. el/la mar – de inkább hímnemű –, fr. la mer, rom. marea; MĔL ’méz’ > ol. il miele, fr. le miel, port. o mel – hímneműek – és sp. la miel, kat. la mel, rom. mierea – nőneműek). További példákért lásd az alábbi táblázatot.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Összességében megállapítható tehát, hogy az -E vagy mássalhangzós végű semlegesnemű főnevek vonatkozásában a román főleg, illetve a katalán és a spanyol a nőnemet részesítette előnyben, míg az olasz, a francia és a portugál inkább a hímnemet választotta.

A latin és a román semlegesnem

Külön érdemes szót ejteni a román semlegesnemről (neutru), amely – mint már említettem – egyes számban hímnemű, többes számban nőnemű főnevekre utal, ezért nevezik őket kétneműeknek (ambigene) is egyes román nyelvtanokban. (Tulajdonképpen ez is csak annyiban tér el a semlegesnem többi újlatin folytatásától, hogy nem történt jelentéshasadás az egyes és a többes számú latin alak között, és nem lettek belőle ezért eltérő egyes számú – hím-, illetve nőnemű – főnevek.)

Hozzáteszem, hogy hasonló jelenségek más újlatin nyelvekben is előfordulnak, de a románnal ellentétben csak ritka kivételként – rendhagyó főnevekként – jelennek meg (pl. ŎVUM, -A ’tojás(-ok)’ > ol. l’uovo ’a tojás’, hímnemű, és le uova ’a tojások’, nőnemű; vagy esetleg a sp. arte abstracto ’absztrakt művészet’, hímnemű, és bellas artes ’szépművészet(ek)’, nőnemű).

A latin semlegesnemű főnevek egy része a románban nőneművé vált (főleg talán azok, amelyek -E-re végződtek a románt megelőző vulgáris latin változatban; példák artikulussal: LŪME ’világ(osság)’ > lumea, MARE ’tenger’ > marea, *FĔLE (FĔL) ’epe’ > fierea, *MĔLE (MĔL) ’méz’ > mierea – ld. még a táblázatot fentebb!), egy másik részük semlegesnemű maradt (leginkább az -U-ra végződőek; példák egyes és többes számban: *MELU (MALUM) ’alma’ > măr / mere, VĪNU ’bor’ > vin / vinuri, CASTĔLLU ’vár’ > castel / castele, BRACCHIU ’kar’ > braţ / braţe, LĬGNU ’fa(anyag)’ > lemn / lemne, TĔMPU ’idő’ > timp / timpuri, PĔCTU ’mell(kas)’ > piept / piepturi).

Ugyanakkor számos hímnemű latin főnév is semlegesneműként folytatódott – vagyis többes számuk nőnemű lett (DĬGITU ’ujj’ > deget / degete, NŬMERU ’szám’ > număr / numere, ANĔLLU ’gyűrű’ > inel / inele, CARRU ’szekér’ > car / care, FOCU ’tűz’ > foc / focuri, CAMPU ’mező’ > câmp / câmpuri). Éppen ezért nem tudni pontosan, hogy valóban a latin semlegesnem folytatása-e a román semlegesnem, vagy pedig már belső fejlemény.

Felhasznált irodalom

  • José Enrique Gargallo Gil, Maria Reina Bastardas (coords.) (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona, 262–264. (MLR)
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2013. augusztus 20., kedd

Hová megy a spanyol diák? Hát Szevasztopolba!

Spanyolországban egészen a középkorig visszamenő gyökerekkel rendelkező hagyománya van a tunázásnak, amely a múlt században Latin-Amerikában is elterjedt.

De mi is az a „tunázás”? A spanyol tuna szó egyetemistákból álló folklórzenekart jelent, akik különböző címerekkel és szalagokkal díszített egyetemi bársonyköpenyben tradicionális spanyol szerelmes dalokat, szerenádokat adnak elő különféle lantokkal, gitárokkal és csörgődobbal kísérve; egyúttal – mint egyes számban használt gyűjtőfogalom – jelenti magát a zenei hagyományt is. Szinte minden spanyol egyetemnek van saját tunája, és a zenekari tagság nem szűnik meg a diploma megszerzésével: aki egyszer belépett, örökre tag marad.

