2012. július 28., szombat

A pretérito perfecto compuesto és a passato prossimo
Miben tér el egymástól a spanyol és az olasz „közelmúlt” képzése?

A spanyolban, az olaszban, a franciában és az angolban is létezik egy-egy olyan, összetett képzésű múlt idő, amely már megtörtént, de a jelenhez szorosan kötődő cselekvést vagy történést fejez ki (vagy fejezett ki eredetileg). Gyakran fordítják ezért magyarra „közelmúlt”-nak, ami megtévesztő lehet, mivel azt a látszatot kelti, mintha csak a nem olyan rég megtörtént eseményekre lehetne használni, amikor valójában nem azon van a hangsúly, hogy az időben mennyire régen történt eseményről beszélünk, hanem az a fontos, hogy ennek eredménye megvan a jelenben (bár az olasz és a francia köznyelvben ez a fajta megkülönböztetés az egyszerű múlt idővel szemben – az utóbbinak a beszélt nyelvből való kiszorulása következtében – mára gyakorlatilag eltűnt).

Mindegyik nyelvben az a közös ebben a múlt időben, hogy valamilyen (többé-kevésbé ’van [neki]’ jelentésű) segédigével és a befejezett melléknévi igenévvel képzik. Az olaszban azonban kissé bonyolultabb a helyzet, mint a spanyolban. Megnézzük, miért.

Spanyol kontra olasz

A mai spanyolban ezt a pretérito perfecto compuesto nevű igeidőt (magyar tankönyvekben általában csak pretérito perfecto) az eredetileg ’neki van’ jelentésű haber (< lat. HABĒRE) segédigével és a múlt idejű melléknévi igenév (participio) változatlan – funkcionálisan semlegesnemű – alakjával képzik. Ehhez lássuk példaként az alábbi mondatokat:
  • Ha comenzado la película. ’Elkezdődött a film.’
  • He comprado una casa. ’Vettem egy házat.’
  • La casa la he comprado. ’A házat(, azt) megvettem.’
Mint látható, a spanyol mondatokban a múlt idejű melléknévi igenév az igealak részét képezi, és nincs szükség semmilyen további egyeztetésre a mondat alanyával vagy tárgyával. De nézzük csak meg ugyanezt a három mondatot olaszul, a passato prossimo igeidővel kifejezve:
  • È cominciato il film. ’Elkezdődött a film.’
  • Ho comprato una casa. ’Vettem egy házat.’
  • La casa l’ho comprata. ’A házat(, azt) megvettem.’
Ami kapásból feltűnik, az az, hogy az első mondatban nem a spanyol habernek megfelelő segédige, az avere alakja szerepel, hanem az essere létigéé. A második mondatban viszont már az avere alakját találjuk, hasonlóan a spanyolhoz. A harmadik mondatban ismét felbukkan egy (látszólagos) következetlenség: a participio nyelvtanilag egyeztetve van a mondat tárgyával.

He comprado una casa. Ho comprato una casa. Vettem egy házat.

Ha így ránézésre összehasonlítjuk ezt a három spanyol mondatot az olasz megfelelőivel, akkor úgy tűnik, mintha a feje tetejére állt volna minden, és az olaszban semmilyen „logika” nem lenne e múlt idő képzésében. Pedig van, sőt! Mint hamarosan látni fogjuk, az olaszban képzik ezt az igedőt „logikusabban”, mint a spanyolban...

Hogy is van ez az olaszban? Vissza a latinhoz!

Ahhoz, hogy megértsük a szabályszerűséget, a latinig kell visszamennünk. Mint már szó volt róla korábban, ez az igeidő a latinban eredetileg egyfajta igei körülíró szerkezet volt, amely később összetett igeidőként önállósult az újlatin nyelvekben, méghozzá olyan jellegű mondatokból, mint HABEO CASAM COMPARATAM, azaz ’Birtokolok [egy] megvásárolt házat’, tehát „Vásároltam egy házat, ami már az enyém”, és ez a jelenben az eredmény.

