2013. február 9., szombat

Az ékezet, amely nem jelent semmit
A spanyol hangsúly jelölésének rövid története

Sólo la tilde sobra...
A spanyol hangsúlyozásról és a hangsúlyjelölés szabályairól már részletesen írtam korábban, most pedig az írástörténeti vonatkozásairól szólnék röviden. Az talán kétségtelen, hogy a legtöbb helyesírási reform az ékezethasználatot érintette, és kiderül az is, hogy bizonyos szavakra ma már csak puszta megszokásból kerül ékezet az írott sajtóban, amely tulajdonképpen semmit sem jelöl.

A spanyolban a 16. századig egyáltalán nem használtak ékezetet, pedig akkor már több száz éve írott nyelv volt. A század közepétől már megjelent bizonyos szavakon a hangsúly jelzése céljából. A helyesírás szabályozásával legelőször a Spanyol Királyi Akadémia első értelmező szótára, a hatkötetes Diccionario de autoridades foglalkozott az első kötet (A–B: 1726) bevezetőjében Discurso proemial de la Orthographía de la Lengua Castellana („Előszó a kasztíliai nyelv helyesírásáról”) címmel, amelyben nem egészen másfél oldalt szentelt az ékezetek használatának és a hangsúlyjelölésnek.

E „szabályok” szerint a spanyolban kétféle ékezet létezett: a balra dőlő, más néven tompa vagy „nehéz” (grave: ` ) és a jobbra dőlő vagy éles (agudo: ´ ). Az előbbit csupán az a, e, o, u magánhangzókra tették, amennyiben azok önálló szavaknak feleltek meg, így à (elöljárószó), è (= y ’és’ kötőszó), illetőleg ò vagy ù (’vagy’ kötőszó). Minden más esetben, vagyis a hangsúly jelölésére az éles ékezetet használták, ahogy a modern helyesírásban is.

A rendszer nem volt túl következetes, és részben a latin szótagszabályokra épült. Például jelölni kellett a „három vagy több magánhangzót tartalmazó” másodéles szavak hangsúlyát, ha az utolsó előtti szótag „hosszú” volt (ami alatt a nyílt szótagot értették), pl. famóso, caballéro, apercebído. A mostani szabályokhoz hasonlóan jelölték a harmadéles szavak hangsúlyát – ez az egy dolog, ami máig nem változott –, de persze a korabeli „magyarázat” szerint erre azért volt szükség, mert az ilyen szavakban az „utolsó előtti szótag rövid” (természetesen a latinból következően), ezért nem lehet hangsúlyos. Jelölték továbbá az összes véghangsúlyos szó hangsúlyát, függetlenül a végződésétől, pl. autór, necesidád, vocál, amará. De ami az egészben a legviccesebb, hogy e hangsúlyjelölési „szabályokat” még maga a szótár sem tartotta be következetesen: számos esetben lemarad az ékezet olyan szavakról, ahova a megfogalmazottak szerint kellene.