A tunának még versenykoncerteket is rendeznek, és külön dalrepertoárja is van a műfajnak. A dalok zenei stílusa általában keringő, pasodoble vagy pasacalle – az utóbbi (jelentése tkp. ’utcai menet’) a pasodobléhoz hasonló induló.

Tuna de Aparejadores de Madrid, a madridi építészek zenekara (Forrás: Facebook)

Maga a tuna szó – legalábbis ebben a jelentésben – francia eredetű a spanyolban: a t(h)une [tün] latinosítása/spanyolosítása, melynek eredeti jelentése a francia argóban ’alamizsna’ volt, majd innen ’ötfrankos’, végső forrása pedig a roi de Thunes [ruá dö tün], azaz ’Tunisz királya’ kifejezés, ahogy a koldusok királyát nevezték a 15–17. században. Ebből a mai spanyol jelentés valószínűleg az utcai vándorzenészekre utalva alakult ki. Szinonimája ’egyetemista-zenekar’ jelentésben az estudiantina.

A műfaj egyik leghíresebb képviselője a Tuna de Aparejadores de Madrid (hivatalosan Tuna de Arquitectura Técnica de Madrid), a Madridi Műszaki Egyetem (Universidad Politécnica de Madrid) építészmérnöki karának zenekara. Tőlük hallhatjuk az alábbiakban a Sebastopol (Szevasztopol) című népszerű pasacalle saját feldolgozását. Na de hogy jön ide ez az ukrán város? Azt hiszem, a dalszövegből nem lesz nehéz rájönni a poénra!


Sebastopol

Escucha, niña, este pasacalle
Que dedicado a tu belleza va
Por ser la chica más guapa del barrio
La más bonita de la Universidad

Oye, Venancia, este pasacalle
Que dedicado a tu belleza va
Por ser la chica más guapa del barrio
La más bonita de la localidad

Se va, se va, se va
Se va, se va a Sebastopol  
(3×)
Se va, se va, se va
Se va, se va y no volverá

Hallgasd, leány, ezt az indulót
Mely a szépségednek szól
Mert a legcsinosabb lány vagy a kerületben
A legszebb az egyetemen

Hallgasd, Venancia, ezt az indulót
Mely a szépségednek szól
Mert a legcsinosabb lány vagy a kerületben
A falu legszebbike

Elmegy, elmegy
Elmegy Szevasztopolba   (3×)
Elmegy, elmegy
Elmegy és már nem tér vissza

(A második versszak tartalma valójában ironikus, hiszen a Venancia Spanyolországban jellemzően idős falusi nők neve.) Az alábbi videón a zenekar fellépése látható az egyetem 2013. április 20-án rendezett 30. „Műszaki Dalverseny”-éről (XXX Certamen Politécnico), ahol még azt is megmutatják, miként lehet az írógépet hangszerként használni. Nem mellesleg több kategóriában is elvitték az első díjat, mint például a „legjobb hangszerelés” és a „legjobb csörgődob”. Jó szórakozást hozzá!


Jogi nyilatkozat: A fénykép és a dal blogban történő közzétételéhez a zenekar hozzájárult.

2013. augusztus 17., szombat

Ladino, a „mumifikálódott” 15. századi spanyol

Ladino nyelvű újság fejléce 1931-ből
A spanyol nyelvjárásokról már szóltam általánosságban a blogon, azonban van egy olyan – ma már sajnos nagyon kevés számú beszélő által használt – spanyol nyelvváltozat, amelyre külön is érdemes kitérni egy cikk erejéig.

A kisebbségi nyelvek, nyelvváltozatok sok esetben jóval konzervatívabbak maradnak bizonyos tekintetben az elterjedtebb nyelvjárásoknál, rokon nyelveknél, ami nem véletlen: minél kevesebben és elszigeteltebben használnak egy nyelvet, annál kevésbé tud érvényre jutni nagyobb közösségekben, így sokkal lassabban is „fejlődik” – de természetesen ugyanúgy változik, mint minden élő nyelv.

