2012. január 29., vasárnap

Milyen az az artista femenino?

Különböző díjátadókkal kapcsolatos – főként az Egyesült Államokból származó – spanyol nyelvű internetes oldalakon gyakran találkozhatunk azzal a kifejezéssel, hogy artista femenino, mint például Mejor artista femenino del año. Ez könnyen igazolható is egy egyszerű Google-kereséssel, s az eredmény meglepő: több mint 50 ezer találatra bukkanunk. Persze ez annyira nem sok, ha azt vesszük, hogy közel 400 millió spanyol anyanyelvű él a világon, viszont ahhoz képest jelentős szám, hogy ilyet „nem kellene” mondani – legalábbis nem abban a jelentésben, ahogy használják (ti. ’női előadóművész’). De mi is a baj ezzel a kifejezéssel?

A spanyolban léteznek az ún. nombres comunes en cuanto al género, amelyek alaktanilag olyan, általában emberi foglalkozásokat, mesterségeket jelentő főnevek, amelyek egyalakúak – hím- és nőnemben nem különböznek –, így nyelvtani nemüket csak a névelő vagy a mellettük álló melléknév (jelző) jelöli. Tipikusan ilyenek az -ista és az -nte végűek (bár az utóbbiak némelyikének terjedőben van a köznyelvben egy -nta végű, nőnemű megfelelője): el artista ’a művész’ / la artista ’a művésznő’, el cantante ’az énekes’ / la cantante ’az énekesnő’, illetve el presidente ’az elnök’ / la presidente~presidenta ’az elnöknő’ stb.

Dana International... egy igazi artista femenino?
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)
A fentiekből következően, ha egy ilyen főnév nőnemű személyt jelöl, akkor értelemszerűen nyelvtanilag is nőnemű (hiszen az, hogy e főnevek alakja nem változik a nyelvtani nemek szerint, nem azt jelenti, hogy nincs nyelvtani nemük), tehát névelője, illetve jelzője is nőnemben kell, hogy egyezzen vele. Ez természetesen abban a redundáns esetben is igaz, ha a melléknév jelentése éppen a személy nemére utal (mivel alaktani szempontból a két dolog teljesen független egymástól): vagyis ilyen értelemben az artista femenina kifejezés lenne a helyes. A redundancia feloldására egyébként sokkal egyszerűbb lenne az ilyen esetekben az El artista (cantante stb.) del año, illetve La artista (cantante stb.) del año kifejezéseket használni ’Az év női/férfi előadóművésze (énekese)’ jelentésben – persze ezekkel valószínűleg az lenne a baj, hogy nem hangzanak eléggé „hivatalosan”.

Visszatérve az első bekezdésben leírtakra, feltehetjük a kérdést, hogy végül is helyes-e mégis (illetve mikor az) az artista femenino kifejezés. Igen, nyelvtanilag semmi probléma nincs vele. Csak éppen ebben a formában azt jelenti egész pontosan, hogy ’nőies [férfi] művész’! Honnan jöhet a fogalomzavar? A legvalószínűbb magyarázat, hogy az angol nyelv hatásáról lehet szó, mégpedig a female artist és male artist kifejezésekről, az angolban ugyanis csak így lehet a természetes nemeket megkülönböztetni (lévén, hogy e germán nyelvben a személyes névmás kivételével ismeretlen a nyelvtani nem); az Egyesült Államokban élő kétnyelvű latin beszélők pedig így az artista szót e kifejezésekben valószínűleg hímnemű gyűjtőfogalomként értelmezik.

2012. január 28., szombat

Furcsaságok az újlatin nyelvek történetéből
„Miért tárgyesetű alakokból származnak az újlatin főnevek?”

Tűnődtem rajta egy kicsit, hogy milyen címet adjak a mai témának, de végül is ez többé-kevésbé lefedi mindazt, amiről szó lesz. A fő kérdés, hogy miért „tűnt el” – pontosabban fogalmazva, egyszerűsödött le – a latin névszóragozás. Ezen belül két dolog szokta foglalkoztatni az érdeklődőket: az egyik, hogy miért (és hogyan) tűnt el a semlegesnem (már amelyik nyelvben eltűnt), a másik pedig – amelyről szó is volt egy korábbi téma hozzászólásaiban –, hogy „miért a latin tárgyesetű alakokból származnak az újlatin nyelvekben a főnevek” (legalábbis a többségük), és egyáltalán „honnan lehet azt tudni, hogy abból származnak” (és nem az alanyesetből).

Mindenekelőtt ne felejtsük el azt a tényt, hogy egyrészt a nyelvek lassan, de folyamatosan változnak, másrészt pedig azt se, hogy amit ma iskolai latinként ismerünk, az sohasem volt azonos a beszélt nyelvvel, az egy irodalmi – elsősorban aranykori – alkotások alapján lepárolt stí­lus­eszmények szerinti művelt, irodalmi nyelv. A valóságban tehát, a „felszín alatt”, a szá­za­dok­ során az irodalmi nyelvvel párhuzamosan alakult, fejlődött, regionális változatokra bomlott és egyre differenciálódott a beszélt latin, csak ennek sokkal kevesebb a nyoma, mint az irodalminak, és az érdeklődés is sokáig sokkal kisebb volt iránta a kutatók között. Ez utóbbiak, a regionális változatok, azaz a későbbi újlatin nyelvek első írásos nyomai – vagyis azoké a latin nyelvváltozatoké, amelyeket a nép valójában használt – a 9. századból szár­maz­nak (ma ezeket ófrancia és óspanyol nyelvűnek soroljuk be), azaz ekkor már lehet azt mon­dani, hogy biztosan léteztek az önálló (új)latin nyelvek, csak még nem használták őket irodalmi nyelvként, abban a pozícióban ugyanis az irodalmi latin volt változatlanul (ami ala­kult persze az idők során maga is, középkori állapotában messze nem azonos ókori ön­ma­gá­val – sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemzetközi közvetítőnyelvként és egyházi nyelvként beszélték is, nem csak írásban használták).

A kortársak valószínűleg úgy tekintettek erre a különbségre, hogy van a beszélt, köznapi nyelv, meg van az írásban használt, „ékesebb” és archaikusabb nyelv – e kettőt azonban valószínűleg nem érezték külön nyelvnek, hanem természetesnek vették, hogy az írásnak, az egyháznak és a nemzetközi diplomáciai életnek megvan a maga (ősibb) nyelvezete, ami nem azonos a hétköznapok dia­lek­tu­sá­val. Az első új­latin nyelv­emlékekből viszont már következtethetünk az azokat megelőző századokban beszélt dialektusokban lezajlott átalaku­lá­sokra, s ezen átalakulások nyomai – ha az aranykori latint tekintjük tájékozódási alapnak – már az első században tet­ten érhetőek.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy mi volt az oka a névszóragozás leegyszerűsödésének, és a mai nyelvek, nyelvjárások többségében csupán két nyelvtani nemre, illetve egyes és többes számra való korlátozódásának. Az okok részben hangtaniak, részben mondattaniak. Az egyik az, hogy a klasszikus latinban sokszor csak minimális kiejtésbeli eltérések különböztettek meg egymástól eseteket (pl. a szóvégi magánhangzó hosszúsága vagy orrhangú ejtése), amelyek a beszélt nyelvből hamar eltűntek (pl. lekopott a szóvégi mássalhangzó, vagy lerövidült a magánhangzó). A másik pedig az, hogy az esetek – leginkább a tárgy- (accusativus) és a határozói eset (ablativus) – az elöljárószók vonzatai voltak, amelyek már önmagukban is kifejezték azt az információt, amit az eset is, ezért nem volt annak akadálya, hogy az esetrag lekopjon vagy eltűnjön az az egyébként is gyenge megkülönböztető jegy, amely más esetektől megkülönböztette. Egy harmadik dolog viszont, hogy az esetragozás rendszere eleve következetlenül épült fel: gyakran ugyanaz a végződés többféle esetet is jelölhetett (például a semlegesnemű melléknév többes száma megegyezett a nőnemű egyes számával, vagy például az egyes számú alanyeset megegyezett a többes számú alany- és tárgyesettel is).

