2013. március 23., szombat

Mándamelo, cuéntennos és társai: egy szó vagy több?

Mint tudjuk, a hangsúlytalan igei személyes névmások a mai spanyolban a ragozott igealakok előtt állnak (me dices ’mondod nekem’, te lo explico ’elmagyarázom neked azt’ stb.), azonban a felszólító mód alakjaihoz (mándamelo ’küldd el nekem azt’, cuéntennos ’meséljetek nekünk’ stb.), a főnévi igenévhez és a gerundióhoz hátulról – simulószóként – tapadnak (cantarla ’énekelni azt [a dalt]’, cantándola ’azt [a dalt] énekelve’ stb.), velük egybeírva.* (A középkori nyelvben nagyobb volt ebben a szabadság, például tapadhattak hátulról ragozott igealakokhoz is: dámosvos – ma: os damos – ’adjuk~adunk nektek’.)

Az ilyen egybeírt alakok nyilvánvalóan furcsa kivételeknek számítanak a többi szóhoz képest, hiszen főhangsúlyuk eshet például a szó végétől számított negyedik (nagyon ritkán az ötödik) szótagra is, ami ellentmond a hangsúlyozás alapelvének, az ún. „három szótagos ablak” törvényének. Persze ezeket a legkönnyebben úgy lehetne kimagyarázni, hogy „kivételek” ez alól a hangsúly-törvényszerűség alól – nem lenne ebben semmi különös, mivel olyan nyelv nincs, amelyikben nincsenek kivételek.

De megközelíthető ez a probléma másképpen is! A fentiekben többször használtam a „szó” fogalmat. Bármennyire is meglepő, de a „szó”-nak igazából nincs tudományos meghatározása: nem attól lesz valami egy szó, mert a helyesírási szabályok szerint egybe vagy külön kell írni (gondoljunk például az írásbeliséggel nem rendelkező nyelvekre, ahol ez nem is lenne értelmezhető). Azokat az alakokat lehetne egy szónak tekinteni, amelyek sorrendjükben és kategóriájukban is nagyon kötött módon egymáshoz kapcsolódó elemekből – vagyis tőből és toldalékokból – állnak (pl. a magyar házatokat azért egy szó, mert nem lehet azt mondani, hogy *házatatok, sem azt, hogy *tokat-háza).

Simuló...

Ezzel szemben a spanyolban nem csak a címben is említett cuéntennos alak lehetséges, hanem a nos lo cuenten ’nekünk azt elmeséljé(te)k’ is – sőt, a contarnos ’elmesélni nekünk’ és a contándonos ’elmesélve nekünk’ is. Az igaz, hogy mivel a hangsúlytalan személyes névmások sorrendje kötött, ezért a toldalékokkal is hasonlóságot mutatnak, azonban a toldalékok csak meghatározott tövekhez járulhatnak (vagyis nem kapcsolódhatnak például ragozott igealakokhoz és igenevekhez is, ahogy a spanyolban), meghatározott sorrendben, és egy pozícióban csak egyféle kategóriájú elem állhat (míg a spanyolban láthatjuk, hogy több névmás is állhat egymás után, tehát ugyanaz a kategória megjelenhet többféle pozícióban is).

A fentiek alapján belátható, hogy bár a hangsúlytalan személyes névmások használata eléggé kötött, mégis önállóbb életet élnek a toldalékoknál. Az ilyen elemeket, amelyek a toldalékoknál önállóbbak, de a használatuk kötöttebb, mint általában a szavaké – azaz csak valamilyen más szóval együtt használatosak, viszont önálló jelentésük van – simulószóknak (a szakirodalomban klitikumoknak) nevezik. A simulószók további fontos jellemzője, hogy hangsúlytalanok. Az a tény pedig, hogy léteznek olyan alakok, amelyek a simulószók miatt látszólag megszegik a „három szótagos ablak” hangsúlyozási alapelvet, azt bizonyítja, hogy ezek valójában több önálló szóból állnak.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a simulószókat tartalmazó alakok, mint a mándamelo, cuéntennos, cantarla, preguntándole (’megkérdezve tőle’) stb. a helyesírás szerint egyszavasak – és a hangsúlyukat ennek megfelelően kell jelölni –, de valójában több szóból állnak, így a „három szótagos ablak” törvényével sem ellentétesek.

