2012. szeptember 30., vasárnap

Miért nem ajánlott mondást idegen nyelvre fordítani?

Gyakran hangzanak el olyan kérések fórumokon, illetve a GyakoriKérdések.hu-n, amelyekben egy mondást vagy idézetet szeretnének spanyolra – vagy más nyelvre – lefordíttatni, legtöbbször tetováláshoz.

Én erősen ellenjavallom a mondások és az idézetek lefordításával való próbálkozást, két okból:
  1. A mondásoknak és idézeteknek – ha eléggé elterjedtek – általában van pontos megfelelőjük („pontos” alatt itt nem a szó szerinti fordítást értem, hanem azt, ahogy az anyanyelvűek használják), amelyre néhány kulcsszó beírásával nagyon hamar rá is találunk a Google keresőben – ehhez persze tudni kell legalább azt a néhány kulcsszót az idegen nyelven.
  2. Ha pedig még sincs megfelelője, akkor valószínűleg a fordításunkat sem fogják az anyanyelvű beszélők megérteni. Hiába tökéletes ugyanis a nyelvtan és használjuk a szerintünk megfelelő, odaillő szavakat, ha egyszer az anyanyelvi beszélők nem használnák az általunk lefordított kifejezést.
Ilyenkor látszik leginkább, hogy a nyelv sajnos nem csupán abból áll, hogy tökéletesen megtanuljuk a nyelvtant és hozzá a szavakat, és máris képesek vagyunk mindent lefordítani. A fordításunk lehet ugyan tökéletes, de korántsem biztos, hogy azt egy anyanyelvű valaha kiejtené úgy a száján – és az igazi kihívást a fordításban ez jelenti (ezzel a problémával még én is nap mint nap szembesülök, pedig nem most kezdtem a spanyolt).

Éppen ezért, az ilyen jellegű fordítási kéréseknél minden esetben felhívom a kérdező figyelmét erre,  ha nem találtam a mondásnak vagy az idézetnek pontos spanyol megfelelőt, hogy jól gondolja meg, valóban magára akar-e tetováltatni egy olyan mondatot, amelyet egy spanyol anyanyelvű esetleg az életben nem használna...

2012. szeptember 29., szombat

A yeísmo, a seseo és a ceceo a spanyolban

Ma három, a spanyol kiejtést érintő fontos nyelvjárási jelenséggel foglalkozunk, amelyek közül az első kettőt igazság szerint már nem is lehet „nyelvjárási”-nak nevezni, hiszen – ha nyelvtörténeti szempontból azok is – éppen az ellenkezőjük képviseli a kisebbséget a beszélők számához viszonyítva. Megnézzük, mit is takarnak pontosan az olyan bűvös fogalmak, mint yeísmo, a seseo és a ceceo, amelyekkel bizonyára már minden spanyolul tanuló vagy tudó találkozhatott, és esetleg mégsem teljesen világos a számukra. Előrebocsátom, hogy a bejegyzésnek nem tudományos igényű fonetikai leírás a célja, hanem a szóban forgó jelenségek közérthető ismertetése.

A yeísmo

A yeísmo jelentése magyarul kb. ’j-zés’. Így hívják azt, amikor a beszélők az ll betűvel jelölt fonémát, amely eredetileg egy lágyított l – IPA [ʎ] – hangnak felel meg (mintha egyszerre ejtenénk az [l] és a [j] hangokat, vagyis a szájpadlás legmagasabb pontján képzett „lágy l”; a magyaros átírásban általában [lj] vagy [ly] – én a [lj] jelölést fogom használni), az y betűvel jelölt hangnak megfelelően, vagyis nagyjából [j]-nek ejtik – ugyanazokkal az ejtésváltozatokkal, amellyel az utóbbit ejtik, ami lehet [j]~[gy]~[gyj]~[dzs]~[zs]~[s]. Az ilyen beszélőt spanyolul a yeísta, vagyis a ’j-ző’ jelzővel illetik, míg a megkülönböztető ejtést használót szokás úgy hívni, hogy lleísta [ljeíszta]. Hogy teljes legyen a sor, említésre érdemes még, hogy a ll/y [zs]-ként vagy [s]-ként történő ejtése (Argentínában, Uruguayban stb.) a zheísmo [zseíszmo] ’zs-zés’, illetve a sheísmo [seíszmo] ’s-ezés’.

A yeísták tehát nem tesznek a kiejtésben különbséget az ll és az y betűkkel jelölt mássalhangzók között, így képtelenek megkülönböztetni olyan szavakat, mint pl. pollo (< lat. PŬLLU) ’csirke’ és poyo (< lat. PODIUM) ’kőpad’: mindkettőt kb. [pojjo]-nak ejtik, míg a megkülönböztető nyelvváltozatot használóknál az első kiejtése kb. [polljo].

A yeísmo Spanyolországban. Szürke: yeísta területek; halvány rózsaszín: yeísmo és megkülönböztetés is jelen van;
sötét rózsaszín: megkülönböztető ejtést használó területek (Forrás: Wikimedia Commons, CC/közkincs)

A yeísmo a mai spanyolban általánosan elterjedt és egyre inkább terjedőben lévő jelenség, melynek központjai a városok; a megkülönböztető ejtést használó területek jóval kisebbek. Megkülönböztető ejtést használnak még Spanyolországban főleg a Madridtól északra fekvő területeken (a fenti térképen sötét rózsaszínnel jelölve), de előfordulnak megkülönböztető térségek a déli országrészben is (főleg a falvakban, az idősebb beszélőknél), továbbá Dél-Amerikában Bolívia teljes területén, valamint a környező területeken, az Andok vidékein élők – a kecsua nyelv hatására – szintén megőrizték a két hang megkülönböztetését. Mexikó és Közép-Amerika azonban, beleértve a Karib-tengeri szigeteket, teljes mértékben yeísta.

Megkülönböztetés (rózsaszín) és yeísmo (zöld) Spanyol-Amerikában
(Forrásmunka: Wikimedia Commons, CC/közkincs)

A seseo és a ceceo

A seseo, vagyis az ’sz-ezés’ vagy ’sziszegés’ azt jelenti, amikor a ce, ci csoportokban lévő c, illetve a z betűvel jelölt hangot úgy ejtik, mint az s betűt, vagyis kb. magyar [sz]-nek. Az ilyen beszélők tehát nem képesek megkülönböztetni egymástól az olyan szavakat, mint pl. a ciento ’száz’ és a siento ’érzek’, vagy a casa ’ház’ és a caza ’vadászat’, mert mindkettőt úgy ejtik, hogy [szjento], illetve [kászá]. Akik megkülönböztető ejtést használnak, azok viszont a ciento és a caza szavakban egy olyan mássalhanzót ejtenek, mint az angol th a thing szóban (a nyelvet a felső fogsor aljához érintve ejtett „pösze sz”, IPA-jele [θ]): kb. [thjento], [káthá].

