2012. február 26., vasárnap

A levest nem is lehet spanyolul szeretni?
Querer, amar, gustar és egyéb „szerelmes” ügyek

A leíró nyelvészek gyakran azt hangoztatják, hogy egy nyelvben egyáltalán nem számít, hogy mi hogyan volt régen vagy miből alakult ki, és mit milyen jelentésben használtak. Viszont úgy látszik, valamikor mégis...

A spanyolban több igével is kifejezhetjük azt, hogy valamit vagy valakit kedvelünk. Ahogy a magyarban, szintén létezik az ’akar’, a ’szeret’ és a ’tetszik’ igéknek megfelelő jelentés, azonban, mint már volt hasonlóra példa, az ezeknek való megfeleltetés nem kölcsönösen egyértelmű, és az első kettő (’akar’ vs. ’szeret’) között nincs olyan éles különbség, mint a magyarban. Annál is inkább, mert igazából nincs is rájuk külön ige – pontosabban van is, de nincs is (hogy ez mit is jelent, később látni fogjuk). Ebből aztán adódik néha egy kis zűrzavar a nyelvtanulók fejében. De nézzük meg konkrétan, hogy is van ez az egész.

Alaphelyzetben a querer (< lat. QUÆRERE) jelentése ’akar’, az amar (< lat. AMARE) jelentése ’szeret’, a gustar (< lat. GUSTARE) ige pedig a ’tetszik’-nek felel meg (az utóbbit ugyanúgy használjuk, ahogy a magyarban, vagyis az ige alanya nem az, akinek valami tetszik [a tapasztaló], hanem az, ami vagy aki tetszik, azaz a tetszés tárgya [ingere]: nos gusta ’nekünk tetszik’, le gustan ’neki tetszenek’, me gustas ’nekem tetszel’, te gusto ’neked tetszem’ stb. – az ilyen igék főnévi igeneve a spanyol nyelvtanokban általában -le végződéssel szerepel (gustarle), jelezve, hogy az ige részes névmással használatos). Azonban míg magyarul teljes természetességgel bármire rávághatjuk, akár személyre, akár dologra, hogy ’szeretem’ (emellett persze azt is mondhatjuk, hogy ’akarom’ vagy ’tetszik’), a spanyolban ez kicsit másképp működik.

Aki nem beszél spanyolul, talán még az is tudja, hogy a te quiero [te kjéro] jelentése ’szeretlek [téged]’ – legalábbis így fordítjuk magyarra. Ha viszont a te quiero jelentése valóban ’szeretlek’, akkor elvileg mondhatnánk azt is, hogy quiero esta sopa, abban az értelemben, hogy ’szeretem ezt a levest’. De ilyet nem mondanak, hanem azt mondják, hogy me gusta esta sopa ’tetszik [nekem] ez a leves’. Vajon miért? Azért, mert a querer jelentése valójában ’akar, óhajt’, amit viszont személyek, illetve megszemélyesített dolgok esetén ’szeret’-nek (is) fordítunk! Ennek az a magyarázata, hogy az ige forrása, a latin QUÆRERE eredeti jelentése ’keres, kíván, megkérdez, megszerezni igyekszik’ (ugyaninnen ered a cuestión ’kérdés’ [úgymint: ’téma, ügy’] szó is – vö. ang. question ’kérdés’). Ha pedig szerelmesek vagyunk, vagy valakit (valamit) nagyon szeretünk, akkor nyilván nemcsak egyszerűen szeretjük, hanem ’akarjuk’ is (hogy velünk legyen, a mienk legyen). A querer igét tárgyakra, fogalmakra akkor lehet csak használni ’szeret’ értelemben, ha személyes érzelem fűz minket hozzájuk, ilyenkor viszont mindig az a elöljárószó a vonzata: quiero a mi coche ’szeretem a kocsimat’, quiero a mi casa ’szeretem a házamat’, quiero a mi tierra ’szeretem a hazámat’. A fentieket leszámítva a querer az összes többi esetben kizárólag azt jelenti, hogy ’akar’, amit az imperfecto de subjuntivo alakkal úgy fordítunk, hogy ’szeretne’: Quisiera un café ’szeretnék egy kávét’; Ya no quiero esta sopa, sabe terrible ’Már nem akarom ezt a levest, szörnyű az íze’; sőt, olyan is van (Latin-Amerikában), hogy Quiero amarte ’Szeretni akarlak’!

Az amar ige alapvető jelentése tehát ’szeret’, de ezt sem használhatjuk bárhol, bármikor és bárhogy, mint a magyarban. Spanyolországban például egyáltalán nem használják ezt az igét (legfeljebb a költői nyelvben vagy romantikus dalokban), mert „nyálasnak”, affektáltnak és „ódivatúnak” hat, vagyis ott a querernek nincs is alternatívája; ahol használják, ott pedig személyek esetén kizárólag azt jelenti, hogy ’szerelemből szeret’. Szerelmünknek tehát, főleg, ha latin-amerikai, mondhatjuk nyugodtan, hogy te amo, és azt is, hogy te quiero. Az utóbbit viszont – Spanyolországban és Latin-Amerikában is – ugyanúgy mondhatjuk családtagnak, személyes jó barátnak, ismerősnek is, nemtől függetlenül, ami ez esetben természetesen nem szerelemből történő szeretetet jelent (vö. kb. ’bírlak’). Na de mi van akkor, ha a levest szeretjük nagyon, akkor arra lehet azt mondani Latin-Amerikában, hogy amo esta sopa? Ott minden további nélkül! Legalábbis talán nem hangzik annyira affektáltan, mint Spanyolországban. Nem ritka egyébként a latin-amerikai spanyolban az amar használata tárgyakra, fogalmakra: amo (a) mi tierra ’szeretem a hazámat’, amo esta canción ’szeretem ezt a dalt’ stb. – erről könnyen meggyőződhetünk a Google segítségével.

Jó, de ha tényleg nem akarunk „nyálasak” lenni, akkor mégis hogy mondjuk azt, hogy valamit szeretünk, kedvelünk? Erre a megoldás egyszerűen me gusta, azaz ’tetszik nekem’ – ez ugyanis bármikor, bármire használható (tárgyra, fogalomra, ételre stb.), és sosem kell attól tartanunk, hogy kínos helyzetbe kerülnénk miatta: Me gusta la comida de este restaurante ’Szeretem az ételét ennek az étteremnek’ (szó szerint: ’Nekem tetszik az étele ennek az étteremnek’), Les gustan las películas de horror ’Szeretik a horrorfilmeket’ (szó szerint: ’Nekik tetszenek a horrofilmek’), Nos gusta leer ’Szeretünk olvasni’ (szó szerint: ’Nekünk tetszik olvasni’) stb. (Vigyázat! Emlékezzünk, hogy például a quiero leer azt jelentené, hogy ’olvasni akarok’.) Természetesen személyre is lehet használni a gustarle igét, ekkor azonban ténylegesen a magyar ’tetszik’-nek felel meg: Veo que te gusta mucho aquella chica ’Látom, hogy neked nagyon tetszik az a lány’.

A három ige (querer, amar, gustarle) használatához segítséget nyújthat az alábbi ábra.

A teljes mérethez kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Ezeken kívül persze létezik még jó néhány ige, amellyel tetszést fejezhetünk ki, mint például a desear (< népi latin *DESIDIARE, a DESIDIA vagy DESIDIU(M) ’henyélés, tétlenség’ szóból, a DESIDERARE ’kíván, vágyik’ ige hatására) ’kíván’ (szexuálisan is), estimar (< lat. ÆSTIMARE) ’nagyra becsül, kedvel, tisztel’ (személyt), encantarle (< lat. INCANTARE) ’elbűvöl, elvarázsol’, fascinarle (< FASCINARE) ’lenyűgöz, elbűvöl’, impresionarle ’bámulatba ejt, lenyűgöz’ stb. Az utóbbi három tekinthető egymás teljes értékű szinonimáinak is, különösebb jelentésbeli eltérés nélkül felcserélhetőek ugyanabban a szövegkörnyezetben, és használatuk a gustarle igééhez hasonló: Me encanta/fascina/impresiona esa película ’Számomra lenyűgöző az a film’.

Kiegészítésként, zárójelesen megjegyzendő, hogy bár a gustar igének lehetséges még kétfajta további használata, amelyeknél a cselekvő alany – az előzőekkel ellentétben – a beszélő, ezek viszont a mai köznyelvben szinte már egyáltalán nem fordulnak elő. Az egyiknek a de elöljárószó a vonzata: Gustaba de reunirse con amigos en su casa ’Szeretett barátokkal összejönni/találkozni a házában/lakásán’; a másikat a querer igéhez hasonlóan használják, ma már csak néhány rögzült kifejezéstípusban, főleg udvariassági formulákban: ¿Gusta usted una cerveza? (=¿Quiere/Desea usted una cerveza?) ’Kíván/Szeretne Ön [inni] egy sört?’