A segítségért – különösen a szó definíciójáért – köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2013. március 21., csütörtök

Lucía Pérez új klippel jelentkezett: Tu silencio

Lucía Pérez (Forrás: Instagram)
A galiciai származású 27 éves spanyol énekesnőről nem mondhatjuk, hogy elkapkodja a lemezkiadást és a videoklip-készítést. Utolsó nagylemeze 2011-ben jelent meg Cruzo los dedos címmel, amely lényegében csak egy válogatásalbum volt, főként a 2009-ben kiadott Volar por los tejados című  lemezéből, megtoldva még a Que me quiten lo bailao című eurovíziós dallal, valamint az eredetileg szintén a dalversenyre szánt Abrázame című balladával – de a végén nem ezt szavazta meg a spanyol közönség.

A most készített videoklip a Tu silencio – magyarul: ’A hallgatásod’ – című dalhoz készült, amely az imént említett mindkét albumon szerepel, azonban az énekesnő hivatalos forrásai szerint a Volar por los tejados című lemezhez tartozik. A hírek szerint Lucía ezzel a dallal, illetve klipjével a kolumbiai zenei piac felé szeretne nyitni, ugyanis számos követője van Latin-Amerikában is – kétszer is részt vett például a Chilében tartott Viña del Mar-i Nemzetközi Dalfesztiválon. Maga a klip viszonylag egyszerű, mindössze kétféle motívumra épül, azonban a dal mondanivalója annál több. Lássuk, hallgassuk – és olvassuk.


Tu silencio

Por qué te quedas callado
Sin nada que responderme
Como animal asustado
Que ha caído en la red de repente

Dime que no hay nada cierto
Dime que todo es mentira
Que me han contado otro cuento
Que ninguno jamás creería

Ya ves que estoy esperando
Que tú decidas hablar
Y no despegas los labios
Cuando quieras me siento a escuchar


Estribillo:

Tu silencio te rompe la vida
Tu silencio te hiere de muerte
Quién diría que tú, tan sincero
Tú que presumías de ser tan valiente
No te atreves a darme la cara
No te inventas siquiera una frase
Para defenderte

Por qué te quedas pensando
Tan solo hay una salida
Quedarte así tan callado
Es el acto final de un suicida

No mires hacia otro lado
Vuelve la cara hacia mí
Te sientes acorralado
No hay un sitio por donde salir


Estribillo.

Y no hace falta que sigas
Ni que maldigas tu suerte
Ya no hace falta que busques
Un lugar donde esconderte


Estribillo.

Miért hallgatsz
Nincs mit felelned nekem
Mint egy megrémült állat
Ami beleesett a hálóba hirtelen

Mondd, hogy semmi sem biztos
Mondd, hogy minden hazugság
Hogy egy újabb mesét mondtak nekem
Melyet többé senki sem hinne el

Már látod, hogy arra várok
Hogy te úgy dönts, beszélsz
S nem nyitod ki a szád
Leülök és hallgatlak, amikor akarod

Refrén:

A hallgatásod megtöri az életed
A hallgatásod halálosan megsebesít téged
Ki mondaná, hogy te, aki oly őszinte
Te, aki eddig azzal dicsekedtél, milyen bátor vagy
Nem mersz a szemembe nézni
Még egy mondatot sem találsz ki
Hogy megvédd magad

Miért elmélkedsz
Mindössze egy kiút van
Ha továbbra is így hallgatsz
Ez az öngyilkosság utolsó lépése

Ne fordulj el
Nézz a szemembe
Bekerítve érzed magad
Nincs hol kimenned

Refrén.

Már nem hiányzik, hogy kövess
Az sem, hogy elátkozd a sorsod
Már nem hiányzik, hogy keress
Egy helyet, ahol elrejtőzhetsz

Refrén.

2013. március 16., szombat

Milyen lehetett a klasszikus latin hangzása?

Ebből nem derül ki... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Sokakat foglalkoztat, hogy vajon milyen lehetett a klasszikus latin a beszédben, melyik mai nyelvre hasonlíthatott leginkább a hangzása. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni, ahogy arra sem, hogy egy korábbi nyelvállapotból származó mai nyelvváltozatok közül melyik a régiesebb – hiszen mindig találni olyan tulajdonságot, amelyben az egyik, és olyat is, amelyben egy másik az.