A latinban tehát ez a szerkezet úgy nézett ki, hogy [HABERE + [főnév + participium]], ahol a főnév a mondat tárgya, a participium mint melléknév pedig a főnév jelzője volt, következésképpen nemben és számban (és esetben) egyeztetni kellett azt a mondat tárgyával. Ebből természetesen az is következik, mivel az HABERE tárgyas ige, hogy az ilyen mondatoknak kellett, hogy legyen tárgya. A másik oldalról pedig az is, hogy a múlt idejű melléknévi igenév is csak tárgyas igéé lehetett, hiszen arról van szó, hogy „birtokolok valamit annak eredményeként, hogy előtte csináltam vele valamit” (birtokolom a házat, mert megvásároltam).

A fenti levezetésből talán már egyértelmű, hogy a latinban nem lehetett volna az HABERE igével mondani azt, hogy ’Elkezdődött a film’, hiszen az ’elkezdődik’ ige nem tárgyas. Erre szolgált az ESSE létige, vagyis vulgáris latinul ezt úgy mondták volna (ha abban az időben létezett volna film), hogy *PELLICULA EST COMINICIATA, vagyis ’A film el van kezdődve’, aminek eredménye lehet például, hogy már nézzük (illetve még nincs vége). Ez ránézésre nagyon hasonlít a szenvedő szerkezethez, a lényeges különbség azonban, hogy az ige tárgyatlan (szenvedő szerkezetet csak tárgyas igével lehet képezni!), és a jelentése cselekvő.

Az olasz pedig ezt a (vulgáris) latin állapotot máig őrzi: vagyis a tárgyas igék esetében csak az avere, míg a tárgyatlan igéknél általában az essere szolgál a passato prossimo képzésére. Kivételek persze itt is vannak, illetve léteznek olyan igék is, amelyek a szövegkörnyezettől függően lehetnek tárgyasak és tárgyatlanok is (pontosan ilyen a cominciare is, amely ’elkezdeni’ jelentésben tárgyas, ’kezdődni’ jelentésben viszont tárgyatlan, ahogy magyarul is). Általában a hely- vagy állapotváltozást jelentő, ún. deponens – félig cselekvő, félig szenvedő – igék, összetett múlt ideje képződik az essere létigével (andare, arrivare, morire, nascere, succedere, venire stb.).

Ahogy a latinban, az olaszban is egyeztetni kell a múlt idejű melléknévi igenevet az alannyal, illetve tárgyas igéknél a tárggyal, azonban az utóbbi esetben – mint a példánkból is látszik – ez csak akkor kötelező, amennyiben a tárgy megelőzi az igét, vagyis nyelvtani értelemben véve már ismert az előzmény. Ha a tárgy nem előzi meg az igét, a participio állhat mindig a semleges, -o végű alakban:
  • Ha cantato due canzoni ’Elénekelt két dalt’, viszont:
  • Due canzoni le ha cantate ’Két dalt énekelt el’.
Az olaszban tehát valójában kétféle latin igei körülíró szerkezet, a tárgyatlan igékkel használt „alany + ESSE + participium”, és a tárgyas igékkel használt „HABERE + tárgy + participium” egyesült egyazon paradigmában, a történeti különbségeket megőrizve. Más sorsra jutott viszont a spanyolban...

A spanyol újítás

A régi spanyol nyelvben – az olaszhoz hasonlóan – még szintén megvoltak a latinból örökölt képzési különbségek (a példák némi egyszerűsítéssel a 12. századi Cid-énekből származnak):
  • Passada es la noche, venida es la mañana ’Elmúlt az éjjel, megjött a reggel’;
  • Treinta marcos he ganados ’Harminc márkát kerestem’.
Az haber ige ’birtokolni’ jelentésben azonban a modern spanyol korszakra teljesen kiszorult a használatból a rokon értelmű tener javára (csupán néhány rögzült szerkezetben maradt az egykori birtoklás kifejezésének foszlánya), és segédigeként rögzült az összetett igeidők képzésére, a ser igét kiszorítva, melynek használata hasonló funkcióban ma már csak a szenvedő szerkezet (voz pasiva) képzésére korlátozódik.

