2012. április 29., vasárnap

A kérdések kérdése – a preguntar ige használata

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Egy korábbi témában olyan igékről volt szó, amelyek magyarul és spanyolul is tárgyasak, azonban bizonyos esetekben részeshatározóval használják őket. Hasonló a preguntar (< lat. PERCŪNCTARI vagy PERCONTARI) ’(meg)kérdez’ ige is, amelynek tárgya és részeshatározója is lehet, csak éppen nem úgy, ahogyan a nyelvünkben.

A magyarban ezt az igét általában kétféleképpen használjuk:
  1. (meg)kérdez valamit valakitől, illetve
  2. (meg)kérdez valakit valamiről.
Mindkét esetben az a közös, hogy van egy dolog, amiről szól a kérdés, és van egy személy, akihez a kérdést intézzük. Azonban míg az első mondatban a dolog az ige tárgya, a személy pedig határozó, addig a második mondatban a dolog a határozó, a személy pedig az ige tárgya.

A spanyolban szintén kétféleképpen használható a preguntar ige, azonban a személyt a magyartól eltérően mindig részeshatározó (complemento indirecto) fejezi ki (sosem tárgy, még ha látszólag annak is tűnne), melyet a személyes névmás részes esete (dativo) jelöl; a dolog pedig ugyanúgy lehet az ige tárgya (complemento directo), illetőleg a por vagy sobre elöljárókkal jelölt állandó határozó (vonzat), ahogy a magyarban is:
  1. preguntar(le) algo a alguien ’megkérdez valamit valakitől’, vagy
  2. preguntar(le) a alguien por/sobre algo ’kérdez valakitől valamiről’.
Azt is megfigyelhetjük, hogy – értelemszerűen – az első esetben az ige tárgyas, a másodikban viszont tárgytalan: Gregorio les preguntó qué había pasado ’Gergely megkérdezte tőlük, mi történt’ vs. Preguntó sobre el estado del tiempo ’Az időjárás állapotáról kérdezett’.

Az senkit se tévesszen meg, hogy a személyes névmások tárgy- és részes esete között csak a harmadik személyben van alaktanilag különbség, tehát például a Me preguntó por el origen y finalidad de ese cubo negro mondatot bár úgy fordítjuk, hogy ’Annak a fekete kockának az eredetéről és céljáról kérdezett engem’ valójában itt a Me részes esetű, tehát a szó szerinti fordítása a mondatnak ’Annak a fekete kockának az eredete és célja iránt kérdezett nekem’.

Hoppá! Itt máris kibukott egy érdekes különbség a spanyol és a magyar között. Először szándékosan csak „határozó”-ról beszéltem a magyar esetében, ugyanis amit a spanyol a részes esettel fejez ki, az a magyarban bár határozó, de nem egészen részeshatározó (hiszen ennek toldaléka -nak, -nek lenne). Az eltérés abból adódik, hogy míg a latinban és az újlatin nyelvekben a ’kérdez’, ’kér’ stb. igék vonzata a cselekvés irányát jelöli, tehát a kérdezett személy célként jelenik meg (ők ’valakinek~valakihez’ kérdeznek), addig a magyarban mint a tőle várt cselekvés (válasz) forrása. E sajátosságnak viszont van némi „hátránya” is, hiszen például a ’Veszek neki egy könyvet’ és a ’Veszek tőle egy könyvet’ mondatokban a ’neki’ és a ’tőle’ jelentéseket is ugyanaz az eset, a dativo fejezi ki, vagyis spanyolul mindkettő úgy hangzik, hogy Le compro un libro. Itt tehát szükséges a szövegkörnyezet is ahhoz, hogy kiderüljön, melyik jelentésről van szó.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2012. április 28., szombat

Valamire mégis jók a telenovellák – legalábbis a zenéjük

Bolhás (Pulgoso) és Marimar (Thalía)
Magyarországon nem örvendenek túl nagy népszerűségnek a latin-amerikai telenovellák (amelyeket a köznyelvben a legtöbbször – tévesen – „szappanopera”-ként emlegetnek), legfeljebb csak egy viszonylag szűk réteg kedveli őket. De általánosságban is megfigyelhető nálunk a latin-amerikai kultúra megbélyegzése: a legtöbb embernek csak a drogmaffiák és az imént említett „gagyi szappanoperák” jutnak róla eszébe, arról nem is beszélve, hogy egy zenei tehetségkutatóban sincs semmi esélye annak, aki latin zenével nevez – főleg, ha spanyolul próbál énekelni a mostani USA-majmoló világban, amikor csak az angol nyelvű előadók utánzása számít menőnek.

