2013. április 27., szombat

„Az olasz a latin közvetlen folytatása...”
Néhány elterjedt tévhit az újlatin nyelvekről

„Az olasz a legkonzervatívabb újlatin nyelv”, mert az „a latin közvetlen folytatása” (a többi nem), és „a román legközelebbi rokona a francia”. Ilyen és ezekhez hasonló tévhitek élnek a köztudatban az újlatin nyelvekkel kapcsolatban, amelyeknek természetesen semmiféle tudományos alapjuk nincs. A mai témában az imént említett állítások cáfolata következik.

Állítás: „Az olasz a latin közvetlen folytatása.”

Valóban, épp annyira, amennyire a francia, a spanyol, a portugál és a román is, többek között, és amennyire ez az állítás is komolytalan. Több probléma is van vele: egyrészt, kérdés, hogy mit tekintünk latinnak. A latin mint beszélt nyelv éppúgy egy folyamatosan változó nyelv volt, mint az összes többi élő nyelv, és nyilván ugyanúgy voltak nyelvjárásai (még Itálián belül is), mint minden más nyelvnek. Az i. e. 8. században beszélt latint éppúgy nem értették volna már meg az ókori Róma lakói, mint ahogy a mai újlatin nyelvek beszélői a klasszikus latin szövegeket. Másrészt, mivel a nyelv változása és a nyelvjárások egymástól való eltávolodása folyamatos, nem lehet pontosan meghatározni, hogy mikortól tekintünk egy nyelvállapotot egy azt megelőzőtől eltérő (új) nyelvnek.

Ha szigorúan vett értelemben latin nyelv alatt a klasszikus, azaz nagyjából az i. e. 1. és az i. sz. 1. század közötti korszakban használt nyelvváltozatot értjük, akkor ebből a szempontból egyik újlatin nyelv sem a latin közvetlen folytatása, mivel az újlatin nyelvek elszakadása a 7–9. század között kezdődött meg. Ilyenkor viszont az a kérdés, hogy minek nevezzük a 2. és 7. század között beszélt nyelvváltozatot vagy nyelvváltozatokat. (Vulgáris latin? Proto-újlatin?) A beszélt nyelv írásos dokumentáltságának hiánya miatt szintén kérdéses, hogy a klasszikus kor után létezett-e egységes beszélt latin nyelv, és ha igen, akkor meddig, hiszen azok a vulgáris latin nyelvemlékek, amelyeket ma az újlatin nyelvek (óspanyol, ófrancia) első emlékeinek tekintünk, csak a 9. században jelentek meg.

Az újlatin nyelvterület Európában* (Forrásmű: Wikimedia Commons, közkincs)

Újlatin nyelv az egyetlen hivatalos és a többség által használt nyelv
Újlatin nyelv az egyik hivatalos és a többség által használt nyelv
Jelentős számú nem újlatin nyelvű beszélő, illetve kétnyelvűség
Jelentős számú (történelmileg) újlatin nyelvű kisebbség

Mint korábban is szó volt róla, a kérdésben szintén nem meghatározó, hogy egyes nyelvváltozatok területileg milyen távolra kerültek egymástól, illetve a régebbi közös nyelvállapottól. Az, hogy egy mai nyelvváltozatot ugyanazon a területen beszélnek, mint egy régebbit, amelyből kialakult, nem azt jelenti, hogy akkor az a legkonzervatívabb az összes közül, hiszen időben minden mai nyelvváltozat ugyanakkora távolságra van a korábbitól – tehát semmivel sincs az olasz közelebb a latinhoz, mint például a spanyol. Az teljesen független kérdés, hogy egy nyelv egyes tulajdonságai mennyire változtak meg a korábbi nyelvállapothoz képest, ez viszont a következő fejezet tárgya.

Állítás: „Az olasz konzervatívabb, mint a spanyol.”

Ha már – remélhetőleg mindenki számára – tisztázódott, hogy miért nincs értelme az előző állításnak, térjünk rá a következőre. Szintén beszéltünk már arról, hogy miért nem lehet az ilyen jellegű kérdésekre egyértelműen, igennel vagy nemmel válaszolni. Az olasznak valóban vannak egyedülálló konzervatív tulajdonságai az újlatin nyelvek között, de ugyanígy vannak a spanyolnak, a románnak, sőt, még a legújítóbb franciának is (például bizonyos igealakok végén megőrizte a latin -t ragot).

