2013. augusztus 10., szombat

Hogyan vált az ĕ és az ŏ kettőshangzóvá?
Egy érdekes újlatin hangváltozás története

A legtöbb újlatin nyelv egyik feltűnő közös hangtani sajátossága, hogy találunk bennük olyan jellegzetes kettőshangzókat (két szomszédos magánhangzó egy szótagban ejtve), amelyek helyén a latinban még egy-egy egyszerű magánhangzó állt (miközben az eredeti latin kettőshangzókból egyszerű magánhangzók lettek az örökölt alapszókincsben).

A kettőshangzók vagy diftongusok alapvetően háromféleképpen alakulhatnak ki: vagy egy magánhangzó és egy mássalhangzó kapcsolatából, amelyben a mássalhangzó gyengülés következtében magánhangzóvá válik, azaz vokalizálódik (pl. lat. MULTU ’sok’ > port. muito, sp. muy, mucho; CLARU ’világos’ > ol. chiaro; BAPTISTA ’keresztelő’ > sp. bautista; LEGE ’törvény, szabály’ > *[leje] > sp. ley stb.), vagy két szomszédos magánhangzó egy szótagban történő egyesüléséből, amit előidézhet például a köztük lévő mássalhangzó kiesése is (pl. lat. LÍMPIDU ’tiszta’ > sp. limpio; REGĪNA ’királynő’ > reína > reina stb.), vagy pedig egyetlen magánhangzó válik kettőshangzóvá (pl. lat. PĔTRA ’kő’ > ol. pietra, sp. piedra, fr. pierre, rom. piatră; BŎNU ’jó’ > ol. buono, sp. bueno stb.). Minket a legutóbbi, harmadik eset érdekel: utánajárunk, hogy a fenébe lesz egy magánhangzóból kettőshangzó, és milyen okokra vezethető vissza ez a változás.

Bár az újlatin nyelvek hangrendszere korántsem fejlődött egységesen, azt elmondhatjuk, hogy vannak olyan tulajdonságaik, amelyek néhány nyelvváltozat kivételével közösek. Ilyen például a rövid [i] > [e] (pl. VĬRIDE ’zöld’ > ol., sp., port., rom. verde, kat., okc. verd, fr. vert stb.) és rövid [u] > [o] (pl. TŬRRE ’torony’ > ol., sp., port., kat. torre) változás, amely a szárd kivételével mindenhol bekövetkezett, és szintén ilyen a rövid [e] > [ie] és rövid [o] > [uo]~[ue]~[oa] változás is, amely a szárd, a katalán, a portugál-galiciai kivételével ugyancsak megtalálható a legtöbb nyelvváltozatban (habár megjegyzendő, hogy sok portugál nyelvjárásban – például Brazíliában – szintén kettőshangzót ejtenek ilyen helyzetben, csak ezt a helyesírás egyszerű magánhangzónak jelöli).

(Forrás: El Mexicano)

Hogyan kezdődhetett a változás?

Ezek a változások túl sok újlatin nyelvben megtörténtek ahhoz, hogy joggal feltételezzük, gyökereiknek már a kései latinban kellett lenniük. De vajon hogyan lesz a rövid [e]-ből és [o]-ból kettőshangzó, és miért? Egy nyelvi változás természetesen nem egyik napról a másikra történik meg: itt több évszázad alatt végbemenő változásokról van szó, amelyek minden esetben egy apró eltéréssel kezdődnek, amely még magukban a beszélőkben sem tudatosul.

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy bár eddig az egyszerűség kedvéért rövid [e] és [o] hangokat említettem, valójában már nem e magánhangzók „rövidsége” volt a meghatározó, amikor ez a változás, az ún. diftongizáció elkezdődött. A jelentősége ennek az, hogy a klasszikus latinban a rövid magánhangzók egyúttal nyíltabbak is voltak a hosszú párjaiknál (ugyanez magyarázza az eredetileg rövid [i] > [e], [u] > [o] változásokat is), vagyis a hangváltozás kezdetekor már e magánhangzók minősége, azaz nyíltsága számított, míg az eredetileg hosszú magánhangzók zártak maradtak.