A latinban különböző ragozási osztályokba tartoztak a főnevek és a melléknevek (hasonlóképpen ahhoz, ahogy az újlatin nyelvekben az igék), de ezekbe most nem mennék bele részletesen, nézzünk inkább meg példaként egy-egy jellegzetes főnevet mindhárom nemből. A hímnemű példa legyen a DOMINUS ’úr’ (II. ragozási osztály, o-tövű), a nőnemű legyen a TERRA ’föld’ (I. ragozási osztály, a-tövű) és a semlegesnemű pedig a BELLUM ’háború’ (II. ragozási osztály, o-tövű). Vegyük őket sorjában.
  • A DOMINUS-ban az utolsó szótag hangsúlytalan rövid [u]-t tartalmazott, amely a beszédben a birodalom utolsó századaira már nem volt megkülönböztethető az [o]-tól – ugyanígy a hangsúlytalan rövid [i] sem az [e]-től, lásd később –, vagyis kb. [dóminosz]-nak ejthették. Igen ám, csakhogy a DOMINOS alak viszont a többes számú tárgyesete volt a szónak, ezért a beszélők összekeverhették a kettőt; ugyanakkor az egyes számú tárgyeset DOMINUM volt, viszont mivel a szóvégi [m] már nem hangzott a klasszikus korban (csupán enyhén nazalizálhatta az előző magánhangzót a művelt rétegek beszédjében), így ezt kb. [dómino]-nak ejthették. Viszont a DOMINO alak leírva az egyes számú részes és helyhatározó eset volt. Az egyes számú birtokos eset, a DOMINI pedig a többes számú alanyesettel egyezett meg. Maradt a többes számú birtokos eset (DOMINORUM), illetve a többes számú részes és helyhatározó eset (mindkettő DOMINIS). Ezek viszont hamar kiszorultak a használatból (a birtokos eset tűnhetett el a legkorábban, ugyanis ezt a DE elöljáróval helyettesítették, ami máig is így van az újlatin nyelvekben).
  • Nézzük a TERRA főnevet. Ennek egyes számú tárgyesete TERRAM volt, mely a kiejtésben egybeesett az alanyesettel [terra], helyhatározó esetét pedig csak a szóvégi [a] hosszúsága különböztette meg eredetileg az alanyesettől, a magánhangzók hosszúsági megkülönböztető szerepe azonban (a hangsúly miatt) eltűnt. Az egyes számú birtokos és részes eset, a TERRAE [terre] viszont a többes számú alanyesettel egyezett meg, míg a többes számú részes és helyhatározó esete TERRIS [terresz] volt, a többes birtokos esetet (TERRARUM) pedig nem használták. Az egyetlen jól megkülönböztethető alakja így a szónak a többes számú tárgyeset, a TERRAS volt, amely semmilyen más esettel nem volt összetéveszthető.
  • Maradt a semlegesnemű BELLUM [bello], melynek tárgyesete egyes számban nem különbözött az alanyesettől, és a kiejtésben egybeesett a részes és helyhatározó esettel – BELLO – is. Ennek többes számú alany- és tárgyesete BELLA volt, amely viszont könnyen összetéveszthető volt egy nőnemű alakkal (vagy pl. a nőnemű BELLA ’szép’ melléknévvel).
E leegyszerűsített példákon kívül voltak olyan főnevek is, például a nagyon gyakori nőnemű RES ’dolog, ügy’ főnév, amelynek ugyanaz volt a többes számú alany- és tárgyesete is. (Az alábbi ábra az itt elmondottakat szemlélteti összefoglalva.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből látható tehát, hogy elég nagy kavar volt az esetragozásban, s ennek következményeként a beszélők idővel össze-vissza keverték az eseteket, azaz megpróbálták „szabályosítani”, és valamilyen átlátható rendszert csinálni az egészből. Éppen ezért egy idő után az történt, hogy a kiejtésben -[o]~[u] végződésű szavakat a hímnemű egyes számmal, az -[a] végződésűeket a nőnemű egyes számmal, az -e, -i, illetve -es ~ -is, -os, -as végződésűeket pedig többes számú alakokkal kezdték el azonosítani. Érdemes még itt megemlíteni, hogy az archaikus latinban a szóvégi -s is könnyen lekophatott; ez azonban a klasszikus korra megszilárdult, viszont a keleti latinságban (a mai olasz és román nyelvterület) végérvényesen eltűnt az ott kialakult újlatin nyelvekben. Épp ezért van az, hogy a románban és az olaszban az eredetileg a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesszám-végződésével képzik a többes számot, míg a nyugati újlatin nyelvekben az -s végződéssel azonosították azt, hiszen mint fentebb láthattuk, elég sok eset végződőtt -s-re a többes számú alakokban.

Az előző bekezdésben máris választ kaphattunk arra a kérdésre, hogy miért tűnhetett el a semlegesnem a legtöbb újlatin nyelvben: láthattuk, hogy ez egyes számban a beszélt latinban hímnemű főnévnek tűnhetett, többes számban pedig nőneműnek. De akkor mi lett ezekkel a szavakkal? Természetesen ez sem rejtély: a végződésük alapján vagy egyes számú hímnemű, vagy egyes számú nőnemű főnevekké (sokszor gyűjtőfogalmakká) váltak az újlatin nyelvekben, legalábbis azokat a kisebb nyelveket kivéve, amelyek máig őrzik ennek nyomait – például a nápolyi, az aszturleóni, de leginkább a román nyelvben azok a főnevek, amelyek egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; de a spanyol is megőrizte egyes számban a semlegesnemű alakokat a névmásoknál és a határozott névelőnél. A román nyelv azért is kivételes eset, mivel leegyszerűsödve, de megőrizte a latin személyes és mutató névmások esetragozását, az utóbbiak a főnevekhez kapcsolt, sokszor velük teljesen egybeolvadt „névelő” formájában élnek tovább, ezért úgy tűnhet, mintha maguknak a román főneveknek lenne esetragozásuk. A legtöbb újlatin nyelv viszont csak a személyes névmások esetragozását őrizte meg néhány megkülönböztetett alakkal.

A másik dolog, amire keressük a választ, hogy honnan lehet azt tudni, hogy az újlatin szavak többsége latin tárgyesetű alakokból származik; azaz, pontosabban feltéve a kérdést, hogy az újlatin névszók forrása a latinban eredetileg tárgyesetű alak volt valamikor, mielőtt teljesen „összeomlott” volna a névszóragozás. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk. Először is abból a tényből kell kiindulni, hogy a latin elöljárószóknak vagy tárgyeset vagy határozói eset (ablativus) volt a vonzatuk, a kései kiejtésben viszont ezek az esetvégződések – egyes számban legalábbis – megegyeztek. Egyebekben vegyük például először a DOM(I)NUS szót, amelynek folytatása a spanyolban dueño (’gazda’ jelentésben) vagy – megszólításként, keresztnév előtt – don. Tudvalévő, hogy a nyugati újlatin nyelvek (a mai francia kivételével), így a spanyol is, megőrizték a latin -S végződést (MAGIS ’inkább’ > más, SEX ’hat’ > seis, TRES ’három’ > tres, VIVIS ’élsz’ > vives stb.), vagyis a dueño/don semmiképpen sem származhat az -s végződésű alanyesetből. Marad tehát a tárgyesetű DOM(I)NU(M), vagy a részes, ill. helyhatározó esetű DOM(I)NO, amelyek a beszélt nyelvben nagyon hasonlóan hangozhattak. De a többes számú alak dueños, amelyre egyedül a latin tárgyesetű többes számú DOM(I)NOS hasonlít, vagyis feltételezhető, hogy az egyes számú alak is valamikor tárgyesetű volt.