Ez esetben megkülönböztető ejtésről csakis Spanyolországban beszélhetünk (ahol ez a legelterjedtebb), azon belül is csak az Ibériai-félszigeten, hiszen a Kanári-szigeteken és egész Latin-Amerikában a nem megkülönböztető kiejtést használják. A seseo tehát sokkal elterjedtebb jelenség, mint a yeísmo, ezért kissé furcsa is, hogy a nem megkülönböztető ejtést nevezték el valahogy, amikor egyértelműen a megkülönböztetés a „kisebbségi” – hogy mégis így van, annak nyelvtörténeti okai vannak (lásd lentebb).

A seseo kapcsán gyakori az a téves nézet – főleg a magyar kiadású spanyol nyelvkönyvekben –, hogy a kasztíliai megkülönböztető kiejtés, illetve a [θ] hang „Latin-Amerikában eltűnt”. Ebből annyi igaz, hogy a megkülönböztetés valamilyen formában eltűnt, de nem úgy, ahogy az ilyen szerzők gondolják. Dióhéjban, a középkori spanyolig kell visszamennünk, ahol a c, ç, z betűk eredetileg a magyar [c]~[dz] hangokat jelölték, míg az s lágy [sz]-t, amelyet a nyelvhegy megemelésével ejtettek, ahogy ma is Spanyolországban. A [c]~[dz] aztán szintén magyar [sz]-szé egyszerűsödött, amelyet viszont alig lehetett megkülönböztetni az s betűvel jelölt lágyabb [sz]-től. Innentől pedig kettévált a fejlődés: északon, Kasztíliában a különbség felerősödött, a beszélők úgymond „eltúlozták” a [c]~[dz] hangok egyszerűsödéséből származó [sz] kiejtését, így ezeken a területeken „pösze sz” lett belőle; délen, Andalúziában és a Kanári-szigeteken, valamint Latin-Amerikában pedig éppen elhalványult az egyébként is alig hallható különbség a kétféle [sz] hang között, és eggyé váltak.

A megkülönböztetés tehát valóban eltűnt, de a középkori spanyolhoz képest: a mai megkülönböztető és nem megkülönböztető nyelvváltozatok ebből a szempontból egyidősek, vagyis a modern spanyol „pöszézés” és „selypítés” Spanyolországban semmivel sem régebbi és „eredetibb” vagy újabb kiejtési sajátosság, mint a nem megkülönböztető változatokban a csak egyféle [sz] hang létezése; az eltérő fejlődés párhuzamosan történt a 15–17. században.

(Forrásmunka: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Spanyolország európai területének legnagyobb részén ma a megkülönböztető ejtést használják; nem megkülönböztető térségek egyedül Andalúziában fordulnak elő (lásd a térképet). A nem megkülönböztető ejtésnél azonban nemcsak a seseo figyelhető meg (a térképen zölddel jelölve), hanem létezik az ún. ceceo – kb. ’c-zés’ vagy ’z-zés’ – is, ami azt jelenti, hogy az s betűvel jelölt hangot is „pösze sz”-nek ejtik, vagyis úgy, ahogy a z-t és a c-t e, i előtt. Az ilyen beszélők tehát a casa és a caza szavak kiejtését a [th] hang javára „semlegesítik”, vagyis nem ismerik az [sz] hangot.

A ceceo Andalúzia legdélebbi területein (a térképen pirossal jelölve), leginkább az iskolázatlan rétegek nyelvváltozatában elterjedt, és máig erősen megbélyegzett, tájszólási jellemző; Latin-Amerikában igen korlátozott. A műveltebb spanyol beszélők, akik anyanyelvként ceceós nyelvváltozatot használnak, törekszenek áttérni a seseóra vagy a megkülönböztető ejtésre.

2012. szeptember 23., vasárnap

Lent az utcán megy egy sánta csirke...
Tanuljunk nevetve kasztíliai népdalokból!

A híres szélmalmok a La Mancha-i Campo de Criptanában
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A kasztíliai népdalok egyik közös jellemzője, hogy szövegük általában rendkívül vicces. Ezenkívül még hasznosak is: egyrészt kiválóan alkalmasak a szókincs bővítésére, hiszen rengeteg köznyelvi, illetve népi szófordulatot hallhatunk bennük, másrészt a kiejtés gyakorlására is jók (például hallhatjuk még az ll klasszikus kiejtését – jésített l, IPA [ʎ] –, amelyet ma már csak a bolíviaiak, illetve idősebb spanyol beszélők őriznek).

De ha mindemellett még nyelvtörőt is rejtenek, annál szórakoztatóbbak tudnak lenni. Ezért választottam az alábbi gyöngyszemet, amelyben megvan mindez, és még a sánta csirke sem hiányzik belőle! A Jota de las labores című népdalt előadja a segoviai Nuevo Mester de Juglaría folklóregyüttes. Próbáltam egy olyan fordítást is elkövetni hozzá, amely valamennyire visszaadja az eredeti dal hangulatát. Lássuk, sikerült-e – ezt döntsék el az olvasók! (A csillaggal jelölt szavakra vagy versszakokra helyezve az egeret a szöveg magyarázata olvasható. A szöveg alatt betűrendes szómagyarázat is van.)


Nuevo Mester de Juglaría: Jota de las labores

Y esta jotilla manchega
Nadie la sabe bailar
Si no es mi moreno y yo
Porque tenemos la sal

Con el aire que lleva la boticaria
El molino de viento muele, qué rabia
Muele, qué rabia, niña, muele, qué rabia
Con el aire que lleva la boticaria

Esta noche llego tarde
Que el asno se me perdió
Si sientes pisas de burro
No te asustes, que soy yo

Por la calle abajito va una burraca
Y detrás el marido con una estaca
Con una estaca, niña, con una estaca
Por la calle abajito va una burraca

Y esta noche voy a ver
La voluntad que me tienes
Si no te acuestas conmigo
Es señal que no me quieres

A tu padre le llaman el rey de copas
A tu madre, caballo, y a ti, la sota
Y a ti la sota, niña, y a ti, la sota
A tu padre le llaman el rey de copas

Un cojo se cayó a un pozo
Y otro cojo le miraba
Y otro cojo le decía:
«¡Mira, el cojo cómo nada!»