A legtöbben egyszerűen rávágják, hogy „olyan volt, mint az olasz”, persze mint sok hasonló jellegű – részben szubjektív megítélésű – kérdés esetén, semmilyen érvvel nem szokták ezt az állítást alátámasztani. (Miért éppen az olasz, miért nem a spanyol vagy akár a román?) Talán abból indulnak ki, hogy mivel az olaszt beszélik ma nagyjából ugyanott, ahol eredetileg a klasszikus latint beszélték, ezért az olasz állhat hozzá a legközelebb. Ez viszont tévedés: a nyelvváltozatok „régiessége” nincs szoros összefüggésben azzal, hogy milyen távolra kerültek attól a területtől, ahol az egykori közös őst beszélték. Sőt, a kutatások éppen azt bizonyították, hogy a területileg távolabbra került, elszigetelten fejlődött, illetve periférikus nyelvváltozatok sokszor konzervatívabbak (hangtanban, szókincsben), mint az azon a területen beszélt nyelvváltozat, ahol a közös őst is beszélték (például a latin-amerikai spanyol is sok tekintetben régiesebb, mint a spanyolországi).

S most nézzük a tényeket. Ami biztos, pontosan már soha nem fogjuk megtudni, milyen is lehetett hangzásra a klasszikus latin, hiszen Cicero korában nyilván még nem készülhetett hangfelvétel a beszélt nyelvről. Sokan ugyanis nem tudják, vagy legalábbis nem gondolnak arra, hogy a nyelvek hangzására csak nagyon durva közelítéssel lehet – már ha lehet egyáltalán – következtetni az írott formájukból (márpedig a klasszikus latint csak írásból ismerjük). Ennek pedig az az oka, hogy egy nyelv hangzását alapvetően nem a szavak alakja, hanem a beszéd dallama, a hangsúly, a hanglejtés, a jellemző szótagszerkezet, illetve a magánhangzók és a mássalhangzók minősége határozza meg. Ezért is vagyunk képesek – legalábbis egyesek – a nyelvek hangzását utánozni, vagyis bármilyen nyelven „halandzsázni” anélkül, hogy egyetlen szót is ismernénk. Ez persze fordítva is igaz: például a spanyol és a baszk nyelv egy magyar anyanyelvű számára, aki egyiket sem érti, teljesen azonosan csenghet, holott a két nyelvnek nincs több köze egymáshoz, mint mondjuk a magyarnak az angolhoz vagy akár a kínaihoz. S azt is tegyük hozzá, hogy ez a hasonlóság is eléggé felületes, és csak a magyar fül számára létezik: közelebbről a spanyol és a baszk sem hangsúlyozásban, sem hanglejtésben, és még szótagszerkezetben sem annyira hasonlítanak – a spanyol anyanyelvűek a hangzását a japánéhoz szokták hasonlítani.

De akkor mégis, milyen lehetett a klasszikus latin? Amit vizsgálni tudunk, az a hangsúly, a szótagszerkezet, valamint a magán- és mássalhangzók minősége (a beszéd dallamára és a hanglejtésre már csak következtetni lehet). A latintól mind hangrendszerében, mind hangsúlyozásában is leginkább eltávolodott franciát, és a szintén hangtanilag meglehetősen újító portugált kizárhatjuk. Ez alapján menjünk tovább. (Természetesen nem az írott formából, hanem az ejtettből indulunk ki.)

Az ókori Róma főtere, a Forum Romanum számítógépes grafikával rekonstruált képe (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A latin hangsúlyrendszert legjobban a szárd, az olasz és a spanyol őrizte meg – ezen nincs is mit vitatni, statisztikai adatok igazolják. Valamennyire árnyalja azonban a képet, hogy a szárdban a történetileg mássalhangzóra végződő szavakat megtoldják egy kiegészítő magánhangzóval (még a gyakori -s végződés esetén is!), ami eléggé érdekessé teszi e nyelv hangzását (pl. a tempus ’idő’ szó ejtése [tempuzu] – sőt, ha magánhangzóra végződő szó előzi meg, akkor kb. [dempuzu]).