Az olasz esetében konzervativitásról egyedül a hangtan vonatkozásában beszélhetünk, ott is három fontos tulajdonságot lehetne említeni, amelyek viszont nem feltétlenül egyedülállóak: az egyik a latin kettős mássalhangzók – más néven gemináták, hosszú mássalhangzók – megőrzése (pl. lat. CATTU ’macska’ > gatto – vö. sp. gato), másrészt a vulgáris latin szóvégi magánhangzók megőrzése (CANTIONE ’dal’ > canzone – vö. sp. canción). Ugyanakkor sok olasz szóban ott is hosszú mássalhangzó van, ahol a latinban rövid volt (pl. HABEMUS ’nekünk van’ > abbiamo, AQUA ’víz’ > acqua [akkwa] – vö. sp. hemos/habemos, agua), továbbá az olasz „hasonulással” felszámolta az összes latin mássalhangzó-torlódást még a művelt átvételekben is (pl. ABSOLUTU ’teljes’ > assoluto, illetőleg ACTU ’cselekedet’ és APTU ’alkalmas’, mindkettő > atto – vö. sp. absoluto, acto és apto), amiben viszont a spanyol sokkal konzervatívabb. Harmadrészt, az olasz többnyire megőrizte a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangokat (pl. SAPERE ’tud’ > sapere, VITA ’élet’ > vita, AMICU ’barát’ > amico – vö. sp. saber, vida, amigo), de nem minden esetben (pl. PATRE ’apa’ > padre, LACU ’tó’ > lago – vö. sp. padre, lago). A magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok megőrzése viszont igaz a románra is.

Mindenki eldöntheti maga, hogy melyik nyelv a konzervatívabb (Forrás: El Mexicano)

Amiben viszont az olasz egyáltalán nem konzervatív, még hangtanilag sem, az a szóvégi -s elvesztése (aminek egyes kutatók szerint hangtani, mások szerint alaktani-analógiás oka van), melynek a latinban fontos megkülönböztető szerepe volt, elég csak az igeragozásra vagy a többes számra gondolni. Így például, míg a latin kötőmód jelen idejében az AMEM, AMES, AMET (’hogy szeressek’ stb.) alakok folytatása a spanyolban ame, ames, ame, az olaszban mindhárom alak ami, amely ráadásul a kijelentő mód jelen idejének egyes szám második személyű alakjával is megegyezik. További újítás az olaszban, hogy képtelen a véghangsúlyos szavakat többes számba tenni, vagyis ilyenkor a számot csak a névelő jelöli: pl. la verità (< lat. VERITÁTE) ’az igazság’ és le verità (< lat. VERITÁTES) ’az igazságok’ (vö. sp. la verdad és las verdades). Alaktanilag meg aztán pláne nem mondható konzervatívnak az olasz, amiről már szintén olvashattunk ezelőtt. (Mindez megint csak igaz a románra, ami azt a nézetet erősítené, hogy a mai román nyelvváltozatok régi dél-itáliai dialektusokból alakulhattak ki – lásd az alábbi fejezetet.)

Állítás: „A román legközelebbi rokona a francia.”

A román legközelebbi rokona – mind hangtanilag, mind alaktanilag – az olasz (azon belül is leginkább a délolasz nyelvjárásokkal mutat egyezéseket). Ugyanakkor, mivel a román eléggé távolra került a többi újlatin nyelvtől és erős idegen (legfőképpen szláv, balkáni és magyar) hatás érte, eléggé sajátosan fejlődött a nyelvtan és a szókincs tekintetében, tehát ebből a szempontból távolabbi rokonságban áll a többi újlatin nyelvvel, mint azok egymással. A francia éppen a másik véglet, amely a szóalakok szinte végletekig menő redukciója miatt hang- és alaktanilag a legtávolabb került a latintól, így tehát azt lehet mondani, hogy az újlatin nyelvek között a román és a francia nemhogy a legközelebbi, hanem a legtávolabbi rokonok.

Ami ebből az egészből igaz, az csak annyi, hogy a románban valóban sok a francia jövevényszó, de ez szintén igaz a többi újlatin nyelvre is. Mindettől függetlenül természetesen ugyanígy lehet a románban találni olyan sajátosságokat, amelyek közösek a spanyollal, a portugállal vagy éppen a szintén elszigetelten fejlődött szárddal. A legjobb viszont, ha a fentebb leírtaknak mi magunk vagyunk szem- és fültanúi, méghozzá az alábbi videó segítségével, amelyben Mihaela megtanít néhány román kifejezést!


Állítás: „Mindig az anyaország nyelvváltozata a helyes, mert az a legrégibb.”

