2012. augusztus 25., szombat

Na de, kérem alássan, mit jelent az, hogy migo és tigo?

A szépség nem mentség... (Forrás: NuestraThalía.com)
Köztudott, hogy a spanyol anyanyelvűeknek, legfőképpen a latin-amerikaiaknak – mindenkori tisztelet a kivételnek – nem erősségük a helyesírás, és ez alól sajnos még a sztárok sem kivételek. Azt az elméletet, miszerint a sok olvasás javítaná a helyesírást, szintén nem igazolja a gyakorlat, hiszen ha így lenne, akkor tökéletes kellene, hogy legyen azoknak a helyesírása, akik szeretnek nyomtatott irodalmat vagy sajtót olvasni.

De nem így van. A legalapvetőbb helyesírási hibákat természetesen az azonos hangzású (ún. homofón) szavak okozzák, ezek ugyanis csak írásban különböznek egymástól, s mint jól tudjuk, az ember beszélni tanul meg először az anyanyelvén, aztán – már az iskolában – írni. Márpedig a spanyolban akad néhány eset, amely okot ad a tévesztésre: b vagy v? g vagy j? ll vagy y? s vagy c, illetve s vagy z? h-val vagy nélküle? stb.

Vannak persze tipikus, gyakori hibák, amelyek „megbocsáthatóak”, ilyen a már korábban is említett *haber az a ver helyett, az halla (→hallar ’lel, talál’) és az haya (→haber) alakok összetévesztése, hasonlóképpen a valla ’deszka, palánk, hirdetőtábla’ és a vaya (→ir) ’menjen’ keverése, de még elnézhetőek az olyan hibák is, mint a *desición, *descisión a decisión ’döntés’ helyett, vagy a szintén gyakori *desilución a desilusión ’csalódás’ (< des- fosztóképző + ilusión) helyett. Az utóbbi példa egyúttal arra is rámutat, hogy az ember nem elemzi nyelvtanilag a szavakat, amikor kimondja vagy leírja őket, hiszen ha így lenne, akkor nem követne el ilyen hibákat (sőt, a latin összetett szavak hangalakja sem deformálódott volna el annyira az idők folyamán, hogy mára felismerhetetlenné váljanak az összetételek határai).

Előfordulnak viszont sokkal durvább hibák is, főleg az iskolázatlanabb (közép- vagy felsőoktatásban nem részesült) személyeknél, ilyenek például a *lla a ya ’már’ helyett, vagy az *alludar az ayudar ’segít’ helyett, vagy a kevésbé súlyos, de szintén idetartozó *hiva, *iva az iba ’ment, járt’ helyett. S hogy az anyanyelvi beszélő mennyire nem elemzi a szavak összetételét, még tovább lehetne fokozni az olyan vulgáris hibákkal, mint például a *diviértance a diviértanse (=se diviertan) ’szórakozzanak, szórakozzatok’ helyett. De ez még mindig nem minden. Egyesek képesek olyan új szavakat is alkotni hejessirásuknak köszönhetően, mint például az *habeces (= a veces ’néha, olykor’). Az alábbi kis táblázatban összeszedtem, melyek azok a leggyakoribb hibák és szótévesztések az anyanyelvűeknél, amelyekkel eddig találkoztam.
A teljes mérethez jobb gomb, majd „Megnyitás új lapon” (Forrás: El Mexicano)

Az ismert mexikói világsztár, Thalía különösképpen híres a rossz helyesírásáról, amit ő maga is nyilvánosan elismert nem egyszer („Mindent, amit én leírok, orvosi szikének kell alávetni” – nyilatkozta régebben), és már szinte az összes hibát elkövette, amelyekkel a fentiekben példálóztam. A rajongók folyamatosan kritizálják emiatt – természetesen segítő szándékkal – és olykor a médiában is van ennek visszhangja, de nem mintha ez bármin is változtatna (a latin hölgy egyébként saját bevallása szerint nagyon szeret olvasni, s ő maga is több könyv szerzője). De ő nem is az általános hibák miatt érdekes, hanem azért, mert a határozói esetű conmigo ’velem/magammal’ és contigo ’veled/magaddal’ névmásokat következetesen két szóba írja: *con migo, *con tigo – ahogy az alábbi képen látható, vagy ebben a Belindának címzett Twitter-üzenetében. Nem lenne ez annyira különös hiba, ha a *migo és *tigo alakoknak lenne önmagukban bármiféle értelmük is spanyolul, de nincs – és pontosan ezért kell(ene) egybeírni őket a con elöljárószóval.