Pedig ha hisszük, ha nem, a „gagyi telenovellák” és fülbemászó zenéik még hasznosak is lehetnek – elsősorban a nyelvtanulás szempontjából, ugyanis rengeteg helyi, rétegnyelvi, népnyelvi fordulatot is tartalmaznak. Kihasználva az alkalmat, a mostani témában egy telenovella-főcímdalt fogunk kielemezni (hasonló még úgysem volt), méghozzá a hazánkban is vetített María la del barrio című sorozatét! Ez a dal azért is érdekes, mert szövege nem a megszokott semmitmondó szerelmes dalé, hanem lényegében a sorozat történetét meséli el zanzásítva.

A dal az alábbi videón hallgatható meg egészben (sajnos a kép minősége nem túl jó, de ez betudható annak, hogy videokazettáról másolt 1996-os felvétel).


Bár megígértem, hogy többet nem fogok dalszövegfordítással próbálkozni, a téma jellegéből adódóan ez most elkerülhetetlen  (műfordítók ne figyeljenek). ;-) Kezdjük mindjárt a dal (sorozatéval azonos) címével, amelyben máris találunk egy érdekes szerkezetet: a határozott névelő – el, la, lo, los, las – a de (< lat. ) ’-ból, -ből’ elöljáróval az utána álló névszói kifejezéssel valaminek vagy valakinek az utóbbi által jelölt dologhoz való tartozását, kapcsolatát fejezi ki: la del barrio ’[az] a külvárosi [nő~lány]’ (hasonlóképpen pl. el de la foto ’[az] a képen lévő [férfi]’, los del vestido negro ’[azok] a fekete ruhások’ stb.). A barrio arab eredetű szó, jelentése ’kerület, negyed’; itt külvárosi nyomornegyedre utal (a dalban én a ’negyed’ fordítást fogom használni). Nézzük az első versszakot:
¡Y a mucha honra! ’S nagy becsületemre!’
María la del barrio soy ’María vagyok, a negyedből’
La que de escuincla quedó resola ’Aki kis csitriként nagyon árván maradt’
Y pa’ cambiar su suerte ’S hogy sorsán változtasson’
De su barrio querido se fue ’Szeretett negyedéből elment’
Pa’ poder comer ’Hogy enni tudjon’
Az első sorban nincs különösebb, ami érdekes lenne. A másodikban annyit figyelhetünk meg, hogy a mondat végére került a soy létige: ez a beszélt nyelvben ritka ugyan, dalban viszont teljesen elfogadott költői eszköz. A harmadik sorban viszont két furcsa szót találunk. Az escuincla az escuincle nőnemű alakja, az azték itzcuintli ’kopasz kutya’ szóra vezethető vissza; a mexikói szlengben – pejoratív értelemben – ’kisgyerek, lurkó’. A resola a solo, -la melléknév a re- képzővel ellátott alakja, amelyet a kötetlen nyelvben fokozó képzőként is használnak; ebben az értelemben a muy ’nagyon’ határozószónak feleltethető meg (pl. rebueno ’nagyon jó, remek’). A kétszer is előforduló pa’ a para elöljáró rövidülése, amely szintén gyakori a népies nyelvben. Térjünk rá a következő versszakra (az első két sora azonos az első versszakéival):
¡Y a mucha honra! ’S nagy becsületemre!’
María la del barrio soy ’María vagyok, a negyedből’
La que chamaca locamente se enamoró ’A kamaszlány, aki őrülten szerelmes lett’
Y por curar dolencias ’S fájdalmai gyógyítása miatt’
Se desquició ’Megzavarodott’
Cuando él la dejó ’Amikor Ő elhagyta’
Itt érdekes szerkezetet figyelhetünk meg a harmadik sorban: első ránézésre úgy tűnne, mintha a szórendet a feje tetejére állították volna, és a vonatkozó névmás megelőzné azt a főnevet, amelyre utal. Azonban valójában ún. ellipszissel (szókihagyással) van dolgunk, méghozzá egy de elöljáró a hiányzó elem, amelyet a népnyelvben gyakran elhagynak, még birtokos szerkezetekben is: La que [de] chamaca locamente se enamoró, azaz ’Aki kamaszlányként őrülten szerelmes lett’. Ezután az első refrén következik kétszer egymás után, különösebben nincs mit elemezni rajta:
María, María la del barrio ’María, María a negyedből’
No, no llores más ’Ne, ne sírj többé’
María, María la del barrio ’María, María a negyedből’
Por tu amor él regresará ’A szerelmedért Ő majd visszatér’
A harmadik versszakban viszont szintén találunk egy-két csemegét (az első két sora ennek is megegyezik az első két versszakéival):
¡Y a mucha honra! ’S nagy becsületemre!’
María la del barrio soy ’María vagyok, a negyedből’
La que señito a su hijo abandonó ’Az asszonyka, aki a fiát elhagyta’
Y pa cubrir este pecado ’S hogy e vétket leplezze’
En su secreto lo convirtió ’A titkává tette’
Señor, ¡perdóname, Señor! ’Uram, bocsáss meg nekem!’
Ennél a harmadik sor az, ami igazán érdekes. Ismét találkozunk a de ellipszisével, de leginkább a señito ’asszonyka’ szó hívhatja fel a figyelmünk. Ez a señora ’asszony’ kötetlen, illetve „iskolanyelvi” seño rövidüléséből keletkezett, amelyhez hozzátették az -it- kicsinyítő képzőt. Elmarad továbbá az ige előtt a tárgyesetű névmás, amely a köznyelvben ilyenkor rendszerint megjelenik, mivel a tárgy megelőzi az igét (a su hijo lo abandonó). Ez egyedül akkor nem kötelező (de nem is gyakori), amikor a tárgy a fókusz, vagyis a köznyelvben az a su hijo abandonó értelmezése inkább ’a fiát hagyta el’ lenne. (A névmás hiánya természetesen így sem akadályozza a megértést, annál is inkább, mert a tárgyeset egyszer már jelölve van az a elöljárószóval.)