Ez azonban még nem eléggé meggyőző érv, hiszen ott van például az olasz, amely elvesztette a szóvégi -s hangot (MAGIS > mai, SEX > sei, TRES > tre, VIVIS > vivi), és az is egyértelmű, hogy a többes számot a latin a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesének mintájára képzi, ami viszont máris ellentmond a fenti feltételezésnek (pl. lat. CASA ’ház’, melynek alanyesetű többes száma CASAE, tárgyesetben CASAS > ol. casa/case, vö. sp. casa/casas). Meggyőzőbb példát kell tehát találnunk. Erre pedig tökéletes lesz a latin CANTIO (alanyeset) ’dal, ének’ szó, amelynek a hangsúlya az [a]-ra esett. Igen ám, de az újlatin nyelvekben a canción (sp.), canzone (ol.), chanson (fr.) stb. megfelelőket találjuk, amelyekből mindjárt két furcsaság is feltűnik: egy az, hogy a hangsúlyuk nem az [a]-ra, hanem az [o]-ra esik, a másik pedig, hogy vajon hogy kerülhetett a szó végére az [n], amikor ez az alanyesetű alak végéről már valamikor az „őslatin” korban lekopott (még az első írásos latin nyelvemlékek megjelenése, tehát az i. e. 7. század előtt). A válasz adja magát: úgy, hogy a szó nem az alanyesetből származik! A CANTIO tárgyesete ugyanis CANTIONE(M) volt (amely a vulgáris latin kiejtésben egybeesett a helyhatározó esetű CANTIONE, valamint a részes esetű CANTIONI alakokkal is), ezekben már ott van az [n] az utolsó szótagban, és a hangsúlyuk is az [o]-ra esik. A többes számú alakja pedig alany- és tárgyesetben is CANTIONES volt, amelyet őriz a spanyol (canciones), a portugál (canções), a katalán (cançons) és írásban a francia (chansons) is, az olaszban viszont canzoni – a hímnemű többes számú -i végződés mintájára, mivel a nőnemű -e többesjel egybeesett volna az egyes számú végződéssel. (Az alábbi ábra az újlatin többes szám alakulását szemlélteti.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Hozzá kell persze tenni, hogy nem létezik olyan nyelv (legalábbis rendkívül ritka a természetes eredetű nyelvek között), ahol minden szabályos és mindig ugyanúgy történik. Így természetesen az újlatin nyelvekben is vannak kivételek, azaz olyan szavak, ha csak néhány is, amelyek mégis alanyesetű latin alakok folytatásai. Ilyenek például a spanyolban a Dios (< *Dieos < lat. DĔUS) ’Isten’, a res (< lat. RĒS) ’jószág’ főnevek, vagy pl. az olasz uomo (többes száma uomini), hasonlóképpen a román om (többes számban oameni), a latin HOMO/HOMINES ’ember/emberek’ szóból (vö. sp. hombre/hombres < lat. tárgyesetű HOMINE(M)/HOMINES).

Azt hiszem, mindent leírtam, amit itt fontosnak tartottam. Természetesen nem volt célom bemutatni a teljes latin esetragozást és az összes nyelvi változást, amelyek ennek eltűnését elősegítették, de bízom benne, hogy sikerült valamennyire megválaszolnom a kételkedők kérdéseit a témában. A kiegészítésekért köszönet Varga Benjáminnak, a további kérdéseket, észrevételeket pedig várom a hozzászólásokban! Befejezésül az alábbi videón Matthew Keil amerikai úriemberrel ismerkedhetünk meg, aki latin társalgást tanít egy középiskolában. A kisfilmben végig latinul beszél (angol feliratozással), méghozzá egészen hitelesnek mondható kiejtéssel, így elképzelhetjük, hogyan hangozhatott a klasszikus latin a beszédben.

2012. január 24., kedd

Melyik spanyol szótárt vegyem meg?
Egy szakfordító véleménye a döntés megkönnyítéséhez

Az új Akadémiai spanyol–magyar és magyar–spanyol szótárról szóló bejegyzés után úgy döntöttem, hogy beruházok én is, és megrendeltem a két új szótárt. Kíváncsian vártam, vajon jobbak lesznek-e, mint a sok régi rossz szótár, ami annyi keserves órát okozott az elmúlt mintegy harminc évben, amikor egy-egy fordítás során bizonyos szavaknál azért akadt el a tudományom, mert a különféle forrásokból annyi különböző eredményt találtam, hogy igen nehéz volt a legmegfelelőbbet kiválasztani. Nem is beszélve számtalan esetről, amikor még csak nyomát sem találtam semmiféle spanyol–magyar szótárban egy adott kifejezésnek. Szép pillanatok azok egy fordító életében, amikor megtalálja a neten, esetleg a Larousse-ban a keresett kifejezést, és érti is mi az, de fogalma sincs, vajon hogy mondják magyarul – és akkor még nem is említettem az Internet előtti korszakot, amikor a legnagyobb (és legvégső) segítséget a latin–magyar szótár jelentette...

Fordítóként természetesen mindenféle szótárra szükségem van, semmi nem lehet felesleges, így bármilyen is az új, biztos, hogy lesz benne olyan, ami esetleg másban nem, pláne, hogy a szerzők mások, mint a korábbi szótáraknál voltak. (Nem térnék ki különösebben a szerzők személyére, mivel nem ismerem részletesen munkásságukat, így nem áll módomban megítélni szótárszerkesztői tudásukat sem, az azonban tény, hogy az új Akadémiai spanyol–magyar szótár három szerzője közül kettőt eddig elsősorban portugál nyelvkönyvek szerzőjeként ismerhettünk.) Az új akadémiai szótárpárost a 2007-ben, a Grimm Kiadó gondozásában megjelent Spanyol–magyar és Magyar–spanyol szótárral szeretném összehasonlítani, figyelembe véve közben egy rövid pillantásra a régi „új” akadémiai szótárt is (1992). Az összevetést természetesen nem oldalról oldalra gondoltam elvégezni, csak szúrópróbaszerűen néhány kifejezést. Említsük meg azért elöljáróban, hogy a spanyol–magyar Grimm-szótár szerzője ugyanaz a Dorogman György, aki az 1992-es akadémiai Spanyol–magyar kéziszótárt is szerkesztette.

Két szótárt összehasonlítani úgy lehet, ha megnézzük, mit tud egyik a másikhoz képest, illetve fordítva. Mi az, amitől az egyik jobb, vagy rosszabb, mint a másik? Nyilvánvaló, hogy a „jó” és a „rossz” relatív és szubjektív fogalmak, ezt a kérdést így nem lehet eldönteni; szerintem két szótárt úgy lehet összehasonlítani, ha tüzetesen megnézünk pár szócikket, hogy hány és milyen jelentést hoz le hozzá egyik vagy a másik, illetve, hogy két azonos szócikk között melyik szótárban hány darab szócikk szerepel. Ez utóbbi szempontnál figyelembe kell vennünk, hogy az új akadémiai szótár (2011) már a bevezető részben felhívja a figyelmet arra, hogy elsősorban a Spanyolországban használatos kifejezésekre koncentrál, és hogy a latin-amerikai kifejezéseket háttérbe szorította (konkrétan a nagy részét sajnos egyszerűen kihagyta). Talán ez lehet az oka, hogy kb. 100 oldal terjedelemmel rövidebb is a Grimm-szótárnál. (Erre a kérdéskörre jelen jegyzetem végén még visszatérek.)

Mindez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne bizonyos szempontból teljesebb, több információt adó azokban a szócikkekben, amelyek szerepelnek benne. A bevezető azt is írja, hogy minden egyes szócikket leellenőriztek az Interneten is, így remélhetőleg bízhatunk tartalmuk helyességében és hitelességében. Nézzünk hát pár példát, vajon tényleg helytálló-e ez a kijelentés.

Elsőként kíváncsi voltam a „file” (archivo) és a „letöltés” (descargar) szavak spanyol megfelelőire, mint tényleg olyan új számítástechnikai kifejezésekre, amelyek korábban nyomtatott szótárban biztosan nem szerepeltek. Az összehasonlítások leírásánál kihasználom azt a vitathatatlan kényelmi pluszszolgáltatást, amit az új akadémiai szótár nyújt a mostani vásárlóknak, konkrétan, hogy a szótárhoz kétéves ingyenes hozzáférést adtak a szotar.net-en a szótár teljes szóanyagának eléréséhez (amúgy 1990 Ft/év szótáranként).

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin)

Jól látható, hogy az ugyanazon szerzőtől származó szócikkek megegyeznek, ennél a két kifejezésnél a Grimm-szótár csak az új, számítástechnikai résszel bővült; az új akadémiai szótárnál azonban már némi jelentésbeli eltéréseket is megfigyelhetünk. A szembetűnő azonban az, hogy az egyik szónál (archivo) több, míg a másiknál (descargar) sokkal kevesebb – kb. feleannyi – jelentést hoz (igaz, olyat is, amit a Grimm-szótár nem).

Ami azonban igazán érdekes (és a descargar után véletlenül szaladt lejjebb a szemem, így bukkantam rá), azt a következő szónál találjuk. (A továbbiakban csak a Grimm-szótár és az új akadémiai szótár szócikkeit hasonlítom össze, mivel jelen pillanatban csak ez a két szótár releváns abból a szempontból, hogy melyik lehet számunkra hasznosabb. S bár kapható még a régi „új” – 1992-es – akadémiai szótár, mindenkit erősen óvnék attól, hogy ha szótárvásárlásra adja a fejét, azt vegye meg; napjaink igényeit semmiképpen nem képes kielégíteni a húsz évvel ezelőtt megjelent kiadvány.)