Így igaz ez például az Ibériai-félszigeten beszélt nyelvek közül a galiciaira és katalánra is, amelyek hangtanilag – még az újításaikkal együtt is – konzervatívabbak a spanyolnál, de ugyanez érvényes az aragóniai nyelvváltozatokra is. A legérdekesebb azonban az az eset, amikor egy adott korban a még teljesen ugyanazt a nyelvet beszélő nyelvközösségtől elszakad egy kisebbség, majd letelepszik máshol a világon, ahol felveszi az ott beszélt nyelve(ke)t, de megőrzi az eredeti, saját nyelvét is még több száz éven keresztül.

Pontosan ez történt a spanyol inkvizíció (Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición) által 1492-ben Spanyolországból elűzött zsidó közösségek nyelvével: magukkal vitték az akkori kasztíliai anyanyelvüket – többek között a Balkánra és a Közel-Keletre (mai Izrael, Törökország) –, amelyet azóta is őrzinek, méghozzá majdnem abban a 15. századi állapotában, amikor elhagyták eredeti hazájukat. Ez a nyelvváltozat a ladino (< lat. LATĪNUS ’latin’), ahogy a nemzetközi források nevezik (ami nem tévesztendő össze az újlatin nyelvek galloromán csoportjába tartozó egyik rétoromán dialektussal, az Észak-Olaszországban beszélt ladinnal!), magyarul zsidóspanyol vagy szefárd, spanyolul judeoespañol, ladino vagy sefardí (az utóbbi Spanyolország héber nyelvű elnevezéséből), saját neve a tudományos forrásokban djudezmo [dzsudezmo], de maguk a beszélők gyakran egyszerűen csak ’spanyol’-nak (español, espanyol) hívják.

Francisco de Goya: Tribunal de la Inquisición (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Ma összesen kb. 110 000 beszélő anyanyelve, akik valamennyien két- vagy háromnyelvűek, hiszen a befogadó országok nyelvét (a hébert, a franciát, a törököt, valamelyik délszláv nyelvet stb.) is beszélik, így az idők során természetesen ezek is hatottak főleg a szókincsére, legfőképpen a héber. Archaikus voltából adódóan ugyanakkor nem csak a mai spanyollal, hanem az Ibériai-félsziget és a Mediterráneum más újlatin nyelvváltozataival is mutat hasonlóságokat.