A spanyolban tehát, miután az haber ezen igei körülírásokban elvesztette a latinból örökölt eredeti jelentését, valamint ezáltal tárgyas jellegét, megszűnt a kapcsolat, vagyis a nyelvtani egyeztetés is a befejezett melléknévi igenév és a mondat tárgya között, a múlt idejű melléknévi igenév nem egyeztetett alakja pedig grammatikalizálódott, azaz teljes mértékben az igealak részévé vált.

Az olasz képzésmódhoz hasonlítható a mai spanyolban a tener + participio szerkezet, mint például a Tengo dormida la pierna ’Elzsibbadt a lábam’ mondatban, ez azonban csak bizonyos kifejezéstípusokban használatos, és nem is annyira kőbe vésett nyelvtani szerkezet, mint a pretérito perfecto compuesto. Annál is inkább, mert itt a szórend sem kötött – ugyanígy helyes a Tengo la pierna dormida is –, azt viszont nem mondhatjuk, hogy *He la casa comprado. (Természetesen csak a grammatikusok közötti megegyezés kérdése, hogy egy adott igei körülírásos kifejezéstípust mikor „léptetnek elő” igeidővé, ahogy történt ez a latin újlatin nyelvekbe történő átmeneténél.)


Következő témánkban annak járunk utána, hogy a latin HABERE-nek és újlatin származékainak van-e valami köze az angol present perfect képzésében részt vevő to have vagy a német haben igéhez.

A lektorálásért – különösen az olasz nyelvi adatok vonatkozásában – köszönet Bodnár Tamásnak.

2012. július 21., szombat

Ahogy a „hegylakók” beszélnek – a kantábriai dialektus

Kantábria címere
(Forrás: Commons, GFDL/CC)
Mint már több témában is szó volt róla, a nagyobb összefüggő területeken beszélt újlatin nyelvek és változataik lényegében nyelvjárás-folytonosságot (szakszóval dialektuskontinuumot) alkotnak, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az egymás mellett élő nyelvváltozatok között nincs éles határ vagy átmenet, a különbségek viszont a távolsággal növekednek.

Az teljesen önkényes – tudományos szempontok alapján nem eldönthető – kérdés, hogy egy dialektuskontinuumot alkotó, elvben akár végtelen sok nyelvváltozat közül melyikre bökünk rá, és nevezzük ki „a nyelv”-nek, míg a körülötte lévőket pedig annak nyelvjárásainak, tájszólásainak (azt, hogy éppen melyik változatra esett a választás, általában történelmi események, az írásbeliség, a nyelvváltozatot használó népcsoport uralkodó szerepe stb. határozták meg – volt idő például, amikor a spanyolt az okcitán nyelvjárásának tekintették).

Az észak-spanyolországi Kantábria (Cantabria) történelmi tartomány (egykor a Kasztíliai Királyság része) és jelenlegi autonóm közösség nyelvjárása a kantábriai – spanyolul cántabro, kantábriai nyelvjárásban cántabru – vagy hagyományosan montañés [montanyész], azaz ’hegyi’ (mivel a terület népies elnevezése La Montaña ’A Hegyvidék’). Történetileg átmenetet képez a kasztíliai és az asztúriai-leóni dialektusok között, így a kutatók egy része – nézeteitől függően – a kasztíliai, másik fele az aszturleóni nyelvjárásai közé sorolja. A két nyelvjáráscsoport eleve nagyon közel áll egymáshoz, és kölcsönösen is érthetőek; sőt, mint tudjuk, hagyományosan az aszturleóni is csak a spanyol történelmi nyelvjáráscsoportjának számított, ám egyes változatait (például az asztúriait és a mirandait) ma már önálló nyelvekként ismerik el.