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin)

Szerény tudásom szerint a descargo első jelentése bizony a ’kirakodás’, ’lerakodás’, ’valamilyen tehertől való megszabadulás’. Agócs Károly Spanyol–magyar közgazdasági szótárában a descargo-nál ’jóváírás’-t találunk (descargos en la cuenta ’jóváírások a számlán’), a descargar-nál pedig az alábbiakat: ’kirak’, ’rakományt kirak’, ’lerak’, ’tehermentesít’, ’jóváír’. Ne felejtsük azonban el, hogy az egy közgazdasági szótár, ami kizárólag a közgazdasági és kereskedelemi (külkereskedelmi) kifejezéseket, illetve a kifejezések ilyen irányú jelentéseit gyűjti össze. E tekintetben ezek a jelentések teljesen helytállóak.

Összehasonlításunk tárgyát képező két szótárunk eltérő adatai (főleg az első sorban hozott jelentések) kíváncsivá tettek, ezért úgy döntöttem, megnézem, mi szerepel a Spanyol Királyi Akadémia egynyelvű szótárában e két kifejezés alatt:

descargar”:
A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin / DRAE)
descargo”:
A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin / DRAE)

Ezek után már csak annyit szeretnék kérdezni, hogy a descargo milyen szövegkörnyezetben jelent ’kirohanás’-t (diatriba), ’támadás’-t (ataque)? Több szótárt átnézve sem találtam egyik szónál sem ilyen jelentést, magyarról spanyolra visszanézve sem! Mégis első helyen hozza ezeket a jelentéseket az akadémiai szótár, amit ugye a szerzők állítása szerint alaposan leellenőriztek. Kíváncsian várom, hogy valaki elárulja nekem a megoldást.

Nézzünk meg most egy napjainkban elég gyakran használatos, viszonylag egyszerű (a fentieknél kevesebb jelentéssel bíró), bár nem magyar eredetű szót magyarról spanyolra:

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin)

Egy kifejezés pontos megfelelőjét általában csak a szövegkörnyezetbe történő beillesztéssel lehet megállapítani, így az előző példa azért érdekes, mert konkrétan egy olyan mondat kapcsán kerestem a bónusz szót, ami így hangzott: „50%-os bónuszt ajánlottak fel neki a következő repülőjegye árából, mert olyan sokat utazott korábban légitársaságukkal.” A bónusz itt egyértelműen árcsökkentést jelent, azaz hogy az illetőnek csak az ár 50%-át kell kifizetnie. Ez esetben egyértelmű, hogy nem jutalmazásról vagy javadalmazásról (gratificación), hanem kedvezményről (bonificación) van szó.

Kizárólag az akadémiai szótárra támaszkodva egy kezdő fordító vagy egy tanuló simán gratificación-t fordított volna, még akkor is, ha ismeri azt a szabályt, hogy ha kétségünk van, nézzük meg a talált kifejezést visszafelé is. Sajnos jelen esetben ott is megerősítést kapott volna a hibás szó, hiszen az akadémiai szótár nem tesz különbséget a bónusz szó két különböző magyar jelentése között, így a spanyol–magyarban visszafelé is megtaláljuk a gratificación mellett a ’bónusz’ szót. A repülőjegy árából adandó kedvezmény azonban mégsem gratificación, hanem bonificación.

Nem szeretném a négy kötet teljes szóanyagát kimásolni és összehasonlítani, véleményem szerint a fenti pár példa már önmagáért beszél. Arra azonban mindenképpen szeretnék még rávilágítani, hogy bármennyire is elsősorban Spanyolországra fókuszál az új akadémiai szótár, szembetűnő mennyiségű szó maradt ki belőle. S bár igaz, hogy nagy részük elsősorban Latin-Amerikában használatos, de fontos kifejezések is lehetnek köztük. Annak megítélése pedig, hogy melyik szó fontos és melyik nem, a szótárszerkesztő felelőssége ugyan, de a szótár használójának okoz fejfájást, ha egy szó számára fontos lenne (mert történetesen ott áll előtte és nem érti miatta az egész mondatot), és mégsem szerepel abban a szótárban, amit ő jónak vélt.

Álljon itt egy kis lista (fordítás nélkül) a két szótárban megjelenő szócikkekről a spanyol gua- betűcsoportból, a guacamayo ’arapapagáj’ szócikktől a guante ’kesztyű’-ig.

A teljes mérethez kattints az ábrára! (Forrás: Rédei Katalin)

A bal oldali lista szavainak egy része valóban elsősorban Latin-Amerikában használatos kifejezés, de nem mindegyik. Tény, hogy a jobb oldali listában is találunk két olyan szót, ami viszont a Grimm-szótárban nem szerepel. Hogy fontosak-e, azt én nem ítélhetem meg (persze ha az ember nagyon éhes, és ott áll szemben egy tál avokádósalátával – guacamole –, biztos irtó fontos lehet megtudni, hogy mi is az), mert véleményem szerint minden szó fontos, ha találkozunk vele és nem ismerjük a jelentését. Erre való a szótár. Ezen pedig nem változtat az, hogy a szó esetleg valamilyen szakterülethez kapcsolódik-e (pl. guadapero ’vadkörtefa’), hisz spanyol–magyar relációban a Közgazdasági szótáron kívül nincs semmiféle szakmai szótár (hacsak nem tekintjük annak a szintén az Akadémiai Kiadó által 1997-ben megjelentetett Spanyol–magyar, magyar–spanyol Duden-Oxford Képes szótárt, ami már régóta nem kapható, és tudtommal újabb kiadása sem jelent meg).

Végezetül, nem szeretnék nagyon komoly következtetéseket levonni a fenti pár kiragadott példából, amikre szinte véletlenül bukkantam rá. Bizonyára mindkét kiadvány tartalmaz hibákat és nagyon jó, valóban frappáns megoldásokat, amelyeket a másik nem. Az olvasóra bízom, hogy ha szótárt kíván vásárolni, döntse el maga, melyik lehet nagyobb hasznára.

Aki nagyon komolyan akar a spanyol nyelvvel foglalkozni, és legalább olyan fontosak számára a Spanyolországban használatos kifejezések, mint a Latin-Amerikában használatosak, akkor könnyen lehet, hogy mindkét szótárt használnia kell alkalmanként. Költségkímélő megoldás lehet a szotar.net-en való előfizetés megvásárlása az új akadémiai szótár teljes szóanyagához való hozzáférés végett (persze nem ad olyan áttekintést, mint amikor egy szótárban végig tudunk szaladni egy oldalon, és komplett „szóbokrokat” jelentésükkel együtt tudunk végigtanulmányozni, mivel csak a címszavakat mutatja ábécé szerint szedve a kis kereső téglalapban, jelentésüket azonban csak egyenként).

Jómagam a továbbiakban az eddig is használt szótárakon* kívül ezt az új akadémiai szótárt is használni fogom munkáim során. Természetesen pont ugyanolyan fenntartással kezelve, mint az összes többit, és ugyanolyan gondossággal ellenőrizve minden állítását, ahogyan az eddigi munkáim során tettem azt.

Rédei Katalin
spanyol–magyar szakfordító
__________
*Spanyol–magyar, Magyar–spanyol szótár, Grimm Kiadó, 2007 (2 külön kötet);
Agócs Károly: Spanyol–magyar és Magyar–spanyol közgazdasági szótár, Aula Kiadó, 1995 (2 külön kötet);
Ramón García-Pelayo y Gross: Pequeño Larousse en color, Librairie Larousse, Paris, 1988 (1 kötet);
Duden-Oxford Képes szótár: Spanyol–magyar, magyar–spanyol, Akadémiai Kiadó, 1997 (1 kötet);
valamint a GIB-szótár Spanyol–magyar szótára CD-n.
Internet:
www.rae.es és a szotar.avw.hu honlap szótára.

2012. január 21., szombat

A spanyol hangsúly

Korábban már több témában is foglalkoztam érintőlegesen a hangsúllyal, most azonban kicsit elmélyedünk a részletekben. Alapvetően két dolog köré épül a mai cikk: az egyik a hangsúlyozás, amely a fonológia területe; a másik pedig a hangsúly jelölése, amely már a helyesírás témakörébe tartozik. A kettő persze elválaszthatatlan egymástól, ha az írott szöveget vesszük alapul.