Ami a szótagszerkezetet illeti, a latinban a legtöbb szó két szótagú volt, és a legjellemzőbb szótagszerkezet az egy mássalhangzót és egy magánhangzót tartalmazó szótag volt – ez nagyjából most is így van a legtöbb újlatin nyelvben. A latinban csak korlátozott számú mássalhangzó jelenhetett meg a szó végén, ezek az [l], [n], [r], [sz], [t], illetve néhány „nyelvtani” szó végződhetett még a [d], [k] hangokra is (a szóvégi -m nem volt kiejtett mássalhangzó, hanem csak az előtte lévő magánhangzó orrhangú ejtését jelölte, így például a pactum ’egyezség’ szó ejtése [paktũ] lehetett). Ezeken kívül az [sz] megjelenhetett még a -bs, -ns, -ps, -rs, -x stb., a -t pedig az -nt, -st végződésekben is. Az újlatin nyelvek közül az olaszban egyáltalán nem végződhet mássalhangzóra szó (néhány elöljáró, mint a con, in, per, valamint az il névelő kivételével); a katalánban és a románban bármilyen mássalhangzó állhat a szó végén, de a gyakoriságukat tekintve egy román szövegben szintén a magánhangzóra végződő szavak a legjellemzőbbek (erről könnyen meggyőződhetünk a román nyelvű Wikipédia bármely lapján); a mai spanyolban viszont nagyjából ugyanaz a helyzet, mint a klasszikus latinban: szó végén csak [l], [n], [r], [sz], illetve egy alig hallatszó [d] mássalhangzó állhat (a ritka kivételekkel, idegen szavakkal stb. itt most nem foglalkozom). A szavak végződését figyelembe véve tehát azt lehetne mondani, hogy a klasszikus latin leginkább a spanyolra hasonlíthatott ebből a szempontból.

A magánhangzók és mássalhangzók minősége vonatkozásában a klasszikus latin és a mai újlatin nyelvek hangzókészletét kell összevetnünk. A magánhangzórendszert, a magánhangzók „tisztaságát” hangsúlytalan helyzetben is szintén a szárd, az (irodalmi) olasz és a spanyol őrizte meg leginkább – ezért is halljuk ezeket a nyelveket a leghasonlóbbnak. A klasszikus latin magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése eltűnt az újlatin nyelvekben, a szárdban, az olaszban és a románban viszont a hangsúlyos magánhangzót hosszan ejtik (a spanyolban ez nyelvjárásfüggő, de nem annyira jellemző, mint az előbbi nyelvekben).

Római vízvezeték, Segovia, Spanyolország – még ez is a klasszikus korból való (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A mássalhangzók már sokkal érdekesebbek: ami szembetűnő, hogy az újlatin nyelvekre – a spanyol kivételével – jellemző a sokféle réshang vagy zár-rés hang, mint a [c], [dz], [cs], [dzs], [s], [zs], [z] valamint a lágy [ny] hang is. Ezek a hangok a klasszikus latinban nem léteztek, viszont arányában több volt a [k] és a [g] hang (ezek később [e] és [i] előtt lágyultak), illetve például a [kt], [pt], [ksz], [psz] stb. mássalhangzócsoport, amelyek az újlatin nyelvek alapszókincsében leegyszerűsödtek. Ha viszont a meglévő mássalhangzókat nézzük, a klasszikus latin mássalhangzórendszer – a [cs] és [ny] kivételével – szinte teljesen azonos volt a latin-amerikai spanyoléval. A latinban léteztek ugyanakkor hosszú mássalhangzók is (bár nem voltak annyira gyakoriak, mint az olaszban). Hosszú mássalhangzók korlátozott mértékben minden újlatin nyelvben vannak, de leginkább az olaszban.

A hanglejtésre és a beszéd dallamára következtethetünk a konzervatívabb újlatin nyelvek hangzásából, ami alapján az olasz és a spanyol jöhetne szóba. De ez csak merő spekuláció, akár az is lehet extrém esetben, hogy egyikre sem hasonlított. A klasszikus latint – mivel az a nyelvállapot, amit értünk ez alatt, ma már senkinek sem az anyanyelve – mindenki a saját anyanyelvének akcentusával beszéli, így ebből szintén nem lehet pontosan következtetni az egykori hangzására.