Un cojo cojeando cogiendo coles
Otro cojo decía: «¿Cojo, qué coges?»
Cojo, qué coges, niña, cojo, qué coges
Un cojo cojeando cogiendo coles

Te vo’a tirar una breva
Que te pegue en el ombligo
Si te pega más abajo
La breva te da en el higo

Por la calle abajito va un pollo cojo
Le pegué un cebollazo, le salté un ojo
Le salté un ojo, niña, le salté un ojo
Por la calle abajito va un pollo cojo

En la canal de su pecho
Tiene mi niña un reloj
Que cuando va a dar la una
Pongo mi mano en las dos

Andandillo, andandillo se encuentran cosas
Yo me encontré contigo, cara de rosa
Cara de rosa, niña, cara de rosa
Andandillo, andandillo se encuentran cosas

Y a una moza maja coja
Le decía un majo cojo:
«Maja, como se me antoje
De tu moje, maja, mojo»

Ya se acaba la ronda, niña querida
Que sirva este estribillo de despedida
De despedida, niña, de despedida
Ya se acaba la ronda, niña querida

S ezt a kis La Mancha-i jotát
Nem tudja eltáncolni senki sem
Hacsak nem én és a barna legényem
Mert bennünk van a báj*

Amilyen a patikus szele*
Úgy őröl a szélmalom, mi a fene
Őröl, mi a fene, angyalom, őröl, mi a fene
Amilyen a patikus szele

Ma este későn érkezem
Mert a szamaram elveszett
Ha hallasz szamárlépteket
Ne ijedj meg, hisz én leszek

Lent az utcán megy egy szarka*
S mögötte a férje egy karóval
Egy karóval, angyalom, egy karóval
Lent az utcán megy egy szarka

S ma este majd meglátom
Mi velem a szándékod
Ha nem fekszel le velem
Azt jelenti, hogy nem szeretsz

Az apádat királynak nevezik
Az anyádat lónak, s téged alsónak
S téged alsónak, angyalom, s téged alsónak
Az apádat királynak nevezik*


Egy sánta beleesett egy kútba
S egy másik sánta őt bámulta
S még egy sánta azt mondta:
„Nézd, hogy úszik a sánta!”

Egy sánta sántikálva káposztát szed
Egy másik sánta mondja*: „Sánta, mit szedsz?”
Sánta, mit szedsz, angyalom, sánta, mit szedsz
Egy sánta sántikálva káposztát szed

Megdoblak egy fügével
Hogy eltalálja a köldököd
Ha lejjebb talál el
Kapsz a bukszádra a fügétől*


Lent az utcán megy egy sánta csirke
Hozzávágtam egy hagymát, a szemét kivertem
Kivertem a szemét, angyalom, a szemét kivertem
Lent az utcán megy egy sánta csirke

A mellei között*
Van egy órája a csajomnak
Amikor egy órát üt
Ráteszem mindkettőre a mancsomat

Járva-kelve találni dolgokat
Én találkoztam veled, rózsás arcoddal
Rózsás arcoddal, angyalom, rózsás arcoddal
Járva-kelve találni dolgokat

S egy bájos sánta leánynak
Azt mondta egy derék sánta fiú:
„Szép leány, ahogy kívánom
A levedből, szép leány, úgy iszom”

Itt a vége a menetnek, angyalom
Szolgáljon ez a refrén búcsúzóul
Búcsúzóul, angyalom, búcsúzóul
Itt a vége a menetnek, angyalom

Szójegyzék betűrendben

  • antojársele (< antojo ’kívánság, szeszély, vágy’ < ante ojo ’szem előtt’) = ’kívánkozik’ [valakinek valami]; hiányos ige, csak egyes szám harmadik személyben használják és részes esettel.
  • breva (< lat. BĬFERA ’kétszer termő [gyümölcs]’) = ’a füge első termése’.
  • burraca = urraca (hangutánzó szó) = ’szarka’; átvitt értelemben: ’pletykás/rossz nő’.
  • caballo (< lat. CABALLU) = ’ló’, spanyol kártyafigura, értéke 11. A francia kártyában a dáma, a magyarban a felső a megfelelője.
  • cojo, -ja (< lat. COXUS, -A ’sánta’ < COXA ’csípő’, illetve COXIGARE ’sántít’) = ’sánta’, melléknévként és főnévként is.
  • higo (< lat. FĪCU) = ’füge’.
  • jota (< mozarab šauta ’ugrás’ < lat. SALTARE ’táncol, ugrál’) = 6/8-os ütemű, vidám, ugrálós spanyol körtánc és zenéje, főleg Aragóniában és Kasztíliában elterjedt.
  • majo, -ja (bizonytalan eredetű) = (spanyolországi szleng) ’csinos, kedves, mutatós, szép’, melléknévként és (emberre) főnévként is.
  • mojar (< népi lat. MOLLIARE ’lágyít, puhít’) = ’nedvesít, áztat’; a bizalmas nyelvben ’iszik [valamire]’, ’felönt (a garatra)’.
  • moje (< mojar) [hímnemű] = ’szaft, lé’.
  • mozo, -za (< népi lat. *MŬTIU, -A ’ifjú, friss’ < MŬTILUS ’csonka’, talán a baszkon keresztül; vö. muchacho, -cha) = (spanyolországi népnyelvben) ’(ifjú) legény, leány’.
  • pozo (< lat. PUTEU) = ’kút’.
  • rey (< lat. REGE) = ’király’; itt: ~ de copas, spanyol kártyafigura, értéke 12.
  • saltarle un ojo = (kifejezés) ’kiveri a szemét [valakinek]’.
  • sota (< lat. *SUBTA ’alsó’ < SUBTUS ’alul, lent’) = ’alsó’, spanyol kártyafigura, értéke 10; átvitt értelemben ’szégyentelen nő’.

2012. szeptember 22., szombat

A hangsúly leleplezi a titkokat
Hosszú mássalhangzó-e az ñ vagy a ch?

Ezennel a spanyol hangsúlyozás és a szótagszerkezet összefüggéseit fogjuk vizsgálni, és a végén egy érdekes felfedezésre is szert teszünk. A téma jellegéből adódóan sajnos elkerülhetetlen, hogy az átírásokban a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjam.

Andrés Bello – Raymond Monvoisin portréja
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Mint ismeretes, a spanyol szavak hangsúlya az ún. három szótagos ablak (ventana de las tres sílabas) elvéből adódóan az utolsó három szótag valamelyikére eshet, ami alapján a spanyol szavak véghangsúlyosak (ha az utolsó szótag hangsúlyos), másodélesek (ha az utolsó előtti szótagon van a hangsúly), illetve harmadélesek (az utolsó előttit megelőző szótag hangsúlyos) lehetnek. Ezen elv alól csak az olyan igealakok képeznek kivételt, amelyek legalább két hangsúlytalan névmást tartalmaznak, mint például a cántamela ’énekeld el nekem [azt]’ (s így lehetnek negyed- vagy nagyon ritkán ötödélesek is), azonban az ilyen igealakok valójában – alaktani szempontból – nem is egy szóból állnak.

A három szótagos ablak törvénye a latinból következik. A latinban a szóhangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, ha pedig rövid volt, akkor az azt megelőzőre, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagra. A véghangsúlyos szavak a latinban eléggé ritkák voltak, valamennyien rövidült alakok: pl. ADHUC (< ADHUCE) ’még’, ILLAC (< ILLACE) ’ott’, vö. spanyol aún, allá. A spanyolban ezzel szemben azért gyakoribbak a véghangsúlyos szavak, mert az eredeti latin alak utolsó magánhangzója, leginkább az -E, bizonyos végződésekben lekopott (-CE, -DE, -GE, -LE, -NE, -RE, -SE, -TE > -z, -d, -y, -l, -n, -r, -s, -d, pl. PACE > paz, MERCEDE > merced, LEGE > ley, CANALE > canal, CANTIONE > canción, CANTARE > cantar, MENSE > mes, VERITATE > verdad).