Mindjárt a legelején érdemes megpróbálkozni annak meghatározásával, hogy mi is a hangsúly (ugyanis nem biztos, hogy ez minden nyelvtanuló számára teljesen egyértelmű). Azon nyelvekben, ahol ez értelmezhető (hiszen nem mindegyik nyelv jellemzője a hangsúly), a szavak nem minden szótagját ejtik ugyanolyan akusztikai jellemzőkkel (hangerősséggel, hangmagassággal stb.), hanem az egyik szótag e jellemzők valamelyikében – vagy egyszerre több vonásában is – kiemelkedik a többi közül, ami abban nyilvánul meg például, hogy a többihez képest az adott szótagot erősebben, azaz nagyobb hangerővel (nyomatéki hangsúly), vagy magasabb hangon (zenei hangsúly) ejtik. Azokban a nyelvekben, amelyekben a magánhangzók hosszúságának önmagában nincs megkülönböztető szerepe, a hangsúlyhoz a szótag megnyúlása is társulhat. Ezenkívül létezik ún. dallamhangsúly is, amelynél az is számít, hogy a hangsúlyos szótagot milyen hanglejtéssel és hangmagassággal ejtjük – ennek számos nyelvben jelentésmegkülönböztető szerepe lehet (ezek az ún. tonális nyelvek) –, de nem érdemes elveszni ennek részleteiben, hiszen a témánkat nem érinti.

A szóhangsúly – nyelvtől függően – lehet kötött, illetve „szabad”, azaz változó helyű. A kötött hangsúly azt jelenti, hogy a szavakon belül mindig ugyanarra a szótagra esik (amiből viszont az is következik, hogy az ilyen nyelvekben nincs a szóhangsúlynak jelentésmegkülönböztető szerepe): a magyar például kötött hangsúlyú nyelv, hiszen a szavaknak mindig az első szótagját hangsúlyozzuk. A „szabad” hangsúlyú nyelvekben a hangsúly helye változó, és jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet: az újlatin nyelvek is ebbe a csoportba tartoznak (a kötött hangsúlyú francia kivételével).

A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban

A spanyol hangsúly (acento prosódico) természetére nézve elsődlegesen zenei (a hangsúlyos szótagot magasabb hangfekvéssel ejtik), amelyet másodlagosan a szótag enyhe megnyúlása, illetve nagyobb hangerővel történő ejtése (nyomaték) kísér. E jellemzők mértéke nyelvjárásonként is változhat, továbbá a beszéd érzelmi telítettségétől és stílusától is függ. Ezen túlmenően a spanyol szóhangsúly változó helyű, és jelentésmegkülönböztető szerepe lehet.

Egy másik kérdés, ami egy tanulóban vagy érdeklődőben felmerülhet, a hangsúly eredete, főleg egy szabad hangsúlyú nyelvnél, vagyis hogy „miért pont arra a szótagra esik”, amelyikre. Erre a válasz viszonylag egyszerű: azért, mert már a latinban is arra a szótagra esett. A valóság persze ennél valamivel bonyolultabb, hiszen ahogy a nyelvek folyamatosan változnak, a hangsúly helye is változhat, sőt, az egész hangsúlyrendszer is teljesen átalakulhat (a kutatók azt feltételezik például bizonyos latin hangváltozások alapján, hogy valamikor a latin nyelv őskorában a hangsúly mindig az első szótagra esett, ahogy a magyarban).

Az ún. „három szótagos ablak” (ventana de las tres sílabas) törvénye kimondja, hogy a szóhangsúly
csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet. (Forrás: El Mexicano)

A latinban a hangsúly az utolsó három szótag valamelyikére eshetett a szavakban, amit azonban szigorú szabályok határoztak meg:
  • az utolsó előtti szótagra esett, ha az „nehéz” szótag volt, azaz hosszú magánhangzót tartalmazott vagy mássalhangzóra végződött (a hangsúly aláhúzással jelölve): pl. ARĒNA ’homok’, CONVĔXUS ’domború’ (vö. sp. arena, convexo);
  • a szó végétől számított harmadik szótagra esett, ha az utolsó előtti szótag „könnyű” volt, vagyis rövid magánhangzóra végződött: pl. CONCĂVUS ’homorú’ (vö. sp. cóncavo);
  • az utolsó szótagra esett, ha a szó eredetileg az utolsó előtti szótagon hangsúlyos, rövidült alak volt: pl. ADHŪCE > ADHŪC ’még’ (vö. sp. aún); ILLĪCE > ILLĪC ’ott’ (vö. sp. allí); AMĀVIT > AMĀT vagy AMĀUT ’szeretett’ (vö. sp. amó) stb. – ez azonban csak kevés szóalakot érintett.
Azt lehet tehát mondani, hogy a latinban a hangsúly helye csupán az utolsó előtti szótag hosszúságától függött, ami viszont a jelentést nem befolyásolta, vagyis ebből a szempontból a latin kötött hangsúlyú nyelv volt.

A fentiekből talán rögtön érthető az is, hogy miért van mégis a spanyolban viszonylag sok véghangsúlyos szó: azért, mert az utolsó szótag vagy magánhangzó eltűnt a szó végéről. Így például míg a latin CANTĀRE ’énekelni’ ige hangsúlya az utolsó előtti szótagra esett, spanyol folytatása, a cantar hangsúlya is valójában ugyanarra a szótagra esik, mint a latinban, csak éppen a spanyolban ez már az utolsó szótag, mert a szóvégi magánhangzó lekopott. Hasonlóképpen az is előfordul, hogy az eredetileg harmadéles (a hátulról számított harmadik szótagon hangsúlyos) latin szó másodélessé válik, mert az utolsó előtti szótag az őt alkotó hangsúlytalan rövid magánhangzó – általában [i] vagy [u] – kiesése következtében eltűnik: pl. ASĬNU > asno ’szamár’, OCŬLU > ojo ’szem’.

A hangsúly helye tehát abszolút értelemben véve a spanyolban is ugyanott maradt, ahol a latinban volt, csupán a szótagok száma változott meg. A következőkben megnézzük, hogy a spanyol szavak milyen hangsúlyozási csoportokba tartoznak, és mikor kell hangsúlyukat írásban jelölni.

Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación)

E fejezet tárgya a szavak hangsúly helye szerinti csoportosítása, valamint az, hogy az egyes hangsúlyozási csoportokba tartozó szavakban mikor kell a hangsúly helyét írásban is jelölni.

Csakúgy, mint a latinban, a spanyol szavak hangsúlya is – kétfajta kivételtől eltekintve – csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet, a hangsúlyt tehát mindig a szó végéhez kell viszonyítani (az egyszerűség kedvéért „szó” alatt itt a leírt szót értjük). Ezek után magától értetődik, hogy az egy szótagú szavak csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek, a két szótagúaknak pedig nyilván csak az első vagy az utolsó szótagja lehet hangsúlyos, tehát nem lehetnek harmadélesek.

E szabály alól két szótípus képez kivételt: az egyik a legalább két hangsúlytalan névmási simulószót tartalmazó igealakok, amelyek hangsúlya eshet a szó végétől számított negyedik vagy ötödik szótagra is; a másik pedig a melléknevekből a -mente (< lat. MENTE ’ésszel, módon’) végű határozószók, amelyekkel a későbbiekben külön foglalkozom. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy egyik sem igazi kivétel, mivel ezek valójában – nyelvészetileg – több szóból álló kifejezések, amelyeket csak a helyesírási konvenciók miatt írunk egybe.)

A hangsúly írásbeli jelölésének szabályai – ahogy az összes helyesírási szabály – egyezményesek. Kidolgozásuknál a különböző szótípusok hangsúlyozásának statisztikai gyakoriságát vették alapul – vagyis akkor nem jelölik egy szó hangsúlyát, ha az megegyezik az ugyanabba a típusba tartozó szavak többségének hangsúlyozásával. A szótípusokat a szavak végződése szerint vizsgálták, és a hangsúlyozási gyakoriság szempontjából két meghatározó típust különítettek el: (1) a magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződő, valamint (2) az egyéb mássalhangzóra vagy mássalhangzócsoportra végőző szavakat. Megállapították ugyanis, hogy az első típusba tartozó legtöbb szó hangsúlya az utolsó előtti, míg a második típusba tartozó szavak többségének az utolsó szótagon van a hangsúlya, s ez alapján megalkották a szabályt, miszerint minden szóban, melynek hangsúlyozása eltér ettől a statisztikailag megállapított gyakoriságtól, a hangsúlyos magánhangzót írásban éles ékezettel (´) jelölni kell.