Nada que ver conmigo, azaz ’Semmi közöm hozzá’ (Forrás: Twitter/El Mexicano)

Vajon mi lehet e furcsa hiba gyökere? Valószínűleg rossz beidegződés, esetleg hiperkorrekció, mivel a személyes névmásoknak a conmigo, contigo és consigo az egyedüli olyan rendhagyó alakjai, amelyeket egy elöljárószóval egybe kell írni, és ez ilyen formában semmilyen más spanyol szónál nem fordul elő. Természetesen meg kell különböztetni ettől az olyan szavakat, mint például a demás (de+más) ’a többi’ vagy az enfrente (en+frente) ’szembe(n)’, amelyek szintén egy elöljáró és egy másik szó összevonásából keletkeztek, azonban ezeknek mindkét tagja önmagában is értelmes szó, és többüknél megengedi az akadémiai helyesírás az egybe- és a különírt változatot is. (Gondoltam már arra is, hogy esetleg technikai okokból írja külön, ám ezt eléggé nehéz lenne bármivel is megindokolni.)

Persze felmerülhet, hogy a , ti és elöljárós esetű alakoknak szintén nincs önmagukban értelmük (hiszen mindegyikük csak valamilyen elöljáróval állhat, mint az eset elnevezése is mutatja), mégsem írják őket egybe az elöljárószókkal. Viszont ez megindokolható azzal, hogy ezek bármilyen elöljárószóval állhatnak (az alanyesetet vonzó según – és természetesen a con – kivételével), tehát ebből a szempontból önálló morfémák, azonban a conmigo, contigo, consigo alakoknak csakis a con elöljáróval van értelmük. (A legérdekesebb az egészben, hogy ezek etimológiájukra nézve redundáns alakok, hiszen a latin CUM MECUM kb. ’velemmel’, CUM TECUM kb. ’veleddel’ és CUM SECUM kb. ’önnönmagával’ kifejezésekből származnak – vö. a magyar nálamnál, náladnál, vagy a népies aztat, őtet, mink, tik stb. alakokkal.)

A névmásesetek eloszlása nem kiegyenlített... (Forrás: El Mexicano)

A helyesírás persze önkényes, és a személyes névmások eseteinek eloszlása sem egyenletes a spanyolban – hiszen mint láthattuk, önálló elöljárós esete is csak az egyes szám első és második személyű névmásnak van, harmadik személyben pedig csak a visszahatónak (a régi spanyolban létezett még a connosco [< népi lat. CUM NOSCUM < lat. NOBISCUM] és a convusco [< népi lat. CUM VOSCUM < lat. VOBISCUM], ma con nosotros/-as ’velünk/magunkkal’ és con vosotros/-as ’veletek/magatokkal’) –, így aztán miért ne létezhetne a *migo és a *tigo, mint eszköz- és társhatározói esetű alakok. Ezek után már csak az a kérdés marad, hogy a helyesírás logikátlan-e, vagy az emberi gondolkodás – valószínűleg a kettő kiegészíti egymást. ;-)

A helyesírás elsajátítása talán éppen olyan, mint az anyanyelvé: ha valaki rosszul tanul meg kiejteni egy beszédhangot az anyanyelvén, felnőttkorban már nagyon nehéz lesz leszoknia róla – ha egyáltalán lehetséges. S habár a helyesírási hibák önmagukban még nem lennének elítélendőek, de semmiképpen sem szerencsések egy milliók által ismert hírességtől, akinek a követőtáborában sok a  fiatal, mert nem éppen a legjobb példát mutatja a számukra.

2012. augusztus 20., hétfő

Segítség!! ¿Spanyol vagy portugál?

Azt bizonyára mindenki tudja, hogy a spanyol és a portugál rendkívül hasonló nyelvek: bár hangtanilag mára eléggé eltávolodtak egymástól (nem számítva a galiciait), így egy spanyolul tudó – de nem spanyol anyanyelvű – számára lehetetlennek tűnhet a beszélt portugál megértése, írásban viszont alig lehet őket megkülönböztetni. Ezt a témát főleg azoknak szánom, akik ugyan találkoztak már portugál vagy spanyol írott szövegekkel – például termékeken – de nem ismerik annyira ezeket a nyelveket, hogy biztosan meg tudják őket különböztetni (kiejtésben természetesen sokkal egyszerűbb a két nyelv megkülönböztetése). Nézzük meg, hogy melyek azok a betűk, amelyek csak a portugálban, illetve csak a spanyolban használatosak.

A magánhangzójelek közül csak a portugálban találkozhatunk az ã, â, à, ê, õ, ô betűkkel. Ezek közül az â és az à (az a elöljáró és a-val kezdődő szó összevonása) viszonylag ritkán fordulnak elő, de a többi, főleg az ã, õ eléggé gyakoriak. Az éles ékezettel ellátott magánhangzók (á, é, í, ó, ú), valamint az u önálló hangértékét jelölő ü mindkét nyelvben megvan, de az utóbbit a mai portugál szövegekben már nem használják, így ezzel ma már csak a spanyolban találkozhatunk.