A Kantábriai-hegység (Cordillera Cantábrica) panorámája (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A kantábriait leginkább a hangsúlytalan szóvégi magánhangzók záródása különbözteti meg a sztenderd kasztíliaitól (ami egyébként számos más újlatin nyelvváltozatra jellemző), mint például humo (< lat. FUMU) → humu ’füst’, leche (< lat. LACTE) → lechi ’tej’. A szó belsejében is megfigyelhetőek ezekhez hasonló hangváltozások, pl. caldero (< lat. CALDARIU) → caldiru ’üst’, pasado (< lat. PASSATU) → peséu ’(el)múlt’, reímos (< lat. RIDEMUS) → rimus ’nevetünk’. Ami a mássalhangzókat illeti, megőrződött a latin szó eleji F-ből származó h- kiejtése, amely a sztenderd spanyolban eltűnt, pl. humu [húmu]. Bizonyos délspanyol nyelvjárásokhoz hasonlóan, az -ado, -ada, -eda stb. végződésekben a -d- kiesik, pl. nevada → nevá ’havas’, polvareda → polvorea ’porfelhő’. Egyes területeken a szókezdő l- lágyul (palatalizálódik), pl. lodo → llodu [ljódu] ’latyak’.


Molondrón (kantábriai népdal). Előadja a Nuevo Mester de Juglaría folklórzenekar.

A beszélők száma vonatkozásában nincs pontos adat – talán mindössze néhány ezerre tehető –, de erősen visszaszorulóban van; egyes források szerint szerepelt az UNESCO veszélyeztetett nyelveinek listáján, mint aszturleóni nyelvjárás (a veszélyeztetett nyelvek interaktív atlasza már nem érhető el az UNESCO honlapján).

2012. július 14., szombat

Hány szó van a spanyolban a ’nyelv’-re?

A magyarok gyakran szoktak azzal dicsekedni, hogy az anyanyelvük mennyire gazdag, sőt, a „legkülönlegesebb nyelv a világon”, mert mindenre rengeteg szinonima van, és sok mindent sokféleképpen ki lehet fejezni. Akik ezt állítják, természetesen nem a nyelvészek vagy azok, akiknek egy kis fogalma is van a nyelvek működéséről. Tudományos alapon ugyanis nem létezik „gazdagabb” és „szegényebb” nyelv, mint ahogy „könnyű” és „nehéz” nyelv sem.

Lehet, hogy az egyik nyelvben egy dologra öt rokon értelmű szó létezik, egy másik nyelvben ugyanazt csak kettővel tudják kifejezni, egy harmadikban meg csak eggyel, de az is lehet, hogy egy negyedikben egyáltalán nincs külön szó arra a dologra, ami viszont nem jelenti azt, hogy nem tudják kifejezni – legfeljebb nem egyetlen (tő)szóval.

Ha már nyelvről beszélünk, a magyarban ez például éppen egy olyan szó, amelynek nincs valódi szinonimája. Jóllehet, mondhatjuk, hogy a beszéd, nyelvezet szavak bizonyos jelentésben rokon értelműek lehetnek a nyelvvel, de nem mindig: azt például, hogy Hány nyelvet tudsz, nem kérdezhetjük meg úgy, hogy *Hány beszédet tudsz, sem pedig úgy, hogy *Hány nyelvezetet tudsz (azaz nyilván feltehetünk ilyen kérdéseket, csak éppen teljesen mást jelentenek).

A világ nyelvcsaládjai: az újlatin nyelveket a sötétkék szín jelöli (Forrás: Wikipedia, GFDL/CC)

A spanyolban viszont több – legalább három – olyan szó létezik, melynek jelentése ’nyelv’, és többnyire teljes értékű szinonimákként is használhatóak, noha azért halvány árnyalatnyi különbségek lehetnek is köztük. Ezek pedig a lengua, az idioma, a lenguaje, illetve szóba jöhet még egy negyedik is, az habla (bár ennek használata jóval korlátozottabb). Nézzük őket sorjában.

A lengua [léngwa] forrása a latin LĬNGUA (< ólatin DINGUA, vö. angol tongue). Ez a szó jelenti egyaránt a ’nyelv’-et mint testrészt (szervet) – ahogy magyarul is –, valamint a ’nyelv’-et mint az emberek közötti kommunikáció rendszerét, illetve a ’nyelv’-et mint megkülönböztető kifejezést a dialektussal, nyelvjárással, tájszólással szemben.