A fentiek alapján a spanyol szavakat négy hangsúlyozási csoportba sorolták, melyek az alábbiak.
  • A másodéles, tehát az utolsó előtti szótagon hangsúlyos szavak (spanyolul palabras llanas vagy graves, vagyis ’sima’ vagy ’súlyos’ szavak, görögös szóval palabras paroxítonas), amelyek a leggyakoribbak. Hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha magánhangzóra, illetve magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek; minden más végződés esetén jelölik. Ebbe a hangsúlyozási csoportba tartoznak például a casa ’ház’, libros ’könyvek’, cantaron ’(ők) énekeltek’, carácter ’jelleg’, útil ’hasznos’, césped ’gyep, pázsit’, Pérez, álbum ’album’, clímax ’tetőpont’, bíceps ’felső karizom’ szavak.
  • A végéles vagy véghangsúlyos szavak (palabras agudas vagy oxítonas), melyek hangsúlyát csak akkor jelölik, ha magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek. A másodéles szavaknál jóval ritkábbak, számuknak körülbelül felét teszik ki. Ilyenek például a libertad ’szabadság’, escritor ’író’, español ’spanyol’, audaz ’vakmerő’, amé ’szerettem’, vivís ’éltek/élsz’, común ’közös’ szavak.
  • A harmadéles, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagjukon hangsúlyos szavak (palabras esdrújulas vagy proparoxítonas). Hangsúlyukat minden esetben jelölik, és a véghangsúlyos szavaknál is sokkal ritkábban fordulnak elő. Idetartoznak például a következők: espíritu ’lélek’, cantábamos ’énekeltünk’, hábitat ’élőhely’, éxito ’siker’.
  • A negyed- és ötödéles szavak (palabras sobresdrújulas vagy superproparoxítonas), vagyis azok, amelyek hangsúlya a szó végétől számított harmadik szótagnál előrébb esik. Kizárólag két vagy három névmási simulószóval ellátott igealakok lehetnek (az utóbbiak a beszélt nyelvben szinte egyáltalán nem fordulnak elő). Hangsúlyukat természetesen mindig jelölni kell: pl. cántamela ’énekeld el nekem [azt a dalt]’, dicndoselo ’mondván neki(k) [azt]’ (negyedélesek); ill. pl. imagínatemela ’képzeld csak el nekem [azt]’ (ötödéles). Ezek az alakok valójában nem is szavak (lásd a háromszótag-szabálynál leírtakat), hanem egybeírt szószerkezetek.
Van még néhány dolog, amelyre a helyesírásban ügyelni kell. Ha a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzóra esik, és a fenti szabályok szerint a helyét jelölni is kell, akkor az [i]/[u] + [a]/[e]/[o] alkotta kettőshangzók esetén az ékezet a nyílt magánhangzóra (a, e, o) kerül: pl. trngulo ’háromszög’, entndeme ’érts meg’, blogo ’biológus’, actico ’vízi’, hrfano ’árva’, contin ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’ stb. (érdekesség, hogy pl. a görögben mindig a kettőshangzók második tagjára tették a hangsúlyt jelölő ékezetet, pedig a kiejtésben az volt a félhangzó); az [i]+[u] alkotta iu és ui kettőshangzók esetén pedig mindig a második magánhangzóra: pl. veintn ’huszonegy’ (hímnemű főnév előtt), cdate ’vigyázz magadra’. Hármashangzó esetében a középső magánhangzó kap ékezetet, ha jelölni kell a hangsúly helyét: estudiáis ’tanultok’, continuáis ’folytatjátok’.

Ha magánhangzó+n/s végződésű véghangsúlyos főnév vagy melléknév többes számba kerül, az -es végződés következtében másodélessé válik (mivel a hangsúly az eredeti helyét megőrzi), így ékezetét elveszti: pl. canción/canciones ’dal/dalok’, común/comunes ’közös/közösek’, interés/intereses ’érdek/érdekek’, francés/franceses ’francia/franciák’. Amennyiben viszont egy magánhangzó+n-re végződő másodéles főnév kapja meg a többes szám -es jelét, harmadélessé válik, tehát ékezetet kap: examen/exámenes ’vizsga/vizsgák’, volumen/volúmenes ’kötet/kötetek’.

Létezik egy pár, -r/-n végződésű másod-, ill. harmadéles szó, melyek hangsúlya többes számban egy szótaggal „odébb ugrik”. Ilyenek a carácter/caracteres ’jelleg/jellegek’, régimen/regímenes ’rendszer (rezsim) / rendszerek (rezsimek)’, espécimen/especímenes ’minta, példány / minták, példányok’. Mondhatnánk, hogy ezek a szavak „kivételek” a hangsúlyozás szempontjából, ám valójában csak a carácter/caracteres az. Ha felidézzük a fejezet elején leírtakat, akkor tudjuk, hogy az egyszerű spanyol szavak hangsúlya csak az utolsó három szótagra eshet, tehát a régimen → regímenes, espécimen → especímenes szavakban, mivel egyes számban eleve harmadélesek, a hangsúlyvándorlás kötelező. Az egyetlen valódi kivétel tehát a carácter → caracteres, amelynél semmi sem indokolná a hangsúlyugrást, hiszen a többes számú alak csak harmadéles lenne – itt egyszerűen a latin alakok eredeti hangsúlyozásuk (character – charactēres) megtartásával  való átvételéről van szó.

A táblázatban azt láthatjuk, mikor jelölik a spanyol szóhangsúlyt és mikor nem (Forrás: El Mexicano)

Sajnos túl egyszerű lenne azonban az élet, ha az itt leírt általános szabályokkal az egész témát elintézhetnénk. Vannak ugyanis „különleges” szabályok is, melyekkel szintén foglalkozni kell. A továbbiakban ezekről lesz szó.

Különös szabályok I.  A hiátusképző hangsúly jelölése

A hangsúlyozás előző részben leírt általános szabályaitól függetlenül minden esetben jelölni kell a szóhangsúly helyét, ha az a kiejtésben [a], [e] vagy [o] magánhangzó környezetében (előtte vagy utána) lévő [i] vagy [u] hangra esik (pl. día ’nap’, leí ’olvastam’, río ’folyó’, búho ’bagoly’, prohíbe ’megtilt’). Erre a szabályra abból a megfontolásból van szükség, hogy az írott formából kiderüljön a hangsúlyos [i] vagy [u] szótagalkotó mivolta, vagyis az, hogy nem képez kettőshangzót a mellette lévő magánhangzóval, ami szintén jelentésmegkülönböztető lehet. Leginkább a következő három példán keresztül lehet megmutatni, miért is fontos ez:
  • continuo ’folyamatos’ vs. continúo ’folytatom’: mindkét szó magánhangzóra végződik és másodéles, tehát a „hangsúlyozás általános szabályai” szerint nem kellene a hangsúly helyét jelölni. Igen ám, viszont az első szó három szótagú, kettőshangzóval a végén /con.ti.nuo/, a második viszont négy szótagú, és a két utolsó magánhangzója eltérő szótagokhoz tartozik, tehát hiátust alkot /con.ti.nu.o/. E két szó jelentését tehát a szótagok száma és a hangsúly helye együttesen különbözteti meg, s ez a megkülönböztetés írásban mindössze egyetlen ékezeten múlik.
  • secretaria ’titkárnő’ vs. secretaría ’titkárság’: teljesen hasonló a helyzet, mint az előző példánál, vagyis mindkét szó másodéles és magánhangzóra végződik. Az első négy szótagú, kettőshangzóval a végén: /se.kre.ta.ria/, a második öt szótagú, hiátussal a végén: /se.kre.ta.ri.a/. Szintén csak egy ékezet különbözteti meg őket.
  • rio ’nevetett’ vs. río ’folyó’: itt az első szó ejthető egy vagy két szótagúként is, az utóbbi esetben véghangsúlyos: /rio/ vagy /ri.o/, a második viszont két szótagú és másodéles /ri.o/.
Ügyeljünk arra, hogy a két legzártabb magánhangzó, az [i] és az [u] által alkotott iu és ui magánhangzó-kapcsolatokban helyesírási szempontból minden esetben kettőshangzóknak számítanak – függetlenül attól, hogy valójában melyiket hangsúlyozzák, és még akkor is, amikor eltérő szótagokban ejtik őket. Az ő esetükben ezért nincs értelme „hiátusképző hangsúly”-ról beszélni, így a helyesírásban sem kell ezt jelölni. Éppen ezért az 1999 előtti helyesírásban még elfogadott *fuí ’voltam’, *huímos ’menekülünk’ stb. alakok a mai ajánlás szerint helytelennek számítanak (helyesen: fui, huimos stb.), a fenti példákkal szemben ugyanis nincs jelentésmegkülönböztető szerepe annak, hogy a valós beszédben diftongusként vagy hiátussal ejtik őket, és annak sem, hogy melyik magánhangzót ejtik hangsúlyosan.