Ami a mássalhangzójeleket illeti, csak a portugálban van ç betű (amely egyébként óspanyol eredetű), az ñ és y betűket viszont csak a spanyolban használják. Itt szólni kell még a kettős betűkről is. A portugálban az [n] és az [l] lágy párjait az nh és lh betűcsoportok jelölik, ami azonban nem mérvadó, hiszen e betűkombinációk spanyol szavakban is előfordulnak, csak nem egy-egy önálló hangot jelölve, hanem csupán mint két betű egymás után. Ugyanezeket a hangokat a spanyolban a már említett ñ, illetve az ll jelölik. Az utóbbi viszont csak a spanyolban van meg, és állhat szó elején is. Ami az írásjeleket illeti, a fordított kérdő- és felkiáltójelet szintén csak a spanyolban használják.

A fentiek alapján röviden összefoglalhatjuk, hogy melyek azok a betűk, betűcsoportok és jelek, amelyek alapján a két nyelv jól felismerhető és elkülöníthető egymástól:

(Forrás: El Mexicano)

Persze léteznek egyéb, gyakran ismétlődő szavak, végződések is, melyekből már tényleg gyerekjátéknak bizonyul a két nyelv megkülönböztetése. Szinte minden portugál szövegben találkozhatunk a jellegzetes -ão, -ões végződésekkel: ezeknek a spanyolban általában -ión, -iones felelnek meg. Viszont csak a spanyolban találkozhatunk az el, la, los, las névelőkkel, amelyek portugál megfelelői a kevésbé feltűnő o, a, os, as. A portugálban gyakoriak továbbá az -m végződésű szavak, az -n végződésűek viszont kivételesek; a spanyolban éppen fordítva. Nos, remélem, hogy mindezek alapján már senkinek sem fog nehézséget jelenteni a két nyelv megkülönböztetése.


Példa beszélt portugálra (európai)

2012. augusztus 18., szombat

A spanyol az archaikus latinból alakult ki?

Már nem egy helyen olvastam olyan merész állításokat, melyek szerint „a spanyol az archaikus latinból származik” – sőt, egyes források odáig is elmentek, hogy a létige bizonyos alakjai, mint például a somos ’vagyunk’ és a fue ’volt’, nem is a klasszikus latin SUMUS és FUIT, hanem egyenesen az archaikus latin SOMOS és FUED alakokra vezethetőek vissza! Úgy gondoltam, nem ártana itt egy kicsit rendet tenni, ezért született ez a bejegyzés.

Ha a címben szereplő állításban van is némi igazság, az biztos, hogy nem ilyen formában. Ehhez először is tisztázzuk, mit nevezünk „archaikus latin”-nak. Adamik Béla A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig című könyvében az első latin nyelvű írásos emlékek megjelenésétől számítva az alábbi történeti korszakokat különbözteti meg:
  1. archaikus latin (i. e. 7–4. század);
  2. ólatin (i. e. 3. század eleje – i. e. 2. század második fele);
  3. klasszikus latin (i. e. 2. század második fele – i. sz. 2. század vége);
  4. vulgáris latin (3–6. század vége);
  5. protoromán (7–9. század), innentől pedig már az önálló újlatin nyelvek korszaka következne.
(Bár a klasszikus és a vulgáris latin között nem csak korszakbeli különbség van; az utóbbi felfogható az utca népe által mindenkor beszélt és folyamatosan változó nyelvnek is.) Mivel Hispania római meghódítása már az i. e. 3. század vége felé, 218-ban kezdődött, és i. e. 19-ig tartott, a területre érkező első római hódítók tehát legfeljebb az ólatint beszélhették, semmiképpen sem az archaikus latint, és természetesen a nyelv fejlődése sem állt meg azzal, hogy a félszigetre érkeztek. A rövid O > U, illetve E > I magánhangzó-gyengülés a feliratok tanúsága szerint pedig már az i. e. 3. század első felében bekövetkezett, vagyis az ólatin korszakban bizony már a SUMUS és FUIT alakoknak felelt meg a kiejtés.

Ezzel rögtön ki is zárhatjuk azt a képtelenséget, hogy a spanyol somos és fue archaikus latin alakok folytatói lennének: ez esetben már egy újabb, kései vagy vulgáris latin változásról van szó. A nyelvek történetében előfordul, hogy egy hangváltozás eredményeként az annak előzményét megelőző állapotot kapjuk vissza, ám ez csak a véletlen műve, hiszen egy nyelvi változás mindig csak a közvetlen előzményével van kapcsolatban, a természetes folyamatok sosem működnek visszafelé (úgy is lehetne mondani, hogy csak a közvetlen előzményre „emlékeznek”).

Az i. e. 7. századból származó praenesti aranycsat (Fibula Praenestina), melyen az első latin nyelvű felirat olvasható
(jobbról balra haladó írással): MANIOS MED FHE-FHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

De akkor miért is mondtam, hogy a címben mégis van némi igazság? Ez annyit jelent – amiben általában a történeti nyelvészek is egyetértenek –, hogy a rómaiak által Hispaniába vitt latin a viszonylag korai hódítás és a terület elszigeteltsége következtében archaikusabb maradt a klasszikus korszakban is, s innen az iberoromán nyelvek, de különösképpen a spanyol és sokszor a portugál konzervatív volta.