Eljutottunk tehát odáig, hogy van egyszer egy nyíltabb [e] és [o], illetve egy zártabb [e] és [o] magánhangzópárunk. A továbbiakban a megkülönböztethetőség kedvéért jelöljük a nyíltabbakat az IPA szerinti [ɛ] és [ɔ] jelekkel. Hogyan is kezdődhetett a változás? Mivel a klasszikus latinban a magánhangzók hosszúságnak, a beszélt latinban pedig – hangsúlyos szótagban – a minőségének (azaz nyíltságának) jelentésmegkülönböztető szerepe volt, a beszélők igyekeztek ezt a különbséget valamilyen módon fenntartani. Ám valószínűleg nem volt elég nagy kontraszt az [ɛ] és [e], illetve [ɔ] és [o] között ahhoz, hogy ezek két-két eltérő fonéma (jelentésmegkülönböztetésre képes beszédhang) maradjanak, így egyetlen választásuk volt: elkezdték a nyíltabb magánhangzók kiejtését bizonyos helyzetekben eltúlozni.

Kezdetben valószínűleg egy olyan magánhangzót ejtettek az [ɛ] és [ɔ] helyén, amelynek „eleje” és „vége” különbözött, azaz nem volt végig egyenletes (homogén) hangzású, azonban ez még nem volt kettőshangzó. Abban nincs egyetértés a történeti nyelvészek között, hogy ez pontosan hogyan valósult meg: a magánhangzó elejét kezdték el zártabban, vagy a végét még nyíltabban ejteni, de ennek nincs is jelentősége: a lényeg az, hogy a magánhangzó az ejtése közben „nyílott” – egyes szakirodalmak ezt „félkettőshangzónak”, szemidiftongusnak nevezik (Lloyd 1987: 121). Az ilyen magánhangzókat eléggé nehézkes jelölni, de lehetne például így: [oɔ] és [eɛ], de akár így is: [ɔa] és [ɛa] (a felső indexben lévő betű az első kettőnél zártabb, az utóbbi kettőnél nyíltabb ejtést jelöl, mint a magánhangzó „közepe”).

Hogy el tudjuk képzelni, hogyan is szólhattak ezek a nyíló magánhangzók, próbáljunk meg úgy magyar e-t, majd o-t ejteni, hogy ejtésük közben egy kicsit nagyobbra nyitjuk a szánkat! Ezután próbáljuk meg ezeket a hangokat gyorsan egymás után ismételgetni! Aki jól csinálja, annál előbb-utóbb [ée]-hez és [ua]-hoz hasonló hangok fognak kijönni. Most pedig képzeljük azt el, hogy amit gyorsan csináltunk, az valójában néhány évszázad alatt történik: egy idő után pedig az első hang automatikusan félhangzóvá záródik, így lesz [ie] (olasz PĔTRA > pietra; spanyol PĔTRA > piedra; román PĔLLE > piele) vagy a románban ebből később [ia] (PĔTRA > piatră), illetve [uo] (ol. BŎNU, NŎVU > buon(o), nuovo), [ue] (sp. BŎNU, FŎRTE, PŎRTA > buen(o), fuerte, puerta) vagy éppen [oa] (rom. FŎRTE, PŎRTA > foarte, poartă).

Mivel magyarázható a diftongusok változatossága?

A következő érdekes kérdés, hogy miért alakultak ki eltérő kettőshangzók a különböző újlatin nyelvváltozatokban ugyanabból a hangból. Bár az [ɛ] > [ie] változás viszonylag egységes (a mai román [ie]~[ia] ingadozást leszámítva), az [ɔ] folytatói eléggé változatos képet mutatnak. Erre egy lehetséges magyarázat, hogy kezdetben [wə] diftongussá alakult – ahol az [ə] egy semleges központi magánhangzó, amely egy ajakkerekítés nélküli nyílt [o]-hoz hasonlít (mint az angol about a-ja). (A beszélők kezdetben valószínűleg nem voltak annak tudatában, hogy pontosan milyen hangot ejtenek, csupán azt érezhették, hogy a magánhangzó vége nyíltabb, mint az eleje.) Innen válhatott szét a fejlődés három jellemző irányba: uo, ue vagy oa.

