2012. december 15., szombat

„Hallottam őt énekelni egy dalt”
Nem szeretjük a dupla tárgyat – legalábbis spanyolul

(Forrás: Caras México)
Nem olyan régen volt szó a spanyol személyes névmások nyelvjárási használatairól, mely jelenségek közül az egyik legáltalánosabb az ún. leísmo, azaz a részes le(s) névmás használata személyekre tárgyesetben, a lo(s), la(s) helyett, adott helyzetekben. Arról is olvashattunk már előtte, hogy bizonyos igékkel nincs éles határ a részes és a tárgyeset között – előfordulhat, hogy amikor magyarul a tárgyeset használata lenne számunkra természetes, a spanyolban részes esetet használnak (ez főleg az ún. behatást kifejező igéknél – verbos de afección – jellemző). Vagyis a spanyolban nem annyira egyenletes és „logikus” a részes és a tárgyeset megoszlása, mint a magyarban, s az egyik vagy a másik használata közötti ingadozások azt mutatják, hogy a kettő közötti morfológiai különbség bizonyos esetekben – a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetésének javára – eltűnőben van.

A mostani témában az ún. verbos de percepción, vagyis az érzékszervekkel történő érzékelést jelentő igék esetvonzatáról lesz szó, amely bizonyos szövegkörnyezetekben szintén eltér attól, amit magyarul várnánk. A két leggyakoribb ilyen ige a spanyolban a ver (< régi veer < lat. VIDĒRE) ’lát’ és az oír (< lat. AUDĪRE) ’hall’. Alapesetben ezek – ahogy a magyarban is – tárgyas igék: te veo ’látlak téged’, oigo tu voz ’hallom a hangod’ stb. Van azonban egy olyan eset, amellyel külön érdemes foglalkozni: amikor a ver vagy oír ige bővítménye egy főnévi igeneves tagmondat. Idáig nincs is ebben semmi érdekes, hiszen magyarul is szoktunk ilyet mondani: például a „Hallottam Máriát énekelni” mondatot ugyanígy gond nélkül le is fordíthatjuk spanyolra: Oí a María cantar.

A fenti egyszerű példamondatban az ige bővítménye (María) tárgy, ahogy magyarul is (a tárgyesetet, személyről lévén szó, az a elöljárószó jelöli is), ami azt jelenti, hogy a tárgyesetű személyes névmással helyettesíthető: La oí cantar ’Hallottam őt énekelni’. De vajon mi történik akkor – és számunkra ez lesz igazán érdekes –, ha a főnévi igenévi alakban álló ige (cantar) is kap egy tárgyat, vagyis a példánál maradva: „Hallottam Máriát énekelni egy dalt”. Elsőre szintén nem történik semmi látványosan, mert ezt is egyszerűen le lehet fordítani: Oí a María cantar una canción. Viszont próbáljuk meg itt is az oír ige bővítményét a személyes névmással helyettesíteni: Le oí cantar una canción ’Hallottam őt énekelni egy dalt’ – hoppá, itt bizony már valami történt! Mégpedig az, hogy a María szóra nem a tárgyesetű, hanem a részes névmással utaltunk. A következő lépésben nézzük meg, mivel lehetne ezt megmagyarázni.

Az odáig – gondolom – teljesen követhető, hogy amennyiben a főnévi igenévnek nincs tárgy funkciójú bővítménye, akkor a mondat tárgya az oír ige bővítménye. Hasonlóképpen működik ez a ver igével is, csak hogy azzal is legyen egy példánk: Lo vimos subirse a un taxi ’Láttuk őt [hímnem] beszállni egy taxiba’. Amint viszont a főnévi igenév is kap egy tárgyat – vagyis amikor magyar mondatban dupla tárgy lenne – az oír vagy ver ige bővítményéből általában részeshatározó lesz a spanyolban, amelyre a részes névmással utalhatunk. Bár vannak, akik ezt egyszerűen a leísmo egy speciális esetének tartják, valójában nem erről van szó. Mint tudjuk, a magyarral szemben a spanyol személyes névmás részes esetének használata ugyanis kiterjedtebb, azaz nem feltétlenül utal mindig a szó szoros értelmében vett részeshatározóra: jelölhet olyan határozói viszonyt is, amely nem pontosan a cselekvés/történés „címzettjére” vonatkozik, hanem a „forrására”, olyasmire, amit magyarul a tőle szokott kifejezni (ilyennel már találkozhattunk, pl. a preguntar, pedir igéknél).