A második refrén első versszaka azonos az első refrénnel, a második versszak második és utolsó sora viszont eltér tőle:
María, María la del barrio ’María, María a negyedből’
No te culpes más ’Ne bűnhődj többé már’
María, María la del barrio ’María, María a negyedből’
Dios te perdonará ’Isten neked majd megbocsát’
Ezután a kórus a
Soy María, María la del barrio ’María vagyok, María a negyedből’
sort ismételgeti, melyek között kétsoros ad libitum részeket énekel az énekesnő. Az első így szól:
Que de mi corazón se adueñó ’Ő, aki a szívemet hatalmába kerítette’
Todita mi ilusión él se llevó ’Minden ábrándomat elvitte’
Ami ennél a résznél érdekes, hogy kissé meg lett variálva az összetartozó elemek sorrendje (sokszor ez okozza a legnagyobb nehézséget a spanyol versek megértésében a nyelvtanulók számára). Az első sor elején a que vonatkozó névmás áll el que helyett, ám ha megpróbáljuk kicsit átrendezni a mondatot, máris kiderül a turpisság: Él, que de mi corazón se adueñó, todita mi ilusión se llevó – vagyis a vonatkozó névmás kötelező főnévi előzménye ott van, csak éppen be lett csempészve a második sorba az ige elé. A második sorban a todita a toda ’összes, minden’ kicsinyítő képzős alakja, amelynek használata Latin-Amerikában, főleg a népies nyelvben gyakori.
Que regrese a mí, le pido a Dios ’Térjen vissza hozzám, kérem, Istenem’
Porque yo me pierdo sin su amor ’Mert én a szerelme nélkül elveszem’
Itt az első sorban kiváló példát láthatunk a kötőmód használatára kívánság kifejezésére (que regrese). Nézzük tovább:
Sangre de mi sangre abandoné ’Vérem vérét hagytam el’
Doy mi vida por volverlo a ver ’Odaadom az életem, hogy újra lássam őt’
Ennél a második sorban lévő volverlo a ver ’újra látni őt’ kifejezésre hívnám fel a figyelmet, két szempontból is. A volver a + infinitivo egy ún. igei körülíró szerkezet (perífrasis verbal), melynek jelentése ’újból/újra csinál’ (literálisan: ’visszatér csinálni’) valamit.

További érdekesség, hogy a spanyolban a fentihez hasonló igei körülírásokban – vagyis azokban, amelyekben két igenév szerepel – a tárgy- vagy részeshatározó esetű névmás mindkettőhöz tapadhat, jelentéskülönbség nélkül: volverlo a ver = volver a verlo, vagy például estarlo haciendo = estar haciéndolo ’éppen csinálni azt’.

Az utolsó kétsoros versszakhoz nem lehet különösebben mit hozzáfűzni:
Ay, ayúdame, Señor ’Jaj, segíts nekem, Uram’
A enmendar este cruel error ’Hogy ezt a kegyetlen hibát helyrehozzam’
Ezután ismét a refrén két versszaka következik, majd a kórus a
María la del barrio soy yo ’María vagyok én, a negyedből’
sort ismételgeti (s hogy egy kis fonetika is legyen az elemzésünkben, figyeljük csak meg a María szó meglehetősen furcsa hangsúlyozását: [maˈri.a] helyett [ˈma.rja]-t hallhatunk – mindebből az is látszik, hogy a szótagszám kedvéért olykor a szavak hangsúlyozása is megváltozhat a dalokban), köztük pedig az alábbi négyszer egy sorral zárul a nóta:
Por amor fue que todo pasó ’Szerelem miatt volt, hogy mindez megesett’
Cuánto sufre mi herido corazón ’Mennyit szenved sebzett szívem’
Quiera Dios mi pecado perdonar ’Isten akarja vétkem megbocsátását’
Para que vuelva la felicidad ’Hogy visszatérjen a boldogság’
E sorokból főként a szórendi szabadságot emelném ki, amely a versekben és a dalokban még inkább jellemző. Hát ha másra nem is, arra mindenképpen jók ezek a bolondos dalok, hogy nyelvi szempontból kivesézzük őket – és a salsa kedvelői talán még zeneileg is tudják értékelni.