(Forrás: El Mexicano)

Néhány középkori spanyol szövegben ingadozás is megfigyelhető volt az új hangok lejegyzésében – például e és o jelenik meg több helyen is a kasztíliaiban „szabályos” ie és ue helyett –, ami talán szintén arra vezethető vissza, hogy a szövegmásoló (scriptor) bizonytalan volt az [ɛ]-ből és [ɔ]-ból kialakult új magánhangzók (kettőshangzók) lejegyzésében, vagy egyszerűen nem tekintette őket eltérő hangoknak (lásd pl. az alábbi szövegrészletet egy 12–13. századi madridi rendeletből). Lehetséges, hogy a spanyolban az ue végül is az ie analógiás hatására rögzült.
Todo omne de Madrid que intrare con forza & cum uirto & con armas, de dia aut de nocte, per superbia in casa de uecino, & ibi matare el senor de la casa aut dona de la casa uel filio de casa aut alguno de suos parentes qui moran in sua casa ad suo ben fazer, pectet C morabetinos, [...].
’Bármely madridi ember, aki erőszakkal és fegyverrel, nappal vagy éjjel, önbíráskodásból behatolna a szomszéd házába, és ott megölné a ház urát vagy asszonyát, akár a fiát vagy valamelyik rokonukat, ki a házban lakik az ő hasznára, 100 maravedit [régi spanyol arany- vagy ezüstpénz] fizet, [...].’ (Fuero de Madrid, 1202 k. Cano 2005: 319. / CORDE)

A változás ideje és feltételezett okai

A diftongizáció az 5. század körül vehette kezdetét a kései latinban, bár elvétve előfordult már korábban is (egy második századi római feliraton például NIEPOS olvasható NEPOS ’unoka’ helyett – vö. sp. nieto < népi lat. NEPTO). Az okára az idők során sokféle elmélet született, köztük természetesen a különféle idegenhatás-elméletekkel („a baszkok nem tudták az [ɛ], [ɔ] hangokat kiejteni, ezért kettőshangzót csináltak belőlük” vagy „a germán megszállók nyelvének erősségi hangsúlya hatására” stb.), azonban ezeket ma már teljességgel kizárhatjuk, hiszen a változás olyan területeken is bekövetkezett, ahol soha nem éltek baszkok, sem germánok.

Szintén volt olyan nyelvész, aki azt feltételezte, hogy a kettőshangzóvá válást a nyílt magánhangzó hangsúly hatására történő megnyúlása idézte elő. Ez azonban ott sántít, hogy a vulgáris latinban minden hangsúlyos magánhangzó megnyúlt, vagyis ha ez igaz lenne, akkor az összes hangsúlyos magánhangzó helyén kettőshangzónak kellene lennie a mai újlatin nyelvekben.

A legkézenfekvőbb tehát azt feltételezni, hogy saját, belső változásról van szó, amelynek oka magával a folyamattal magyarázható: a fonémikus megkülönböztetés fenntartása érdekében a nyílt magánhangzók ejtésének eltúlozása.

A diftongizáció és a spanyol ablaut*

A spanyol alaktan, leginkább az igerendszer, nagyon jól szemlélteti e változást és körülményeit, ugyanis a hangsúlyos szótagokban – és csak azokban – következetesen ie és ue jelenik meg a latin [ɛ] és [ɔ] helyén (az olaszban például csak nyílt szótagban váltak kettőshangzóvá, a franciában pedig teljesen kiszámíthatatlanul), ezért is lett ez az egyik legjellemzőbb igei rendhagyóság; például a dormir ’alszik’ és perder ’veszít’ igékkel szemléltetve (kijelentő mód, jelen idő): duermo, duermes, duerme, dormimos, dormís, duermen, illetve pierdo, pierdes, pierde, perdemos, perdéis, pierden.

Az ablaut nem csak az igeragozásban, hanem a szóképzésben is megjelent (pl. bien ’jól’ és bendito ’áldott’, vagy pl. bueno ’jó’ és bonito ’szép’), azonban a mai nyelvben már nem aktív (vö. bueno ’jó’ és buenísimo – inkább, mint bonísimo – ’nagyon jó’, illetve piel ’bőr’ és pielecita – nem *pelecita – ’bőröcske’). Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is alkalmassá vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz).

Felhasznált irodalom

  • Paul M. Lloyd (1987): From Latin to SpanishHistorical Phonology and Morphology of the Spanish Language. American Philosophical Society, Philadelphia, pp. 116–130, 184–187.
  • Rafael Cano (coord.) (2005): Historia de la lengua española. Ariel Lingüística, Barcelona.
  • Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________
*A szó általános jelentése ’tőmagánhangzó-váltakozás’, azonban a nyelvészek egy része csak az indoeurópai alapnyelvi, illetve a germán tőmagánhangzó-váltakozást (pl. angol sing ~ sang ~ sung) nevezi ablautnak, míg a spanyolban megfigyelhető jelenség kizárólag a hangsúllyal van összefüggésben.