Végül is mondhatjuk, bármennyire is furcsán hangzik, mégis van abban némi igazság, hogy spanyolul valójában csak ’akarni’ lehet... ;-)

2012. február 25., szombat

A spanyol mutató névmások

A köznyelvben általában mutató névmásnak hívjuk az összes olyan szót, amely – nyelvtani értelemben véve – valamilyen távolságban lévő dologra utal. Igazából azonban három különböző szófaj tartozik ide: a mutató determináns (determinante demostrativo), amely a mondatban kijelölő jelzői szerepű, és a névelőhöz hasonlóan viselkedik (pl. esta casa ’ez a ház’); a mutató névmás (pronombre demostrativo), amely teljes névszói szerkezetet helyettesít (pl. eso que dices ’az, amit mondasz’); illetve a mutató határozószó (adverbio demostrativo), amely helyhatározói szerepet tölt be a mondatban (pl. aquí ’itt’). A magyarban, valamint az ismert nyelvek többségében két „nyelvtani távolságot” különböztetnek meg: itt : ez, ami a beszélőhöz közel esik; illetve ott : az, ami a beszélőtől távolabb esik – azt hiszem, ez nem szorul különösebb további magyarázatra. De vajon mi a helyzet a spanyollal?

Pechünkre, a spanyolban nem ennyire egyszerű a helyzet. Amivel legelőször szembesülnünk kell, hogy nem kettő, hanem három „nyelvtani távolság” létezik: közeli, köztes (vagy „semleges”), illetve távoli. E háromfokozatú rámutatási rendszer a latinból öröklődött, és az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyol és a portugál-galiciai őrizte meg (a franciában, az olaszban és a románban kétfokozatúvá egyszerűsödött). A közeli felelne meg a magyar „itt/ez”-nek, a távoli pedig az „ott/az”-nak vagy az „amott/amaz”-nak. A gond a köztessel van, ami viszont hol „ez”, hol „az”! De mégis mi ebben a logika? Természetesen nem azért van ez így, hogy a nyelvtanulókat jól összezavarják vele. Hogy megértsük, nézzünk jobban a dolgok mélyére!

Közelre mutató névmások

Az első csoportot a közelre mutató névmások alkotják. Egyes számban az este (hímnem), esta (nőnem), esto (semlegesnem), többes számban az estos (hímnem) és estas (nőnem) a beszélőhöz közel eső, a beszélőnél, annak környezetében lévő dologra utal: este libro ’ez a könyv’ [itt nálam], esta casa ’ez a ház’, esto ’ez itt’ [dolog vagy dolgok halmaza]. Forrása a latin ĬSTE, ĬSTA, ĬSTUD, ĬSTOS, ĬSTAS (eredetileg ez a hallgató környezetét jelölte, míg a beszélőhöz közelinek az HIC, HAEC, HOC felelt meg, azonban ez utóbbi mint önálló mutató névmás – rövidsége miatt – kiveszett a használatból, maradványait bizonyos összetett alakok őrzik).

(Forrás: El Mexicano)

Ezt a távolságot, vagyis a beszélő környezetét az aquí és acá (< lat. ECCU HIC, ECCU HAC, azaz ’íme ez/itt/ide’, az a- analógiás az ahí alakkal, lásd lejjebb) ’itt, ide’ határozószók jelölik. Eredetileg az első behatároltabb, pontosabb helyet jelölt, mint a második, mára ez a különbség eltűnőben van. Mindkettő használható elöljárószóval is (pl. por aquí/acá ’errefelé’), azonban a para elöljárószót csak az acá engedi meg (ennek valószínűleg az az oka, hogy eredeti jelentése csak ’ide’ volt): para acá ’ide’ – a kötetlen nyelvben gyakran összevonódik: ¡ven pa’cá! ’gyere ide!’.

Köztes mutató névmások

A második csoportba a köztes vagy „semleges” névmások tartoznak, az ese (hímnem), esa (nőnem), eso (semlegesnem), esos (többes szám, hímnem) és esas (többes szám, nőnem), amelyek a latin ĬPSE, ĬPSA, ĬPSU(M), ĬPSOS, ĬPSAS, eredetileg ’(az/ő) maga’ jelentésű névmásból származnak. Ezek az előzőekkel ellentétben a beszédpartnerhez közeli, az ő környezetében lévő dologra utalnak: ese libro ’az a könyv [nálad]’, esa casa ’az a ház [a közeledben]’, eso ’az ott [nálad], illetve ’ez~az’.

(Forrás: El Mexicano)

A köztes névmásokat használják azokban az esetekben is, amikor a fizikai távolság nem értelmezhető; például akkor, amikor több ember beszélget egy olyan dologról, amelyben mindegyik érintett, vagy például tipikusan az ’ezért~azért’ jelentésű okhatározói kifejezésekben: pl. por eso ’ezért’, por esas cosas ’ezekért~azokért a dolgokért’ stb., illetve pl. ¡eso es! ’ez/az az!’, ’úgy van!’. Az ilyen kifejezésekben tehát az ’ez~az’ nem jelent valódi távolságot, ezért ilyen értelemben pontosabb talán a „semleges” névmás megnevezés.

A köztes névmásnak megfelelő határozószó az ahí (< régi a hi < lat. AD HIC és AD IBI) ’ott, nálad, feléd’ és az allá (< lat. ILLÁC, az a- analógiás az ahí alakkal), azonban a mai nyelvben sok beszélő nem tesz különbséget ezek és az eredetileg távolra mutató allí (lásd a következő fejezetben!) között. Ennek oka, hogy a gyakorlatban nagyon kevés olyan szituáció adódhat, amikor e megkülönböztetésnek jelentősége lenne, illetve talán a hangzásbeli hasonlóság is szerepet játszhat a különbség felszámolódásában.

Távolra mutató névmások

A harmadik csoport, a távolra mutató névmások alakjai az aquel (hímnem), aquella (nőnem), aquello (semlegesnem), aquellos (többes szám, hímnem) és aquellas (többes szám, nőnem). Forrásuk a latin köznyelvi ECCUĬLLE, ECCUĬLLA, ECCUĬLLU stb. – a klasszikus latin ECCĬLLE (< ECCE ĬLLE), ECCĬLLA (< ECCE ĬLLA) stb. alakokból –, ahol az ECCU- előtag a tárgyesetű ECCUM ’íme’ nyomatékosítószó folytatása, eredetileg ’íme az, amaz’ jelentésben (az E- > a- változáshoz vö. ahí). (Ugyanezen latin alakokból származnak az olasz távolra mutató quello, quella, quelli, quelle névmások is.) Akkor használatosak, amikor mind a beszélő, mind a beszédpartner környezetétől távol eső, „harmadik” dologra utalunk (térben vagy időben): aquel hombre ’az az ember [a távolban]’, aquella montaña ’az a hegy’, aquello ’az [ott a távolban]’, illetve pl. en aquel entonces ’abban az időben’.

(Forrás: El Mexicano)

A távoli környezetet jelölő határozószó az allí (< lat. ILLÍC, az I- > a- változás az ahí mintájára jött létre) és régen az acullá (< lat. ECCU ILLÁC) volt, azonban az utóbbi kikopott a használatból, és szintén az allá vette át a szerepét. Bár mint az előző fejezetben utaltam rá, ezek ma már a köztes távolság jelölésére is használatosak: pl. Aquí~Acá, en Hungría, hace un frío terrible. ¿Y ahí~allí~allá, en España? ’Itt, Magyarországon borzasztó hideg van. És ott, Spanyolországban?’. Az aquí és acá határozóknál leírtakhoz hasonlóan az allí és allá tekintetében is igaz, hogy eredetileg az első pontosabb, behatároltabb, a második tágabb környezetet jelentett, illetve a para elöljárót csak az utóbbi engedi meg (mivel eredeti jelentése csak ’oda’ volt): para allá ’oda’ – a beszélt nyelvben gyakran ez is összevonódik: ¡vete pa’llá! ’menj oda!’.

A mutató névmások használata és egyéb kérdések

Szólni kell az egyes alakok használatáról is. A példákból talán látható, hogy míg a hím- és nőnemű alakok – az este, esta, estos, estas; ese, esa, esos, esas; illetve aquel, aquella, aquellos, aquellas – jelzői-kijelölői szerepben is állhatnak, addig a semlegesnemű esto, eso, aquello kizárólag teljes névszói szerkezet szerepét játszhatja, hiszen nem lenne mivel egyezniük, a spanyolban nincsenek semlegesnemű főnévi alaptagok. A semlegesnemű névmások tehát mindig egy konkrétan nem megnevezett, nem meghatározott, vagyis főnévvel nem jelölt dologra – pl. egy mondatra, szövegrészre stb. – utalnak (vö. a magyar „az, ami”, „amit mondtál” stb. kifejezésekkel).