A latinban tehát alapvetően az utolsó előtti szótag hosszúsága határozta meg a hangsúly helyét. Ehhez persze tudnunk kell azt is, hogy egy szótag mikor számított hosszúnak és mikor rövidnek. A szabály nagyon egyszerű: a szótag természeténél fogva hosszú, ha hosszú magánhangzót tartalmaz (pl. TA ’élet’), egyébként pedig – vagyis helyzeténél fogva – akkor, ha a magánhangzója rövid, de mássalhangzóra végződik, azaz zárt szótag, ami viszont csak úgy lehetséges, hogy a következő szótag is mássalhangzóval kezdődik (pl. CANTO ’énekelek’ vagy CATTUS ’macska’).

A fentiekből az is következik, hogy ha a latin szó utolsó előtti szótagja zárt szótag volt, akkor az hosszúnak számított, így a hangsúlynak kötelező volt arra a szótagra esnie. Ebből ered a spanyolban is az az elvi korlátozás, hogy ha az utolsó előtti szótag zárt szótag, akkor a szó nem lehet harmadéles, azaz hangsúlya nem eshet a szó végétől számított harmadik szótagra: pl. cóncavo ’homorú’ (< lat. CONCĂVU), de: convexo (< lat. CONVEXU) ’domború’ (az x egyetlen betű, viszont két, ez esetben különböző szótagokhoz tartozó mássalhangzó kapcsolatát jelöli: IPA [kom.ˈbek.so], vagyis a [k] az előző szótag végéhez, az [s] pedig a következő szótag elejéhez tartozik). Az ilyen szavak tehát a spanyolban is csak másodélesek vagy – ha a latin szó utolsó magánhangzója lekopott – véghangsúlyosak lehetnek. (E szabály alól mindössze egy spanyol helységnév, a kasztíliai Palencia tartományban található Frómista, illetve még egy-két idegen név képez kivételt, például Ámsterdam, Mánchester.) Ne feledjük, hogy a zárhang vagy f + l/r kapcsolatok (bl, br, cl, cr, dr, fl, fr, gl, gr, pl, pr, tr) bonthatatlanok, vagyis mindig szótag elején állnak, tehát például a harmadéles cántabro ’kantábriai’ vagy cuádruple ’négyszeres’ szavak nem kivételek a fenti törvényszerűség alól, hiszen az utolsó előtti szótagjuk nyílt szótag (IPA /ˈkan.ta.bro/, /ˈkua.dru.ple/).

(Forrás: El Mexicano)

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Van ugyanis a spanyolban néhány olyan mássalhangzó, amely mindig új szótagot kezd – vagyis nem állhat zárt szótag végén –, mégis úgymond „magához vonzza” a hangsúlyt: ezek pedig a -ch- [ʧ], -ll- [ʝ]/[ʎ], -ñ- [ɲ], -rr- és -y- [ʝ]. Ez annyit jelent, hogy ha a szó utolsó magánhangzóját e mássalhangzók valamelyike választja el az utolsó előttitől, akkor a szó szükségszerűen véghangsúlyos vagy másodéles: remacho ’szögelek’, billón ’billió’, carillón ’harangjáték’, vasallo ’hűbéres’, otoño ’ősz’, rebaño ’nyáj’, navarro ’navarrai’, ensayo ’próba’. Az ilyen szavak tehát szintén nem lehetnek harmadélesek. Vajon mi ennek az oka?

Két megoldás van. Vagy azt mondjuk, hogy így van és kész, ezek kivételek, amelyek „erősítik a szabályt” – nyilván ez lenne a legegyszerűbb. Vagy pedig ezek a mássalhangzók valójában – bármennyire is furcsának tűnne elsőre – fonetikailag mégsem egy szótaghoz tartoznak (függetlenül attól, hogy egy-egy külön fonémának számítanak). Az utóbbi pedig csakis egyféleképpen lehetséges: ha ezek a mássalhangzók „hosszúak”, azaz dupla mássalhangzóknak felelnek meg. Ezt az összefüggést Andrés Bello (1781–1865) venezuelai grammatikus ismerte fel. Állítását azon nyelvtörténeti tényekre alapozta, hogy ezek vagy két latin mássalhangzóból (pl. dicho ’mondás’ < DICTU, mucho ’sok’ < MULTU, gallo ’kakas’ < GALLU, año ’év’ < ANNU, otoño ’ősz’ < AUTUMNU, sueño ’álom’ < SOMNU), vagy hosszú latin mássalhangzóból (pl. mayor ’nagyobb’ < MAIORE [majjore]) vagy pedig egy olyan mássalhangzóból származnak, melyet elöl képzett magánhangzó (I vagy E) követett, amely lágyulási folyamatot (palatalizációt) indított el, majd eltűnt, vagyis beleolvadt a mássalhangzóba (pl. España < HISPANIA, baño ’mosdó’ < BALNEUM, castaña ’gesztenye’ < CASTANEA).

Érdekes megállapításra jutottunk tehát: bár ezek a latin hangcsoportok egy-egy önálló mássalhangzóvá fejlődtek a spanyolban, a hangsúlyozási törvényszerűségek azt igazolják, hogy fonetikai szempontból továbbra is mássalhangzó-kapcsolatokként viselkednek. Mindazonáltal annyit érdemes még érdekességképpen megjegyezni, hogy a spanyol ajkúaknak nagyon tetszenek a harmadéles hangsúlyozású szavak – legalábbis erre enged következtetni, hogy bizonyos, eredetileg csak másodéles szavak ma ingadoznak a másod- és harmadéles hangsúlyozás között (pl. íbero ~ ibero ’ibér’), ami egyes területek beszélt nyelvváltozatában kiterjed bizonyos igealakokra is: pl. Mex. *téngamos, *véngamos (tengamos, vengamos).

2012. szeptember 15., szombat

Gallegók és „hallehók”, meg a felesleges magánhangzó

A galiciai, gallego vagy – ahogy ők nevezik – galego nyelv, mint tudjuk, spanyolos hangzása ellenére a portugál „ikertestvére” (a 13. századig még nyelvi egységet alkottak, ez volt az ún. gallegoportugál, más néven óportugál vagy középkori galiciai) – nem túl tudományos egyszerűsítéssel mondhatnánk, hogy lényegében „spanyol kiejtéssel beszélt portugál”. Ez a gyakorlatban annyiból igaz is, hogy sokszor még egy spanyolul jól tudó sem veszi észre, ha gallegót hall, hogy nem kasztíliai spanyolul beszélnek, azaz erősen kell fülelnie, hogy meghallja a különbségeket, mivel a két nyelv – legalábbis a sztenderd változatuk – kölcsönösen is érthető.