A több kontinensen is elterjedt nyelveknél, de leginkább a spanyolnál szokott újra és újra előkerülni ez a tévhit, amely azon kívül, hogy minden tudományos alapot nélkülöz (lásd az elsőt!), tulajdonképpen semmi értelme és valóságalapja nincs. De mindez nem is lenne akkora probléma, ha az idegennyelv-oktatási gyakorlatban nem ragaszkodnának hozzá görcsösen, megbélyegezve ezáltal a nem anyaországi beszélőket („a latin-amerikaiak nem jól beszélik a spanyolt”). Mint már fent említettem, a nyelvek időben is változnak, így mindig lesznek olyan tulajdonságok, melyekben az anyaországi „sztenderd” nyelvváltozat konzervatívabb, de olyanok is, amelyek tekintetében viszont sokkal újítóbb, mint a többi; épp ezért nincs is értelme az ilyenfajta dogmákhoz ragaszkodni.

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

12 megjegyzés:

  1. Érdemes lenne a román nyelvvel kapcsolatban említett tényekre néhány példát is írni. Pl. hasonló vagy teljesen megegyező szavak a románban és az olaszban (pl. tu, noi, voi, pace). És, idegen szavak a románban (biztos van magyar szó a románban, fejből nem tudok ilyet, de kíváncsi lennék!) És a francia nyelvre is lehetne néhány példa, említés szintjén, érdekességként.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vagy pl. a határozott névelők esetei, pl. a birtokos -lui, -lor (vö. ol. lui, loro), vagy pl. lupul (< LUPU ILLE) / lupii (< LUPI ILLI) 'a farkas / a farkasok' (vö. ol. il lupo, i lupi)...

      Elég sok magyar szó van a románban, a legérdesebb az, hogy nem is ritka szavak: pl. gând (< gond) 'gondolat', mereu (< merő) 'mindig', fel (< -féle) '-féle, fajta', hotar 'határ' stb. Vannak a magyarral közös, szláv eredetű szavak is, pl. muncă (< szláv monka) 'munka', sâmbătă 'szombat' stb.

      A franciából pl. igeragozásra egy példa: aimer [emé]: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [emõ], aimez [emé], aiment [em] (csak a T/1-2 tér el a többitől kiejtésben). Vagy pl. lat. FACTU > fait [fe], vö ol. fatto, sp. hecho [écso], rom. făcut, vulg. lat. AGUSTU > fr. aout [u], vö. ol., sp. agosto, rom. gustar (az august művelt átvétel).

      Törlés
  2. A merő szerintem a latin merus-bó származik, jelentése: tiszta, csupa, színbor. A angol mere, hasonló jelentésben, szintén.Aztán hogy a románba magyar közvetítéssel került-e be a mereu,- humoros lenne, ha így lenne, de nem kizárt, hogy így van.

    Néhány magyar eredetű román szót azért még megosztanék: chin- kín, a birui- bírni, uralkodni, chip- arc, kép, iz- zamat, buké, etc. rengeteg van, és akkora tájszavakról még mindig nem beszéltünk :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zaicz Gábor Etimológiai szótára szerint finnugor szó és a mered igével lehet kapcsolatban.

      A román mereu a román etimológiai szótár (dexonline.ro) szerint bizonytalan, de a magyar merőt hozza mint lehetséges forrást.

      Fonetikailag nem támasztható alá sem a román, sem a magyar esetében a latin MERUS, mivel a románban ez a tárgyesetű MERU(M)-ból származna, ami > mer lenne, a magyarban sem lenne igazolható az végződés.

      Sokáig pl. azt hitték, hogy az -andó, -endő igenévvégződés a latin gerundivumból jön, de a tudományos etimológiai szerint mégsem (teljes mértékben magyar képzés), csupán elég különös véletlen egybeesés. (Az persze lehet, hogy a latin gerundivummal való hasonlósága miatt használják hozzá hasonlóan a mai magyarban.)

      Törlés
  3. hát azért elég különös véletlen a latin merus, az angol mere, a magyar merő jelentésbeli egybeesése. Bár kétségkívül vannak ilyen...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valóban vannak ilyenek, nem először látnánk ilyen különös, véletlen egybeesést.

      Amúgy tipikus Mëhikoi-cikk. Macával és mindennel. Nagyon jó a videó a végén. Jól összefoglalja az alap dolgokat a románról, könnyen követhető.