Összefoglalásképpen azt lehet mondani, hogy a hangsúlyozást, a szótagszerkezetet és a szóvégződéseket, valamint a magán- és mássalhangzórendszert figyelembe véve a klasszikus latin hangzása talán olyasmi lehetett, mintha spanyolul beszélnének olasz akcentussal. Az alábbi hangfelvételen (bár természetesen korántsem „hibamentes” kiejtéssel) hallható klasszikus latin jó közelítés lehet ahhoz, ahogy azt valamikor valójában beszélték – de legalábbis ez alapján már lehet némi fogalmunk egykori hangzásáról.


A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2013. március 10., vasárnap

A dativo ördöge

Az alábbi képes vicc a Spanyolfal nevű Facebook-oldalról származik:


A spanyolul nem tudók kedvéért a fordítás így szól:
– Drágám, már huszonöt éve házasok vagyunk, és sosem vettél nekem semmit.
– Nem tudtam, hogy árulsz dolgokat...
Ha a kedves olvasó nem érti a csattanót a fordításból, nem kell rajta csodálkozni – mivel magyarul nincs is. A poén ugyanis az, hogy a spanyolban a részeshatározó eset (dativo) nem csak azt fejezi ki, hogy ’neki’, hanem bizonyos igékkel azt is, amit magyarul a ’tőle’ (és ez már így volt a latinban is).

Na de hogy lehet az egy nyelvben, hogy valami jelent egy bizonyos dolgot és az ellenkezőjét is? Ez nyilván csak nekünk, magyar anyanyelvűeknek különös: úgy is felfoghatnánk, hogy mi fejezünk ki egy dolgot két ellentétes értelmű szóval, ami a spanyolban – bizonyos esetekben – egyet jelent. Ám az ellentmondás csak látszólagos: a dativo ugyanis nem pontosan azt fejezi ki mindig, hogy ’részére’, hanem inkább azt, hogy az illető részese a cselekvésnek, azaz érintett benne (de nem közvetlenül, hiszen a közvetlen érintettséget a tárgyeset fejezi ki).

Vagyis, ha a fentiek alapján újra értelmezzük a viccet, a me valójában csak annyit mond (ebben a szövegkörnyezetben), hogy „érintett vagyok a cselekvésben”, az „felém irányul” – ami jelentheti azt is, hogy én részesülök valamiben, és ugyanígy azt is, hogy tőlem várnak valamit. Ez a spanyol szépsége!

2013. március 9., szombat

Nincs, de mégis van: a participio activo

A befejezett vagy szenvedő melléknévi igenevet (participio pasivo) a spanyolosok jól ismerik. Lőrinc nevű olvasónk azonban ismét érdekes kérdéssel keresett meg a Facebookon, amely így szól:
A participio activóról mit kell tudni, azon túl, hogy nem használják? Pl. mindegyik levezethető-e a gerundióból (pl. cantando → cantante) vagy vannak kivételes alakok?
A válasz a kérdés második részére egyszerűbb, amely mindenekelőtt pontosításra szorul: a participio activo (magyarul hagyományosan „folyamatos” vagy „jelen idejű” melléknévi igenévnek nevezik) nem vezethető le olyan értelemben a gerundióból, hogy nem abból származik, hiszen ez a kettő a latinban is eltérő igealak volt. Az viszont igaz, hogy alaktanilag a participio activo töve sok esetben megjósolható a gerundio alapján: pl. dormir ’alszik’ → durmiendo ’alvással’ és durmiente ’alvó’ vagy pl. herir ’sért’ → hiriendo ’sértve, sértéssel’ és hiriente ’sértő’. És bizony vannak rendhagyó képzésű alakok is, pl. obedecer ’engedelmeskedik’ → obediente (és nem *obedeciente) ’engedelmeskedő’ vagy pl. convencer ’meggyőz’ → convincente (nem pedig *convencente vagy *convenciente) ’meggyőző’.