Azt is tudjuk, hogy a sztenderd gallegóban nincs meg a spanyolra jellemző, általam [ch]-val jelölt – IPA [x] – hang, amelyet a spanyolban a j, illetve e, i előtt a g is jelöl írásban (ennek helyén a galiciaiban magyar [s] – IPA [ʃ] – vagy [lj]~[j] – IPA [ʎ]~[ʝ] – mássalhangzót találunk). A probléma csak az, hogy a valóságban „sztenderd galiciai”, mint egységes nyelv, nem igazán létezik – legfeljebb csak a rádióban és a tévében, amikor híreket olvasnak. A gallego anyanyelvűek ugyanis, akik többnyire falusi származásúak, mind valamilyen – a kasztíliaival többé-kevésbé kevert – nyelvjárást használnak (sokszor előfordul, hogy ugyanabban a mondatban keverednek galiciai és spanyol szavak, a nyelvtani rendszer szintjén is).

A nyelvjárási tagoltságot jellemzi, hogy nagyon sok szó – még a leggyakoribbak is – több változatban él a galiciaiban, amelyeket a szótárak is feltüntetnek (pl. dicir ~ decir ~ decer ~ dicer ’mond’, grazas ~ gracias ~ graciñas ’köszönöm’, se ~ si ’ha’, ti ~ tu ’te’ stb.) A Galiciai Nyelvi Inrézet (Instituto da Lingua Galega) weboldalán számos nyelvjárás meghallgatható az ottani térképen jelölt helyekre kattintva (a felvett szövegek a kiejtést tükröző, valamint normatív átírásban is olvashatóak).

Galicia nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A spanyolos [ch] hiányának mintegy „kompenzálására”, a beszélt gallegóban az egyik legáltalánosabban elterjedt nyelvjárási sajátosság az ún. gheada, amely a keleti sáv kivételével (a határ Lugo provincia nyugati része) az egész nyelvterületre kiterjed, de nem része a sztenderd nyelvnek. Ennek lényege, hogy a /g/ fonémát, amely a „sztenderd” galiciaiban  abszolút szókezdő helyzetben, valamint n után magyar [g]-ként, máskor laza [g]-ként – IPA [ɣ] („zöngés [h]”) – valósul meg, ahogy a spanyolban, minden helyzetben spanyolos [ch]-nak, sőt, [h]-nak is ejthetik. Vagyis így a galego ejtése nem [galégo], hanem kb. [halého]. A kiejtést tükröző szövegátiratokban ezt a hangot a gh vagy (főleg a szakirodalomban) a kh betűkapcsolattal szokták jelölni (ghalegho, khalekho).

A jelenség eredete nem tisztázott. A számos elmélet közül az egyik legelterjedtebbik a spanyol hatásának tulajdonította, mely szerint, amikor a műveltebb galiciai rétegek kasztíliaiul igyekeztek beszélni (ti. a gallego sokáig csak a falvakban élő iskolázatlan rétegek „spanyol tájszólásának” számított), hiperkorrekció folytán így ejtették a /g/-t. Ezen elmélet ellen szól, hogy a gheada éppen azokon a területeken figyelhető meg leginkább, amelyeket a kasztíliai a legkevésbé érintett. Szintén nem hiányoznak a különböző szubsztrátumelméletek sem, amelyekkel – mint korábban szó volt róla – nem árt óvatosnak lenni (a modern nyelvészek ezeket nem is szokták túl komolyan venni, mivel általában nem igazolhatóak tudományosan). S végül a legkézenfekvőbb és legelfogadhatóbb elmélet a belső változás, a gyengülés, amely teljesen általános jelenség a nyelvekben. Elterjedtsége ellenére a gheada máig erősen megbélyegzett tájszólási jellemző a művelt beszélők körében.

Hasonló például az olaszban, bizonyos toszkán nyelvjárásokban, az ún. gorgia toscana (’toszkán torok’) is, amely a /p/, /t/, /k/ zárhangok [φ], [θ], [h] réshangokká válását jelenti, vagy szintén párhuzam állítható egyes szláv nyelvekkel (cseh, szlovák, ukrán), amelyekben „zöngés [h]”-t találunk a többi szláv nyelv [g] hangja helyén (az adatokért köszönet Dr. Szigetvári Péter nyelvésznek).


Szintén nem része a sztenderd nyelvnek, de ugyancsak elterjedt a népi gallegóban a magánhangzó-betoldás (szakszóval epentézis), amely a mássalhangzóra végződő szavakhoz adott [e] formájában jelenik meg (a galiciai szakirodalomban ennek megnevezése e paragóxica). A középkori spanyol és galiciai költészetben szokványos stilisztikai eszköz volt a szótagszám és a rímek miatt. Ez az [e] lehet etimológiai, de lehet attól független fejlemény is. Persze egy olyan alaknál, mint például a falar(e) (< lat. FABULARI, vö. sp. hablar) ’beszél’, elsőre nehéz lenne eldönteni, hogy melyik esetről van szó, hiszen a főnévi igenév a latinban is magánhangzóra végződött, ami aztán lekopott. A kérdés tehát az, hogy a mai gallego népnyelvben megjelenő magánhangzó mindvégig jelent volt-e az adott változatban (ekkor mondhatjuk, hogy etimológiai), vagy már a lekopás után jelent meg újra (ilyenkor nem etimológiai). A betoldott [e]-nek fonológiailag semmilyen jelentősége nincs, vagyis tulajdonképpen egy „felesleges magánhangzó” (ezért az írott nyelvben meg sem jelenik). Mindez történetileg teljesen hasonló az s+mássalhangzóval kezdődő szavak előtti [e]-betoldáshoz (ami szintén lehet etimológiai), csak az utóbbi lexikalizálódott is az írott sztenderd nyelvváltozatokban.

A témához híven egy vidám, mulatós gallego zenével búcsúzom, melyben természetesen a gheada is hallható (a szövegben gh-val írva): az Estomballada című dalt (többféle fordítása is lehetséges: ’Lustálkodás’, ’Heverés’, illetve ’Lustálkodó/Henyélő lány’) előadja az A Banda da Balbina együttes. Az egeret a gallego szöveg soraira helyezve a spanyol fordítás olvasható buborékban (a segítségért köszönet Camima és Pedro Lameiro szerkesztőknek a spanyol és a galiciai Wikipédiából, valamint Miriam Orge Rodeirónak a Facebookról).


A Banda da Balbina: Estomballada

E ti, se sempre volves ao rural,
por que non ficas a traballar nel?

As pericas teñen fame
Filla, herba hai que ir buscare
Que despois na Noiteboa
Carneiro non vas probare
Alá marcho ca ghadaña
Varios feixes vou pañare
Pero ó ve-la herba fresquiña
Só me quero estomballare

Estomballada, estomballada
Estomballada na veigha
Estomballada, estomballada
A leira pa quen a queira


Ás tres da tarde en aghosto
Patacas imos pañare
Que vén o home do tractore
E logho quere marchare
Alá imos ca empanada
E o viño pa merendare
Inda non traballín nada
E xa me quero estomballare

Si tes ghalos e ghaliñas
Millo has de sementare
Mentres lle espanta-los corvos
Xa logho o tes que ir sachare
Enriba vén a vendima
Das abellas hei tornare
Non sei si pisá-lo millo
E as uvas esfollare

Ai! Que demo de rapaza
Non sei quen me vai herdar
Non me serve para nada
Só se quere estomballar...