      Törlés
    2. Az angol mere ebben a jelentésben valóban a latin merusból jön az ófrancián keresztül (de az angolnál ezen nem is kell csodálkozni, hiszen a mai szókincsének 60%-a latin eredetű).

      De mondok még egy példát: ott van a német haben, angol have és a latin habeo, -ere: mindhárom ugyanazt jelenti, ugyanúgy használják (még segédigeként is), még sincs semmi köze a latin ige eredetének az angol és a német ige eredetéhez. És ezt rendkívül könnyű belátni, mivel a latin H- egy indoeurópai *gh-ból származik, a germán h- pedig indoeurópai *k-ból. Az angol és német igének etimológiai megfelelője a latinben tehát a capio, -ere. (Erről volt egy cikk is.)

      Törlés
  4. "mondok még egy példát: ott van a német haben, angol have és a latin habeo, -ere: mindhárom ugyanazt jelenti, ugyanúgy használják (még segédigeként is), még sincs semmi köze a latin ige eredetének az angol és a német ige eredetéhez."

    - nem rossz érv, de mindhárom nyelv indoeurópai :) Tudnál két különböző nyelvcsaládból hasonló példát mondani?

    Van itt még egy érdekes jelenség: amennyiben a merő valóban finnugor eredetű, és a románba magyarból ment át, a "mereu", Erdélyben és tájnyelvi szinten legalábbis, visszahatott a merő használatára. A mereu jelentése mindig, állandóan, "merőbe csinálni" v.mit( leginkább a Mezőségen használják, ahol közvetlenebb a román hatás) szintén azt jelenti, hogy állandóan. Persze lehet, hogy a román kölcsönzés idején a merő-ben benne volt ez a jelentés is. Megérne ez egy külön posztot. Nekem még mindig gyanús ez a merő :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az egy dolog, hogy mindegyik nyelv indoeurópai, de ettől még mindig semmi köze egymáshoz a két szó eredetének. :)

      Egyébként nem kell messzire menni, itt van pl. a magyar te és latin tú, te; vagy a magyar és latin ne. Bár olyan elméletek is vannak, hogy az indoeurópai és az uráli alapnyelv (és még néhány nyelvcsalád) is közös ősre vezethetőek vissza, pont az ilyen alapvető szóegyezések miatt.

      Törlés
  5. Szerintem inkább történelmi okai,alapjai vannak annak,h. miért él többekben - főleg a magyarokban -, az a tévhit, h. a román és a francia nyelv közeli rokonok: a 19.sz. -ban és a 20. sz. elején a román értelmiség és politikusok szabályos PR-tevékenységet folytattak Nyugat-Európában,így Franciaországban is a nemzeti törekvéseik érdekében ( románlakta területek egyesítése,magyarosítás elleni küzdelem, stb.) , a francia közvélemény egy része szimpatizált a románokkal ( "az egzotikus kis rokon néppel") , francia-román baráti társaságok és kulturális szervezetek alakultak, de az is jó példa,h. pl. a L' Illustration c. hetilap egyik Trianoni békével foglalkozó számában két és félmillió román "felszabadulásáról" és a kialakult határok jogosságáról ír. És persze arról se feledkezzünk meg, h. a francia politikusoknak ( főleg Clemenceau-nak ) nagy szerepe volt abban, h. egész Erdély Romániához került a vháború után - bár ebben nem a nyelvrokonság játszott szerepet. Több román művész és író járt vagy élt Párizsban ( pl. Eliade,Brâncuși, vagy a zeneszerző Enescu,stb.), a románok 19-20. századi kulturális fejlődésére nagy hatással volt a francia kultúra ( ez a sok francia jövevényszón is látszik ). A manapság is tartó francia-román pozitív kapcsolatokat jól mutatja,h. több francia vállalatnak is van Romániában gyára,többek közt a Dacia is a Renault tulajdona.

    Az átlag magyarban nyilván megfogalmazódik a válasz erre,hogy ha a két nép ennyire "szereti" egymást, akkor közeli rokonságnak kell lennie köztük.

    VálaszTörlés
  6. + Bukarest építészetére és kialakítására is nagy hatással volt Párizs ( a két vháború között Bukarestet a "Balkán Párizsá"-nak neveztek ), pl. a bukaresti diadalívet ( Arcul de Triumf ) is Napóleon párizsi diadalívének mintájára építették. Érdekes olvasni való : http://wangfolyo.blogspot.hu/2009/11/zaraza.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi az infót.

      Mondjuk az egyértelmű, hogy az ilyen tévhitek általában nem nyelvtudományi körökből/okokból terjednek el. :)

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.