Szintén az 1999 előtti helyesírásban még ékezettel jelöltek minden olyan, [i]/[u] + [a]/[e]/[o] magánhangzócsoportot tartalmazó egy vagy két szótagú szót, melyekben az [i] vagy [u] hangsúlytalan. Mivel azonban a helyesírási reformmal bevezetett egyszerűsítés értelmében a hangsúlytalan [i]/[u] + [a]/[e]/[o] alkotta magánhangzócsoportok minden esetben kettőshangzónak számítanak – tehát az ilyen szavak helyesírásilag egy szótagúak, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] külön szótagot alkot-e a valós kiejtésben vagy sem –, az ékezetre nincs már szükség. Így például a *fué ’volt’, *rió ’nevetett’, *truhán ’zsivány’ stb. helyett ma fue, rio, truhan stb. írandó, hiszen a hangsúly egyébként is a második magánhangzóra esik, ha az [i] vagy [u] hangsúlyalan, tehát az ékezetnek itt semmiféle szerepe nincs. (Ez nem tévesztendő össze azzal az esettel, amikor az [i] vagy [u] hangsúlyt kap, amit viszont mindig jelölni kell az [a], [e], [o] hangok környezetében.)

Itt ismét el kell mondanom, hogy természetesen az, hogy mikor mit jelöl a helyesírás és mit nem, csupán megállapodás kérdése, hiszen mint tudjuk, a nyelveket először csak beszélték, és utána alakult ki az írás és dolgozták ki a helyesírás szabályait, nem pedig az írás alapján beszélünk. A portugálban például teljesen más elveket állapítottak meg a hangsúly jelölésére: a szóvégi -ia, -io, -ua magánhangzócsoportok „alapértelmezés” szerint két szótagot alkotnak, és az első hangra esik a hangsúly: /i.a/, /i.o/, /u.a/, pl. alegria /a.le.gri.a/ (vö. sp. alegría); vagyis az ilyen portugál szavaknak éppen akkor jelölik a hangsúlyát, ha az nem a végződésben lévő i vagy u magánhangzóra, hanem az előtte lévő szótagra esik (vö. pl. sp. agua és port. água ’víz’; sp. propio és port. próprio ’saját’ stb.).

Különös szabályok II.  A -mente végű határozószók hangsúlya

Ahogy írtam fentebb, külön kell foglalkoznunk a melléknevek nőnemű alakjából képzett, -mente végű határozószókkal. Ezek külön elbírálás alá esnek, mivel nem lehet a hangsúlyozás általános szabályai szerint elemezni őket. Mégpedig azért nem, mert két lexikális hangsúllyal is rendelkeznek, hiszen valójában két szóból álló, de egybeírt határozói kifejezések: pl. fácilmente ’könnyen’ < lat. FACILE MENTE ’könnyű értelemmel’ (a latin MENTE a nőnemű MENS, MENTIS ’értelem, ész, lélek, szándék’ főnév – vö. sp. mente ’ész, értelem, szellem’ – határozói esete volt, amely az előtte álló melléknévvel határozói szókapcsolatot alkotott).

Olyan összetett szavakról van tehát szó, amelyeknek mindkét tagja hangsúlyos. Rájuk az a különös szabály vonatkozik, hogy amennyiben a melléknév hangsúlyát az általános szabályok szerint jelölni kell, úgy az ékezet az összetételben is megőrződik: cortésmente ’udvariasan’, difícilmente ’nehezen’, últimamente ’az utóbbi időben’ stb. (Abban nem teljes az egyetértés, hogy a két hangsúly közül melyik az erősebb: a legújabb leírások szerint a beszélők inkább a -mente szót hangsúlyozzák, régebben viszont éppen fordítva gondolták.)

Különös szabályok III.  A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica)

Az eddigiekben a hangsúlynak csak a helyéről volt szó, illetve arról, hogy ezt mikor jelöli a helyesírás. A spanyolban viszont van a szavaknak egy szűk csoportja, amelyeknél nem a hangsúly helye számít, hanem az különbözteti meg őket, hogy hangsúlyosak-e egyáltalán a beszédben, vagy sem. Többnyire valamilyen nyelvtani szerepet betöltő, egy vagy két szótagú, azonos alakú szópárok (ún. funkciószavak) tartoznak ide, amelyek jelentése attól függ, hogy hangsúlyosan vagy hangsúlytalanul használjuk őket. E szópárok hangsúlyosan használt alakjait ékezettel különböztetik meg a hangsúlytalantól, amelynek neve a spanyol szakirodalomban tilde diacrítica, azaz ’jelentésmegkülönböztető ékezet’. Az alábbi szópárok tartoznak ide:
  • aun és aún – az első egy szótagú és kettőshangzóval ejtik, a második két szótagú és hangsúlyos [u]-val ejtik, mindkettő forrása a latin ADHŪC ’még’. A spanyolban is ugyanazt jelentik, mint a latinban, azzal a különbséggel, hogy az első alakot ellentétes kötőszóként használják ’még ha’, ’bár’ jelentésben (=aunque), a másodikat pedig (idő)határozóként.
  • de és – az első elöljárószó, amely valaminek a valamihez való mindenféle viszonyát (származást, módot, birtokot stb.) fejezi ki, forrása az azonos latin elöljárószó; a második a dar (< lat. DARE) ’adni’ ige kötőmódú jelen idejének egyes szám első (< lat. DEM), illetve harmadik (< lat. DET) személyű alakja: ’hogy én adjak’, ill. ’hogy ő adjon’.
  • el és él – az első a hímnemű egyes számú határozott névelő – illetve a nőnemű is a hangsúlyos [a]-val kezdődő főnevek előtt –: ’a, az’; a második pedig hímnemű, egyes szám harmadik személyű (alany- és elöljárós esetű) hangsúlyos személyes névmás: ’ő’. Mindkettő forrása a latin ĬLLE (hangsúlyos [a]-val kezdődő főnév esetén az ĬLLA) mutató névmás.
  • mas és más – az első ellentétes kötőszó, jelentése ’ám, azonban’; a második jelentése ’inkább’ (középfokképző), illetve ’több(et)’ (a mucho középfokaként). Mindkettő a latin MAGIS ’inkább’ szóra vezethető vissza.
  • mi és – az első a mío, mía (< lat. MĔU, MĔA) rövidülése, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtokot megelőzi: ’az én ...-m’; a második a yo ’én’ személyes névmás elöljárós esete, forrása az eredetileg részes esetű latin MIHI, .
  • se és – az első hangsúlytalan személyes névmás, amely egyéb funkciókat is betölt, az azonos latin ’magát, magának’ névmásból; a második a saber (< lat. SAPERE) ’tudni’ ige kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyű alakja (< vulg. lat. *SAI, *SAIO < lat. SAPIO): ’tudok’; illetve szintén a ser létige felszólító módjának egyes szám második személye (< lat. SEDE ’tartózkodj, ülj’): ’legyél’.
  • si és – az első a ’ha’ jelentésű feltételes kötőszó, az azonos latin szóból; a második pedig az ’igen’ jelentésű határozószó, melynek forrása a latin SĪC [EST] ’úgy van’.
  • te és – az első hangsúlytalan személyes névmás, a (< lat. ) ’te’ tárgy- és részes esete: ’téged, neked’, forrása az azonos latin ’téged’; a második hímnemű főnév ’tea’ jelentéssel, kínai jövevényszó.
  • tu és – az első a tuyo, tuya (< lat. TUU, TUA) rövidült alakja, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtok előtt áll: ’a te ...-d’; a második alanyesetű hangsúlyos személyes névmás az azonos latin ’te’ szóból: ’te’.
  • hangsúlytalanul használt vonatkozó és hangsúlyosan használt kérdő (felkiáltó) névmások: adonde ’ahova’ (< lat. AD DĒ ŬNDE), como ’ahogy, amilyen, mint’ (< lat. QUŌMŌDO), cual ’amely, mint’ (< lat. QUĀLE), cuales ’amelyek’ (< lat. QUĀLES), cuan ’amily’ (< lat. QUAM), cuando ’amikor’ (< lat. QUANDO), cuanto ’amennyire, amennyivel’ (< lat. QUANTO), cuanto, cuanta, cuantos, cuantas ’ahány’ (< lat. QUANTU, -A, -OS, -AS), donde ’ahol’ (< lat. DĒ ŬNDE), que ’ami, aki, hogy, mint’ (< lat. QUĬD), quien ’aki’ (< lat. QUĔM), quienes ’akik’ és adónde ’hová’, cómo ’hogyan, milyen’, cuál ’melyik, mely’, cuáles ’melyek’, cuán ’mily’, cuándo ’mikor’, cuánto ’mennyire, mennyivel’, cuánto, cuánta, cuántos, cuántas ’hány, mennyi’, dónde ’hol’, qué ’mi, miféle’, quién ’ki’, quiénes ’kik’.
Hagyományosan szintén ékezettel különböztették meg egymástól a solo ’egyedüli, magányos’ melléknevet és a sólo (solamente) ’csak, egyedül’ határozószót (< lat. SŌLU), továbbá a jelzői és a névmási funkcióban használt mutató névmásokat (pl. Este libro es más caro que ése ’Ez a könyv drágább, mint az’, Esa casa es tan grande como aquélla ’Az a ház ugyanolyan nagy, mint az ott’ stb.). Ezt azonban az 1999-es akadémiai helyesírás csak a „félreérthető szövegkörnyezetekre” korlátozta, a 2010-es helyesírási reform pedig végleg eltörölte, tudniillik ezeknél a szópároknál nincs és nem is volt valódi hangsúlyos–hangsúlytalan szembenállás (mindegyik alak hangsúlyos), és tulajdonképpen a jelentésükben sem különböznek. Mindazonáltal a hagyományőrző helyesírásban máig sokan használják a megkülönböztető ékezetet ezekben a szavakban (sőt, sokszor még hibásan is, a jelzői szerepű mutató névmásokra téve: *éste libro, *ésa casa stb.).