Na de mit jelent az, hogy a hispaniai latin archaikusabb volt, és a spanyol konzervatív? Itt természetesen nem lehet másról szó, mint a szókincsről, mivel leginkább ezen mérhető egy nyelvváltozat régiesebb vagy újítóbb volta a többihez képest. Az pedig a ránk maradt latin írásos emlékek, de még inkább a mai nyelvek szóhasználata alapján egyértelműen kimutatható, hogy a Hispaniában beszélt latin megőrzött – és a spanyol máig őriz – olyan szavakat, amelyek a klasszikus latin korszak római (itáliai) irodalmi nyelvében már nem voltak használatosak, vagy már népiesnek vagy nyelvjárásinak számítottak.

J. N. Adams, a Cambridge-i Egyetem kutatója egy 2007-es tanulmányában az alábbi archaizmusjelölteket tárgyalja a hispaniai latinból, amelyek a spanyolban és a portugálban máig használatosak:
  • BARO~VARO, -ONIS ’együgyű ember, tökfilkó’ > spanyol varón, -ones, portugál varão, -ões [vöráum, vöronys] ’férfi’;
  • COMEDO, -ONIS ’nagyétkű, falánk’ (vö. COMEDERE ’megeszik’ > spanyol comer) > spanyol comilón, -ona, -ones, -onas. Itt meg kell jegyezni, hogy bár kétségtelenül a spanyol comer ’eszik’ ige archaizmus, a comilón névszó latin COMEDONE(M) főnévből való közvetlen származtatása inkább spekulatív, mint valószínű (és ezt maga a tanulmány is említi) – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a spanyolban már a comer igéből képzett belső fejleményről, és nem a latin alak „túléléséről” van szó (erre utalhat az is, hogy a DRAE nem hoz külön etimológiát a szónál);
  • *CŎVUS, *CŎVA (vö. CAVUS és CAVUM, CAVA) ’üreg’ > spanyol cueva, portugál és katalán cova, ’[föld alatti] üreg, barlang’;
  • CUIUS, -A, -UM ’kié, mié’ (birtokos kérdő névmás) > spanyol cuyo, -a ’akié, amié’ (régen szintén: ¿cúyo, -a? ’kié, mié?’), portugál cujo, -a [kúzsu, -ö] ’akié, amié’;
  • DEMAGIS ’sokkal inkább, sokkal jobban’ > spanyol demás ’a többi’, portugál demais [dümájs] ’túlságosan’, ’a többi’;
  • GŬMIA~GOMIA ’torkos, nyalánk’ > spanyol gomia ’mumus’, ’nyalánk’ (ritkán használt szó);
  • FABULARI ’beszél(get)’ > óspanyol fablar > spanyol hablar ’beszél’, portugál falar ’beszél’;
  • PĔRNA ’láb’ [végtag] > spanyol pierna, portugál perna [pernö] ’láb’;
  • ROSTRUM ’csőr, ormány, száj’ stb. > spanyol rostro ’arc’, portugál rosto [rostu] ’arc’. Mindazonáltal a szó az olaszban is létezik (rostro ’csőr’), a tanulmány azonban erről nem tesz említést (elképzelhető, hogy az olaszban klasszikus latin átvétel);
  • VACIVUS, -A, -UM ’üres’ > spanyol vacío, -a, portugál vazio, -a [vözíu, -ö] ’üres’. A klasszikus latinban a VACUUS váltotta fel.
A tanulmány részletesen foglalkozik mindezen szavak történetével és archaikusságuk relevanciájával, amibe én itt nem kívánok belemenni, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy a fenti listát fenntartásokkal kell kezelni. Nem minden esetben egyértelmű ugyanis, hogy a szó valóban hispaniai archaizmus volt-e a latinban, vagy pedig a birodalom más területein is használták a klasszikus korban (esetleg később is), de csak a spanyolban és a portugálban maradt fenn.

Egy valódi hispaniai régiség. A méridai római színház i. e. 16–15. között épült, és máig tartanak benne előadásokat.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az utóbbi már megint más kérdés, s ez esetben még jó néhány szót fel lehetne sorolni, amely csak a spanyolban és a portugálban él tovább. Én az alábbiakat mindenképpen megemlíteném:
  • ADHÚC ’még’ > spanyol aún ’még’. Ennek az időhatározó-szónak egyedül a spanyolban van nyoma (a portugál ainda ’még’ eredete bizonytalan, talán a lat. AD INDE ’idáig’);
  • NUMQUAM v. NUNQUAM ’soha’ > óspanyol nunqua > spanyol nunca, portugál nunca ’soha’ (tagadó- és tiltószóként: ’soha nem, sohasem, sosem’, ill. ’soha ne, sohase, sose’);
  • PETERE ’kér’ > spanyol és portugál pedir ’kér’;
  • PERCUNCTARI, PERCONTARI, később szintén PRÆCUNCTARE, PRÆCONTARE ’kérdez’ > spanyol preguntar, portugál perguntar ’kérdez’; és még természetesen lehetne folytatni.
A mai témából tehát levonható az a tanulság, hogy a spanyol archaikus latinból való származtatása inkább a vicc kategóriába tartozik, az viszont teljes mértékben megállja a helyét, miszerint a hispaniai latin megőrzött régies szavakat, valamint a spanyol és a portugál máig használ olyan alakokat, amelyek a többi újlatin nyelvből már kivesztek (vagy be sem kerültek).