Apropó, ha már salsa, nem maradhat említés nélkül, hogy az egyre felkapottabb latin tánc és zene neve a latin SALSA, azaz ’sós’ (nőnemű) melléknévből származik, átvitt értelemben mint ’fűszeres’, ’ízes’, ’csípős’, ami a tánc temperamentumára utal.

2012. április 21., szombat

Beati Hispani quibus vivere bibere est...
A betacizmus, avagy a spanyol b és v (látszólag) furcsa esete

A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Azaz „Szerencsések a hispánok, akiknek élni csak ivás” (Afortunados los hispanos para quienes vivir es beber) – tartja a címben idézett, bizonytalan eredetű elhíresült latin mondás (egyes források szerint német teológusoktól hangzott el a 16. századi tridenti zsinaton), amely ironikus szójáték arra utalva, hogy a spanyolok képtelenek megkülönböztetni a v és a b betűkkel jelölt hangokat, amikor (klasszikus) latinul beszélnek (ti. VĪVERE ’élni’ és BĬBERE ’inni’).*

Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten egy vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak amolyan elterjedt városi legenda, azt már nem tudjuk.

Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, csak ajakkerekítés nélkül – amelyet szoktak magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, illetve tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.

Figyeljük csak meg Lucía Pérez Olvidarme de ti (’Elfelejtelek’) című alábbi dalában, hogyan hangzik a b/v sor elején, illetve magánhangzók között!


A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy mely szóban melyik betű szerepel (például az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk csak!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként történő ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a műveltebb beszélők – nem spontán – nyelvében jelenhet meg, akik más, nagy jelentőségű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy az iskolai oktatás hatására tévesen úgy gondolják, hogy azt helyesen [v]-nek kell ejteni (ugyanis néhány spanyol nyelvű országban máig így tanítják). Sok esetben ugyanez érvényesül a popzenében is.

Ha belegondolunk, kicsit hasonló a helyzet a magyar -ban, -ben és -ba, -be toldalékok megkülönböztetésének kérdéséhez: a -ban, -ben végén lévő -n a természetes beszédből már több száz éve eltűnt a kutatók szerint; csak a helyesírás hatására ejtjük, amikor odafigyelünk, vagy választékos stílusban beszélünk. Csupán annyi a különbség, hogy a magyarok hajlamosak megbélyegezni azt a beszélőt, aki nem különbözteti meg a két toldalékot, míg a mai spanyolban éppen az számít modorosnak vagy erőltetettnek, ha valaki próbálja megkülönböztetni a két betű kiejtését, mely különbség a természetes nyelvben nem létezik.

Az alábbi videón a „popzenei” b–v-megkülönböztető kiejtésre hallhatunk példát Merche – becsületes nevén Mercedes Trujillo Callealta – Pasar de los demás (’Fittyet hányok a többiekre’) című dalában (főleg a viva és a voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre). Kiegészítésként annyit érdemes megjegyezni, hogy a spanyol énekesnő Cádizból származik, tehát anyanyelvváltozata a délnyugat-andalúziai nyelvjárás; énekléskor azonban a sztenderd kasztíliait használja.


De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.

Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert már a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].

Később, az első század utáni időkben – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban is ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (elvesztette a zárat, és réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.

Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt a fejlődést követte – [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [saˈvwaʁ] –, ez már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.

A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – például az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (lásd pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (illetve a gallegóban, okcitánban és a szárdban) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, illetve a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították. A spanyolban lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)

A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.

Felhasznált irodalom

  • Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
  • Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
  • Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Vol. I: Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
  • Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
  • Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.
Az ábrák átnézéséért és a kiegészítő adatokért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi és Dr. Adamik Béla nyelvtörténészeknek.

2012. április 15., vasárnap

A magyar főnévi igenév és a spanyol infinitivo

Lány vagy nő? – Attól függ, melyik alatt mit értünk...
A kezdő spanyolosoknak eleinte gyakran meggyűlik a baja azzal, hogy a spanyolban előszeretettel használják a főnévi igenevet (infinitivo) olyan mondatokban vagy kifejezésekben is, ahol magyarul általában ragozott igealakot tartalmazó kifejezést, esetleg főnevet használnánk – de a főnévi igenévnek hívott -ni végződésű alakot semmiképpen sem. Éppen ezért a magyarból kiindulva szokás azt mondani, hogy a spanyolban a főnévi igenévvel „rövidítenek”, azt sugallva, mintha ez nem lenne teljesen szokványos vagy helyénvaló. Azonban természetesen ez csak nekünk furcsa; sőt, az a kérdés, hogy a magyarban miért nincs így, illetve pontosabban inkább az, hogy melyik nyelvbe csúszott a „hiba”.