Az első akadémiai helyesírás 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel (lenti kép), mindössze 15 évvel a Diccionario de autoridades első kötetét követően, de már lényegesen eltérő, a mai elvekhez sokkal közelebb álló szabályozást tartalmazott. A De los acentos, y notas para la pronunciacion („Az ékezetekről, és megjegyzések a kiejtéshez”) című fejezetében kiköti, hogy csak az éles ékezet használható, és már megfogalmazódik a takarékosság elve is az ékezethasználatot illetően: Si hubiessemos de usar esta nota en todas las palabras, hariamos trabajosa la escritura, imponiendonos una dura ley: por esto ha discurrido la Academia fixar reglas de Orthographía, que, excusando la multiplicidad de los acentos, se establezcan solo en las voces, que los necesiten. („Ha az összes szón használnunk kellene ezt a jelet, fáradságos munkává tennénk az írást, kemény szabályt magunkra róva: ezért folyamodott az Akadémia helyesírási szabályok rögzítéséhez, hogy kibújván az ékezetek sokasága alól, csak azokra a szavakra kerüljenek, amelyeknél szükséges.”) Az alábbi fontosabb elveket fogalmazta meg a hangsúly jelölésére (leegyszerűsítve):
  • az egy szótagú szavak hangsúlyát soha nem kellett jelölni,
  • a harmadéles szavak hangsúlyát mindig jelölni kellett,
  • a másodéles szavakét jelölni kellett -i, -u és mássalhangzós (kivéve -s) végződés esetén,
  • a véghangsúlyos szavaknál akkor kellett jelölni, ha -a, -e, -o vagy -s a végződésük,
  • jelölni kellett a hangsúlyos i és u magánhangzókat, ha a, e, o mellett állnak, mivel ilyenkor külön szótaghoz tartoznak.
Noha nem mindenre adott a mai szemléletnek megfelelő egyértelmű és logikus magyarázatot, ez már nagyon közel állt a modern helyesírási normákhoz (persze maga a mű szintén nem tartotta be következetesen a saját szabályait). Ami viszont érdekes újítás volt – bár alkalmazása nem tartott túl sokáig –, hogy bevezette a circumflexet vagy „kalapos” ékezetet (^), ám ezzel nem a hangsúlyt kellett jelölni, hanem az előtte álló betű(kapcsolat) hangértékét! Így ^ került ch és az x betűket követő magánhangzóra, ha azok a [k], illetve [ksz] hangokat jelölték, nem pedig a [cs]-t és a [ch]-t: chârácter ’karakter’, chôro ’kórus’ (ma: carácter, coro), ill. exâmen ’vizsga’, exêquias ’végső tiszteletadás (temetés)’.

Az ékezethasználat ezután több reformon ment keresztül, még inkább kihasználva a gazdaságosság elvét, vagyis „ne kelljen semmit sem jelölni feleslegesen”. Így például 1959-ben eltörölték az ékezetet a fue ’volt’, fui ’voltam’, dio ’adott’ és vio ’látott’ igealakokról: az egyszerűsítést az indokolta, hogy ezek a szavak egy szótagúak és kettőshangzóval ejtődnek, tehát nincs mit jelölni rajtuk.

Az első akadémiai helyesírás, 1741
Az 1999-es akadémiai helyesírás további egyszerűsítéseket vezetett be: rögzítette, hogy a zárt+nyílt magánhangzó (i/u+a/e/o) és a két zárt magánhangzó (iu, ui) kombinációi a helyesírás szempontjából mindig kettőshangzóknak minősülnek, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan i vagy u szótagalkotó-e egyes nyelvváltozatokban, így nem ajánlott ékezettel írni az olyan alakokat, mint pl. crie (crié) ’neveltem’, guion (guión) ’kötőjel’, hui (huí) ’menekültem’, rio (rió) ’nevetett’, meghagyva azonban a beszélőknek a szabadságot, hogy továbbra is írhatják ékezettel, ha nem kettőshangzóval ejtik őket. Hasonlóképpen eltörölte a kötelező ékezetet a sólo ’csak’ határozószóról (amelyet a solo ’egyedüli, magányos’ melléknévtől való megkülönböztetésre használtak), és az önállóan használt mutató névmások hím- és nőnemű alakjairól (este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; aquel, aquella, aquellos, aquellas) is, azzal a kikötéssel, hogy kétértelműség esetén továbbra is használandó.

Az Akadémia legújabb, 2010-es helyesírása azonban az 1999-ben bevezetett reformokon még tovább szűkített, végleg eltörölve az ékezetet a helyesírásilag kettőshangzónak minősülő magánhangzó-kombinációt tartalmazó egy vagy két szótagú szavakról (crie, guion, hui, rio stb.). E racionalizálásra azért volt szükség a helyesírás szabályozói szerint, mert az ékezet minden esetben a hangsúlyt hivatott jelölni, nem pedig azt, hogy egy szó hány szótagú; vagyis például a guion hangsúlya – akár [gi-ón], akár [gjón] a valós ejtése – mindkét esetben az [o]-ra esik, tehát felesleges jelölni azt. Ugyanezen megfontolásból szintén eltörölte az opcionális ékezetet a solo (sólo) határozószón és az önállóan használt mutató névmásokon, mivel nincs milyen hangsúlytalan alakoktól megkülönböztetni őket (a solo melléknévként is hangsúlyos, ahogy a jelzői szerepű mutató névmások is): tulajdonképpen az ilyen ékezetnek csak „kényelmi funkciója” volt az írásban, de nem jelentett semmit. Másfelől, a kétértelműség veszélye a solo esetében eleve nagyon ritka és kivételes esetekben állhat csak fenn, amit más módon is ki lehet küszöbölni, úgymint megfelelő írásjelek vagy rokon értelmű szavak (pl. solamente, únicamente) használatával.