Felhasznált irodalom

  • Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, pp. 24, 154.
  • Adams, J. N. (2007): The Regional Diversification of Latin, 200 BC – AD 600, Cambridge University Press, 370–402.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára.

2012. augusztus 12., vasárnap

Mi az a bicos?

Lucía Pérez (Forrás: RTVE)
Lucía Pérez majdnem minden Twitter-bejegyzése végére odabiggyeszti a bicos szót, ahogy ebben is, melyben az eurovíziós fellépésének első évfordulója alkalmából mond köszönetet mindazoknak, akik azóta kitartanak mellette és akiket az eseménynek köszönhetően megismert. Nem mintha olyan nehéz lenne kitalálni, hogy ez valamiféle bizalmas elköszönés, és talán azt sem, hogy leginkább a spanyol besos ’csók/puszi’ (többes számban) szóra hasonlít, de vajon honnan jön, és van-e a két szónak – a jelentésükön kívül – köze egymáshoz?

A spanyol beso forrása a latin BĀSIUM [bászju] (> *BAISU [bájszu] > *beiso > beso); ugyaninnen származik a portugál beijo [bejzsu], a galiciai beixo [bejso] és az olasz bacio [bácso]. Ebből rögtön látszik, hogy mivel a latin szóban is s [sz] hang volt, a galiciai és portugál bico főnév forrása nem lehet ez a latin szó. Bizony nem is az, hanem a latin BECCUS, BECCU(M), amely végső soron ókelta eredetű (< gall beccos), és eredeti jelentése ’csőr’ (madáré). Ebből a szóból – a DRAE szerint – a spanyol pico ’csőr’ főnév származik, s innen a picar ’(meg)csíp’ ige, illetve a picante ’csípős, erős’ melléknév is. A gallegóban viszont a ’csók/puszi’ jelentést is felvette, tudniillik az ajakbiggyesztés leginkább a madár csőrére emlékeztet.

Nem maradhat említés nélkül, hogy egy harmadik hasonló (bár nem sűrűn használt) szó is létezik szintén hasonló jelentéssel, ez pedig a spanyol bezo, illetve a portugál beiço [bejszu] / galiciai beizo [bejθo]~[bejszo], mindhárom nyelvben ’[dús] ajak’ jelentéssel. Ennek eredete azonban nem tisztázott: a DRAE 22. kiadása még hangutánzó (!?) szóként jelöli meg, a 23. kiadásban viszont már „bizonytalan eredetű”-ként szerepel a spanyol bezo. Az angol Wikiszótár nem hozza a galiciai beizo etimológiáját, de kapcsolódó szócikként fel van tüntetve a beixo; a gallego nyelvű Wikiszótár pedig a latin BIFIDUM (kb. ’hasadék’) szóból származtatja, ami viszont fonetikailag és jelentéstanilag is képtelenség. A portugál Wikiszótár beiço szócikkében szintén nincs etimológia megadva.

Az általánosan használt ’ajak’ jelentésű szó egyébként a spanyol és galiciai labio, portugál lábio [lábju], a kései latin LABIUM [lábju] főnévből. Itt szintén fontos megjegyezni, hogy a portugál [lábju] kiejtés nem közvetlenül a latin LABIUM alakból származik – a területen beszélt kései vulgáris latin nyelvváltozatokban a szóvégi hangsúlytalan U zárt [o]-nak hangzott (a helyesírás ezt az állapotot őrzi), a portugál [o] > [u] pedig már egy újabb hangváltozás eredménye, amely a gallego-portugál nyelvi egység felbomlása után következett be (vö. a hangsúlytalan [a], [e] > [ə], [ɨ]~[i] változásokkal).

2012. augusztus 11., szombat

Spanyol nos, os, olasz ci, vi... és a nagy káosz
avagy hogyan lesz latin helyhatározóból olasz személyes névmás

Tudvalévő, hogy az olasz és a spanyol többé-kevésbé kölcsönösen érthetőek hasonló fonetikájuk miatt (persze mindazokkal a fenntartásokkal, amelyeket a kölcsönös érthetőség meghatározásának nehézsége magával von). Mégis előfordulhatnak olyan beszédhelyzetek, amikor éppen a lehető legalapvetőbb és legegyszerűbb szavak megértése okoz gondot két közeli rokon nyelvben, főleg, ha a beszélőnek egyáltalán nincs fantáziája vagy „nyelvérzéke”.