A lengua legáltalánosabb szinonimája – és egyúttal nála elterjedtebb is – az idioma (hímnemű!), amely a latin IDIŌMA ’sajátos kifejezésmód’ jelentésű főnéven keresztül a görög ἰδίωμα ’sajátosság’ szóra vezethető vissza. A lengua és az idioma szinte bármely szövegkörnyezetben felcserélhető egymással ’nyelv’ jelentésben: ¿Cuántas lenguas hablas? ~ ¿Cuántos idiomas hablas? ’Hány nyelvet beszélsz?’ Egy apró árnyalatnyi különbség a két szó között, hogy míg a lengua inkább általánosságban jelenti a nyelvet, mint rendszert, eszközt, addig az idioma – ahogy eredete is árulkodik róla – mindig egy adott nemzet vagy nép, közösség saját nyelvére utal (ezért is gyakoribb a használata az olyan jellegű kifejezésekben, mint a ’Hány nyelvet beszélsz?’, hiszen nyilván itt is egy-egy közösség konkrét nyelvére utalunk).

A harmadik ’nyelv’ jelentésű szó a lenguaje [lengwáche], amely a spanyolban provanszál jövevényszó – lenguatge [lengwádzse] –, melynek végső eredete a népi latin *LINGUATICUM ’nyelvezet’. (Ugyanez a forrása az ófrancia language ’nyelv’ főnévnek, ahonnan bekerült az angolba, míg a modern franciában langage alakra egyszerűsödött.) Az előző kettővel ellentétben ezt a szót inkább ’nyelvezet’, azaz ’beszédmodor, stílus, egyfajta nyelv’ jelentésben használják, mint például lenguaje culto ’művelt nyelv’, lenguaje poético ’költői nyelv’ stb. – de éppúgy nem hiba, ha a lengua és az idioma szavak szinonimájaként használjuk.

Utoljára hagytam az habla (< ósp. fabla < lat. FABULA ’beszélgetés’) szót, amely már nem teljes értékű szinonima. Az habla jelentése alapvetően ’beszéd’, azonban használják ’nyelvváltozat, nyelvjárás, tájszólás, nyelv’ jelentésekben is: el habla aragonesa ’az aragóniai nyelv(változat)’, las hablas de España ’Spanyolország nyelvei/nyelvjárásai’. Vagyis az habla ebben az értelemben mintegy áthidalja a ’nyelv’, illetve a ’nyelvjárás, tájszólás’ kifejezések közötti jelentéskülönbséget.

2012. július 7., szombat

Az egykori trubadúrköltészet nyelve ma

Okcitánia/Languedoc címerpajzsa
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Okcitán... az emberek többsége, ha meghallja ezt a szót, általában nem tudja hova tenni. Ha viszont azt mondom, hogy provanszál, akkor ez már talán sokak számára ismerősen cseng, ha máshonnan nem, az iskolai irodalomórákról. Pedig a kettő ugyanazt jelenti – legalábbis az egykor virágzó trubadúrköltészet újlatin nyelvére utalva. Maga a trubadúr szó is természetesen okcitán eredetű: forrása a trobar (< népi latin *TROPARE) ’talál’, innen pedig átvitt értelemben ’rímeket talál, költ’ jelentésű igéből származó melléknév/főnév, a trobador – ejtsd kb. [truvadú], IPA [truβaˈðu] –, azaz egyszerűen ’versköltő’ (ahonnan átkerült a spanyolba is trovador alakban).