Lejegyzésére a héber és a latin ábécé is használatos. Izraelben általában a héber ábécével írják, míg a latin írású országokban (pl. Törökország) a nemzetközi latin/angol ábécén alapuló fonetikus írást használják – bár egységesített helyesírással sosem rendelkezett. A spanyol nyelvű forrásokban általában a „hagyományos” (történeti-fonetikus) spanyol helyesírást használják, a cikkben lévő példákban én is ezt fogom alkalmazni (lásd még az alábbi táblázatot). Létezik írott sajtó is ladino nyelven, a Wikipédiának pedig szintén van ilyen nyelvű változata. Izraelben 1997-től hivatalos nyelvvédő intézménye is működik Autoridad Nasionala del Ladino néven.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A ladino hangzása leginkább az argentin spanyoléra emlékeztet, és főleg a mássalhangzórendszerében, illetve a szókincsében konzervatív, de ugyanakkor újítások is megfigyelhetőek benne a „köz-spanyol”-hoz képest. Főbb eltérései a sztenderd kasztíliaitól az alábbiak (használt rövidítések: lad. = ladino, m. sp. = modern sztenderd spanyol; a szavak átírásánál a pontosság kedvéért az IPA-jeleket használom):
  • Megőrizte a középkori spanyol sziszegőhangok közül az /sz/–/z/ (IPA: /s/–/z/) és az /s/–/zs/ (IPA: /ʃ/–/ʒ/) megkülönböztetését (a /c/–/dz/ – IPA: /ʦ/–/ʣ/ – hangokból is /sz/–/z/ lett): pl. lad. hazer [aˈzer], m. sp. hacer [aˈser]~[aˈθer] (< ósp. fazer [faˈʣer]); lad. hijo [ˈiʒo], m. sp. hijo [ˈixo] (< ósp. fijo [ˈfiʒo]); lad. dexar [deˈʃar], m. sp. dejar [deˈxar] (< ósp. dexar [deˈʃar]) stb. A /ʒ/ szó elején [ʤ]-nek hangzik: gente [ˈʤente].
  • Bizonyos szavakban megőrizte a szókezdő latin [f]-et, bár ingadozás figyelhető meg: favlar~havlar (< lat. FABULARE, vö. m. sp. hablar).
  • /o/ és /ue/ előtt a szókezdő n- > m-re változott: pl. nos > mos (< lat. NŌS), nuevo > muevo (< lat. NŎVU) stb.
  • Egyes szavakban a sztenderd spanyol /ie/ és /ue/ kettőshangzók helyén az /e/ és /o/ egyszerű magánhangzókat találjuk: pl. m. sp. recuerdo, lad. recordo~recodro
  • Szavak belsejében a /sk/ kapcsolat [ʃk]-nak hangzik: buscar [buʃˈkar] (m. sp. [busˈkar]), escola [eʃˈkola] (m. sp. escuela [esˈkwela]), asquenazí [aʃkenaˈzi] (m. sp. [askenaˈsi]) stb.
  • A többes szám második személyű igevégződés a sztenderd spanyol -ais (-áis), -eis (-éis) -is (-ís) helyett -ax [-aʃ], -ex [-eʃ], -ix [-iʃ]: favlax (habláis), comex (coméis), bivix (vivís).
  • Az egyszerű befejezett múlt egyes szám első személyének végződése mindhárom ragozásban -í: favlí (m. sp. hablé), comí, biví; a második személy -ates és -ites: favlates, comites, bivites (m. sp. hablaste, comiste, viviste), a többes szám második személy pedig -átex és -ítex: favlátex, comítex, bivítex (m. sp. hablasteis, comisteis, vivisteis).
  • Megőrzött régi szavakat, amelyek a modern sztenderd spanyolból már kivesztek vagy archaikusnak számítanak: pl. meldar ’olvas’ (< k. lat. MELETĀRE < gör. μελετάω (meletáō) ’tanul’), morar ’lakik’ (< lat. MORĀRE).
Példaként az alábbiakban egy szarajevói születésű ladino anyanyelvű beszélővel láthatunk interjút. A videót az Autoridad Nasionala del Ladino készítette.


A ladino gazdag költészeti hagyományokkal, saját irodalommal, közmondásokkal, népdalokkal is rendelkezik. Az alábbi tradicionális dal Törökországból származik, és egy török italról szól: La vida do por el raki, vagyis ’Az életem adom a rakiért’ – Joaquín Díaz előadásában (szöveg és fordítás).


La vida do por el raki

La vida do por el raki
No puedo yo dexarlo
De beber nunca me hartí
De tanto amarlo

Cuando está en el barril
Él no habla del todo
Cuando me hago yo candil
Tomo baños de lodo

Él ya mos haze divorsar
Casamientos de oro
La vida mos haze pasar
Con risas y con lloros

Me sento yo hijo varón
Me sento yo primario
Sin tener liras al caxón
Me sento millonario

Az életem adom a rakiért
Nem tudom én elhagyni őt
Az ivással sosem teltem be
Annyira szeretem őt

Amikor a hordóban van
Ő nem beszél egyáltalán
Amikor én lángolok
Iszapfürdőt veszek

Miatta már szétmentek
Arany házasságok
Miatta az életet
Sírással és nevetéssel töltjük el

Férfiúnak érzem én magam
Fontosnak érzem én magam
Még ha nincs is sok líra a dobozban
Milliomosnak érzem magam

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2013. augusztus 10., szombat

Hogyan vált az ĕ és az ŏ kettőshangzóvá?
Egy érdekes újlatin hangváltozás története

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt alapszókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: vagy egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó gyengülés következtében magánhangzóvá válik, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista; LEGE ’törvény, szabály’ > *[leje] > sp. ley stb.), vagy két szomszédos magánhangzó egy szótagban történő egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.), vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy a fenébe lesz egy magánhangzóból kettőshangzó, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [ie] és rövid [o] > [uo]~[ue]~[oa] változás is, amely a szárd, a katalán, a portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban (habár megjegyzendő, hogy sok portugál nyelvjárásban – például Brazíliában – szintén kettőshangzót ejtenek ilyen helyzetben, csak ezt a helyesírás egyszerű magánhangzónak jelöli).