Összesítő táblázat (Forrás: El Mexicano)

Szintén a semlegesnemű alakokat kell használni, ha egy előttünk addig ismeretlen dologra kérdezünk rá, valamint az ilyen a kérdésre adott válaszban is: ¿Qué es esto/eso/aquello? ’Mi ez [itt] / az [ott nálad] / az [ott a távolban]?’ Esto es un instrumento. ’Ez egy műszer.’ Aquello es una pintura. ’Az egy festmény.’ Ilyenkor fel szokott merülni a kérdés, hogy „de hát miért nem *Este es un instrumento és *Aquella es una pintura”, ha egyszer tudjuk, hogy az instrumento hímnemű és a pintura nőnemű szó. Azért, mert amikor egy ilyen kérdésre válaszolunk, nyelvtani értelemben még nem ismert, hogy miről van szó, mert még nem neveztük meg az adott dolgot, tehát még nincs főnévi előzmény. Vagyis ez esetben az esto/eso/aquello nem lehet a válaszunkban szereplő konkrét dolog jelzője vagy helyettesítő névmása! S mint már tudjuk, a hím- és nőnemű névmás csak akkor használható, ha már egy meghatározott dologra utalunk vele vissza – amelynek természetesen már nyelvtani értelemben is ismert a neme és a száma. Azonban, ha már a válaszban elárultuk, hogy miről van szó, természetesen onnantól kezdve már utalhatunk rá a megfelelő nemű és számú mutató névmással: [Esto es un instrumento]. Este [instrumento] es uno de los más precisos, por eso es también más caro que aquel [instrumento]. ’[Ez egy műszer.] Ez [a műszer]’ az egyik legpontosabb, ezért sokkal drágább is, mint az [a műszer].’ [Aquello es una pintura]. Aquella es la más bella de todas las de este museo. ’[Az egy festmény.] Az [a festmény] a legszebb ennek a múzeumnak az összes festménye közül.’

A furfangos – vagy inkább figyelmes – tanuló persze minden eshetőségre gondol, így felvetődhet az a kérdés is, hogy mi történik akkor, ha én azt kérdezem, „Mi ez?”, viszont a válaszban többes számú főnév szerepel. Képzeljük el például azt a szituációt, hogy belépünk egy irodába, ahol azt látjuk, hogy az íróasztalon hever egy kupac könyv. Megkérdezzük az illetőtől, hogy „Mi ez?”, mire ő azt feleli: „Ezek a könyveim”. Odáig nincs gond, hogy ¿Qué es eso?, na de hogyan válaszoljunk, ha a semlegesnemű névmásnak nincs többes száma? Bármennyire is furcsa, de így: Esto son mis libros. S hogy ez miért helyes, az könnyen belátható, ha felidézzük az előző bekezdésben leírtakat („az esto/eso/aquello nem lehet a válaszunkban szereplő konkrét dolog jelzője vagy helyettesítő névmása”); vagyis akár egyes, akár többes számú dolgot definiálunk a válaszunkban, a semlegesnemű névmás mindig változatlan alakú, hiszen nem a megnevezett dologgal vagy dolgokkal áll nyelvtani viszonyban (ezt könnyebb úgy megérteni, ha a választ a következőképpen fordítjuk magyarra: „Ez [amit itt látsz], a könyveim.”).

A mutató névmások főnév vagy névszói szerkezet előtt állva – a magyartól eltérően, de az angolhoz hasonlóan – nem engednek meg névelőt: este libro, esa gran casa, aquellos hombres (nem pedig este *el libro, esa *la gran casa, aquellos *los hombres), mivel a névelő szerepét is betöltik egyben (ti. a határozott névelő is mutató névmás volt történetileg, hiszen valódi névelő nem létezett a latinban; igazából nincs is éles különbség a kettő között, csak annyi, hogy a mutató névmás hangsúlyos, a névelő viszont hangsúlytalan, és elvesztette a valódi kijelölő, rámutató funkcióját, csupán egyfajta határozottságot fejez ki). Ugyanakkor állhatnak a jelzett szó után is, általában rosszalló árnyalatú minőségjelző szerepében, amikor használatos a névelő: el hombre este ’az efféle ember’, la mujer esa ’az afféle nő’.

Ügyelni kell arra is, hogy a hímnemű este, ese, aquel többes száma az estos, esos, aquellos (nem pedig a semlegesnemű esto, eso, aquello névmásoké, mivel ezek nem rendelkeznek többes számú alakkal); *estes, *eses alakok a spanyolban nem léteznek. Az utóbbiak spanyol szövegekben Galiciában fordulhatnak elő a kétnyelvű beszélőknél, ahol a gallego nyelv hatása, tudniillik, míg a spanyol közvetlenül a latin alakokat viszi tovább az eredetileg alanyesetű egyes számmal, amely -E végződésű (ĬSTE, ĬPSE, ECCU-ĬLLE), illetve az -OS végződésű tárgyesetű többes számmal (ĬSTOSĬPSOS, ECCU-ĬLLOS), addig a galiciaiban és a portugálban a szabályos többes számú alakok mintájára, -s hozzáadásával képzik a hímnemű névmások többes számát.

Befejezésül, hogy miért az alanyesetű latin alakokból származnak a spanyol egyes számú hímnemű névmások (este, ese, aquel, él) és a határozott névelő (el), nem pedig a tárgyesetűekből, ahogyan a többes számuk, illetve a legtöbb főnév, az történetileg leginkább a semlegesnemű alakok megkülönböztetett nyelvtani funkcióban történő megőrzésével magyarázható. Lévén, hogy tárgyesetben a hímnemű (ĬSTUM, ĬPSUM, ĬLLUM) és a semlegesnemű (ĬSTUDĬPSUMĬLLUD) névmások – mivel a szóvégi mássalhangzó nem hangzott – megegyeztek, nem lett volna fenntartható a hím- és a semlegesnemű alakok közötti különbség, amely viszont az írásos emlékek tanúsága szerint mindvégig meghatározó szerepű volt a kasztíliaiban (vö. pl. Compré el diccionario académico. ’Megvettem az akadémiai szótárat.’ – ¡Eso es bueno! ’Az jó!’ [hogy megvettem] vs. ¡Ese es bueno! ’Az jó!’ [maga a szótár]).

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2012. február 19., vasárnap

A spanyolok „szöveg nélküli” himnusza

Spanyolország zászlaja. A címerben az ország mottója, a latin
PLVS VLTRA ’Csak így tovább!’ felirat olvasható
(Forrás: Wikimedia Commons, PD/CC)
Valahányszor csak szóba kerül valahol Spanyolország himnusza, a Marcha Real (’Királyi Induló’), általában az is elhangzik, hogy ez az egyetlen európai himnusz, amelynek nincs szövege. Nos, ebben van némi igazság, de nem egészen így...

A Marcha Real az egyik legrégibb himnusz Európában. Nemzeti himnuszként Spanyolországban a 18. század óta használják, bizonyos átmeneti rezsimeket kivéve, mint a Liberális Triennium (Trienio Liberal) hároméves időszaka (1820–23), az első köztársaság (I República, 1873–74), valamint a második köztársaság (II República, 1931–39) ideje, amelyek alatt az ún. Himno de Riego, vagyis a Riego-himnusz (Rafael del Riego hadvezér tiszteletére) volt használatban. Leginkább viszont az az érdekes, hogy mindkét himnusz zeneszerzője ismeretlen.

A legendával ellentétben azonban a Marcha Realnak nemhogy nincsen szövege, sőt, nem is egy van. Bár a spanyol Wikipédia azt állítja, hogy egyik sem volt soha hivatalos, azért azt be kell látnunk, hogy egyrészt, ha valami „nem hivatalos”, az nem azt jelenti, hogy „nincs”, másrészt pedig mit is nevezünk hivatalosnak? Mint az alábbi példa is mutatja, a himnusz szövegét még énekelték is; az interneten is megtalálható legelterjedtebb változat José María Pemán (1897–1987) szerzeménye. Ami viszont valóban igaz, hogy a jelenlegi parlamentáris monarchiában egyik szöveget sem éneklik hivatalosan – nyilván azért, mert eltérő politikai rendszerekben születtek.

A videó nemcsak a spanyolosoknak, hanem az angolosoknak is hasznos lehet, hiszen mindkét nyelven feliratozva van; alatta pedig az általam elkövetett (nem mű)fordítás olvasható.


¡Viva España! Alzad los brazos
hijos del pueblo español que vuelve a resurgir
Gloria a la Patria que supo seguir
sobre el azul del mar el caminar del sol


¡Triunfa España! Los yunques y las ruedas
cantan al compás del himno de la fe
Juntos con ellos cantemos de pie
la vida nueva y fuerte de trabajo y paz
Éljen Spanyolország! Emeljétek karjaitokat
spanyol nép fiai, mely ismét felemelkedik
Dicsőséget a Hazának, mely tudta követni
a kék tengeren át a nap útját

Spanyolország győz! Az üllők és a kerekek
énekelnek a bizalom himnuszának ritmusára
Velük együtt énekeljünk állva
Az új és erős, munkás és békés életnek

De ha már lúd, legyen kövér, így megpróbálkoztam az Himno de Riego – egyik változatának – fordításával is, több-kevesebb sikerrel (a videón lévő szöveg néhol hibádzik, alatta viszont a javított verzió olvasható).


Serenos y alegres
Valientes y osados
Cantemos, soldados
El himno a la lid
De nuestros acentos
El orbe se admire
Y en nosotros mire
Los hijos del Cid


Soldados, la patria
Nos llama a la lid
Juremos por ella
Vencer, vencer o morir


El mundo vio nunca
Más noble osadía
Ni vio nunca un día
Más grande el valor
Que aquel que, inflamados
Nos vimos del fuego
Que excitara a Riego
De Patria el amor


La trompa guerrera
Sus ecos da al viento
Horror al sediento
Ya ruge el cañón

Y a Marte sañudo
La audacia provoca
El ingenio invoca
De nuestra nación
Vidáman és derűsen
Bátran és merészen
Énekeljük, katonák
A csata himnuszát
Hangjainkon
A világ csodálkozzon
S bennünk keresse
A Cid fiait

Katonák, a haza
Hív minket a harcra
Esküdjünk hát érte
Győzelemre, vagy halálra

A világ nem látott sosem
Nemesebb vitézséget
És sosem látta egy nap
A bátorságot nagyobbnak
Mint azon, melyen lángoltunk
Abban a tűzben
Mely Riegót buzdította
A haza szeretetére

A csatakürt
Visszhangzik a szélben
A kapzsi reszkessen
Az ágyú már dörög
S Mars haragját
A merészség fokozza
A leleményért fordul
Nemzetünkhöz

2012. február 18., szombat

Tegezés és magázás a spanyolban
Tú, vos vagy usted? Vosotros vagy ustedes?