Láttam őt piros függöny mögé bújni. La vi esconderse detrás de una cortina roja. (Forrás: Caras México)

A spanyol anyanyelvűek többsége tehát úgy értelmezi az ilyen ver és oír igékkel alkotott mondatokat, amelyekben magyarul két tárgy van, hogy azokban valójában csak egy tárgy van, a főnévi igenévvel kifejezett cselekvés bővítménye, vagyis tulajdonképpen azt érzékelik közvetlenül; éppen ezért a cselekvés végrehajtóját a részes esettel kifejezett forrásnak tekintik. Ez onnan is látszik, hogy a főnévi igenév bővítményére lehet tárgyesetű névmással utalni, míg a cselekvést végzőre részessel, a kettő együttes használatakor pedig a le(s) névmás helyett (eufonikus okokból) a se névmás áll:a María cantar una canciónLe oí cantarla / Se la oí cantar; Vi a Pedro guardar el informeLe vi guardarlo / Se lo vi guardar. Vagyis szó szerint fordítva, ezek a mondatok valójában azt jelentik, hogy ’Hallottam Máriától énekelni egy dalt’ → ’Tőle hallottam énekelni azt’, illetve ’Láttam Pétertől eltenni a beszámolót’ → ’Tőle láttam eltenni azt’.

Szintén nem ritka persze, hogy a spanyol mondatban is dupla tárgy van, tehát vannak olyan beszélők is, akik a cselekvés végzőjét is tárgyként értelmezik. Az ő nyelvváltozatukban természetesen ugyanúgy helyes a cselekvés végzőjére a tárgyesetű személyes névmással történő utalás: La oí cantar una canción, Lo vi guardar el informe.

2012. december 9., vasárnap

Az olvasást könnyítő betű

A H betű az első akadémiai értelmező szótár
G–M kötetében, 1734-ből. Mai tudásunkkal
már mosolyognánk ezen a meghatározáson.
Az írásbeliséggel rendelkező nyelvek története során gyakran előfordul, hogy egyes beszédhangok megváltoznak, sőt, nyom nélkül el is tűnhetnek, azonban írásuk még sokáig megőrzi a nyomukat. Az újlatin nyelvekben ilyen sorsra jutott az egykori [h] hang, amelyet valószínűleg már a klasszikus latin korszakban sem ejtett az utca népe, a legtöbb újlatin nyelv azonban írásban mindmáig őrzi a h betűt. Két fontos kivétel az olasz és a román: az olaszban csupán az avere (< lat. HABĒRE) ige néhány alakjában írják jelentések megkülönböztetése céljából (ho ’nekem van’ és o ’vagy’; ha ’neki van’ és a [elöljárószó], illetve hanno ’nekik van’ és anno ’év’), a románban viszont kiejtett mássalhangzó [h] hangértékkel, de – természetesen – csak nem latin eredetű jövevényszavakban fordul elő.

A spanyol h – neve (la) hache [ácse] – betűnek szintén megvan a sajátos története. A középkori spanyolban még hasonló volt a helyzet az olaszéhoz: a latin eredetű szavakban nem írták az aver (ma haber) néhány alakján kívül, azonban a [h] hang valószínűleg az /f/ fonéma egyik ejtésváltozata lehetett, amelyet írásban ekkor még az f betű jelölt (pl. fablar ’beszél’ – ma hablar). A 16. század közepére azonban a latin F-ből származó [h] hang is teljesen kiveszett a nyelvből, így a helyesírásban az f-et is a h váltotta fel az ilyen szavakban.