Gondoljunk csak bele, hogy például az olasz due [dúe] ’kettő’ és cinque [csinkwe] ’öt’ számneveket mennyire hasonlónak véljük a spanyol dos [dosz] és cinco [szinko] megfelelőihez (< vulg. lat. DŬOS, CĪNQUE [tyinkwe] < lat. DŬO, QUĪNQUE [kwínkwe]), mivel előttünk van a jelentésük, és tudjuk, hogy az olasz és a spanyol eléggé hasonló nyelvek. Viszont lehetséges, hogy egy hétköznapi szituációban egy átlagos vagy kevés nyelvi műveltséggel rendelkező olasz vagy spanyol anyanyelvű, aki nem beszél vagy tanult semmilyen más idegen nyelven, még az ilyen egyszerű szavakat sem fogja megérteni a másik nyelvén – nem beszélve az olyan alapszavakról, amelyek egyáltalán még csak nem is hasonlítanak a két nyelven. A mostani témában ebbe mélyedünk bele egy kicsit.

Spanyol szurkolólány a 2012-es foci-Eb-n (Forrás: Bigsoccer.com)

Bár az olaszt tartják fonetikailag a legkonzervatívabbnak az újlatin nyelvek között, azt tudni kell, hogy alaktanilag eléggé újító (a románnal együtt), amely részben annak tudható be, hogy elvesztette a szóvégi -s hangot, amely a latinban mind a névszó-, mind az igeragozásban igen fontos megkülönböztető szerepet töltött be: a legtöbb esetben ez volt a többes szám jele, az igéknél pedig az egyes szám második, valamint a többes szám első és második személyű alakok végződése is. Például egy szabályos ige néhány alakjával szemléltetve: latin kötőmódú CANTEM, CANTES, CANTET > spanyol cante, cantes, cante, de olasz canti, canti, canti; vagy például a többes szám első személyű jelen idejű igealakok végződése között az olaszban eltörlődött a tematikus különbség a három igeragozásban, illetve a kijelentő és a kötőmódban is azonosak: sp. kijelentő módú cantamos, tememos, partimos (< lat. CANTĀMUS, TIMĒMUS, PARTĪMUS), kötőmódú cantemos, temamos, partamos (< lat. CANTĒMUS, TIMEĀMUS, PARTIĀMUS), vö. ol. kijelentő és kötőmódú cantiamo, temiamo, partiamo.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Ilyen esetben pedig, amikor egy megkülönböztető jegy eltűnik, a nyelvek „kénytelenek újítani”, azaz más képzési módot választani, vagy egy szót egy másikkal – rokon értelművel – helyettesíteni. Az olaszban így a többes számot minden esetben a latin a- és o-tövű névszók alanyesetű többesének mintájára képzik (a szó végződésétől függően, -o, -e-i, illetve -a-e), mint már szó volt róla egy korábbi témában. (Bár egyes elméletek szerint az olasz -i, -e többesjel is az -es, -as végződés fonetikai változásából alakult ki, ami nem tűnik túl valószínűnek és elfogadhatónak.)

Természetesen a személyes névmások sem maradhattak érintetlenül. Már a latinban is volt elég nagy káosz a különböző alakok között, az olaszban ez csak tovább bonyolódott a hangsúlytalan [e] és [i] ingadozása miatt, amelyeknek a latin esetvégződésekben szintén fontos szerep jutott. Így az olasz tárgy- és részeshatározó esetű névmások két sor alakot vettek fel (mi, ti, ci, vi, si ~ me, te, ce, ve, se/sé), melyek használata attól függ, hogy közvetlenül az igével (mi, ti, ci, vi, si), egy másik névmással (me, te, ce, ve, se), illetve hangsúlyosan (me, te, sé) állnak a mondatban valamilyen nem alanyi szerepben. A spanyollal ellentétben az olasz részes esetben is megkülönbözteti a nemeket (de csak egyes számban és másik névmás nélkül), ami szintén újítás a latinhoz képest. Továbbá a gli/le részes névmás (amely azonos a többes számú határozott névelővel is magánhangzóval kezdődő szavak előtt) a többi névmással külön összevont alakokat képez: pl. Glielo (= gli/le + lo) spiegherà di nuovo ’Újból el fogja magyarázni neki(k) [azt]’. Az óspanyolban is létezett a részeshatározó esetű névmásnak egy, a tárgyesetűvel használt alakváltozata, a ge [zse], amely viszont később vegyült a se névmással (vö. Se lo [= le/les + lo] explicará de nuevo), a fonetikai hasonlósága miatt.
El Campeador adeliñó a su posada,
assí commo llegó a la puerta, fallóla bien cerrada,
por miedo del rey Alfonso que assí la avién parada,

que si non la quebrantás’ por fuerça, que non ge la abriesse nadi.