És te, ha mindig visszatérsz a földre,
miért nem maradsz ott dolgozni rajta?

A bárányok éhesek
Lányom, füvet kell keresni
Mert aztán szenteste
Birkát nem fogsz kóstolni
A kaszával odamegyek
Több köteget összehordok
De látván a friss füvet
Csak heverni akarok

Lustálkodás, lustálkodás
Lustálkodás a szántóföldön
Lustálkodás, lustálkodás
Aki akarja, azé a föld


Délután háromkor augusztusban
Krumplit megyünk szedni
Mert jön a traktoros
Azt’ máris el akar menni
Odamegyünk a pitével
S a borral uzsonnára
Még nem dolgoztam semmit
És már szeretnék heverni

Ha vannak kakasaid s tyúkjaid
Kukoricát kell vetned
Amint a varjakat elijeszted
Már gyomlálhatod is ki
Ráadásul jön a szüret
A méhekkel óvatosan!
Tán a kukoricát tapossam meg
S a szőlőt morzsoljam?

Ó, micsoda ördögi lány!
Nem tudom, kié leszek majd
Nem jó nekem egyáltalán
Csak lustálkodni akar...

2012. szeptember 8., szombat

Mennyire folyamatos múlt a pretérito imperfecto?
Mi a különbség a cantaba és estaba cantando, a canté és estuve cantando közt?

Volt már szó a pretérito imperfecto nevű múlt időről, amelyet magyarra ’folyamatos múlt’-nak szokás a tankönyvekben fordítani, és olyan cselekvést, történést vagy körülményt jelöl, amely a múltban folyamatban volt vagy rendszeresen ismétlődött, kezdetéről és végéről pedig nincs információ. (Ezzel szemben a pretérito perfecto simple és a pretérito perfecto compuesto is egyszeri és lezárult cselekvést, történést fejeznek ki, azzal a lényeges különbséggel, hogy az utóbbi használatakor az esemény szorosan kapcsolódik a jelenhez – például megtörténte fontos vagy „élményszerű” a beszélő számára a jelenre nézve, illetve a jelenben megvan az eredménye.) A valóság persze bonyolultabb: az ún. igei körülíró szerkezetekkel (perífrasis verbales) sokkal pontosabb szemléleteket is ki lehet fejezni, sőt, ennek apropóján kiderül az is, hogy az imperfecto nem is annyira folyamatos!

De ne vágjunk egyből a dolgok közepébe, hanem kezdjük egy egyszerű megközelítéssel. A jelen időt már egy kezdő spanyolos is ismeri, ezért induljunk ki abból. Az az igalak, hogy canto ’énekelek’ egy, a jelenben éppen történő, vagyis elméletileg folyamatos szemléletű cselekvést fejez ki – ezt nem is kell különösebben magyarázni. Azonban ha jól belegondolunk, arról nem kapunk információt sem a canto, sem a magyar énekelek igealakból, hogy éppen ebben a pillanatban énekelek-e, vagy csak általában, amikor kedvem tartja, vagy mert ez a foglalkozásom, hanem csak arról informál minket, hogy ez a cselekvés a jelenben bármikor fennállhat, megismétlődhet, vagyis nem zárult le.

Ha viszont szűkíteni akarjuk a kört, és azt akarjuk mondani, hogy ’éppen most, ebben a pillanatban énekelek’, megtehetjük az estar + gerundio igei körülírással: estoy cantando ’éppen énekelek’ (szó szerint kb. ’éneklés közben vagyok’). Ez a szerkezet tehát azt fejezi ki a sima canto alakkal szemben, hogy a cselekvés a beszéd időpillanatában ténylegesen folyamatban van, ami egyúttal arra is utal, hogy már elkezdődött (szokták ezt progresszív szemléletnek is nevezni): pl. Canto todos los días, pero ahora no estoy cantando ’Énekelek minden nap, de most éppen nem énekelek’. (A beszéd időpillanatát nem kell mindig a szó szoros értelmében venni; az ige jelentésétől és a szövegkörnyezettől függően lehet ez egy tágabb időpillanat, időszak is – például abban a mondatban, hogy Últimamente estoy yendo a casa tarde ’Mostanában későn járok haza’, az estoy yendo természetesen nem feltétlenül jelenti azt, hogy éppen ebben a pillanatban tartok hazafelé.)

Está corriendo...

Folytassuk ugyanezt a gondolatmenetet, és alkalmazzuk a múltra. Mivel a canto igealak szemlélete „folyamatos” (most már csak idézőjelesen), akkor ebből nem nehéz kitalálni, hogy múlt ideje a cantaba lesz (nem pedig a canté, hiszen ez egyszeri lezárult cselekvést jelöl). Ahogy a canto, úgy ez sem tájékoztat viszont arról, hogy a cselekvés a múlt egy adott időpontában folyamatban volt-e vagy sem, állandóan énekeltem-e, vagy kisebb-nagyobb megszakításokkal, vagy minden héten egyszer, stb. Amennyiben tehát azt akarjuk kifejezni, hogy a múlt egy adott időpillanatában éppen énekeltem, a megoldás természetesen az, hogy a cantaba alakot átalakítjuk körülírássá: estaba cantando. Lássunk erre néhány szemléletes példamondatot (figyeljük jól meg az imperfecto, a perfecto simple és az imperfectói körülírás használatát):
  • Hace años Bisbal cantaba en un coro, ahora no lo hace. Recuerdo que un día cuando estaba cantando un solo, se cortó el micrófono y apenas se le oía. ’Évekkel ezelőtt Bisbal egy kórusban énekelt, [de] most nem teszi. Emlékszem, hogy egy napon, amikor éppen szólót énekelt, elnémult a mikrofon és alig lehetett hallani.’
  • Antes hablaba mucho por teléfono con mi mamá, y un día, estaba hablando con ella, cuando apareció mi hermana por sorpresa, ¡y de la emoción se me cayó el teléfono de la mano! ’Azelőtt sokat beszéltem telefonon az anyukámmal, és egy nap, éppen beszéltem vele, amikor meglepetésemre megjelent a nővérem, és az izgatottságtól kiesett a telefon a kezemből!’
  • Hace tiempo conducía y hablaba por teléfono al mismo tiempo, pero un día cuando estaba conduciendo y hablando, casi me salgo de la carretera, desde entonces no uso el teléfono conduciendo. ’Régebben vezettem és telefonáltam egy időben, de egy napon, amikor éppen vezettem és beszéltem, majdnem letértem* az országútról, azóta nem használom a telefont vezetés közben.’
  • Cantaba cuando era feliz. Era feliz cuando estaba cantando. ’Énekeltem, amikor boldog voltam. Boldog voltam, amikor épp énekeltem.’
  • En las fiestas del pueblo siempre bailaba con mi padre, y una vez estábamos bailando cuando se me rompió el tacón. ’A falunapokon mindig táncoltam az apámmal, és egyszer éppen táncoltunk, amikor kitörött a cipősarkam.’
  • Estaba pensando en estas frases y así, no pensaba en los problemas cotidianos. ’Éppen ezeken a mondatokon gondolkoztam, s így nem gondoltam a mindennapi problémákra.’