Ugyanitt említendő, hogy az ún. jelentésmegkülönböztető ékezet (tilde diacrítica) az elnevezése ellenére szintén a hangsúlyt jelöli, csak nem a helyét, hanem a tényét: vagyis azonos alakú (egy vagy két szótagú), de hangsúlyosan ejtett (és más jelentésben használt) szavakat jelölnek vele, megkülönböztetve így őket hangsúlytalanul használt párjuktól (pl. ’igen’ és si ’ha’). Az elsődleges szerep tehát itt is a hangsúly jelöléséé, amelyből a jelentéskülönbség következik. Ezért nem különböztetik meg ékezettel egymástól például a ve (→ir) ’menj’ és ve (→ver) ’lát/láss’ igealakokat, hiszen mindkettő hangsúlyos; viszont megkülönböztetik a sé (→saber) ’tudom’ vagy sé (→ser) ’legyél’ igealakokat a hangsúlytalanul használt se névmástól.

Mindazonáltal a nyomtatott sajtóban nagyon sokan máig ragaszkodnak a hagyományokhoz, és nem követik az akadémiai helyesírás egyszerűsítéseit. Ennélfogva még mai újságokban, magazinokban is találkozhatunk bőven a fué, guión, sólo stb. írásmódokkal, és nem ritka a mutató névmások ékezése sem, olykor teljesen következetlenül, még jelzői szerepben is.

13 megjegyzés:

  1. Te jó ég :D Szerintem ennyi erővel már eltörölhetnék az ékezeteket is... Egyébként a magyar spanyol tankönyvek is rosszul tanítanak spanyolt akkor... elég fura ez az egész.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mára azért már egészen logikus a szabályozás, persze még mindig vannak következetlenségek. Ha én lennék az akadémiai szabályalkotó, jelölném azt, ha az [i]+[a/e/o/u], ill. [u]+[a/e/i] magánhangzó-kapcsolatokban a hangsúlytalan [i/u] szótagalkotó: pl. envïar, crüel, hüir, rïendo. Ezzel egyértelművé válna az is, hogy pl. az envïar ige tőhangsúlyos alakjaiban a hangsúly az [i]-re fog esni: envío (a kettő ugyanis összefügg: azért esik az [i]-re a hangsúly, mert az szótagalkotó a nem tőhangsúlyos alakokban is), szemben pl. a cambiar igével: cambio. Máris megoldódna a probléma, hogy melyik -iar, -uar stb. végű igét hogy kell hangsúlyozni a ragozásnál, mert ez már a szótári alakból kiderülne...

      Törlés
    2. Mondjuk az elég égő, hogy spanyol újságok, a mai modern, számítógépes helyesírás-ellenőrzők, ingyenes online szótárak korában helyesírási hibával adjanak ki akármit is a kezük közül. Megdöbbentő igénytelenség egy akadémiával is szabályozott, nagy világnyelv esetén.

      Tanulnák meg használni a számítógépet, internetet, ha már nem tudnak megfizetni egy nyomorult korrektort. Gondolom nem kérne vagyonokat, akár még jobban szituált spanyol szakos hallgató is megcsinálná nekik, keresetkiegészítős zsebpénzért. Csak hát az igénytelenség. Összevissza teszik az ékezetet, van, ahová csak azért, mert jól néz ki, meg ártani nem árthat, hiszen az orrodat is tisztíccsalya.

      Törlés
    3. Sőt, angolból meg az elválasztást rontják el sorra az újságok. Gyakran csak esztétikai szempont alapján "v- álaszt- anak" el, ahol szerintük épp jól néz ki, hogy ne legyen ritkított/zsúfolt a sor. Nekik is elég lenne egy ingyenes e/online szótárat felcsapniuk. Mondjuk mást nem szoktak elrontani. Ehhez hozzátartozik még, hogy az elválasztás az angolban elég kaotikus téma, de akkor sem mentség az igénytelenségre. Akadémiai arrafelé nem szabályoz ugyan, de azért a nagy szótárak hozzák a hagyományos sztenderdeket.