’A Harcos visszavonult a szállására,
ahogy az ajtóhoz ért, azt jól bezárva találta,
mert úgy hagyták Alfonso királytól tartva,
hogyha nem törné be erővel, nem nyitná ki neki azt senki.’ (Cid: 31–34, 12. század)
A legfontosabb spanyol és olasz személyes névmások összehasonlítását és latin forrásalakjaikat az alábbi táblázat tartalmazza összefoglalva.

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A fentiek vonatkozásában megjegyzendő, hogy a hangsúlytalanul használt személyes névmások (az ún. klitikumok) – néhány harmadik személyű alak kivételével – az olaszban és a spanyolban is elvesztették a megkülönböztetést a részes és a tárgyeset között, azonban míg az olaszban ez a funkcionális különbség mondattani alakváltozatokká vált, addig a spanyolban az eredeti tárgyesetű/ablativusi alakok vették át a részes eset szerepét is. Ami pedig a hangsúlyos, nem alanyi használatú (vagyis a határozói/elöljárós esetű) névmásokat illeti, ezek az olaszban (me, te, sé) a latin tárgyesetű/ablativusi (, , ), a spanyolban (mí, ti, sí) az eredetileg részes esetű (MIHI, TIBI, SIBI) névmásokból származnak.

De vajon hogy lett a latin NŌS és VŌS (> sp. nos, vos/os) névmásokból az olaszban ci (ce) és vi (ve)? Ez már sokkal érdekesebb. Ha visszaemlékszünk, az újlatin nyelvekben a határozott névelők és a harmadik személyű személyes névmások latin mutató névmások különböző alakjaiból származnak, a mutató névmások pedig szoros összefüggésben vannak a helyhatározószókkal. (Például a spanyol el ’a, az’, él ’ő’, illetve allí ’ott’, allá ’ott, oda, arra’ is a latin ĬLLE ’az’ mutató névmás különféle alakjainak folytatása.) Ha pedig mutató névmásból lehet személyes névmás és helyhatározószó, akkor miért ne történhetne fordítva, azaz miért ne lehetne helyhatározószóból személyes névmás? Az olasz bebizonyította, hogy lehet. A ci/ce és a vi/ve természetesen nem a latin NŌS és VŌS, hanem az ECCE HIC vagy (összevonva) HICCE ’imitt’, illetve IBI ’ott’ folytatásai. Ugyanezeket ma is jelentik az olaszban, azonban jelentésátvitellel a többes szám első és második személyű hangsúlytalan személyes névmás szerepét is betöltik, ti. ’imitt, ide’ > ’minket, nekünk’, illetve ’ott, oda’ > ’titeket, nektek’ – ez a jelentésváltozás egy kis nyelvi fantáziával könnyen belátható.

Olasz vs. spanyol (Forrás/Source: Colorfully)

Ez talán azért alakulhatott így, hogy a hangsúlyos alanyi/határozói névmásokat meg lehessen különböztetni a nem alanyi hangsúlytalan igei használatúaktól, hiszen a latin NŌS/NŌBIS és VŌS/VŌBIS egyaránt a noi és voi alakokat eredményezte volna az olaszban, így az alanyi és tárgyas/részeshatározói használat között nem lett volna különbség. Jóllehet, e névmások alany- és a tárgyesete között a latinban és az óspanyolban (beleértve a részes esetet is) sem volt különbség, csupán a hangsúlyos vagy hangsúlytalan használat határozta meg a funkciójukat (vö. ósp. nós ’mi’ és vós ’ti’, illetve nos ’minket/nekünk’ és vos ’titeket/nektek’).

A spanyol ellenben úgy „oldotta meg” ezt a helyzetet, hogy a hangsúlyos (alanyi/határozói) használatú régi nós, vós névmásokat megtoldotta az otros/-as (< lat. acc. ALTEROS/-AS) ’a többiek’ jelentésű szócskával (így lett nosotros/-as, vosotros/-as), míg a hangsúlytalan (tárgyas/részes) használatban megmaradt a nos, illetve a régi vos gyengült alakja, az os. Ezzel viszont egy csapásra egy másik „probléma” is megoldódott: a régi udvarias (formális) nyelvhasználatban ugyanis a nós, vós névmásokat „királyi többesként” egyes számban is használták, a nosotros/-as, vosotros/-as pedig egyértelműen megkülönbözteti a többes számú használatot az egyes számútól – sőt, még azt is jelöli, hogy férfi/vegyes vagy női társaságról van-e szó. (Bár léteznek ezeknek az olaszban is megfelelői: noialtri/-e, voialtri/-e, azonban ritkán használatosak, és csak nyomatékosításképpen.)

Ennyi fért bele mára, arrivederci, nos vemos...

2012. augusztus 5., vasárnap

Honnan származik a spanyol bandurria?
Lehet-e köze az ősi görög-római pandurához?