Az okcitán (saját elnevezése occitan, ejtsd kb. [ucitá]; katalánul occità [ukszitá], spanyolul occitano [okszitáno]) nyelvtörténetileg a katalánnal áll a legközelebbi rokonságban (lehetne őket akár egyazon nyelv változatainak is tekinteni, ahogy tették is régebben); vele együtt átmenetet képez a francia, illetve a galloromán és az iberoromán nyelvek között. Hangzásában a központi nyelvjárás leginkább a spanyolra emlékeztet, a franciával határos nyelvjárásokon viszont már erős francia hatás hallható (például a „raccsolás”, vagyis az /r/ uvuláris – nyelvcsappal történő – képzése). Elnevezése az òc [o] ’igen’ (< lat. HOC [EST] ’ez az’) szóból származik, ti. „az a [latin] nyelvjárás, amelyben az ’igen’-t hocnak mondják”, s innen kapja a lenga d’òc (vagyis ’az òc-nyelv’ – franciául langue d’oc) nevet is, amely egyúttal annak a történelmi tájegységnek is a névadója, ahol a nyelv kialakult a latin ott beszélt változataiból (Lengadòc, fr. Languedoc).

Anyanyelvi beszélőinek számát a források 500 000 (rendszeres nyelvhasználó) és 2 000 000 (alkalmi nyelvhasználó) közé becsülik, ám számuk csökken, így az okcitán (a gascogne-i nyelvjárás kivételével) az erősen veszélyeztetett nyelvek közé tartozik. Nem egységes nyelv, erős nyelvjárási tagoltság jellemzi. Területi változatai három nagy régióra és hat fő nyelvjáráscsoportra oszthatóak, egyes nyelvjárások között korlátozott mértékű kölcsönös érthetőséggel. Sztenderdnek tekintett változata a központi, languedoci nyelvjárás (lengadocian); az északi nyelvjárások, illetve a provençau már átmenetet képeznek a francia felé (a hidat az ún. frankoprovanszál vagy arpitán nyelvjárások alkotják, amelyek együttesen ma már külön nyelvnek számítanak):
  • Északi nyelvjárási régió
    • lemosin
    • auvernhat
    • vivaroalpenc vagy vivaroaupenc
  • Déli nyelvjárási régió
    • provençau (provanszál)
    • lengadocian (languedoci – központi)
  • Nyugati (gascogne-i) nyelvjárási régió
    • gascon (gascogne-i)
      • aranés (aráni – Spanyolországban)
Mint látható, a délkeleti provençau nyelvjárást is nevezik magyarul provanszálnak, ez az azonban nem tévesztendő össze a középkori költészetben használt (ó)provanszállal, amely a languedoci, vagyis a mai sztenderd okcitán régebbi változata. A nyelvjárások közül a gascogne-i vagy gascon [gaszkú] hangtanilag erősen különbözik a többitől, amit a kutatók lehetséges aquitaniai-baszk szubsztrátumhatással magyaráznak (az ókori aquitaniai nyelvet ma az óbaszkkal tartják azonosnak). E nyelvjárásnak van egy sztenderdizált változata is, az aráni (aranés), melyet a spanyolországi Aran-völgyben használnak, ahol hivatalosan elismert, önálló nyelvi státusszal is rendelkezik.

Az okcitán nyelvjárásai (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A sztenderd (languedoci) nyelvváltozat hét magánhangzó-fonémával rendelkezik: (IPA) /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /ɔ/, /u/, /y/; ez annyiban tér el a katalántól (hangsúlyos szótagban), hogy csak egyféle, nyílt [o] hang létezik, ugyanakkor rendelkezik a magyar [ü] hanggal is – a franciához hasonlóan –, amely viszont nincs meg a katalánban. Ezenkívül többek között az is megkülönböztetni legközelebbi testvérnyelvétől, hogy megtalálhatóak benne a spanyolra jellemző, a latin hangsúlyos rövid Ĕ és Ŏ magánhangzókból fejlődött ie és ue kettőshangzók (bár előfordulásuk sokszor nem esik egybe a megfelelő spanyol szavakéval; pl. népi lat. VĔCLU (lat. VETULUS) > okc. vièlh [bjel] ’öreg’, lat. NŎCTE > okc. nuèch [nuecs]; vö. sp. viejo, noche).