      Helyesírásra még az ausztrál angol elég szörnyű (félig amerikai, félig brit öszvérmegoldások, inkább közelebb a brithez), de kevesen vannak, meg elég marginális ország globális szempontból, nem szoktak vele foglalkozni.

      Törlés
    4. Mentségükre lehet, hogy ezek a reformok azért még eléggé frissek (vö. a magyar helyesírással, ami 1984-es, vagyis majdnem 30 éves, és ennek ellenére nem tartják be, még nyelvészeti oldalon sem, sőt, a ritka szóösszetételeket az emberek 99%-a nem tudja, hogy kellene leírni).

      De ha már sajtó és média, hozom a kedvenc magyar példámat (sin comentarios, ahogy spanyolul mondanánk): Jóban Rosszban...

      Törlés
  2. Azt akartam kérdezni, és az is lehet, hogy már egyszer megkérdeztem és nem emlékszek rá, hogy a spanyolok hogy oldják meg, ha nem tud valami kütyü ékezetet vagy hullámos ñ-t írni, esetleg trémát? Ilyenkor egyszerűen lehagyják ékezeteket, vagy jelölik máshogyan? Szerinte csak lehagyják, de jó lenne, ha ezt egy mexikói erősítené meg, az sem baj, ha sombrerója sincs.

    Mert a németben máshogyan jelölik ilyenkor: ß=ss, ö=oe, ü=ue, ä=ae.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amúgy is lehagyják, mert hanyagok, az igényesebb spanyolok viszont kiteszik az interneten is. A tréma meg olyan ritka egyébként is, hogy azt egyáltalán nem szokták kitenni (de talán nem is létezik olyan szó, ahol megkülönböztető szerepe lenne). ñ meg általában minden kütyün van, legalábbis nem nagyon találkoztam olyan esetekkel, hogy ne tették volna ki, anyanyelvűek legalábbis. De majd ezentúl figyelem (persze a leggyakoribb megoldás ez esetben is az lehet, hogy elhagyják a tildét).

      Törlés
  3. Hasznaljak meg a "nh"-t is az "ñ" helyett, biztosan a portugalbol kolcsonozve, en is hasznalom idonkent.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De gondolom csak az, aki tud portugálul és tudja, hogy ott ezt a hangot jelöli. :) Én is találkoztam már vele, de csak olyannál, aki tudott portugálul is.

      Törlés
    2. Igen, spanyolok kevesbe hasznaljak, latin-amerikaiak inkabb, es leginkabb idegen orszagokban elo latin-amerikaiak, ahol a latin kozosseg, beleertve a brazilokat is, rendszeresen kapcsolatban van egymassal.

      Törlés
    3. Olyan megoldással is találkoztam már, hogy nn-t írtak helyette (mivel tulajdonképpen az ñ írástörténetileg az nn rövidítése), de nem tudom, mennyire elterjedt. (Itt is igaz, hogy valószínűleg csak az használja így, aki ismeri betű eredetét.)

      Törlés
    4. Igen, en is talalkoztam mar vele spanyoloktol, logikus, irastortenetileg is, es mert a mai spanyolban nincs nn, ezert egyertelmu is, nem osszetevesztheto, bar en az "nh"-t automatikusabban azonositom az "ñ"-nyel mint az "nn"-t, annak ellenere, hogy ismerem a tortenetet. /olvastam a cikkedet! :)/

      Törlés
    5. "es mert a mai spanyolban nincs nn"
      Van, de nem olyan gyakori (connubio, innato, innecesario, perenne stb.), sőt, nh is van (pl. anhelo, inhumano), persze ezek sem önálló hangokat jelölnek. A lényeg inkább az, hogy nem valószínű, hogy léteznének olyan minimálpárok, ahol az "nh" vagy "nn" jelölés jelentésmegkülönböztető lenne az ñ-nyel szemben.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.