Több olvasó is kérte, hogy szenteljek egy cikket a spanyol magázás–tegezés kérdésének. A téma valóban eléggé érdekes ahhoz, hogy megérje teljes áttekintő képet adni a tegezés és a magázás rendszeréről, történeti hátteréről, illetve a megszólításként használt személyes névmások és a hozzájuk kapcsolódó igealakok használatáról. Úgyhogy íme, közkívánatra, és remélem, hogy mindenki hasznára válik.

A gondolatmenet megértéséhez először is azt kell tisztáznunk, hogy egyáltalán mit értünk tegezés és magázás alatt: jelentéstanilag mindkét esetben második személyben beszélünk (hiszen a „második személy” azt jelenti, akit megszólítunk), azonban míg a tegezésnél nyelvtanilag is második személyű igealakokat használunk, addig a magázásnál nyelvtanilag harmadik személyű igealakkal fejezzük ki magunkat második személyhez szólva. A magyarban ez a rendszer meglehetősen következetesen épül fel, hiszen mindkét számban megvan a tegező és a magázó formula (egyes számban te + E/2., illetve Ön/maga + E/3. igealak; többes számban ti + T/2., illetve Önök/maguk + T/3. igealak). A spanyolban a kép valamivel változatosabb, ami – hatalmas területen beszélt nyelvről lévén szó – a nyelvjárások közötti eltérésekből adódik. Tekintsük át mindenekelőtt dióhéjban a tegezés és a magázás kialakulásának történelmi hátterét a spanyol vonatkozásában!

Történeti áttekintés

A latinban még nem létezett magázás, csak tegezés volt (TŪ AMAS ’te szeretsz’ és VŌS AMATIS ’ti szerettek’), így magázó személyes névmások sem léteztek (sőt, eredetileg még harmadik személyű névmások sem). A császárkori birodalomban, a 4. század körül alakult ki az udvarban az a nyelvi szokás, hogy az uralkodó a hatalom, az őt megszólítók pedig a tisztelet kifejezésére többes számban beszéltek (’mi, a császár’, illetve ’ti, a császár’); innen származik a magyar köznyelvi „királyi többes” elnevezés is. Ez a középkorban aztán bevett udvariassági formulává vált, és használták az óspanyolban is: Ya, doña Ximena, la mi mugier tan complida, commo a la mi alma, yo tanto vos quería ’Ó, Ximena asszony, az én hű feleségem, ahogy a lelkemet, én annyira szerettelek titeket’ (Cid: 278–279, 12. század).

Mint látható tehát, kezdetben csak „sima” és „udvarias” tegezést különböztettek meg, az utóbbi a többes szám használatával valósult meg. Mivel azonban a vos (< lat. VŌS ’ti’) névmás jelentette egyrészt azt, hogy ’ti’, valamint az „udvarias” tegezésben azt is, hogy ’te’ (a mellett), ezért egy idő után szükségessé vált azt is megkülönböztetni, hogy egyes, avagy többes számú a megszólított személy. Ez az igény vezetett a Spanyolországban ma is használatos vosotros/vosotras (< vos otros/otras [< lat. ALTEROS], azaz ’ti, a többiek’) ’ti’ névmás kialakulásához, amely 1250-ből dokumentált legelőször; míg Latin-Amerika egyes területein (leginkább Argentínában, Uruguayban és néhány közép-amerikai országban) a régi nyelvi vos névmás már csak a ’te’ jelentésben él tovább, viszont a többes szám második személyű igealak módosulatával – vagyis ezekben a latin-amerikai országokban a régi „udvarias” tegezés vált az általános tegező formulává, a helyett vagy mellett (e területeken a megszólítás használata túl hivatalosnak vagy bizalmatlannak számíthat).

A késő középkorban (12–14. század), a vos mintájára kezdett elterjedni egy másik udvarias tegező formula, a vuestra merced ’kegyelmetek’ (a latin MERCES, MERCĒDE(M) nőnemű főnév eredeti jelentése ’díj, fizetés’, majd innen később ’jutalom, kegyelem’), melyet mint a megszólított személyre utaló fogalmat, egyes szám harmadik személyű igével használtak: Señora, si vuestra merced quisiese, tiempo era ya de me ir, pues toda vuestra tierra está ya en paz et no avéis por qué me detener aquí ’Asszonyom, ha kegyelmetek úgy akarja, régen ideje már, hogy elmenjek, hiszen az egész földeteken béke van már, és nincs miért itt visszartartanotok engem’ (Libro del cavallero Cifar, 1300). E kifejezés az idők során többféle változatban egyszerűsödött (vuesa merced, usarced, vuested stb.), majd az egyik ilyen összevont alak további egyszerűsödéséből jött létre a modern nyelvi magázó formula, az usted (< vusted < vuested < vuestra merced) ’Ön/maga’ (rövidítve Ud. vagy Vd.), amely ebben az alakban 1572-ből már dokumentált.

Az usted többes száma, az ustedes (< vuestras mercedes ’kegyelmeitek’; rövidítve Uds. vagy Vds.) ennek megfelelően a többes számú magázás formája lett, többes szám harmadik személyű igével használva, amely viszont Latin-Amerikában felváltotta a vosotros ’ti’ névmást is, így gyakorlatilag a latin-amerikai spanyolban többes számban nem tesznek különbséget tegezés és magázás között, vagyis alaktani értelemben csak a magázás létezik. Az a mókás mindebben, hogy mint látjuk, történetileg a magázás is a tegezésből – annak udvarias formájából – alakult ki, majd többes számban a nyelvterület legnagyobb részén átvette az eredeti tegezés szerepét is. Ezek után nézzük meg, hogy alakul a mai kép Spanyolországban és Hispano-Amerikában.

Spanyolország: mint a magyarban

Spanyolországban a legegyszerűbb a helyzet, hiszen éppúgy, ahogyan a magyarban, mind egyes számban, mind többes számban megkülönböztetik a tegező és a magázó formulákat.

Egyes számban
, tegezésnél a névmás használatos egyes szám második személyű igével (cantas, comes, vives; felszólító módban canta – no cantes, come – no comas, vive – no vivas), magázásnál pedig az usted ’Ön’ megszólítást használják egyes szám harmadik személyű igével (canta, come, vive; felszólító módban cante – no cante, coma – no coma, viva – no viva).

A többes számú tegezésnél a vosotros (férfiak vagy vegyes társaság), vosotras (kizárólag nők) megszólítás használatos a többes szám második személyű igealakkal, melynek végződése – a -d végű állító felszólító alak kivételével (amelyet a beszélt nyelvben gyakran [r]-rel ejtenek) – minden módban és időben -is (cantáis, coméis, vivís; felszólító módban cantad – no cantéis, comed – no comáis, vivid – no viváis). (A vosotros, -as tárgy- és részes esete os, amely szintén a régi vos – hangsúlytalan helyzetben végbement – rövidülése.) Magázásnál az ustedes ’Önök’ névmást használják a többes szám harmadik személyű igealakkal (cantan, comen, viven; felszólító módban canten – no canten, coman – no coman, vivan – no vivan). (Andalúziában, bár visszaszorulóban van, előfordul, hogy többes számban tegezésnél is az ustedes névmást használják, de a tegező – 2. személyű – igealakkal: ustedes cantáis ’ti énekeltek’.)

Természetesen nemcsak az igealaknak kell egyeznie a nyelvtani számmal és személlyel, hanem a személyes névmások eseteinek is, tehát a magázó usted és ustedes formákkal tárgy- és részes esetben a harmadik személyű névmások használatosak. Spanyolországban hímnemben nincs különbség a tárgy- és a részes eset között, vagyis mindkettővel a le, les (eredetileg részes esetű) névmást használják: Sinceramente le digo a usted que le/la respeto mucho ’Őszintén megmondom Önnek, hogy nagyon tisztelem’. A spanyolországi rendszer áttekintése az alábbi ábrán látható.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Szintén fontos tudnunk – s ez nemcsak Spanyolországra, hanem az egész nyelvterületre érvényes – hogy a megszólító (akár tegező, akár magázó) névmásokat még tiszteletből sem írjuk nagy kezdőbetűvel – ahogy a magyarban eléggé elterjedt szokás, a bizalmas levelezésben is –, hacsak nem mondatot kezdünk velük. Máskülönben egyetlen esetben nagybetűsek a megszólítások: ha valamilyen istenséghez vagy királyhoz szólunk.