Bandurria
Európában és Ázsiában már ősidők óta használnak különböző méretű és formájú, lanthoz hasonló húros pengetős hangszereket, amelyeket országonként sokféle eltérő elnevezéssel illetnek. Természetesen a spanyoloknak is megvan a maguk kis lantja, a bandurria vagy „spanyol pandura”, amely az egész országban elterjedt, de főleg a kasztíliai és aragóniai népzenében használatos. A kérdés azonban, hogy mennyire hozható összefüggésbe az elnevezés eredete a hangszer eredetével. Sajnos, mint sok hasonló kérdésben, tudományosan igazolható válasz erre sincs, csupán a tényeket és az eddigi elképzeléseket vehetjük figyelembe.

Ami teljesen biztosnak tűnik, az a szó eredete. A bandurria egy kései latin PANDŪRIUM alakon keresztül a klasszikus latin PANDŪRA szóra vezethető vissza, melyek forrása a görög πανδοῦρα [pandúra] ’háromhúrú hangszer’. A görög szó végső forrását ugyanakkor sokan egy sumer pan-tur alakból eredeztetik, amely szintén egy húros hangszer elnevezése lehetett – gyanús, hogy ez inkább csak városi legenda, mintsem a valóság, de ez a kérdés szempontjából számunkra nem is érdekes. Ugyancsak a latin PANDŪRA a végső forrása a mandolinnak (olasz mandolino, spanyol mandolina) is: az olasz mandolino a mandola kicsinyítő képzős alakja, amely egy, a mandolinnál nagyobb lantot jelölt; fejlődési sora: PANDŪRA > pandora > mandora > mandola (a [p] > [m] változás nem különös, de eléggé ritka az újlatin nyelvekben, viszont szinte rendszeres a baszkban).

Ha már tisztáztuk az elnevezés az eredetét, térjünk rá magára a hangszer eredetére. Mint a képen is látható, egy csepp alakú, hat dupla fémhúrral rendelkező lapos testű lantféleségről van szó, amely hasonló az olasz mandolinhoz. A legelterjedtebb elmélet szerint a háromhúrú görög pandurát a rómaiak terjesztették el Dél-Európában a 4. században, amely az idők során természetesen sok változáson ment át, kereszteződhetett különböző arab lantfélékkel is, és csak a 19. századra érte el jelenlegi formáját.

Ennek az elméletnek látszólag ellentmond, hogy a bandurria név csak a 16. században jelenik meg először a Spanyol Királyi Akadémia nyelvtörténeti szövegtára (CORDE) szerint. Az ellentmondás azért csak látszólagos, mert a szó viszonylag kései felbukkanása írott szövegekben egyáltalán nem jelenti azt, hogy a hangszer előtte nem létezhetett – legfeljebb nem így nevezték, vagy egyszerűen nem került említésre. Ehhez fogódzót jelenthet, hogy a 14. század első feléből már datált egy mandurria alak, melynek etimológiája a DRAE szerint azonos ezzel a szóéval (és a mandolinéval is), így feltételezhető, hogy ugyanarra vagy hasonló hangszerre utalt. A másik látszólagos ellentmondás a húrok száma. A mai bandurriának 12 húrja van, ám a források szerint egészen a 18. századig csak három húrja volt, és csupán ebben a században fejlesztették tovább először öt dupla húrúra, majd kapott még egy dupla húrt, s így nyerte el mostani kialakítását. Vagyis azt is megállapíthatjuk, hogy eredetileg a húrok száma is megegyezne a görög-római panduráéval.

Reneszánsz lant (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Összességében elmondható tehát, hogy az elnevezés az olasz mandolinéval együtt egy igen régi görög-római hangszerre utal, azonban hozzá hasonló csak a 13. századi szövegekben jelenik meg először; így a hangszer pontos eredetéről csak elméletek léteznek, amelyek viszont mind az elnevezésekre támaszkodnak. Mindezek alapján természetesen nem kizárt, hogy a spanyol bandurria és az olasz mandola, mandolin hangszerek őse valóban a görög-római pandura volt, ám történelmi források hiányában erre nincs meggyőző bizonyíték.

Ha már lantokról beszélünk, adalékként nem maradhat említés nélkül, hogy az európai lant is a mai Spanyolország területéről terjedt el, ám ez esetben egyértelműnek tűnik, hogy a hangszer arab eredetű. Maga a lant szó végső forrása az arab al-‘ūd, amely egyszerűen annyit jelent, hogy ’a fa’. Ez hangátvetéssel laúd [laˈuð] alakban honosodott meg a spanyolban, ahonnan Laute formában került a németbe, majd ennek közvetítésével a magyarba.

S hogy ne csak beszéljünk róla, hanem halljuk is, hogy szól a bandurria (sőt, nem is egy), erre kiváló példa a híres Pepita Greus című pasodoble a Tuna Hispanoamericana zenekar előadásában:

2012. augusztus 4., szombat

Latin habēre, angol have, német haben
Közös eredet vagy csak véletlen egybeesés?

Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).

Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).

Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABERE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?

Habeo tres caballos albos...

Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.

Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRO, vö. angol for, német für; vagy latin COR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABERE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.

Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABERE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.

A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!

A német fordításokért köszönet G. Eszternek.