S most következzék a kérdés érdemi része, egyáltalán mit kell tudni a participio activóról. A leíró nyelvész természetesen azt mondaná, hogy „valami vagy létezik egy nyelvben, vagy sem”, a valóság azonban nem ennyire egyszerű. Hagyományosan a particpio activo (vagy participio de presente) az igének az -ante (I. ragozás: pl. amar → amante), illetve az -ente vagy -iente (II–III. ragozás: hogy mikor melyik, az megjósolhatatlan, sőt, néhány igénél mindkét alak létezik, amelyek használata a szövegkörnyezettől is függhet, pl. ascender → ascendente ~ ascendiente) végződésű személytelen alakja, amely a magyar folyamatos melléknévi igenévvel fordítható.

A középkori spanyolban ez az igealak még meglehetősen produktív volt: Vos santa sodes e temiente a Dios ’Ti szent vagytok és Istenfélő’ (San Vicente Ferrer, Sermones); Ya passava el agradable mayo, mostrante las flores, e venía el infernable junio con grandes calores ’Már múlott a kellemes, virágokat mutató május, s jött a pokoli június nagy melegekkel’ (Santillana, Triumphete). Az igei használatot az előbbi példákban jól mutatja, hogy a középkori spanyolban a participio activónak lehetett alanyi és tárgyi bővítménye is, amiért teljesen illeszkedett az igerendszerbe (tulajdonképpen minden olyan bővítményt megengedett, amely bármely más igalak bővítménye is lehetett, hiszen éppen ez különbözteti meg az igeneveket az egyéb névszóktól).

Aterriza procedente de España... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A mai spanyolban azonban a participio activo mint kategória nem létezik, pontosan azért, mert a fenti példákban bemutatott igei használata erősen visszaszorult, nem lehet például tárgyi bővítménye: nem mondhatjuk azt, hogy *trayentes las flores ’virágokat hozók’. A másik dolog, amiért ez a mai nyelvben már nem számít igealaknak, az, hogy nem is minden igéből képezhető – a példában szereplő *trayente sem létezik a mai nyelvben. (Az efféle használatát részben a gerundio vette át: [ellos] trayendo las flores, pl. ’a virágokat hozva [ők]’.)

Mégsem mondhatjuk azonban, hogy a participio activo nyom nélkül eltűnt, hiszen számos igéből képezhető, azonban a mai rendszerbe ezek már önálló melléknévként – vagy főnévként – illeszkednek: amante de literatura ’irodalmat szerető’, cantante de ópera ’operaénekes’ stb. (ugyanakkor nincs olyan, hogy *amar de literatura vagy *cantar de ópera, innen látszik, hogy nem igenévi használatról van szó). Sőt, azt sem lehet mondani, hogy az igei használata végleg eltűnt, mivel bizonyos igék és (lexikalizált) kifejezések esetében máig él, úgymint distante varios kilómetros de la ciudad ’a várostól több kilométerre lévő’ (szó szerint: ’a várostól több kilométert tartó’), vagy például a no obstante ’ennek ellenére, mégis’ kifejezésben. (De szintén a participio activo rögzült alakjai a durante és a mediante elöljárószók.)

Továbbá igeszerűnek tekinthető a használata a következő példákban: Este domingo llegó el actor a México, procedente de Nueva York ’Most vasárnap megérkezett a színész Mexikóba, New Yorkból jövet’ (szó szerint: ’... New Yorkból jövő’; vö. procede de Nueva York ’New Yorkból jön’); Incautan en Perú y España droga proveniente de Colombia ’Peruban és Spanyolországban Kolumbiából származó drogot foglalnak le’ (vö. proviene de Colomnbia ’Kolumbiából származik’). (Mindamellett megjegyzendő, hogy a mai nyelvtan szerint ezekben az esetekben a procedente és a proveniente éppúgy elemezhető melléknévként is.)

Összegzésként azt lehet tehát mondani Lőrinc kérdésére, hogy bár a participio activo mint igei kategória a mai spanyolban már nem létezik (ezért a szótárak, ragozási táblázatok fel sem tüntetik az igeragozásnál), viszont használata melléknévként és főnévként nagyon is él, és nyomokban még az egykori igei funkciója is fellelhető.

S végül mint érdekesség, megjegyzendő, hogy az újlatin nyelvek közül egyedül az olasz őrizte meg a folyamatos melléknévi igenevet és a gerundiumot is az igerendszerben. A kettő közül a románban, a portugálban, az okcitánban és a szárdban a spanyolhoz hasonlóan csak a gerundium létezik, a katalánban és a franciában pedig csak a folyamatos melléknévi igenév, amelybe a gerundium történetileg „beleolvadt” – többek között a szóvégi magánhangzó lekopása következtében.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2013. március 2., szombat

Le digo a mis amigos – helytelen?