Latin-Amerika: kétféle tegezés, de többes számban csak „magázás”

Hispano-Amerikában a panoráma már kicsit összetettebb. Itt ugyanis csak egyes számban különböztetnek meg tegező és magázó alakokat; többes számban alaktanilag csak a „magázás” létezik (a vosotros, vosotras, os névmást egyáltalán nem használják), de természetesen a bizalmas nyelvben is ez használatos. Ami azonban a képet kissé bonyolítja, hogy viszont kétféle tegezés létezik: a megszólítással történő (tuteo), és a vos névmással történő (voseo). A kettő használata területfüggő, bár vannak olyan helyek, ahol mindkettő egymás mellett él (csak például az egyik bizalmasabbnak, a másik hivatalosabbnak számít).

A val egyszerű a dolgunk, hiszen ugyanazt az igealakot használják, mint Spanyolországban, vagyis a nyelvtanilag egyes szám második személyűt (cantas, comes, vives, felszólító módban canta, come, vive / no cantes, no comas, no vivas). A vos megszólításhoz azonban külön igealak tartozik, amely nyelvtanilag eredetileg többes szám második személyű alak volt (hiszen mint említettem a történeti áttekintésben, a vos a latinban és az óspanyolban a ’ti’ megszólításnak felelt meg, amelyet az udvarias tegezésnél ’te’ jelentésben is használtak, de többes számú igealakkal), s ennek változatai élnek a mai nyelvben: vos cantáis > cantás~cantái(s); coméis > comés~coméi(s)~comís, illetve vivís. A művelt normában azonban csak a cantás (cantáis), comés (coméis), vivís alakok elfogadottak, a többi tájszólási formának számít. Hasonlóképpen a kijelentő mód jelen idejű alakjaihoz, a felszólító módú állító alakok is az eredetileg többes szám második személyűek módosulatai, a szóvégi -d lekopásával: (vos) cantá (< cantad), comé (< comed), viví (< vivid). Az összes többi igeidőben, valamint a tiltó felszólító módban is, a vos megszólítással használt alakok a művelt normában megegyeznek a val használatosakkal (no cantes, no comas, no vivas). A vos tárgy- és részeshatározó esete te, ahogy a nál; elöljárós esete vos, tehát megegyezik az alanyesettel, mint a spanyolországi vosotrosnál (pl. a vos te quiero ’téged szeretlek’, te (lo) digo a vos ’neked mondom’).

Sötétkék szín jelöli azokat az országokat, ahol a
voseo a beszélt és az írott nyelvben is általános.
A középkékkel jelölt területeken a voseo csak a
beszélt nyelvben általános, míg a halványkékkel
jelzett országokban csak regionális, vagy együtt
él a névmás használatával. A szürke színnel
jelölt területeken csak a névmás használatos.
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
De mi a helyzet a rendhagyó igékkel, hogy képezzük ezeknek a vos megszólításhoz tartozó alakjait? Nem kell pánikba esni, hiszen ennél egyszerűbb dolog nincs! Kijelentő mód jelen időben csupán elhagyjuk a spanyolországi vosotros névmáshoz tartozó többes szám második személyű alak -is végződéséből az i-t: (vosotros) estáis → (vos) estás, vais → vas, sois → sos, podéis → podés, tenéis → tenés stb., a III. ragozású (-ir végű), a vosotroshoz tartozó alakban szabályos képzésű igéknél pedig a voseo alakja teljesen azonos a vosotros névmással használt alakkal: (vosotros) decís, dormís → (vos) decís, dormís. A felszólító módú állító forma képzése pedig még ennél is egyszerűbb: levágjuk a többes szám második személy -d-jét, a magánhangzó pedig ékezetet kap (hiszen a hangsúly helye nem változik): decid (vosotros) → decí (vos), dormid → dormí. Egyetlen egy felszólító alak kivétel ez alól: az ir ige vos névmással használt felszólító alakja andá, melyet a hasonló jelentésű andar igétől kölcsönöz (< andad), mivel az id a -d elhagyásával túl rövid lenne. (Egyébként a vosotroshoz tartozó igealakban nem létezik rendhagyó képzésű ige.) A tiltó felszólító alak viszont minden esetben megegyezik a val használttal, legalábbis a művelt normában, hiszen ezt a kötőmódból kölcsönzik (no estés, no vayas, no seas, no tengas, no digas, no duermas stb.).

A voseo mind a beszélt, mind az írott nyelvben szinte kizárólagos Argentínában, Paraguayban és Uruguayban, a beszélt nyelvben viszont sokkal több országban elterjedt (Costa Rica, Nicaragua, Honduras stb.), ha nem is többségi használatú. A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező három hispán országban, Mexikóban (104 millió), Kolumbiában (45 millió) és Spanyolországban (42 millió) viszont a tuteo az általános (szintén ezt a tegezési módot használja az Egyesült Államok – főleg Kubából és Mexikóból származó – 37 milliós spanyol ajkú „kisebbsége” is). (Lásd a fenti térképet.)

A magázás, hasonlóképpen, ahogy Spanyolországban, Latin-Amerikában is az usted megszólítással történik, az egyes szám harmadik személyű igealakkal (usted canta, come, vive; cante, coma, viva / no cante, no coma, no viva). A többes számban viszont, mint említettem, nyelvtanilag csak „magázó” forma létezik: vagyis az ustedes névmás a többes szám harmadik személyű igealakkal éppúgy jelenti azt, hogy ’Önök/maguk’, mint azt, hogy ’ti’ (ustedes cantan, comen, viven; canten, coman, vivan / no canten, no vivan, no coman). Az egyetlen dolog, amely némiképp megkülönböztetheti többes számban a tegezést és a magázást, az a tárgyesetű névmás használata. Ha ugyanis az ustedes jelentése ’Önök’, akkor Latin-Amerikában tárgyesetben is, nemtől függetlenül, általában a les névmást használják (ez az ún. leísmo de cortesía): les quiero ’szeretem Önöket’ vs. los/las quiero ’szeretlek titeket’. (Ez persze éppúgy igaz az egyes számú magázó usted esetében is, ahogy Spanyolországban.) Az alábbi táblázat a latin-amerikai helyzetet szemlélteti.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

A fentiek természetesen az általánosan elterjedt művelt normára vonatkoznak, az egyes nyelvjárásokban és tájszólásokban mindenféle kevert alakok is előfordulhatnak (pl. a megszólítás használata a voshoz tartozó igealakkal, vagy fordítva; vagy pl. bizonyos helyeken a bizalmas nyelvben egyes számban is az usted megszólítást használják; ugyanígy a tárgyesetben előfordul a magázó formulánál is a lo(s) és a la(s) névmások használata; stb.). Mindezen nyelvjárási jellegzetességek részletes ismertetése meghaladná e téma kereteit, és nem is a spanyolosok összezavarása a célom – nyilván más kérdés, hogy ha valaki arra vállalkozik, hogy egy adott latin-amerikai országban kíván hosszú távon tartózkodni, akkor úgyis rá lesz kényszerülve az ottani nyelvjárás jellegzetességeinek elsajátítására, ami anyanyelvi környezetben sokkal egyszerűbb lesz.

Összefoglalás

A latinban és az óspanyolban nem létezett magázás, az a tegezés egyik udvarias formájából alakult ki a 14–16. századra. Spanyolországban hasonlóan épül fel a rendszer, mint a magyarban: egyes és többes számban is megkülönböztetnek tegező és magázó formulákat (tú és usted, illetve vosotros és ustedes), a magázó formákban a magyarhoz hasonlóan nyelvtanilag harmadik személyű igelakkal (usted canta, ustedes cantan).

Latin-Amerikában egyes számban, nyelvjárástól függően kétféle tegezés létezik, az egyik megegyezik a spanyolországival (tú cantas), a másiknál a régi nyelvi vos megszólítás „királyi többesként” való használata él tovább ’te’ jelentésben a spanyolországi vosotrosszal használt igealak módosult formájával (vosotros cantáis → vos cantás). A val való tegezés spanyol elnevezése hivatalosan tuteo, a vos megszólítás használatáé pedig voseo (mindazonáltal a beszélt nyelvben e fogalmakat nem használják, helyettük az hablar de tú/vos, azaz ’val/vosszal beszélni’ kifejezés használatos), mely utóbbi a sztenderd nyelvben Argentínában, Paraguayban és Uruguayban használatos. Többes számban a latin-amerikai spanyolban nyelvtanilag csak magázás létezik az ustedes névmással, többes szám harmadik személyű igealakkal, amely ott felvette a bizalmas ’ti’ jelentést is. Az udvarias beszédben az ustedes megszólítással tárgyesetben is a les névmás használatos, ez utalhat ott a „valódi” magázásra. Az alábbi ábrán a spanyolországi és a latin-amerikai rendszer összesítő táblázata látható.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Érdekesség

Köztudott, hogy mind Spanyolországban, mind Latin-Amerikában meglehetősen elterjedt a tegezés, és nem csupán a fiatal generáció, vagyis a 30 év alattiak között. Spanyolországban a taxisofőr és a bolti eladó is szinte sértve érzi magát, ha nem tegezi le őt az ügyfél (Magyarországon ennek éppen az ellenkezőjére számíthatunk) – de természetesen az idős vagy magas pozícióban lévő embereket ott is magázni illik, a kellő tiszteletet megadva. Azonban ha egy spanyol valakiben már minimálisan is megbízik, egyből áttér a megszólításra és a tegezésre.