A modern sztenderd spanyolban így a h betű önállóan ma már semmilyen fonémát nem jelöl (a ch betűkapcsolat körülbelül a magyar [cs] hangnak felel meg), csupán egy valaha létező mássalhangzó nyomát őrzi a helyesírásban – néhány szó kivételével, amelyekben semmilyen szerepe nincs és nem is volt, mint az hallar (< AFFLARE) ’talál, lel’, henchir (< IMPLERE) ’megtöm’ és hinchar (< INFLARE) ’felfúj’ –, mégpedig az egykori latin [h], [f] vagy [g] hangokét (legalábbis a szavak egyik részében): pl. hora (< HORA) ’óra [időegység]’, hacer (< FACERE) ’csinál, tesz’, hermano (< GERMANU) ’fivér’ stb. Viszont szintén megjelenik írásban egy h a szókezdő nyíló kettőshangzók – /ie/, /ua/, /ue/, /ui/ – előtt, amit már nem minden esetben lehet azzal magyarázni, hogy valaha kiejtett mássalhangzóval kezdődtek: pl. a huérfano ’árva’ szó latinul magánhangzóval kezdődött (< ŎRPHANU). De akkor mit keres ott a h, miért nem úgy írják, hogy *uérfano?

A megoldást a kettőshangzóban, illetve annak helyesírásában kell keresnünk. Ehhez tudni kell, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és a v ugyanannak a betűnek a tipográfiai változatai voltak (ahogy például most az a és az a), vagyis mindegy volt, hogy például a latin és spanyol ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. Ennek oka, hogy a latinban eredetileg nem létezett [v] hang sem, a V betű az /u/ magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet – ha rövid volt – magánhangzó előtt kezdetben mindig angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban ez a hang két magánhangzó között és szó elején [β]-vé vált (ahogyan ma is ejtik a spanyolban magánhangzók között a b/v betűkkel jelölt hangot), amely az újlatin nyelvekben később vagy [v]-vé erősödött, vagy vegyült a /b/ fonémával (e hangváltozásról részletesen írtam korábban).

A latin /u/ fonéma tehát a középkorra kettévált – egy magánhangzó és egy új mássalhangzó ([β] > /v/~/b/) lett belőle –, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte, vagyis még nem különült el egymástól az u és v a magánhangzó és a mássalhangzó jelölésére. Azonban ahhoz, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, bizonyos trükkökhöz kellett folyamodni. Az egyik ilyen trükk pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzóbetű után az u/v csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak és ne [b]~[β]~[v] hangnak olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére, jelezve ezzel, hogy utána az u/v az /u/ fonémát jelöli.

Bár valószínűleg igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen – h nélkül is –, hogy az adott szót hogyan kell olvasni, így meg tudtak különböztetni írásban olyan szavakat, mint pl. HVELA huela ’szaga legyen, érződjön’ és VELA uela ’virrasztás, gyertya’, ill. ’vitorla’, vagy pl. HVIDA huida ’menekülés, szökés’ és VIDA uida ’élet’. Hasonló példák a franciából: HVIT huit ’nyolc’ és VIT uit ’él(t)’, HVILE huile ’olaj’ és VILE uile ’gonosz, aljas [nőnemben]’ (köszönet értük Szigetvári Péternek).

Összefoglalva tehát, a magánhangzó előtti h betűnek alapvetően kétféle szerepe van a spanyolban: egyrészt eltűnt mássalhangzók helyét jelöli, másrészt a középkori szövegekben az utána álló betű helyes hangértékkel történő olvasásának megkönnyítésére szolgált, tipográfiai okokból – az íráshagyomány azonban továbbra is megtartotta ezt annak ellenére, hogy ma már minden betűtípusnál egyértelműen megkülönböztethető az u a v-től, illetve az i a j-től.

2012. december 8., szombat

Újlatin nyelvek a legrégiesebb indoeurópai nyelvek?
Legalábbis egy dologban biztosan. Indoeurópai beszédhangok nyomában...

A nyelvek iránt érdeklődők egyik kedvenc témája, hogy egy nyelvcsalád, nyelvcsoport tagjai közül melyek a legrégiesebbek, legkonzervatívabbak, vagy éppen a legújítóbbak, vagyis amelyek a legközelebb állnak, illetve a legjobban eltávolodtak a közös ősüktől, amelyből kialakultak. A közös ős vagy alapnyelv létezésére azonban a legtöbbször nincs közvetlen, írásos bizonyíték (hiszen általában több ezer, akár tízezer évvel ezelőtti nyelvekről, nyelvállapotokról van szó), mivel nem volt írott nyelv.