Láttuk tehát, hogy a canto múlt ideje a cantaba, az estoy cantando múlt időben pedig estaba cantando. A példákból az is bebizonyosodott, hogy a pretérito imperfecto valójában nem „folyamatos” múlt, hanem inkább (és pontosabban) befejezetlen; a tényleges folyamatosságot vagy progresszivitást pedig igei körülíró szerkezettel fejezhetjük ki. De lépjünk egy kicsit tovább!

Mint már ismeretes, az egyszeri és lezárult múltbeli cselekvést vagy történést a pretérito perfecto simple (az oktatási gyakorlatban pretérito indefinido) nevű igeidővel, vagyis az „egyszerű befejezett” (magyar tankönyvekben „elbeszélő”) múlt idővel fejezhetjük ki (amelyben, pechünkre, a legtöbb gyakran használt ige ráadásul rendhagyó ragozású). A canté alakot magyarra szintén úgy fordítjuk, hogy ’énekeltem’, azonban ez a cantaba igealakkal (amely egyébként a régi magyar folyamatos multú ’énekelék’-nek felelne meg) szemben a múlt egy adott időpillanatában végbement egyszeri és lezárult cselekvést jelent (amely nincs kapcsolatban a jelennel). Ha pedig a cantaba igealaknak megfelelő, tényleges folyamatosságot kifejező körülíró szerkezet az estaba cantando, akkor a canté igealaknak megfelelő estuve cantando micsoda? Az „folyamatos befejezett” lenne?

A múltat jelképező „időháromszög”: a korong egy múltbeli időpontot, a kék nyilak folyamatos
cselekvést/történést jelölnek. (Forrás: El Mexicano)

Itt kezdenek ám bonyolódni a dolgok! Próbáljuk meg elemezni ezt az estuve cantando kifejezést. Ez egy olyan szerkezet, amelyben egy egyszerű befejezett múlt idejű igealak, valamint egy folyamatosságot kifejező igenév áll. Akkor hogy is van ez? Lehet valami befejezett, de közben folyamatos is? Valami olyasmi! (Emlékezzünk rá, hogy a pretérito pluscuamperfecto is ehhez hasonlítható bizonyos szempontból.) Mégpedig az estuve cantando olyan cselekvést jelöl, amely egy adott múltbeli „időpillanaton belül” folyamatban volt (itt tehát egy „tág pillanatot” kell a múltban elképzelni), de szintén nem tájékoztat arról, hogy ezen az időpillanaton belül a cselekvés lezárult-e vagy sem. Például a Todo el día de ayer estuvimos cantando ’Tegnap egész nap énekeltünk’ mondat arról tudat minket, hogy van egy cselekvés, amely egy zárt időegységen belül (az időegység itt a tegnapi nap) folyamatban volt.

Az estaba cantando és az estuve cantando is arra utal tehát, hogy egy cselekvés/történés a múlt egy időpontjában folyamatban volt, de míg az előbbi esetben ez a múltbeli időpillanat a cselekvés szempontjából nyílt intervallum, a másodiknál pedig zárt intervallum. (Az eddig tárgyalt aspektusok összehasonlításához lásd a fenti ábrát!) Lássunk néhány példamondatot az utóbbira is!
  • Ayer estuve conduciendo, más de 8 horas seguidas, para llegar a Madrid a la hora del concierto. ’Tegnap folyamatosan vezettem, több mint 8 órán keresztül, hogy időben odaérjek Madridba a koncertre.’
  • Bisbal estuvo cantando desde las 8 de la noche hasta casi las 12, ¡menudo concierto! ’Bisbal este 8-tól majdnem 12-ig énekelt, micsoda koncert!’
  • Estuve yendo y viniendo con el coche todo el día trayendo cosas de la otra casa. ’Folyamatosan mentem és jöttem a kocsival egész nap, holmikat hoztam el a másik házból.’
  • Ayer estuve planchando toda la tarde. ¡Menudo plan de fiesta! ’Tegnap vasaltam egész délután. Micsoda buli!’
  • Hoy estuve hablando toda la mañana por teléfono. ’Ma egész délelőtt telefonáltam.’
  • Durante la reunión estuve callando y callando, ¡hasta que estallé! ’A találkozó alatt végig hallgattam és hallgattam, mígnem kitörtem!’
  • Estuve cogiendo la mano del niño hasta que se durmió. ’Fogtam a gyerek kezét, míg elaludt.’ (~ ’Addig fogtam a gyerek kezét, míg el nem aludt.’)

Szimbólumokkal így lehetne jelölni a tárgyalt szemléleteket. A kör időpontot, a vonal folyamatosságot jelöl.
(Forrás: El Mexicano)

Akinek ez még nem lenne elég, még olyan is van, hogy he estado cantando, melynek jelentése kb. ’eddig/addig a pillanatig éppen énekeltem [és ez fontos]’, sőt, még había estado cantando ’azelőtt éppen énekeltem’ is. S természetesen nem csak múlt és jelen időben képezhető a progresszív körülírás, hanem jövő időben is, amely egyre gyakoribb kifejezésmód, főleg Spanyolországban: estaremos cantando ’énekelni fogunk [éppen]’...

A mai témából megtudhattuk, hogy a „folyamatos” valójában nem is annyira folyamatos, mindenesetre van nála „folyamatosabb” is, ráadásul lehet egy cselekvés „befejezett folyamatos” is! Remélem, ismét sikerült tisztázni a spanyol nyelvtan egy érdekes kérdését.

A szemléletes példamondatokért köszönet Irene Korsos-Martonnak.

2012. szeptember 1., szombat

Az Ibériai-félsziget nyelvi arculata napjainkban

Korábban több témában is szó esett a Spanyolországban beszélt nyelvekről és nyelvjárásokról (legutóbb éppen a kantábriairól), azonban áttekintő képet még nem kaphattunk a Pireneusi-félsziget nyelvi-nyelvjárási helyzetét illetően – erre lenne hivatott a mostani hiánypótló cikk.

Történeti felosztás, beszélők száma

A Pireneusi-félszigetet, mint ismeretes, már ősidők óta az indoeurópai vs. nem indoeurópai nyelvek megosztottsága jellemzi, és bár a kép jelentősen módosult a római hódítást követően, ez az alapvető nyelvi megosztottság mindmáig fennmaradt. Az egykori ókelta vagy ahhoz közel álló indoeurópai nyelvek helyét a vulgáris latin, majd az újlatin nyelvek vették át, a nem indoeurópai nyelvek közül pedig a baszk az egyetlen túlélő (amely természetesen szintén sokat módosult az ókelta, majd a latin és az újlatin nyelvek hatására, egyben feltételezhető, hogy jelentős mértékben hatott is a vulgáris latinra – bár ez a kérdés máig éles viták tárgyát képezi).