Többször volt már szó a spanyol személyes névmásokról, az esetragozásuk furcsaságairól és nyelvjárási sajátosságairól. Ezennel egy, a részes névmás nyelvtani egyeztetésével kapcsolatos elterjedt nyelvi jelenségbe ássuk bele magunkat. Kiderül, hogy nem minden helytelen, ami annak tűnik, noha ezt a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) sokszor nem akarja elfogadni.

Azt már a kezdő spanyolosok is tudják, hogy az igei részes névmás – a személyes névmás részeshatározó esete – a le, les (< lat. ILLI, ILLIS), amely nem különbözteti meg a nyelvtani nemet (a tárgyas névmással ellentétben), csak a számot. Ebből az is egyértelműnek tűnne, hogy számban egyeznie kell a mondat részeshatározójával, tehát ha egyetlen személyre (dologra) utalunk, akkor le, ha pedig többre, akkor les.

A valóság azonban nem ennyire egyszerű. Abban az esetben ugyanis, ha a részes névmással álló ige megelőzi a mondat a elöljárószóval bevezetett részeshatározóját – amely egy főnévi csoport –, akkor általában többes számú részeshatározó esetén is a le alak használatos: Le digo a mis amigos ’megmondom a barátaimnak’, Dile a tus amigos ’Mondd meg a barátaidnak’.

Helytelen viselet? Ki vagy mi dönti ezt el?

A RAE és a spanyoltanárok természetesen szigorúan azt mondják, hogy ez „helytelen”, mert a névmást számban egyeztetni kell a részeshatározói funkciót betöltő főnévi csoporttal. Viszont ha rákeresünk a le digo a mis amigos és a les digo a mis amigos kifejezésekre, láthatjuk, hogy mindkettőre közel azonos nagyságrendű találatot kapunk – tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nem csak az utóbbi helyes, sőt! Ne feledjük: hogy valami helyes-e vagy sem, kizárólag attól függ, hogy használják-e az anyanyelvi beszélők: ha igen és még elterjedt is, akkor nem mondhatjuk, hogy „helytelen”. Az, hogy a RAE szerint „ajánlatos a művelt normában az egyeztetés”, már a nyelvi illemtan kérdése – amitől persze még nem lesz nyelvtanilag helytelen...

Sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi áll az egyeztetés hiánya (diszkordancia) mögött. Megfigyelték ugyanis, hogy a nem egyeztetett le névmás többnyire akkor fordul elő, ha az állítmány megelőzi a mondat többes számú részeshatározóját; ellenkező esetben az előfordulások száma jelentősen lecsökken. Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy e jelenségnek mondattani oka van: a beszélők „elvesztik az összefüggést” a többes számú részeshatározó és az attól „távolra” került részes névmás között. Ezzel szemben fordított szórend esetén a névmás közvetlenül követi a többes számú részeshatározót, ami a jelek szerint biztosítja, hogy az egyeztetés megmaradjon.

Érdekes ugyanakkor, hogy – az NGLE állításával ellentétben – a többes számú les alak akkor is előfordul, ha a részeshatározó nyelvtanilag egyes számú, de emberek csoportját jelenti (le gusta a mi familia vs. les gusta a mi familia ’tetszik a családomnak’). Sőt, bizonyos kifejezésekben ilyenkor a többes számban egyeztetett les névmás a gyakoribb – vagyis éppen az előző jelenség fordítottja történik. Egyfajta magyarázat erre az lehet, hogy míg az előzőekben részletezett esetben a beszélők (talán fonológiai okokból?) „soknak érzik” a többes szám jelölését a részes névmáson, amikor az állítmányt követő részeshatározón már jelölve van, addig az utóbbi típusú kifejezéseknél az ellenkezője játszódik le, vagyis szükségesnek érzik jelölni azt, hogy az egyes számú főnévi csoport több személyre utal. A spanyolban egyébként nem ritkák a hasonló nyelvtani egyeztetési „hibák” a jelentésbeli „logika” javára, és ez az írott, illetve a költői nyelvben is sokszor megjelenik.