Kezdjük egy-két jellegzetes spanyol–magyar példával a probléma megvilágítására (a csillag nem létező, hibás kifejezést jelöl): Espero poder conseguirlo ’Remélem, meg tudom szerezni’ – *Remélem tudni megszerezni ~ *Remélem meg tudni szerezni; Me gusta nadar ’Nekem tetszik az úszás’ (’Szeretek úszni’) – *Nekem tetszik úszni. Mint látható, a spanyol példákban használt főnévi igenév a magyarban nem fordítható a főnévi igenévvel. De vajon miért nem? Ehhez először azt kell tisztázni, mit jelent pontosan a „főnévi igenév”.

Mint a neve is árulkodik róla, ez – ideális esetben – az igének egy olyan, személyt és számot általában nem kifejező alakja (bár vannak nyelvek, ahol a főnévi igenevet személy és szám szerint is lehet ragozni, bizonyos értelemben ilyen a magyar is, az újlatin nyelvek közül pedig például a portugál), amely nyelvtanilag főnévként viselkedik; vagyis elméletileg ott, ahol a mondatban vagy kifejezésben valamilyen főnév áll, az elvileg mindig felcserélhető főnévi igenévvel is. S láss csodát, ez a spanyolra tökéletesen igaz: pl. Me encanta la lectura ~ Me encanta leer – de a magyarra már nem: ’Lenyűgöz az olvasás ~ *Lenyűgöz olvasni’. A spanyolban az a tény is alátámasztja a fenti állítást, hogy az infinitivo még határozott névelőt (vagy egyéb determinánst) is megenged (pl. El cantar es mi verdadera pasión ’Az éneklés az igazi szenvedélyem’), ami a magyarban szintén nem lehetséges (hiszen nem mondunk olyat, hogy *az énekelni, legfeljebb olyan szövegkörnyezetben, ahol magára a szóra utalunk, amelyet ilyenkor érdemes idézőjelbe is tenni: az „énekelni” szó). Mindez persze csak akkor igaz, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a magyarban a -ni végződésű igealak az főnévi igenév...

Márpedig a fenti levezetésből éppen az a konklúzió vonható le, hogy amit a magyar nyelvtan (legalábbis az, amelyet az iskolában tanítanak) „főnévi igenév”-nek nevez, az valójában – funkcióját tekintve – nem főnévi igenév, hanem csupán az igének egy, bizonyos esetekben főnévhez hasonló (a mondatban többnyire alanyi vagy tárgyi) szerepet betöltő személytelen alakja. A modern leírónyelvészek éppen ezért nem is főnévi igenévnek hívják a -ni végű alakot, hanem infinitívusz-nak, mivel a főnévi igenév megnevezés megtévesztő, mint láttuk. Ebben már csak az az érdekes, hogy viszont a spanyol infinitivo a legtöbb esetben valóban kimeríti a főnévi igenév fogalmát.

Ismét bebizonyosodott tehát, hogy a valóságban nem minden pontosan az, aminek nevezik. Legegyszerűbb ezért, ha elvonatkoztatunk az olyan elnevezésektől, amelyek gyakran csak akadályozzák egy idegen nyelvű mondat értelmezését. Jelen esetben például, gyakorlati oldaláról megközelítve a kérdést, azt mondhatjuk, hogy a spanyol infinitivo pontos magyar megfelelője funkcionálisan nemcsak a magyar főnévi igenév (énekelni), hanem az igéből az -ás, -és képzővel kapott főnév (éneklés) is. Sőt, egyes magyar leírónyelvészek éppen az utóbbit hívják főnévi igenévnek, amelyre viszont már teljes mértékben áll ugyanaz, ami a spanyol főnévi igenévre (cantar). Vagyis a magyar -ni végződésű alak mindig fordítható a spanyol infinitivo-val, de ez visszafelé már nem igaz: a spanyol infinitivo „többet tud”. De ha ez még nem lenne elég (bonyolult), a spanyolban ráadásul létezik egy ún. infinitivo compuesto (összetett vagy kb. „befejezett” főnévi igenév) is, pl. az haber cantado, melynek megközelítő magyar fordítása valami olyasmi, hogy ’az éneklés megtörténte’.

2012. április 14., szombat

Régiesebb-e a latin-amerikai spanyol, mint az európai?

Sevilla volt a Spanyol Birodalom gazdasági
központja, ahonnan a hódító utazásokat is
szervezték. A képen a Torre del Oro látható.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy melyik spanyol nyelvváltozat a régiesebb, a spanyolországi vagy a latin-amerikai. Azért nem könnyű ezt megválaszolni, mert igazából egyik nyelvváltozatra sem lehet összességében azt mondani, hogy régiesebb vagy újítóbb lenne, mint egy másik. Hogy miért, az hamarosan kiderül.

Először is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mely nyelvállapothoz viszonyítunk, mi a kiindulási alap. Mivel mind a latin-amerikai, mind az európai spanyol nyelvjárások a középkori kasztíliaiból, mondjuk a 15. századiból alakultak ki, ezért tekintsük ezt a közös történeti nyelvváltozatnak, amikor még nem zajlottak le a modern spanyol nyelvváltozatokat később a többi újlatin nyelvtől megkülönböztető hangtani változások.