A tudományos összehasonlító módszerekkel azonban – a ma élő nyelvek alapján – az alapnyelvek hangrendszerét, nyelvtanát és legalapvetőbb szókincsét (például a számneveket, személyes névmásokat, a természettel összefüggő alapfogalmakat) sok esetben képesek többé-kevésbé rekonstruálni, s ez így történt az indoeurópai alapnyelv esetében is. A rekonstrukció a nyelvekre jellemző rendszeres hangmegfelelések alapján történik, és természetesen csak feltételezés (a feltételezett szótöveket csillaggal szokás jelölni).

A Stonehenge építését a régészek i. e. 2500 körülre teszik. Az indoeurópai alapnyelv a nyelvtörténészek szerint
i. e. 4000 tájékán kezdhetett el önálló nyelvjárásokra szakadni...

Korábban már írtam arról is, hogy igazából nincs értelme – és nem is lehet – azt megállapítani, hogy a nyelvváltozatok összességében mennyire régiesek vagy újítóak, mivel ez csak attól függ, hogy az összehasonlítandó nyelveket mely szempontból vizsgáljuk (hangtan, nyelvtan vagy szókincs): van, amiben az egyik nyelv(változat) régiesebb, a másik újítóbb, és van, aminél ez éppen fordítva van, de sokszor egyáltalán nem lehet megmondani, hogy két szóalak közül melyik áll közelebb az eredetihez (amely vagy dokumentált írásban, vagy nem).

Hogy mégis miért érdemes vagy érdekes az újlatin nyelvek esetében erről beszélni, az nem más, mint egyetlen hangtani tulajdonság. Bár jelentéktelen adatnak tűnne, de néhányuk kivételével ezek az egyedüli ma is élő nyelvek, amelyek – a latinon keresztül (természetesen a kiejtést, nem pedig a helyesírást alapul véve) – máig őrzik bizonyos indoeurópai alapnyelvi szavak *kw hangját! Ez a mássalhangzó, az ún. labioveláris zöngétlen zárhang, az összes többi ma beszélt indoeurópai nyelvben átalakult: [k], [w], [p], [f], [t], [cs] stb. hangok lettek belőle. Legegyszerűbb ezt belátni az alapnyelvi *kwetwór(es) ’négy’ számnév mai megfelelőinél, amelyet az alábbi táblázat szemléltet (sárgával kiemelve azok a nyelvek, amelyek a szókezdő alapnyelvi mássalhangzót pontosan őrzik):

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

Szintén indoeurópai eredetű pl. a spanyol cual, cuan, cuando, cuanto, olasz quale, quando, quanto, stb. (< lat. QUALIS, QUAM, QUANDO, QUANTUS) alakok szókezdő [kw] hangja. Vigyázat! Természetesen nem arról van szó, hogy [kw] hang csak az újlatin nyelvekben létezne (hiszen más indoeurópai nyelvekben is megvan ez a hang), hanem arról, hogy ezek az újlatin nyelvek őriznek olyan szavakat, amelyek a rekonstruált alapnyelvben is ezzel a hanggal kezdődhettek. (Más indoeurópai nyelvek [kw] hangja azonban nem az indoeurópai *kw folytatása – pl. az angol queen [kwín] ’királynő’ szókezdő mássalhangzója az indoeurópai *gw hangból származik: *gwēn ’nő’.)