Délnyugat-Európa nyelvi képének alakulása a két ezredforduló között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Bár ahány forrás, annyiféle felosztással találkozhatunk, a félszigeten ma beszélt újlatin nyelveket és nyelvjárásokat (a továbbiakban együtt: nyelvváltozatok) én alapvetően három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolom a spanyol nyelvtörténeti források alapján (ami természetesen bizonyos mértékben éppúgy önkényes besorolás, mint a többi), amelyek valamennyien a nyugati újlatin nyelvek közé tartoznak. Keleten (Katalónia, Valencia, Baleár-szigetek) az okcitán csoport (hagyományosan „keleti iberoromán”) tagjait találjuk a katalánnal, valamint (az Aran-völgyben) az okcitán nyelv gascogne-i dialektusának elkülönült változatával, az aránival (aranés); a középső vastag sávban a spanyol csoport helyezkedik el, idesorolom a történelmi spanyol dialektusoknak tekintett nyelvváltozatokat, északon a visszaszorulóban lévő aragóniaival (amely mintegy átmenetet képez a katalán és a kasztíliai között, hangtanilag archaikus vonásokkal), középen a kasztíliaival, nyugaton pedig az aszturleóni nyelvváltozatokkal; illetve a nyugati függőleges sávban a portugál csoport változatait beszélik, melyet Spanyolország legnyugatibb négyszögében a galiciai, tőle délre Portugáliában pedig a portugál alkot. (E két utóbbi csoportot szokták együtt „nyugati iberoromán” nyelvekként is említeni.)

A spanyolországi Extremadurában további két átmeneti nyelvváltozatot beszélnek, melyeket többé-kevésbé önálló nyelveknek tekintenek. Egyikük az ún. fala (gallegóul és portugálul ’beszéd, tájszólás’), amely felfogható a galiciai nyelv leóni dialektustól érintett változatának, míg az extremadurai (extremeño, estremeñu) a kasztíliai déli változatai és az aszturleóni között képez átmenetet; ez utóbbit a források egy része aszturleóni, másik része inkább kasztíliai nyelvváltozatnak tekinti (a spanyolok közül sokan nem is tudnak a létezéséről, vagy legalábbis nem tekintik a kasztíliaitól eltérő nyelvnek).

Mindezek az újlatin nyelvváltozatok nyugatról kelet felé (illetve a nyugati sávban szintén délről észak felé) haladva dialektuskontinuumot alkotnak, és kölcsönösen is viszonylag jól érthetőek. Az alábbi felosztás az imént leírtakat szemlélteti, az anyanyelvi beszélők becsült számával.
  • okcitán csoport
    • okcitán, gascogne-i (aráni): ~ 3000
    • katalán (valenciai, baleár): ~ 10 millió
  • spanyol csoport
    • aragóniai: ~ 10 000
    • kasztíliai (spanyol; északi és déli nyelvjárások): ~ 42 millió
    • extremadurai: ~ 200 000
    • aszturleóni (asztúriai, leóni, mirandai): ~ 400 000
  • portugál csoport
    • fala (extremadurai gallego): ~ 6000
    • galiciai (gallego): ~ 3 millió
    • portugál: ~ 10 millió

Az Ibériai-félsziget legjelentősebb újlatin nyelvei tehát, a beszélők száma alapján, a spanyol vagy kasztíliai 42 millió fővel, a katalán és a portugál közel azonos számú, mintegy 10-10 millió beszélővel, valamint a galiciai, hozzávetőlegesen hárommillió nyelvhasználóval. A kisebb nyelvek közül egyértelműen az aszturleóni változatok rendelkeznek a legtöbb, százezres nagyságrendű beszélővel, az összes többi nyelvváltozat anyanyelvi beszélőinek száma tízezer alattira tehető.

Spanyolország nyelvjárási térképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egyetlen nem indoeurópai nyelv, a számos nyelvjárással rendelkező baszk vagy euskara anyanyelvi beszélőinek száma körülbelül 600 000.

Nyelvjogi szabályozás

Spanyolországban az egész ország területén hivatalos kasztíliai mellett a katalán, a gallego és a baszk regionálisan hivatalosak, de a spanyol alkotmány valamennyi egyéb nyelvváltozatot védelemben részesít. A spanyolországi nyelvekről és nyelvváltozatokról a jelenleg hatályos 1978-as alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelye rendelkezik, az alábbiak szerint:

Artículo 3
  1. El castellano es la lengua española oficial del Estado. Todos los españoles tienen el deber de conocerla y el derecho a usarla. (A kasztíliai az Állam hivatalos spanyol[országi] nyelve. Minden spanyolnak kötelessége ismernie és joga használnia.)
  2. Las demás lenguas españolas serán también oficiales en las respectivas Comunidades Autónomas de acuerdo con sus Estatutos. (A többi spanyol[országi] nyelv szintén hivatalos a saját autonóm közösségében, tartományi alaptörvényük szabályozásának megfelelően.)
  3. La riqueza de las distintas modalidades lingüísticas de España es un patrimonio cultural que será objeto de especial respeto y protección. (Spanyolország különféle nyelvváltozatainak gazdagsága kulturális örökség, amely különös megbecsülés és védelem tárgyát képezi.)
Portugáliában az alkotmány (Constitução da República Portuguesa, VII. módosítás, 2005) 11. cikkelyének 3. pontja megállapítja, hogy az országban „A hivatalos nyelv a portugál”:

Artigo 11.º
[...]
3. A língua oficial é o Português.
Az alkotmány 161. cikkelyének felhatalmazása alapján a portugál országgyűlés által hozott, „a mirandai közösség nyelvi jogainak hivatalos elismeréséről” szóló 7/99. január 29-ei törvény (Lei n.º 7/99 de 29 de Janeiro, Reconhecimento oficial de direitos linguísticos da comunidade mirandesa) a Miranda de Douro városában használt leóni nyelvváltozatot szintén önálló nyelvként ismeri el:

Artigo 1.º
O presente diploma visa reconhecer e promover a língua mirandesa. (Jelen jogszabály célja a mirandai nyelv elismerése és támogatása.)
Artigo 2.º
O Estado Português reconhece o direito a cultivar e promover a língua mirandesa, enquanto património cultural, instrumento de comunicação e de reforço de identidade da terra de Miranda. (A Portugál Állam elismeri a mirandai nyelv művelésének és támogatásának jogát, mint kulturális örökség, a kommunikáció és a mirandai identitás megerősítésének eszköze.)
A spanyol alkotmánnyal ellentétben a portugál nyelvjogi szabályozás tehát összesen két önálló nyelvet ismer el, melyek közül az egyetlen hivatalos a portugál.