A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket például Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki (a hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma felemelkedett, és meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában). Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás (így legfeljebb csak a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk össze ilyen elkülönítéssel). Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő olyan kérdés, amellyel foglalkozunk. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, és a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.

A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e, vagy éppen a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett egy, a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?

Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. De elfeledkeztünk arról a fontos tényről, hogy ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint például sesión ’ülés/szakasz’ és cesión ’átruházás’, vagy abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ebből adódóan aztán nem is kevés a latin-amerikai anyanyelvi beszélőknél a helyesírási tévesztések száma); míg a sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még a látszólag több változás árán is! (Természetesen ez csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt egy kis, alig érzékelhető különbség, de ez már fonetikai részletkérdés.) Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.

A 20 milliós Mexikóváros Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de Nueva España) fővárosa és kulturális központja
volt a gyarmatbirodalomban, ennek tulajdonítják, hogy a közép-mexikói nyelvjárások állnak máig a legközelebb a
sztenderdhez. A képen a Paseo de la Reforma sugárút este (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A hangtannál maradva, a szó és szótag végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai nyelvjárásokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura, Murcia), ezért ezzel nem érdemes foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni az ún. „művelt” mássalhangzócsoportok – cc, ct, pt, x stb. – megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθjón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszjón] (ezeket nem azért nevezik „művelt” mássalhangzócsoportoknak, mert csak a művelt beszélők használnak olyan szavakat, melyekben előfordulnak, hanem azért, mert történetileg a művelt rétegek, vagyis az írott vagy a vallási nyelv, illetve utólagos latin átvétel útján kerültek a nyelvbe, míg a latinból a népi úton örökölt legalapvetőbb szókincsben ezek mind leegyszerűsödtek különböző módokon, vö. IACTARE > echar ’dob, ejt, hajít’, EXEMPLU > ejemplo ’példa’).

Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy már nem használják a vosotros ’ti’ névmást és a hozzá tartozó többes szám második személyű igealakot (cantáis). Bár egyes szám második személyű megszólításként megmaradt bizonyos területeken a régi vos, külön igealakkal, amely a többes szám második személyű alak módosulata (cantás), ennek azonban nincs jelentősége, hiszen ahol ez megmaradt, ott a helyett használatos – vagyis a lényeg, hogy Latin-Amerikában eltűnt többes számban a ’ti’ és az ’Önök/maguk’ megkülönböztetése (korábban részletesen írtam erről). Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo jelensége, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat a különböző regiszterekben).

Az első és legterjedelmesebb akadémiai
értelmező szótár* első kötete 1726-ból
Végül maradt a szókincs. Talán erről lehetne a legrészletesebben beszélni és használható következtetéseket levonni, azonban ez pontosan azért nem lehetséges, amiért a szókincs nagysága sem határozható meg pontosan egy nyelvnél. A spanyol (és a portugál) szókincs eleve régiesebb a többi újlatin nyelvéhez képest, mivel máig őriz olyan szavakat, amelyek máshonnan kivesztek, például nunca (< ósp. nunqua < lat. NUNQUAM) ’soha’, cuyo, -a (< lat. CUIU(M), -A) ’akié, amié’, pedir (< lat. PETERE) ’kér’, preguntar (< lat. PERCONTARI vagy PERCUNCTARI) ’kérdez’.

Emellett a latin-amerikai spanyol valóban őriz olyan szavakat, amelyeket Spanyolországban már nem használnak (némelyiküket már az írott nyelvben sem), például az amar (< lat. AMARE) ’szeret’, antier (< lat. ANTE HERI) ’tegnapelőtt’ (vö. ált. sp. anteayer < ante [< lat. ANTE] + ayer [< lat. AD HERI]), empero (< ende [< lat. INDE] + pero [< lat. PER HOC] vagy en [< lat. IN] + pero) ’mindazonáltal’, mas (< lat. MAGIS) ’ám, azonban’, plática ’beszélgetés’ stb. Ezenkívül számos szóban őriznek még – főleg Argentínában és Mexikóban – olyan hangokat, amelyeket a spanyolországi sztenderd nyelvben már írásban is elhagynak: pl. oscuro ’sötét’ – Mexikóban inkább: obscuro [opszkúro]; suscrito ’feliratkozott’ (melléknévi igenév) – Argentínában és Uruguayban: suscripto stb.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb; egyedül talán a szókincs tekintetében lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik terület sem egységes a nyelvjárások tekintetében.

2012. április 7., szombat

Amikor a tárgyeset valójában részes...