(Forrás: El Mexicano)

Hogyan kezdődhetett a változás?

Ezek a változások túl sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. De vajon hogyan lesz a rövid [e]-ből és [o]-ból kettőshangzó, és miért? Egy nyelvi változás természetesen nem egyik napról a másikra történik meg: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez a változás, az ún. diftongizáció elkezdődött. A jelentősége ennek az, hogy a klasszikus latinban a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, azaz nyíltsága számított, míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak.

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Hogyan is kezdődhetett a változás? Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságnak, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (azaz nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek ezt a különbséget valamilyen módon fenntartani. Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így egyetlen választásuk volt: elkezdték a nyíltabb magánhangzók kiejtését bizonyos helyzetekben eltúlozni.

Kezdetben valószínűleg egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek „eleje” és „vége” különbözött, azaz nem volt végig egyenletes (homogén) hangzású, azonban ez még nem volt kettőshangzó. Abban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között, hogy ez pontosan hogyan valósult meg: a magánhangzó elejét kezdték el zártabban, vagy a végét még nyíltabban ejteni, de ennek nincs is jelentősége: a lényeg az, hogy a magánhangzó az ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt „félkettőshangzónak”, szemidiftongusnak nevezik (Lloyd 1987: 121). Az ilyen magánhangzókat eléggé nehézkes jelölni, de lehetne például így: [oɔ] és [eɛ], de akár így is: [ɔa] és [ɛa] (a felső indexben lévő betű az első kettőnél zártabb, az utóbbi kettőnél nyíltabb ejtést jelöl, mint a magánhangzó „közepe”).

Hogy el tudjuk képzelni, hogyan is szólhattak ezek a nyíló magánhangzók, próbáljunk meg úgy magyar e-t, majd o-t ejteni, hogy ejtésük közben egy kicsit nagyobbra nyitjuk a szánkat! Ezután próbáljuk meg ezeket a hangokat gyorsan egymás után ismételgetni! Aki jól csinálja, annál előbb-utóbb [ée]-hez és [ua]-hoz hasonló hangok fognak kijönni. Most pedig képzeljük azt el, hogy amit gyorsan csináltunk, az valójában néhány évszázad alatt történik: egy idő után pedig az első hang automatikusan félhangzóvá záródik, így lesz [ie] (olasz PĔTRA > pietra; spanyol PĔTRA > piedra; román PĔLLE > piele) vagy a románban ebből később [ia] (PĔTRA > piatră), illetve [uo] (ol. BŎNU, NŎVU > buon(o), nuovo), [ue] (sp. BŎNU, FŎRTE, PŎRTA > buen(o), fuerte, puerta) vagy éppen [oa] (rom. FŎRTE, PŎRTA > foarte, poartă).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [ie] változás viszonylag egységes (a mai román [ie]~[ia] ingadozást leszámítva), az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre egy lehetséges magyarázat, hogy kezdetben [wə] diftongussá alakult – ahol az [ə] egy semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít (mint az angol about a-ja). (A beszélők kezdetben valószínűleg nem voltak annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje.) Innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa.

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből). Lehetséges, hogy a spanyolban az ue végül is az ie analógiás hatására rögzült.
Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].
’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő hasznára, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol ablaut*

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén (az olaszban például csak nyílt szótagban váltak kettőshangzóvá, a franciában pedig teljesen kiszámíthatatlanul), ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; például a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az ablaut nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőröcske’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is alkalmassá vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

  • Paul M. Lloyd (1987): From Latin to SpanishHistorical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
  • Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
  • Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________
*A szó általános jelentése ’tőmagánhangzó-váltakozás’, azonban a nyelvészek egy része csak az indoeurópai alapnyelvi, illetve a germán tőmagánhangzó-váltakozást (pl. angol sing ~ sang ~ sung) nevezi ablautnak, míg a spanyolban megfigyelhető jelenség kizárólag a hangsúllyal van összefüggésben.