Vannak persze szakemberek, akik kételkednek az összehasonlító nyelvészet eredményeiben. Ők abban látják a problémát, hogy a mai nyelvek szavainak hangalakja alapján kikövetkeztetett – vagyis közvetlen bizonyítékokkal nem igazolható – rekonstruált alapnyelvi szavakat vesznek később a magyarázatok alapjául. (Olyan ez, mintha egy előttünk ismeretlen dolog ismert következményeit éppen a következmények alapján kitalált – de valójában továbbra is ismeretlen – dologgal próbálnánk megmagyarázni.) Ugyanakkor tudni kell, hogy vannak olyan hangváltozások, amelyek iránya a természet törvényeiből következik, vagyis nem történhetnek „visszafelé”: pl. mindig a hátul képzett zárhangból lesz elöl képzett réshang (vagyis pl. [k] hangból [cs]), és nem fordítva ([cs]-ből sosem lesz [k] hang). E törvényszerűségeket felhasználva tudnak a történeti nyelvészek az alapnyelvi hangokra és szótövekre nagy valószínűséggel visszakövetkeztetni – azaz, ha például több mai rokon nyelv közül ugyanaz a szó az egyikben [k]-val, a másikban [cs]-vel, egy harmadikban pedig [sz]-szel kezdődik, akkor ebből szinte biztosra vehető, hogy közös ősükben is [k]-val kezdődött.


Szanszkrit számnevek 1-től 100-ig

Összefoglalásképpen tehát elmondhatjuk: amennyiben az a kérdés merülne fel, hogy mely mai indoeurópai nyelvek őrizték meg az alapnyelvi *kw hangot, akkor ezek az újlatin nyelvek (olasz, spanyol, portugál, katalán, rétoromán), amelyek – kizárólag e sajátosságuk szempontjából – valóban a legrégiesebb indoeurópai nyelvek. (Természetesen, ha például azt vizsgálnánk, hogy mely nyelvek őrizték meg az indoeurópai zöngés hehezett *bh, *dh, *gh zárhangokat, akkor ebben a tulajdonságban az indoiráni ághoz tartozó indoárja nyelvek lennének a legkonzervatívabbak – amelyek viszont ezt leszámítva hangtanilag meglehetősen újítóak.)

2012. december 2., vasárnap

Létezik-e tökéletes (dal)fordítás?

Valamikor a szótár sem segít...
Sok kritikát kapok a fordításaim miatt, ezért úgy gondoltam, tiszta vizet kell önteni a pohárba. Természetesen nem olyan mondatokról van szó, mint a ’Péter olvas egy könyvet’ – fel sem merülhetne, hogy ezt nem lehet tökéletesen lefordítani –, hanem művekről, különösképpen popdalokról, illetve a címükről (hiszen az olvasók főleg ilyen jellegű fordításokkal találkozhatnak itt). Megnézzük, hogy mi is ezzel a probléma.

Senki se értse félre, az építő jellegű kritika mindig jól jön – és ezennel meg is köszönöm azokat az olvasóknak –, nemcsak azért, mert tanulni lehet belőlük, hanem azért is, mert vitaalapot teremtenek. Gyakran viszont hiába lehetne valamint „szebben” fordítani magyarra: nem azért nem teszem, mert nem tudnám. A „tökéletes fordítás” fogalmával ugyanis több probléma is van. (A műfordítás megint más dolog, ahhoz egyáltalán nem értek, és ezt vállalom is.)

Egyrészt, nem igazán lehet meghatározni, hogy ez mit jelent, mert attól függ, milyen szempontból nézzük. Ha egy fordítás pontos – azaz pontosan visszaadja az eredeti mondanivalót –, akkor nem biztos, hogy túl „magyaros”; ha viszont túl „szépen hangzik” magyarul, akkor meg nem biztos, hogy pontos. Kérdés, melyik szempont számunkra a fontosabb: egy nyelvművelőnek vagy műfordítónak nyilván az utóbbi, viszont egy tanulónak vagy egy átlagos nyelvhasználónak az előbbi. Természetesen nem is arról szól a kérdés, hogy szó szerint kellene-e valamit lefordítani magyarra – ez szóba sem jöhet, hiszen a nyelvek eltérő alaktana miatt ez sokszor eleve nem is lehetséges, azaz teljesen hibás megoldást kapnánk.