A magánhangzók helyesírása viszonylag következetes. Az /a/ fonémát az a, illetve (hangsúlyjellel) az à, az /e/ hangot az e, é, az /ɛ/-t az è, az /i/-t az i, í, az /ɔ/-t az ò, á, valamint hangsúlytalan szóvégen az -a, az /u/-t az o, ó, az /y/ – magyar [ü] – hangot pedig mindig az u, ú jelöli. A magánhangzójelek olvasata összefoglalva:
  • a, à – magyar rövid á [a], hangsúlytalan utolsó szótagban magyar (nyílt) o [ɔ];
  • e, é – magyar rövid é [e];
  • è – magyar e [ɛ];
  • i, í – magyar i [i] vagy – magánhangzóval, hangsúlytalanul – j [j];
  • ò, á – magyar nyílt o [ɔ];
  • o, ó – magyar u [u] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w];
  • u, ú – magyar ü [y] vagy – magánhangzó előtt, hangsúlytalanul – [w].
A mássalhangzórendszer összességében hasonló a katalánéhoz, azonban egyes hangok betűjelölésében van némi eltérés: a lágy [lj] és [ny] – IPA [ʎ], [ɲ] – mássalhangzókat a portugálhoz hasonlóan az lh és nh digráfokkal jelölik, amelyek azonban szó végén [l] és [n] hangokká egyszerűsödnek; a kettőzött betűk (ll, mm, nn, rr stb.) hosszú mássalhangzókat jelölnek – akárcsak a tl [ll], tm [mm], tn [nn], ahogy a katalánban is. A katalántól eltérően a j és e, i előtt a g [dzs]-t – IPA [ʤ]-t –, míg tg, tj, valamint a ch is zöngétlen [cs]-t – IPA [ʧ]-t – jelöl. A tz, x és e, i előtt a cc a magyar [c] – IPA [ʦ] – hangot jelöli, a magyar [s] – IPA [ʃ] – hangot viszont az angolhoz hasonlóan az sh betűkapcsolattal írják át.

Jellegzetes történelmi táj Okcitániában – Carcassonne, Languedoc (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A spanyolhoz és a katalánhoz hasonlóan valósulnak meg környezetüktől függően a /b/, /d/ és /g/ fonémák, vagyis erős pozícióban [b], [d], [g] zárhangokként, gyenge helyzetben pedig [β], [ð], [ɣ] rés- vagy közelítőhangokként. Az okcitánban (a franciától érintett nyelvjáráscsoportok kivételével) szintén nem létezik /b/–/v/ megkülönböztetés. A zöngés zárhangok szóvégi helyzetben zöngétlenednek; szó végén az -n, valamint – a katalánhoz hasonlóan – az -r általában néma.

Nyelvtanában alapvetően nem különbözik a többi újlatin nyelvtől. A határozott névelő egyes számban lo, la, l’ (az utóbbit használják magánhangzóval kezdődő szó előtt, mindkét nemben), többes számban los, las, ahogy a spanyolban. A személyes névmások: ieu [jeu], tu [tü], el/ela [el/elo], nosautres/-as [nuzautresz/-osz], vosautres/-as [buzautresz/-osz], eles/elas [elesz/elosz]. A létige (èsser) ragozása: soi [szuj], siàis [sziájsz] ~ sès [szesz] ~ ès [esz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]; egy szabályos ige, pl. a cantar ragozása: canti, cantas, canta, cantam, cantatz, cantan. Érdekesség, hogy a tagadás mondatban a pas szócskával történik (hasonlóan a francia ne ... pas szerkezethez), amely az ige után áll: pl. compreni pas ’nem értem’ – vö. katalán No ho entenc, spanyol No (lo) comprendo/entiendo. (A pas tagadószócska forrása a latin PASSU(M) ’lépés’, amely olyan jelentésű kifejezésekből önállósult és vált általános tagadószóvá az ófranciában és a régi okcitánban, mint a ’nem megyek/teszek egy lépést sem’.)