Vajon mi ennek az oka? Talán nem is sejtjük, de az emberek hiúságával van mindez összefüggésben. A spanyol világban ugyanis a magázás nemcsak a tisztelet jele, hanem egyúttal bizalmatlanságot, valamint azt is sugallja, hogy az illetőt idősnek nézzük. A spanyolok viszont nem szeretik, ha öregemberekként kezelik őket, ezért elvárják, hogy tegeződjünk velük! (Ezt magam is megtapasztalhattam nemrég egy édesapám korabeli spanyol üzletemberrel való levelezésem során, aki körülbelül a harmadik levélnél már tegezésre váltott, és a levél végén már az Un abrazo [’Ölelés’] kifejezéssel köszönt el – anélkül, hogy valaha is találkoztunk volna személyesen.) Azt hiszem, a spanyolok életkedvéről, pozitív hozzáállásáról és vendégszeretetéről sokszor mi is példát vehetnénk!


Nos, bízom benne, hogy ezennel minden érdeklődőnek kielégítő áttekintő képet sikerült nyújtanom a témával kapcsolatban, s a további kérdéseket, észrevételeket, kiegészítéseket, ahogy eddig is, a hozzászólásokban várom.

2012. február 11., szombat

Miért nem kezdődhet s+mássalhangzóval spanyol szó?

Csak illusztráció, ilyen tábla nincs!
A spanyolul tanulóknak bizonyára feltűnt, hogy ez a nyelv elutasítja az s+mássalhangzós szókezdeteket. Ilyen szavak ugyanis egyáltalán nem léteznek a spanyolban: az eredetileg, vagyis a latinban – látszólag – ilyen hangcsoporttal kezdődő szavak elején a spanyolban egy e- magánhangzót találunk (pl. lat. SPERANTĬA > esperanza ’remény’). Ez az [e] mindig hangsúlytalan, és a kiejtésben még az idegen szavakban is megjelenik, ha azok s+mássalhangzóval kezdődnének: pl. stop [esztop] vagy smog [eszmog]. Bár a nyest.hu-n – szerzői múltamban – írtam már egy cikket ezzel a jelenséggel kapcsolatban, ott azonban nem az volt a célom, hogy az okait ismertessem. De most megnézzük, valójában mi is áll mögötte!

Mindenekelőtt azzal kell kezdenem, hogy nem kizárólagosan a spanyolra jellemző nyelvtörténeti jelenséggel van dolgunk az újlatin nyelvek között: a magánhangzó-betoldás az Olaszországtól nyugatra beszélt valamennyi újlatin nyelvben – az ófranciában, az okcitánban, a katalánban, a portugálban és a legkonzervatívabbnak tartott szárdban is – megtörtént. A franciában mára az [sz] el is tűnt ebben a helyzetben, így nyomát már csak a magánhangzó őrzi (pl. lat. STELLA ’csillag’ > ófr. esteile > fr. étoile; lat. SCHŎLA ’iskola’ > ófr. escole > fr. école stb.); mindazonáltal az újabb latin átvételekben ismét megjelenhet a szó elején s+mássalhangzó (pl. spécial ’speciális’), vagyis ez a változás az adott korban lezárult, és fonotaktikailag nem állandósult a modern franciában.

Mint a nyest.hu-n is említettem, az egyik elterjedt városi legenda a jelenség okával kapcsolatban, hogy az őslakosok, akik a római hódítóktól természetes nyelvcsere útján átvették a latint, képtelenek voltak kiejteni a szó eleji [szp], [szt] stb. csoportokat. Ezt nagyon könnyű megcáfolni, hiszen ha így lett volna, akkor minden bizonnyal egyéb mássalhangzócsoportokat sem tudtak volna kiejteni, márpedig ilyenek simán megjelenthetnek a szó elején ezekben a nyelvekben (pl. blanco ’fehér’, grande ’nagy’, flor ’virág’, frío ’hideg’ stb. – főleg a két utóbbi példa jelentős abból a szempontból, hogy az [f] épp olyan réshang, mint az [sz], mégsem jelent problémát a kiejtése); másrészt, a beszélőknek ma sem okoz gondot az olyan mássalhangzó-torlódások kiejtése a szavakban, mint amilyenek például a perspectiva ’távlat’, solsticio ’napforduló’, transporte ’közlekedés’ szavakban találhatóak (a mássalhangzó előtti, illetve a szóvégi [sz] gyengülése vagy kiesése a délspanyol nyelvjárásokban megint más folyamat, így azzal itt nem foglalkozom). Továbbá elég nagy területen terjedt el ez a jelenség ahhoz, hogy az egyébként sokféle, egymással nem is rokon nyelveket beszélő őslakosokat okoljuk érte – persze nyilván az őslakosság eredeti nyelvei is befolyásolhatják a változások irányát.

Az előzőekből már talán látszik, hogy az okokat bizony magában a latinban kell keresnünk! Na de ha a latinban éppen nem volt ilyen, akkor ezt honnan tudni? Nos, nem véletlen, hogy a bevezetőben a „látszólag” szót használtam. A latinban ugyanis az s, szó belsejében, ha mássalhangzó követte, az előző szótag végéhez, és nem a következő elejéhez tartozott – eltérően a mássalhangzó+l/r csoportoktól, amelyek mindig szótagkezdőnek számítottak. Így pl. a DETESTĀRI* ’elátkoz’ ige szótagolása inkább DE-TES--RI és nem DE-TE-STĀ-RI volt. Ebből következően a beszélők számára furcsának bizonyulhattak azok a szavak, amelyek [sz]+mássalhangzóval kezdődtek – hiszen „hogy kezdődhetne egy szó olyan mássalhangzóval, amely egy szótag végén van, ha nem is létezik az a szótag”. Innentől kezdve a beszédben úgy próbálták feloldani ezt az ellentmondást, hogy „pótolták” ezt a nem létező szótagot, mégpedig egy rövid [i] magánhangzó betoldásával, valahogy így: STĀRE ’állni’ → S--RE > ĬS--RE (vö. szárd istare, sp. estar). E beszélt nyelvi jelenségre néhány „eltévesztett” latin felirat hívja fel a figyelmet, például a Rómában talált, 105-ből származó ISMARA(G)DVS ’smaragd’, amely a görög szmaragdosz átvétele (vagyis feltehetően legelőször a latintól idegen [sz]+mássalhangzó csoporttal kezdődő jövevényszavak elején jelenhetett meg ez a „segédmagánhangzó”).

Spanyolország” feliratú EU-s országhatárjelző tábla a portugál–spanyol határon (Forrás)

Jó, de ha ez tényleg így volt a beszélt latinban, akkor miért nincs így az olaszban? – kérdezhetnénk teljesen jogosan. Nos, egyfelől máris pontosítanunk kell a kérdésben lévő állítást: ma már nincs így (de valamikor így volt). Másrészt ilyenkor jön a képbe az, hogy egy nyelv hangtani változásainál a szavakat nem önmagukban kell vizsgálnunk, hanem a környezetükkel együtt (a nyelvészek szerint a „szó” egyébként sem tudományosan meghatározható fogalom, hiszen például egy írásbeliséggel nem rendelkező nyelvben mi alapján lenne eldönthető, hogy mi számít egy szónak?). Viszont aki ismeri valamennyire az olasz nyelvet, tudja, hogy a szavak – néhány elöljárótól (con, in, per) eltekintve – csak magánhangzóra végződhetnek, amiből az is következik, hogy s+mássalhangzó kezdetű szó előtt a mondatban eleve csak magánhangzó állhat, amely a beszédben pótolja azt a bizonyos hiányzó szótagot! Ezért is van az, hogy az ilyen szavak előtt a hímnemű határozott névelő, az il (< lat. ĬLLU) is lo alakot vesz fel: pl. lo spagnolo (nem pedig *il spagnolo) ’a spanyol nyelv’. (A régi, illetve ritkábban még a mai írott nyelvben is megjelenik az ún. i prostètica vagy i eufònica az olyan kifejezésekben, mint például in Ispagna ’Spanyolországban’, illetve per iscritto ’írásban’, a jelenség azonban a mai olaszban, egyes régiók kivételével, erősen visszaszorulóban van.) Az olasszal szemben viszont a spanyolban végződhetnek – korlátozott számú – mássalhangzóra is a szavak, továbbá a lo (< lat. ĬLLUD) nem az el (< lat. ĬLLE) alakváltozata, ahogy az olaszban, hanem nyelvtani megkülönböztető szerepe is van, hiszen ez a semlegesnemű határozott névelő. Vagyis, míg a spanyol és a többi nyugati újlatin nyelv szó eleji magánhangzó-betoldással oldotta meg ezt a helyzetet, az olasz mondatfonetikailag rendezte.