Másrészt, a legtöbb esetben nem csak egyetlen megoldás létezik: ilyenkor épp annyira tökéletes lehet mindegyik, amennyire egyik sem az – ami pontosan abból következik, hogy két, alaktanilag annyira eltérő nyelv között, mint a spanyol és a magyar, nem lehet szó szerint fordítani. A spanyolban például rendkívül gyakoriak az olyan műcímek, amelyek valamilyen személytelen igealakot (a leggyakrabban ez a gerundio) tartalmazó kifejezésből állnak. A legtöbbször sejthető ugyan, hogy a cselekvést ki végzi (ehhez ismerni kell a szövegkörnyezetet, a mű tartalmát!), azonban szigorúan nyelvtani értelemben véve az igealak erről nem árulkodik. A magyarban viszont ez nem lehetséges: minden értelmes magyar mondatban ragozott igének kell állnia. Ez esetben máris szembesülünk azzal a problémával, hogy igazán pontos fordítás ilyenkor nem létezhet.

Vegyük először példaként a Cosiéndome el corazón dalcímet, amely szó szerinti fordításban ’Varrva nekem a szív(et)’. Ennek természetesen magyarul semmi értelme nincs. Mivel nyelvtanilag nem tudjuk, hogy ki végzi a cselekvést, ezért kénytelenek vagyunk egy kicsit csalni. Így lesz belőle „Bevarrom (~foltozom) a szívemet”, de ugyanígy jó megoldás a „Foltozom be a szívemet” is. De hogy melyik ezek közül a „tökéletesebb”, az csak egyéni ízlés kérdése.

A következő példa egy konkrét olvasói észrevételből származik: a Dime si ahora – szó szerint: ’Mondd nekem, ha most’ (feltételezzük, hogy a si nem helyesírási hiba a helyett, mert úgy megint más lenne!) – dalcímet úgy fordítottam magyarra, hogy „Szólj, ha most”. Olvasónk viszont azt a megoldást javasolta, hogy „Most szólj, ha...”. Ez azonban több sebből is vérzik: (1) a két fordítás nem ugyanazt – a spanyol mondat nem ezt – jelenti (az ahora ’most’ egy olyan cselekvésre utal, amely nem derül ki a címből: lehetne például „Szólj, ha most [akarod]”; ezzel szemben olvasónk javaslatában a ’most’ a ’szólj’ ige időhatározója, aminek megfelelően spanyolul Dime ahora si... lenne a cím), ráadásul (2) olvasónk javaslata – szerintem – semmivel sem magyarosabb, mint az enyém.

A fordítások során elsősorban a nyelvtanulók érdekeit tartom szem előtt, illetve azokét, akik szeretnék a szöveg mondanivalóját megérteni. Éppen ezért mindig arra törekszem, hogy azok minél pontosabbak legyenek, de ne is hangozzanak magyartalanul – ám mint fentebb leírtam, ez sokszor kompromisszumokkal jár, vagyis be kell érnünk azzal, hogy az ilyen jellegű szövegek fordítása nem elégíthet ki minden szempontot, így nem is lehet eléggé tökéletes. (A műfordítások pedig általában köszönőviszonyban sincsenek az eredeti szöveg jelentésével.)

2012. december 1., szombat

A „visszaható igék”, amelyek nem hatnak vissza...

A spanyolban rengeteg olyan ige van, amelyek a személyes névmás me, te, se, nos, os, se hangsúlytalan alakjaival ragozódnak. Ezek szótári alakjához, vagyis főnévi igenevéhez, mint tudjuk, a se simulószócska kapcsolódik, például lavarse ’mosakodni’ (me lavo, te lavas, se lava stb.) vagy például arrepentirse ’megbánni’ (me arrepiento, te arrepientes stb.).

Hagyományosan az ilyen igéket „visszaható ige”-ként (verbo reflexivo) tanítják az iskolában, és a névmást is „visszaható névmás”-nak (pronombre reflexivo) nevezik (a valós helyzet ennél azért kicsit bonyolultabb, de most érjük be annyival, hogy alaktanilag valójában részes vagy tárgyesetű névmás). De álljunk meg egy kicsit! Mit is jelent az, hogy „visszaható ige”? A visszaható ige olyan, cselekvést jelentő ige, amelynek cselekvő alanya azonos a tárgyával vagy a cselekvés címzettjével (azaz a részeshatározóval). Visszaható igeként értelmezhető a példában is szereplő me lavo ’mosakszom’, szó szerint ’mosom magamat’, és az is, hogy me compro una casa ’veszek magamnak egy házat’. Na de lehet-e visszaható a me arrepiento ’megbánom’ ige? Magamat bánom meg? – Természetesen nem, hiszen ennek semmi értelme nincs. Sőt, *arrepentir ige nem is létezik...