9 megjegyzés:

  1. Kosz, hogy visszatetted, nagyon erdekes tema.

    A piel(e)cita esteben kerdeznem, hogy nem eliras az a plusz e? En csak pielcita-kent hallottam, en is ugy mondanam.

    "Ritkán jelentésmegkülönböztetésre is alkalmassá vált: pl. SŎLU(M) ’talaj’ > suelo (vö. ol. suolo) és SŌLU(M) ’egyedül, csak’ > solo (ol. ugyanaz)."

    A masik kerdesem ezzel kapcsolatban lenne. Itt szerintem nem a jelenseg okozza a jelentes-megkulonboztetest, mert eredetileg is ket kulonbozo szo volt, es a megkulonboztetes vegig fennalt, eloszor hosszusag, majd nyiltsag, legvegul a kettoshangzo miatt. De biztos van olyan pelda, ahol e diftongussa valas okozza a jelentesmegkulonboztetest, amolyan hasadaskent, hogy pl egy szo eredetileg ket jelentessel is birt, es e ket jelentes ma mar kettehasadt, kiejtesben es irasben is elkulonulve, egy eredeti maganhangzos es egy masik, kettoshangzos szova. Hirtelen nem jut ilyen eszembe, tudnal peldat mondani erre?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "A piel(e)cita esteben kerdeznem, hogy nem eliras az a plusz e? En csak pielcita-kent hallottam, en is ugy mondanam."

      Nem elírás, mindkét forma használatos (én a pielcita alakot nem hallottam még, meg is lepődtem most, hogy a Google kétszer annyi találatot hoz rá, mint az elsőre). Igazából eléggé bonyodalmas és átláthatatlan, hogy mikor milyen alakban használják a kicsinyítő-képzőt. Eddig úgy tudtam, hogy az egy szótagú szavakhoz mindig -ecito/-a járul, ezek szerint mégsem. Függ a szótagszámtól és a végződéstől is, de most hogy őszinte legyek, nem tudom, van-e rá általános szabály. Egy biztos, hogy a mássalhangzóra végződő szavaknál mindig -(e)cito/a.

      A másik kérdésedre (az első felével egyetértek), szóhasadással lehetséges ez, persze, de ilyen esetben mindenképpen eltérő eredetűnek kell lennie a két szónak (pl. az egyik öröklött, a másik művelt átvétel). Ami most hirtelen eszembe jut, az a pesa (pesar) és piensa (pensar). Az első a népi, a második a művelt úton örökölt alak, mindkettő a lat. pēnsāre 'mér, fontol' igéből. Mi is történik itt? Az örökölt alakban a latin -n- kiesik -s- előtt (vö. mēnse > mes, trans > tras), viszont a hosszú [e] miatt nincs diftongizáció. A művelt úton átvett alakban vagy az -n- miatt rövidnek érezték az ē-t, ezért diftongizált, amihez azt kell feltételezni, hogy eléggé korai lehetett a szóhasadás, ezért ez nem túl meggyőző; vagy analógiával más igék mintájára ejtik diftongussal.

      Törlés
    2. Közben eszembe jutott egy még jobb példa: cuesta vs. consta (< lat. cŏnstāre). Mivel az utóbbiban az /n/ csak a választékos nyelvben hangzik, ráfogható, hogy csak a diftonguson múlik a megkülönböztetés.

      Törlés
    3. Hat igen, ez is egy kicsit atlathatlan, mint a foldrajzi nevek melleknevi alakja, lehet, hogy orszagfuggo, nem tudom. Most kerdeztem anyanyelviektol (peruiak es columbiai), ok mind csak a pielcita alakot hasznaljak. A szinten egyszotagu sol-nal is csak a solcito-t.

      "Ami most hirtelen eszembe jut, az a pesa (pesar) és piensa (pensar). "

      Igen, nekem nem jutott eszembe, de hasonlo (csak nem a diftongussa valasra, hanem a szokezdo pl, cl, fl egyszerusodosenel letrejoheto hasadasra ) hasadasra igen, pl. a CLAVIS este, llave-kulcs, clave-jelszo.

      "(habár megjegyzendő, hogy sok portugál nyelvjárásban – például Brazíliában – szintén kettőshangzót ejtenek ilyen helyzetben, csak ezt a helyesírás egyszerű magánhangzónak jelöli)."