A folyamatban lévő nyelvi változásoknak gyakori következménye ugyanakkor, hogy a beszélők elbizonytalanodnak, hogy vajon hogyan kell valamit „helyesen” mondani vagy leírni, és úgymond „túljavítják” a szavakat (vagyis megpróbálnak olyan alakokat – mások mintájára – „kijavítani”, amelyek nem is hibásak, s éppen a „javítás” által lesznek azok). Ezt hiperkorrekciónak nevezik. A latinban természetesen olyan szavak is voltak, amelyek eredetileg is magánhangzó+s+mássalhangzó csoporttal kezdődtek: pl. az HISPANĬA [iszpánja] – amelyből az España név származik – vagy az HISTORĬA [isztórja] ’történet’. Amikor viszont a beszélt nyelvben megjelent az s+mássalhangzóval kezdődő szavak elején a magánhangzó-betoldás, egy idő után nyilván elbizonytalanította a beszélőket, hogy az a magánhangzó ott volt-e eredetileg is, vagy sem, és azokat a szavakat is „kijavították”, amelyek eredetileg tényleg magánhangzóval kezdődtek. Így lett az olaszban az HISTORĬA-ból storia, az HISPĀNĬA-ból Spagna, vagy például az EXPLICĀRE ’magyaráz’ igéből (amely a beszélt nyelvben [eszplikáre]-ként hangozhatott) spiegare, illetve az INSTRUMENTU(M) [ĩsztrumentu] ’szerszám’ főnévből strumento – de még számtalan példát sorolhatnék. Mindezen hiperkorrekciók is azt igazolják, hogy a magánhangzó-betoldás az [sz]+mássalhangzó kezdetű szavakban még Itáliában, a latin nyelv szülőföldjén is nagyon elterjedt lehetett a maga idejében.


„Oit points from Espain go to Romania”

Már csak arra kellene választ adni, hogy az egyébként is furcsán viselkedő románban miért nincs így. Nyilván azért, mert azokban a vulgáris latin nyelvjárásokban, amelyekből a román kialakult, ez nem volt annyira elterjedt; de ez még nem válasz a kérdésre. A legvalószínűbb magyarázatnak a balkáni és a szláv nyelvek hatását tartanám, amelyekben egyáltalán nem jelent akadályt a mássalhangzó-torlódások kiejtése – de ez már legyen a szakemberek dolga.

__________
* A latinban nem annyira járatosak kedvéért megjegyzendő, hogy itt nem sajtóhibáról van szó: a detestor, -āri ún. álszenvedő ige volt a latinban, a szenvedő főnévi igenév végződése pedig a klasszikus korszakban nem -āre, hanem -āri volt.

2012. február 4., szombat

Farsi baladi? – A perzsa nyelvről

Habár az utóbbi időben egyre felkapottabb a keleti könnyűzenei előadók nővekvő népszerűségének köszönhetően, valahogy mégis keveset tudnak róla az emberek. Pedig biztos vagyok benne, hogy perzsát már mindenki hallott, legfeljebb nem tudta hova tenni – elég, ha a Magyarországon is népszerű Arashra vagy Cameron Cartióra (becsületes nevén Kamran Sabahi) gondolunk. Éppen ezért ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről ezzel a nyelvvel, a teljesség igénye nélkül.


Legelőször is tisztázandó, hogy a különböző „városi pletykákkal” ellentétben a perzsa nem rokona az arabnak, sem a töröknek (amelyek egymásnak sem rokonai), hanem az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni csoportjához (azon belül is az iráni nyelvekhez) tartozik – tehát ha a ma élő ismertebb nyelvek közül valamelyikhez hasonlítani akarjuk, akkor nem is kell túl messzire mennünk, hiszen leginkább a roma nyelvvel áll közelebbi rokonságban; ennél is közelebb természetesen a többi iráni nyelvhez áll (a legjelentősebbek a pastu, mely Afganisztán egyik hivatalos nyelve, illetve a – sajnálatos konfliktusok miatt – sokat emlegetett kurd nyelv). Hangtanilag az indoiráni nyelvek, így a perzsa is – a szláv és a balti nyelvekhez, valamint az örményhez hasonlóan – a keleti típusú, ún. szatem nyelvek közé tartozik, vagyis az indoeurópai alapnyelvi *k hang [sz]-szé, a *kw pedig [cs]-vé lágyult (palatalizálódott).

A perzsa nyelv megnevezés azonban sem történetileg, sem a mai állapotában nem egyetlen és egységes nyelvet jelöl. A szanszkrittal még közeli rokonságban lévő óperzsa (i. e. 6. – 3. század), a középperzsa vagy pehlevi (i. e. 3. – i. sz. 8. század), valamint az újperzsa (a 8. századtól, mely szintén három, preklasszikus, klasszikus és modern korszakra oszlik) ugyanis nem ugyanazon nyelvváltozat folytatólagos állapotai, hanem inkább egymással közeli rokon nyelvek különböző történelmi korokban, az írásos emlékek alapján ugyanis nem mutatható ki folytonosság közöttük, mint például a latin és az újlatin nyelvek közötti átmeneteknél.

A ma beszélt újperzsa vagy modern perzsa szintén nem egységes. Három irodalmi változattal rendelkezik: az egyik az Iránban beszélt tulajdonképpeni perzsa (ha máshogy nem nevezik, akkor erre kell gondolni), másképpen nyugati perzsa vagy fárszi (ez a régi perzsa párszí(g), azaz ’perzsa’ névből származik arab visszavételen keresztül – a [p] > [f] változást az magyarázza, hogy az arabban nem létezik a [p] hang), az Afganisztánban beszélt dari, keleti perzsa vagy „afgán-perzsa”, illetve a Tádzsikisztánban beszélt, cirill ábécét használó tádzsik vagy „tádzsik-perzsa” (az első két változatot arab betűkkel írják). Mindhárom irodalmi változat hivatalos nyelv is az adott országban, mindösszesen megközelítőleg 80 millió anyanyelvi beszélővel rendelkezik.

Ami viszont a dolgot még inkább nehezíti, az az, hogy az előzőeken túl a perzsának nemcsak területi változatai vannak számos nyelvjárással, hanem a – klasszikus nyelvből és a nyelvjárásokból is építkező – irodalmi nyelv és a beszélt nyelv között is óriásiak az eltérések, kiejtésben és nyelvtanban egyaránt (mint például a finn és a norvég esetében). Az alábbiakban az Iránban beszélt újperzsa, a fárszi kerül ismertetésre, utalással a változatok közötti eltérésekre, ahol ez feltétlenül szükséges. Az egyszerűség kedvéért a latin betűs átírást fogom alkalmazni.

Az újperzsa hangok

A legelterjedtebb latin betűs perzsa ábécé a következő:*
a, â, b, c, d, e, f, g, h, i, j, k, l, m, n, o, p, q, r, s, š, t, u, v, x, y, z, ž.
A modern perzsa nyelv hat magánhangzóval rendelkezik: a, â, e, i, o, u, melyek közül az első kb. rövid magyar [á]-nak felel meg, a beszélt nyelvben sokszor [e]-s színezettel (angol nyelvű irodalomban általában [æ]-vel írják át), a második pedig kb. magyar [a] hang (IPA [ɔ]) – ennek a tádzsikban magyar [o] felel meg.

A preklasszikus újperzsában eredetileg öt hosszú (ā, ē, ī, ō, ū) és három rövid (ă, ĭ, ŭ) magánhangzó-fonéma létezett, majd a klasszikusban ez három pár magánhangzóra redukálódott (ā, ī, ū és ă, ĭ, ŭ – vagyis preklasszikus ē, ī > ī, és ō, ū > ū). Érdekességként említendő, hogy az óperzsa magánhangzórendszere is megegyezett a klasszikus újperzsáéval (vagyis csak ezt a három pár magánhangzót tartalmazta hosszúsági megkülönböztetéssel). A magánhangzórendszer azonban némiképp eltérően fejlődött a három újperzsa irodalmi változatban, amit az alábbi ábrán lévő táblázat szemléltet.

FForrás: El Mexicano / A világ nyelvei (Fodor István főszerk., Akadémiai Kiadó, 1999)

Bár a magánhangzók hosszúsági megkülönböztetését az irodalmi nyelv és a helyesírás máig őrzi (ennek megfelelően az a, e, o rövid, míg az â, i, u hosszú magánhangzóknak számítanak), a beszélt nyelvben ennek nincs jelentősége.

A mássalhangzórendszert a következő hangok alkotják, a latin átírás szerint: p, b, t, d, k, g, f, v, h, x, q, m, n, l, r, s, z, š, ž, c, j, y. A magyartól eltérő jelek ejtése:
  • x, q – erős („krágokós”) h hang, mint a madridi spanyolban a j (IPA /χ/), illetve ennek zöngés párja, amely a francia „raccsoló” r-hez hasonló, torokban ejtett g (IPA /ɣ/, ilyet szintén találunk a madridi spanyolban – az ng kapcsolatot kivéve –, valamint a görögben is); szó elején az utóbbi uvuláris zárhangként (IPA [q]: mélyen a torokban ejtett k~g) valósul meg;
  • s, z – magyar sz és z;
  • š, ž – magyar s és zs;
  • c, j – magyar cs és dzs;
  • y – magyar j.
Megjegyzések: A zöngétlen p, t, k, c hangokat szótagkezdő helyzetben hehezettel ejtik: [pʰ], [tʰ], [kʰ], [csʰ] (még inkább, mint az angolban); ezenkívül a k és g hangok a, e és i előtt enyhén palatalizálódnak. Az r hang szókezdő helyzetben általában pergetett(ebb)en ejtődik (ahogy például a spanyolban).

A szóhangsúly a perzsában általában az utolsó vagy az utolsó előtti szótagra esik, a rendszer azonban kissé bonyolultabb. Röviden összefoglalva, a ragtalan szavak, a szóösszetételek, valamint az igenevek véghangsúlyosak, a ragok és jelek – a többes szám jelét kivéve – viszont hangsúlytalanok, tehát a ragozott szavak nem véghangsúlyosak. A képzők ugyanakkor mindig hangsúlyosak, vagyis az ilyen szavak és igealakok hangsúlya a képzőre esik. Az igei körülírásoknak pedig az első tagja hangsúlyos.