Gondolom, mindenki kezdi kapiskálni, hogy itt valami bűzlik. Nem is véletlenül tettem idézőjelbe a „visszaható ige” kifejezést: a visszaható alakú névmással ragozott legtöbb igének valójában semmi köze nincs a visszaható igékhez. De akkor miért is ragozzák őket névmással? A kérdésfeltevésben félig a válasz is benne van: ezeket az igéket a spanyol akadémiai nyelvtan – a névmás funkciójának megkülönböztetése nélkül – egyszerűen úgy nevezi, hogy verbos pronominales (a továbbiakban: VP-k), azaz magyarul kb. ’névmással ragozott igék’.

Chica bañándose. Se lava a sí misma. Fürdő lány. Megmossa magát.

Ha ugyanis jól belegondolunk, azt is lehetne vitatni, hogy vajon a me lavo igealak tényleg visszaható-e vagy sem. Ezzel kapcsolatban kétféle értelmezés él: az egyik szerint tárgyas ige, és a tárgy a cselekvő személye (’én mosom magamat’); a másik szerint viszont tárgyatlan ige, és cselekvője valójában inkább elszenvedi a cselekvés hatását (vö. ’mosakszom’). Még érdekesebb a me despierto ’felébredek’ ige: ha azt vesszük, hogy a despertar jelentése ’felébreszt’, akkor nyilvánvaló volna, hogy a despertarse az végső soron ’felébreszti magát’, s így lesz a jelentése ’felébred’. Na de van annak értelme, hogy valaki „felébreszti magát”? – Persze, hogy nincs, hiszen valójában ez történik vele. Nos, éppen ezért látták úgy a spanyol grammatikusok, hogy nem is érdemes külön visszaható igékkel foglalkozni, hiszen mint láthattuk, e kategória létezése erősen vitatható (más eset, amikor azt mondom, hogy me compré una casa ’vettem magamnak egy házat’: itt a cselekvés valóban visszaható, de nem a comprarse igéről van szó, hanem a comprar ige és a részes esetű névmás visszaható alakjának használatáról).

Nyelvtanilag minket mégis az érdekel, hogy akkor mire is szolgál a névmás az ilyen igéknél, ha egyszer már beláthatjuk, hogy igazából nem visszahatóak. Vizsgáljuk meg a következő mondatokat!
  • Se hundió el barco, pero afortunadamente todos los miembros de la tripulación se salvaron. ’Elsüllyedt a hajó, de szerencsére a legénység minden tagja megmenekült.’
  • No quiero irme. Me estoy muriendo por ti. ’Nem akarok elmenni. Meghalok érted.’
  • La siguiente canción ya se la saben todos. ’A következő dalt már tudjátok mindannyian.’
    ¿Te crees esa tontería? ’Magad is elhiszed ezt a hülyeséget?’
  • No me arrepiento de lo que dije, era lo que pensaba. ’Nem bánom meg, amit mondtam, az volt, amit gondoltam.’
A fenti példák mindegyikében az a közös, hogy VP-ket találunk bennük, amelyeknél a névmás szerepe azonban más és más. Az első példában szereplő hundirse ’elsüllyed’ ige, bár elsőre visszahatónak tűnhetne (’elsüllyeszti magát’), mégsem lehet az, hiszen a visszaható ige feltétele, hogy legyen egy aktív cselekvője, aki saját magával/magának csinál valamit. A hajó viszont nem cselekszik, hanem elszenved egy olyan eseményt, amelyet alaktanilag cselekvő igealak fejez ki. Az ilyen igét mediális, magyarul „félszenvedő” igének hívjuk (spanyolul construcción media vagy pasiva refleja, ami azt jelenti, hogy az igealak cselekvő, de a jelentése félig-meddig szenvedő).