Ismét egy olyan dolgot vizsgálunk meg, amely ugyan létezik a magyarban és a spanyolban is, azonban a kettő közötti megfeleltetés nem mindig kölcsönösen egyértelmű. Bizonyára mindenki számára világos, hogy tárgynak azt nevezzük, ami a mit? vagy kit? kérdésre ad választ, míg részeshatározónak azt hívjuk, ami a minek? vagy kinek? kérdésre felel. Azt is tudjuk, hogy ezt a magyarban toldalékok jelölik, a spanyolban pedig elöljárószók, illetve a személyes névmás megfelelő esetei (olykor a kettő kombinációja). A valóságban azonban nem ennyire egyszerű a helyzet.

Ha visszaemlékszünk, már röviden a személyes névmásokról szóló témában is utaltam arra, hogy a spanyolban bizonyos igéknél nincs éles különbség a tárgy és a részeshatározó között, ezért ilyenkor előfordul, hogy ami számunkra egyértelműen tárgy, az számukra nem ennyire egyértelmű, sőt, olyannyira nem, hogy a részes esettel fejezik ki a tárgyat! Ha viszont ez így van, akkor azt is mondhatnánk, hogy az valójában nem is tárgy, ha a részes esetű névmást használják rá. De akkor felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi a különbség a tárgy és a részeshatározó között? Ezt kell először tisztáznunk, és rögtön megértjük, hogy miért van ez a nagy kavarodás.

Tárgynak azt tekintjük a mondatban vagy a kifejezésben, ami a cselekvést vagy történést közvetlenül elszenvedi, vagyis amit a cselekvés vagy történés közvetlenül érint; éppen ezért úgy is nevezik a tárgyat a spanyol nyelvtanok, hogy complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’. Ezzel szemben a részeshatározó az, amit nem közvetlenül, vagyis csak közvetetten érint a cselekvés vagy történés, csupán kapcsolatban van vele, felé irányul vagy hatással van rá: tulajdonképpen a cselekvés „címzettje”; erre utal spanyol elnevezése is, a complemento indirecto, magyarul ’közvetett bővítmény’. A probléma csak az, hogy bizonyos igéknél, jelentésükből adódóan, nincs éles határ a két koncepció között. Gondoljunk csak bele, hogy például egy olyan mondatban, hogy Adtam Péternek egy tollat, teljesen egyértelmű, hogy a cselekvésemet közvetlenül elszenvedő elem a toll, míg „címzettje” Péter: Le di un boli a Pedro (ahol a le a részes esetű névmás, az a Pedro pedig a mondat részeshatározója). Az is egyértelmű, hogy a Megírtad a levelet? Igen, azt megírtam mondatokban a levél szenvedi el közvetlenül a cselekvést, tehát az a tárgy: ¿Escribiste la carta? Sí, la escribí. Na de mi van például egy olyan mondattal, hogy Pétert zavarja a hangos zene? Igaz, hogy magyarul a Péter tárgyesetben áll, de valóban közvetlenül szenvedi el Péter a hangos zene hatását, vagy sem? Nos, a spanyol beszélők szerint nem: A Pedro le molesta la música alta – szó szerint kb. ’Péternek zavar(ó) a hangos zene’.

Úgy tűnik, őt nem zavarja a kapucni... Parece que a ella no le molesta la capucha...

A fentiekhez hasonló, valamilyen (be)hatást kifejező igék jellemzője, hogy bár tárgyasként vannak feltüntetve a szótárakban, részes esetet vonzanak. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az ilyen esetekben a cselekvés általában nem szándékolt, ezért – mint fentebb írtam – a spanyol anyanyelvűek számára nem közvetlenül érinti annak „tárgyát”. Lényegében tehát arról van szó, hogy az ilyen igék tárgya valójában részeshatározó – szokás ezt ilyenkor „indirekt tárgynak” is nevezni. A molestar igén kívül idetartozik még többek között az afectar ’befolyásol, érint’, asustar ’megijeszt’, asombrar ’meglep’, convencer ’meggyőz’, divertir ’szórakoztat’, importar ’érdekel’, impresionar ’lenyűgöz’, ofender ’megbánt’, perjudicar ’károsít’, preocupar ’aggaszt’ stb. is.

Van azonban egy másik különleges eset is, amikor a tárgyat a nyelvterület nagy részén részes esettel fejezik ki, ez pedig a se névmással bevezetett személytelen igét tartalmazó tárgyas mondatokban fordul elő – tipikusan például a conocer ’ismer’ és a llamar ’hív, nevez’ igékkel: [A la ciudad] Se le conoce por su arquitectura antigua y medieval ’[A várost] Ókori és középkori építészetéről ismerik’; [A la catedral] Se le llama la dama de las catedrales por su elegante apariencia ’[A székesegyházat] A székesegyházak nagyasszonyának nevezik elegáns megjelenése miatt’. E mondatokban személytelen igéket találunk se-vel bevezetett „általános alannyal” (valójában nincs alany), a le részes esetű névmás pedig a tárgyra – a városra, illetve a székesegyházra – utal.