      Ez nagyon erdekes amit emlitesz, meg soha nem figyeltem fel ra. Tudnal jopar peldat irni erre, sok brazil ismerosom van, meg akarom figyelni naluk. (ezt mg nem hallottam, de igy is mindig "tanulmanyozom" a kiejtesuket, nagyon erdekel a brazil portugal kiejtes)

      Lenne meg egy megjegyzesem, nem a temaba vag. Cikkjeid nagyon erdekesekek, mindig tartalmaznak uj informaciot a szandekolt teman kivul is, ami elgondolkodtat, vagy kerdesekre sarkall. Peldaul e cikkben is az idezett 12-13. szazadi szoveg nagyon erdekes. Ez nem sokkal az ospanyol es a gallegoportugal szetvalasa utani. Ebbol jol latszik amit mindig erzek (persze e rovid szoveg nem mervado, de mas szovegekbol is ezt lattam), hogy a potugal konzervativabb a spanyolnal, nem csak kiejteseben, hanem szokincseben is.



      Törlés
    4. (A földrajzi nevek melléknévi alakjáról lesz majd külön cikk.)

      Hát ez elég érdekes, mert – szerintem – a solcito, pielcita stb. kiejtésre is nehezebb, mint a solecito, pielecita, az [ls] kapcsolat fonetikailag eléggé bonyolult, még bonyolultabb, mint az [rs], ezért is érthetetlen számomra. Mindenesetre a solecito alakra 900+ ezer találatot hoz most a Google, a solcito-ra meg csak 600+ ezret.

      A duplikátumokról szintén lesz külön cikk, de elöljáróban annyit elárulok, hogy ez egyáltalán nem ritkaság az újlatin nyelvekben, sőt, a szóhasadás meglehetősen elterjedt, valamikor még csak nem is sejtenéd ránézésre két vagy három különböző szóról, hogy ugyanabból a latin alakból jönnek (csak néhány klasszikus példa: llegar/plegar/aplicar, enterar/entregar/integrar, ancho/amplio, derecho/directo stb. stb.)

      A brazíliai portugálban szinte minden magánhangzót kettőshangzósan vagy "félkettőshangzósan" ejtenek, ha megfigyeled, ezért lesz olyan oroszos a hangzása. Épp a jó múltkor hallottam a Forvón egy brazil beszélőtől digo szót, valahogy így hangzott: [dzsiéguo].

      Az idézett szöveg kasztíliai és latin keveréke (bár abban az időben, mint tudod, csak latinról és népnyelvről lehetett beszélni). A portugálra viccesen azt szokták mondani a spanyol filológusok, hogy "egyfajta óspanyol". Mint minden hasonló kérdésben, itt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy "konzervatívabb": hangtanilag pl. megőrizte a zöngés–zöngétlen sziszegőhangok közötti különbséget és nem csinált mindenből [x] hangot, mint a spanyol, viszont elvesztette a magánhangzók közötti /l/ és /n/ hangokat, ami eléggé durva újítás, hiszen ezek a hangok általában a "legmaradandóbbak", főleg magánhangzók között.

      Törlés
    5. Például itt lehet hallani, amiről beszéltem: momento [mo'mʲen.tu] ~ [mo'meɛn.tu]. El Vaquero majd megszakérti fonetikailag, de egy biztos: nem tiszta [e]-t ejtenek, hanem valami kettőshangzó-féleséget.

      Törlés
  2. Szia.

    Én is örülök, hogy visszatetted, azt hittem leveszed. Először azt gondoltam azért mert nem ír hozzá senki megjegyzést, de most már igen.

    Érdekes....Várjuk majd a további cikkeket!

    Üdv.:
    Udvardi Dániel

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd jól orrbavágjuk A Bolíviait a cikkbevételek miatt, aztán leszokik róla. Mindig mondom neki, hogy cikket soha ne vegyen be.

      Törlés
    2. Igy van! Es ez a nyari szunet is tul hosszu volt, mar oda jutottunk, hogy a nyest-en kellett vitatkoznunk����

      (Gabor vagyok, csak nem tudom a mobilrol beallitani)

      Törlés

A hozzászóláshoz nem szükséges regisztráció, de kérjük, tiszteld meg olvasótársaidat azzal, hogy a névtelenség helyett választasz magadnak valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil használatával. Köszönjük a megértést és az együttműködést!