Nyelvtan és szókincs

A perzsa – az arab betűs írástól eltekintve – viszonylag „egyszerű” nyelv, nyelvtana eléggé hasonlít az angoléhoz. Alaktani besorolását tekintve leginkább agglutináló, bár az igeragozás némileg megőrizte a flektáló tulajdonságát. Határozott névelővel – a latinhoz és az oroszhoz hasonlóan – nem rendelkezik az irodalmi nyelv, a határozatlan névelő pedig az ’egy’ számnévből fejlődött ki, sok más indoeurópai nyelvéhez hasonlóan. Nincsenek nyelvtani nemek és alapvetően főnévragozás sem – a főnevek nyelvtani viszonyait elő- és utóképzők fejezik ki. Különlegessége, hogy ha főnév után jelző vagy másik főnév, ill. személyes névmás áll (az utóbbi kettő a birtokviszony kifejezésénél), akkor a főnév egy birtokos determinánshoz hasonló képzőt kap (ez az ún. ezâfe), amely mássalhangzóra végződő szó esetén -e, magánhangzós végződés esetén pedig -ye: pl. âb ’víz’ és garm ’meleg’ → âb-e garm ’meleg víz’ (szó szerint kb. ’melege víznek’). E nyelvtani sajátosság bekerült a klasszikus perzsából a törökbe is. A többes számot ötféleképpen képezhetik, melyek közül három az arabból került át a jövevényszavakkal együtt. A legáltalánosabb a -hâ jel, amely eredetileg élettelen dolgok többes száma volt: xâne/xânehâ ’ház/házak’. Az élőlények többesének jele az -ân: deraxt/deraxtân ’fa/fák’. Az arabból származó három további többesjel az -in (az arabban hímnemű jövevényszavaknál), az -ât (az eredetileg nőnemű jövevényszavaknál), és az ún. tört vagy flektáló többes szám, amely a többes számú alakban átvett arab jövevényszavakra jellemző.

A perzsa igeragozás nagyon hasonlít az angoléhoz és valamennyire a spanyoléhoz is. Sajátossága, hogy a minden igének két töve van: egy jelen idejű, és egy múlt idejű (ez lenne az angolban az ún. „harmadik alak”), amelyekhez mindig ugyanazok a ragok járulnak. A főnévi igenevet a múlt idejű tőhöz (ami egyúttal az ún. „rövid” főnévi igenév is) az -an végződés hozzáadásával kapjuk, az igelakok pedig (előképző) + tő + rag felépítésűek. Az igeidők között vannak egyszerűek, valamint összetettek, amelyeket valamilyen segédigével képeznek (ilyen a jövő idő is), létezik ezenkívül cselekvő és szenvedő igeragozás (az utóbbit a budan létigével képzik). Három igemódot tartanak számon: kijelentő mód (10 igeidővel: jelen [vö. ang. I sing, sp. canto], múlt [vö. ang. I sang, sp. canté], folyamatos múlt [ang. I was singing, sp. cantaba], befejezett vagy közelmúlt [ang. I have sung, sp. he cantado], folyamatos közelmúlt [ang. I have been singing, sp. he estado cantando], régmúlt [ang. I had sung, sp. había cantado], folyamatos régmúlt [ang. I had been singing, sp. había estado cantando], jövő [ang. I will sing, sp. cantaré], progresszív jelen [ang. I am singing, sp. estoy cantando] és progresszív múlt [vö. sp. estuve/estaba cantando]), kötőmód (5 igeidő: jelen, múlt, folyamatos múlt, régmúlt és folyamatos régmúlt), valamint felszólító mód. (A kijelentő módban a folyamatos közelmúltat és a folyamatos régmúltat, illetve a kötőmódban a folyamatos igeidőket már nem használják.) Az igei előképzők: a mi- folyamatosságot fejez ki (ezzel képzik a jelen időt is), a be- pedig eredetileg befejezettséget jelölt, a mai nyelvben azonban a kötőmód alakjait képzik vele. Példaként először nézzük meg a kardan ’csinálni’ szabályos ige ragozását néhány igeidőben, melynek jelen idejű töve kon-, múlt idejű töve pedig kard-:
  • kijelentő mód, jelen idő: mikonam, mikoni, mikonad, mikonim, mikonid, mikonand;
    • múlt idő: kardam, kardi, kard, kardim, kardid, kardand;
    • folyamatos múlt: mikardam, mikardi, mikard, mikardim, mikardid, mikardand;
  • kötőmód, jelen idő: bekonam, bekoni, bekonad, bekonim, bekonid, bekonand;
    • múlt idő: karde bâšam, karde bâši, karde bâšad stb.;
  • felszólító mód, E/2. személy: bekon! (a többi alak a kötőmódéval azonos).
Mint látható, az igék jelen idejű alakjához mindig az -am, -i, -ad, -im, -id, -and ragok járulnak (a beszélt nyelvben az -id ejtése általában [in], az -and végén a -d pedig nem hangzik); a múlt időben annyi az eltérés ettől, hogy az egyes szám harmadik személyű alak nem kap ragot – vagyis megegyzik magával a tővel. A létige (budan) ragozása kijelentő mód jelen, illetve múlt időben:
  • jelen idő: hastam, hasti, hast / ast (’st) / e, hastim, hastid, hastand;
    • tagadás: nistam, nisti, nist, nistim, nistid, nistand;
  • múlt idő: budam, budi, bud, budim, budid, budand.
A beszélt nyelvben a létigének (és az igéknek általában) egyszerű alakjai is vannak, amelyek összevonódnak az előtte álló szóval, pl. esme to ci-e (=ci ast)? ’mi a neved?’, vagy pl. kojai (=koja hasti) ’hol vagy?’. Az egyes szám harmadik személyű alakjának két variánsa az ast és a hast: az elsőt kopulaként, a másodikat a létezés kifejezésére használják (a különbség hasonló ahhoz, mint ami a spanyol es és hay között van). A tagadás a na-, illetve a mi- képzőt megelőzően a ne- tagadóképzővel történik: pl. ne-mikonam ’nem csinálok’, na-kardi ’nem csináltál’. A perzsában az angolhoz hasonlóan nagyon jellemzőek az ún. összetett igék, amelyek egy segédigeként viselkedő ragozott igéből, és egy igenévből állnak (pl. goftogu kardan ’beszélgetni’, azaz ’beszélgetést csinálni’).

A személyes névmások a következők: man ’én’, to ’te’, u ’ő’, mâ ’mi’, šomâ ’ti’, anhâ ’ők’. Ezeknek hangsúlytalan, az igéhez tapadó alakjai is vannak (ún. enklitikus névmások), amelyek a tárgy- vagy részes esetet fejezik ki (ahogy az újlatin nyelvekben is): -em, -et, -eš, -emân, -etân, -ešan, például goftam-et ’mondtam neked’, didam-eš ’láttam őt’. A tárgyat ugyanakkor a -utóképzővel is ki lehet fejezni: pl. u-râ didam ’láttam őt’. Elöljárószók: andar ’-ban, -ben’ (irodalmi), az ’-ból, -ből; -tól, -től’, ’-val, -vel’, bar ’-on, -en, -ön, felett’, barâ-ye ’részére’, be ’-hoz, -hez, -höz, -ba, -be’, bi ’nélkül’, čon ’mint’ (irodalmi), dar ’-ban, -ben, -nál, -nél’, mesle ’mint’, ’-ig’, hamčon ’ahogy, mint’ (irodalmi).

A perzsa szórend általában SOV, azaz alany – tárgy (és a többi mondatrész) – állítmány, mondat végén az igével: pl. Mâ bâ ham be farsi goftogu mikonim ’Mi egymással perzsául beszélgetünk’. Ami a szókincset illeti, a perzsára igen erős hatást gyakorolt az arab, mivel sokáig ez volt az irodalom nyelve. A mai perzsa szókincs kb. 50%-át arab elemek alkotják, amelyek előfordulási gyakoriság szerint 20–25%-ot tesznek ki. Ugyanakkor (kisebb mértékben) a perzsa is hatott a szomszédos török és mongol nyelvekre, és az arabra is.

A perzsa sorszámnevek 0-tól 10-ig, kiejtéssel: sefr [szefr], yek [jek], do [do], se [sze], cahâr [csáhar], panj [pándzs], šeš [ses], haft [háft], hašt [hást], noh [noh], dah [dáh]. Példa perzsa szövegre (Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata első cikkelye), kiejtéssel:
Tamâme afrâde bašar âzâd be donyâ miâyand va az lehâze heysiyato hoquq bâ ham barâbarand. Hame dârâye aqlo vejdân mibâšand va bâyad nesbat be yekdigar bâ ruhe barâdari raftâr konand.
Befejezésül az alábbi videón a perzsák himnusza, az Ey, Irân (Ó, Irán) hallgatható meg irodalmi perzsa kiejtéssel, latin betűs szöveggel és angol fordítással. (A videón az itt alkalmazott átírástól eltérően a [cs] hangot ch, az IPA [χ] hangot pedig kh jelöli.)