Bár az utóbbi használat már határeset, az előzőekben leírtak nem keverendők a leísmo nevű nyelvjárási jelenséggel, amely azt jelenti, hogy az alaktanilag és etimológiailag is tárgyesetű lo, la (< lat. ILLUM, ILLAM) névmás helyett az alaktanilag részeshatározó esetű le (< lat. ILLI) névmást használják személyek esetén a tárgy jelölésére. E jelenség kiváltképp Spanyolországban elterjedt – ahol csak hímnemben használják – és elég régi eredetű. A kutatók azzal magyarazzák az okát, hogy a beszélők furcsának érezték a lo tárgyas névmás használatát személyekre is, ezért igyekeztek valahogyan nemcsak a nemeket, hanem a személyeket és a tárgyakat, élettelen dolgokat is megkülönböztetni egymástól, ezért Kasztíliában (ahonnan a jelenség valószínűleg elindult) személyekre hímnemben a le részes névmás váltotta fel a lo névmás funkcióját tárgyesetben. A leísmo másik tipikus esete a Latin-Amerikában elterjedt ún. leísmo de cortesía, amely viszont az önözéssel van összefüggésben: az usted(es) ’Ön(ök)’ megszólításhoz hímnemben és nőnemben egyaránt a le, les névmások használatosak tárgyesetben is a lo, la, los, las helyett. (A leísmo, illetve a laísmo és loísmo nevű erősen tájszólási jelenségek talán megérnének majd egy külön témát is.)

A mai témának az volt a tanulsága, hogy nem mindig húzható egyértelmű határ különböző, általunk „felcímkézett” (hogy a leíró nyelvészek egyik kedvenc kifejezésével éljek) nyelvtani kategóriák közé – főként akkor, ha az adott nyelvben amúgy is minimális megkülönböztető jegyekkel rendelkeznek. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! ¡Feliz Semana Santa!

2012. április 1., vasárnap

Honnan ered a sombrero?
S mi köze az angol umbrella szóhoz?

Antonio Aguilar Barraza (1919–2007),
néhai híres mexikói charro
Bizonyára mindenkinek ismerős a spanyol sombrero [szombréro] szó, amely a magyarban a széles karimájú, a peremén valamilyen díszítéssel, mintázattal ellátott, főleg mexikói népzenészek által viselt kalapra utal. Tekintsünk egy kicsit a szó eredete mögé.

Legelőször is érdemes tisztázni, hogy a spanyolban a sombrero jelentése egész egyszerűen ’kalap’, bármiféle speciálisabb értelmezés nélkül – vagyis mindenfajta kalapot ez a kifejezés jelöl, míg a magyarban kifejezetten a mexikói népviseletre utal. Ebből az is következik, hogy ha spanyolul a mexikói sombrerót akarjuk megnevezni, akkor nem elég ezt a szót használni, hanem valahogy szűkíteni kell a jelentést, például sombrero mexicano ’mexikói kalap’, illetve még pontosabban sombrero de charrocharro-kalap’ – a charro [csárro] (baszk eredetű szó*) díszes ruhát viselő mexikói lovascowboy, modernebb értelemben pedig a charrería (Mexikó nemzeti sportja, egyfajta lovas rodeó különféle versenyszámokkal, beleértve az öltözetet is) versenyzőjét is jelenti.

A szó eredete nem annyira egyszerű, mint gondolnánk. A sombrero a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótára (DRAE) szerint a sombra ’árnyék’ főnévből származik (vagyis szó szerint kb. ’árnyékoló’ lenne a jelentése). A sombra pedig – ugyancsak a DRAE szerint – a sombrar ’(be-)árnyékol, árnyékot vet’ igére vezethető vissza, melynek végső forrásaként egy latin *SUBUMBRARE alakot jelöl meg (a SUB- ’alatt’ és UMBRA ’árnyék’ – vö. ol. ombra, fr. ombre, rom. umbră – elemekből), feltehetően azonos jelentésben, amely viszont ebben az összetételben a jelek szerint nem dokumentált (a csillag legalábbis ezt jelöli). Joan Coromines etimológus ugyanakkor a sol (< lat. SŌL) ’nap’ szó analógiás hatásának tulajdonította az s- megjelenését a sombra elején.*

Szintén a latin UMBRA, pontosabban annak kicsinyítőképzős alakja, az UMBELLA ’kis árnyék’ a forrása az angol umbrella ’esernyő, napernyő’ szónak is – valószínűleg az olaszon keresztül, bár a mai olaszban ebben a jelentésben a parapioggia (szó szerint: ’esőellenző’, vö. sp. paraguas ’esernyő’ – szó szerint: ’vízellenző’) vagy az ombrello főnév használatos.

Az alábbi dal viszont ad a mexikói élvezetekre, hiszen nem csak „ló, csizma és sombrero”, hanem „tequila, dohány és rum” is van benne! Következzék Thalía és eddigi egyik legnagyobb örökzöld slágere, az Amor a la mexicana (Mexikói szerelem) 1997-ből.