Végül lássunk néhány példát okcitánul, a sztenderd változatban. A már megszokott, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának első cikkelye így hangzik ezen a nyelven:
Totas las personas nàisson liuras e parièras en dignitat e en dreches. Son cargadas de rason e de consciéncia e mai lor se cal comportar entre elas amb un eime de frairetat.
Az alábbi videón pedig a Barcelona TV Infòc című, okcitán nyelvű kulturális műsorának egyik része látható, katalán feliratozással.


Ajánlott oldalak

2012. július 1., vasárnap

„Latin-Amerika” vs. „Dél-Amerika”

Latin-Amerika a földgömbön
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Latin-Amerika = Dél-Amerika = Brazília. Gondolom, mindenki számára ismerősen hangzik ez az általánosítás. A legtöbb átlagembernek ugyanis – köszönhetően a magyar média igénytelenségének és tájékozatlanságának, valamint a negatív előítéleteknek e népekkel szemben – ilyesféle kép jelenhet meg a fejében, amikor az amerikai kontinens újlatin, nevezetesen spanyol és portugál nyelvű országairól van szó. Érdemes tehát gatyába rázni ezeket a fogalmakat, ha már sajnálatos módon sokan nem emlékeznek az általános iskolai földrajzórákra.

Kezdjük azzal, hogy az „Észak-Amerika”, „Közép-Amerika” és „Dél-Amerika” kizárólag az összefüggő szárazföldet jelentő földrajzi fogalmak, és semmi közük ahhoz, hogy az ezeken szubkontinenseken lévő államokban milyen népek élnek és azok milyen nyelveket használnak. A tévhittel ellentétben szintén semmiféle vitás kérdés nincs arról, hogy e területeken mely országok fekszenek – a „vita” csupán arról szól, hogy egyes források Közép-Amerikát Észak-Amerika részének tekintik, illetve együtt tárgyalják a kettőt.

Dél-Amerika országai
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Észak-Amerika országai Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó; Közép-Amerikában van Costa Rica, El Salvador, Guatemala, Honduras, Nicaragua, valamint Panama (egészen pontosan annak csak a Panama-csatornától nyugatra lévő része); Dél-Amerikához pedig Argentína, Bolívia, Brazília, Chile, Ecuador, Kolumbia, Peru, Paraguay, Uruguay, Venezuela, illetve Francia-Guyana, Guyana és Suriname tartozik.

A „Latin-Amerika” (spanyolul Latinoamérica vagy América Latina) ezzel szemben demográfiai-politikai fogalom, amely jelöli az amerikai kontinensen és a karibi szigetvilágban lévő összes olyan országot, melynek hivatalos vagy legelterjedtebb nyelve újlatin, különösképpen spanyol vagy portugál. Vagyis ez azt jelenti, hogy Észak-Amerikában Kanada (angol, francia) és az USA (angol, spanyol), Közép-Amerikában Belize (angol, spanyol), valamint Dél-Amerikában Guyana (angol) és Suriname (holland) kivételével jóformán az egész kontinens Latin-Amerika, ezért elég durva hiba „Dél-Amerika” alatt ’Latin-Amerikát’ érteni, ami sajnos gyakori a magyar köznyelvben. (Az már csak hab a tortán, hogy egyesek szerint Latin-Amerika azért kapta ezt a nevet, mert ott „latinul beszélnek” – de aki ennyire tájékozatlan, azon már tényleg nehéz segíteni.) Az alábbi táblázat segít eligazodni abban, hogy mely országok és területek tartoznak Latin-Amerikához (a nem spanyol nyelvűek piros színnel szerepelnek).

(Forrás: El Mexicano)

Bár ritkábban használatos, de szintén létező fogalmak a Hispano- vagy Spanyol-Amerika, valamint az Iberoamerika, amelyek szintén nem keverendőek a többivel. Az előbbi Latin-Amerika spanyol nyelvű országait (vagyis a portugál nyelvű Brazília kivételével az összeset), az utóbbi pedig Latin-Amerikát és a két európai gyarmatosító „anyaországot”, az Ibériai-félszigeten lévő Spanyolországot és Portugáliát jelenti együttesen.