Barco hundiéndose... ¿¿Se hunde a sí mismo?? Süllyedő hajó... Elsüllyeszti magát??

A második esetben a névmás jelentést módosít, illetve jelentésárnyalatot ad. Az irse jelentése ’elmenni’, míg az ir jelentése ’menni, járni’. A példa második mondatában a névmás kifejezetten arra utal a morirse igénél – a morir-ral szemben –, hogy az átvitt értelemben használatos (nyilván nem arról van szó, hogy tényleg meghal az illető, hanem arról, hogy nagyon szeret valakit). Érdekes ugyanakkor, hogy a morir nem használatos VP-ként ’meghal’ jelentésben, ha a halál erőszakos cselekmény eredménye: Un muchacho de catorce años (*se) ha muerto en Pamplona, abatido también por la violencia etarra ’Egy tizennégy éves fiú halt meg Pamplonában, szintén az ETA*-erőszak sújtott le rá’.

A harmadik példákban a névmás részes esetű (ez persze nem az alakjából derül ki, hiszen a visszaható névmás nem különbözteti meg a tárgy- és a részes esetet), és valami olyasmit fejez ki, hogy az alany érintett, érdekelt a cselekvésben vagy történésben, tehát lényegében érzelmi szerepet lát el. Az efféle névmáshasználat neve a spanyolban dativo ético, kb. „érzelmi részes eset”.

A negyedik példában a már említett arrepentirse ’megbán’ ige szerepel, melynek vonzata a de elöljárószó. Furcsa lesz kimondani, de ez esetben a névmásnak az égvilágon semmilyen jelentése, funkciója nincs: egyszerűen nem létezik nélküle az ige, azaz kizárólag VP – a nyelv már csak ilyen.

A T/2. alakok csak az európai spanyolban használatosak (Forrás: El Mexicano)

Összefoglalva tehát, a VP-k a névmás funkciójától függően az alábbi főbb csoportokba sorolhatóak:
  1. mediális ige (a névmás szenvedő jelentést fejez ki cselekvő szerkezetben);
  2. visszaható ige (vitatott kategória);
  3. VP jelentésmódosító-árnyaló névmással;
  4. VP érzelmi datívusszal;
  5. VP kizárólagosan (névmás nélkül nem ragozható – lásd alább).
Az utolsó csoportba a Nueva gramática de la lengua española (2009: 41.13k, 3103) szerint a következő leggyakoribb igék tartoznak – ezek tehát kizárólag névmással ragozhatóak:

abalanzarse
aborregarse
abstenerse
aburguesarse
acartonarse
acurrucarse
adentrarse
adormilarse
  (adormitarse)
adueñarse
agolparse
agusanarse
antojarse
arracimarse
arremolinarse
arrepentirse
arrogarse
atenerse
atreverse
bifurcarse
condolerse
contonearse
demudarse
desdibujarse
desentenderse
desgañitarse
despelotarse
desquitarse
desternillarse
desvivirse
dignarse
empecinarse
enamoriscarse
endeudarse
enfrascarse
enfurruñarse
enlozanarse
ensañarse
ensimismarse
esforzarse
fugarse
grillarse
guasearse
herniarse
indisciplinarse
inmiscuirse
jactarse
mofarse
obstinarse
pavonearse
pitorrearse
portarse
querellarse
rebelarse
regodearse
repanchi(n)garse
repantigarse
resentirse
sincerarse
suicidarse
transparentarse
ufanarse
vanagloriarse

A spanyol VP-k eredete a latinban gyökerezik. A klasszikus latinban a szenvedő igeragozás eredetileg szintetikus alakokból állt (pl. LAUDAT ’dicsér’ és LAUDATUR ’dicsértetik’, azaz ’dicsérve van’), és természetesen ugyanúgy léteztek olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük nem volt szenvedő (ezeket nevezi a szakirodalom deponens igéknek). A szenvedő igeragozás viszont az élőbeszédből hamar kiveszett, így a visszaható névmás (, , , NŌS, VŌS, ) használata az aktív igeragozással kiterjedt a szenvedő és mediális jelentések kifejezésére is.