Többféleképpen hangsúlyozható szavak

Végül szólni kell még azokról a szavakról is, melyeknek két hangsúlyozási változata is lehetséges. Ez természetesen nem változtatja meg az ilyen szavak jelentését. Bizonyos esetekben nyelvjárásfüggő, hogy mikor melyik alakot használják, de ugyanazon a területen is előfordulhat ingadozás. Idetartozik például a vídeo vagy video ’videofelvétel’ (az előbbit Spanyolországban, az utóbbit Latin-Amerikában használják), az ibero vagy íbero ’ibér’, az icono vagy ícono ’ikon’, a Rumanía vagy Rumania ’Románia’ többek között, illetve az összes -íaco, -ca vagy -iaco, -ca végű melléknév (pl. maníaco, -ca vagy maniaco, -ca ’mániás’). Továbbá néhány, magánhangzócsoportot tartalmazó ige, mint a licuar ’cseppfolyósít, kiprésel (levet)’, a kijelentő és a kötőmód jelen idejű ragozásában kétféleképpen hangsúlyozható: licuo /li.kuo/ vagy licúo /li.ku.o/.

A háromféle hangsúlyozási variánssal rendelkező szavak rendkívül ritkák. A példa kedvéért ilyen a bustrófedon ~ bustrofedon ~ bustrofedón ’irányváltogatásos ógörög írásmód’ jelentésű szó. Ez a szó a latinban másodéles (< BOUSTROPHĒDON), az ógörögben véghangsúlyos (< βουστροφηδν) volt. Azt, hogy a spanyolban mégis a harmadéles változat lett a legelterjedtebb, a tudományos szavak hangsúlyának hatásával magyarázzák – ti. a legtöbb ilyen szó harmadéles.

Különös határesetet képez viszont a mendigo, ill. méndigo (< lat. MENDĪCU ’koldus, nyomorult’) szó. Az akadémia ugyanis csak az előbbi, másodéles változatot fogadja el ’koldus’ jelentésben, ugyanakkor Mexikóban az utóbbi, harmadéles változat lexikalizálódott is, méghozzá valamelyest eltérő, ’aljas [személy]’, ’gazember’ jelentésben.

Ékezethasználat a nagybetűkön

Mindmáig elterjedt, leginkább a latin-amerikai sajtótermékekre jellemző szokás, hogy a nagybetűkre nem tesznek hangsúlyt jelölő ékezetet. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a régi nyomdatechnika ezt még nem tette lehetővé. Bár néhány évtizede ennek már semmi akadálya nincs, e téves gyakorlat mégis fennmaradt. A 2010-es Ortografía a következőképpen foglal állást a kérdésben:
Puesto que la mayúscula y la minúscula son únicamente distintas realizaciones de un mismo grafema, no existe motivo alguno por el que las palabras escritas en mayúsculas deban recibir distinto tratamiento en lo que al uso de la tilde o la diéresis se refiere. [...]

„Mivel a nagybetű és a kisbetű csupán ugyanazon betű eltérő megvalósulásai, nem létezik semmilyen indok, amely miatt a nagybetűvel írt szavaknak eltérő elbírálásban kellene részesülniük az ékezet és a tréma használatát illetően.”

Nos, témánk végére értünk – akinek volt türelme végigolvasni, most már valóban fellélegezhet. Megnyugtatásukra legyen mondva, hogy nem is volt ez olyan hosszú olvasmány ahhoz képest, hogy a 2010-es Ortografía 86 oldalon keresztül foglalkozik a hangsúllyal és jelölésével! ;-) A hangsúlyozás gyakorlásához az alábbi videóval búcsúzom, melynek szövege itt megtekinthető. Az ismeretterjesztő kisfilm az andalúziai Cordillera Subbética hegyvidék nemzeti parkját mutatja be.

2012. január 14., szombat

Egy város, melynek neve a római kor óta változatlan

Segovia címere
(Forrás: Wikimedia Commons)
Nem csak az újlatin nyelvek és a kereszténység a rómaiak öröksége. Rengeteg települést is kiépítettek, ezek között azonban mindössze néhány olyan, ma is létező város van Rómán kívül, mely betűre pontosan azt a nevet őrzi, amelyet ők adtak neki több mint két évezrede. Kettő – talán nem is oly meglepő módon – éppen Spanyolországban: a Baleár-szigetek fővárosa, Palma, valamint a Madridtól nem olyan messze, északnyugatra fekvő kasztíliai kisváros, Segovia, amellyel nem csupán ezért érdemes foglalkozni.

A körülbelül 56 ezer lelket számláló, Kasztíliai és León autonóm közösség déli részén található városka az Eresma és a Clamores folyók találkozásánál, a Sierra de Guadarrama hegység lábánál fekszik a spanyol fővárostól 87 kilométerre. Segovia természetesen nemcsak arról nevezetes, hogy neve máig betűről betűre megegyezik az egykori latin nevével, hanem arról is, hogy Spanyolország egyik legrégebben lakott települése, és szintén itt található a rómaiak által épített egyik leghosszabb, máig fennmaradt vízvezeték is, amely 1985 óta az óvárossal együtt az UNESCO Világörökség részét képezi.

A várost valószínűleg még a kelták alapították, eredetileg Segobriga néven, melynek jelentése keltibér nyelven ’a győzelem városa’ (a sego- ’győzelem’ és briga ’erőd, város’ elemekből). A Római Birodalomban, már Segovia néven, jogilag Clunia provinciaközponthoz tartozott; a nyugati gótok idején a katolikus egyház püspöki székhelye volt. A legenda szerint az arab megszálláskor a lakosság elmenekült, majd amikor VI. Alfonz León és Kasztília királya meghódította Toledót, akkor kezdték el újra benépesíteni a 11. század végén, az északi területekről származó keresztény népességgel. A középkorban a selyemkereskedelem és a textilmanufaktúrák egyik fontos központja volt, és virágzó gótikus építészettel rendelkezett. Ezenkívül egy meghatározó történelmi esemény színhelye is: 1474. december 13-án itt koronázták Katolikus Izabellát Kasztília királynőjévé.

A várost keresztülszelő római vízvezetékhíd (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Mindazonáltal a kisváros kétségtelenül leginkább római vízvezetékhídjáról (Acueducto de Segovia) nevezetes, amely egyúttal a város jelképe, és a címerében is szerepel. A római építészet legjelentősebb spanyolországi remekműve valószínűleg az 1. század második fele és a 2. század eleje között – feltehetőleg Vespasianus vagy Nerva uralkodása alatt – készülhetett (a források Kr. u. 50 körülre teszik), azonban felirat hiányában nem állapítható meg pontosan az építésének időpontja (ahogy maga a város alapításának ideje sem ismert).

„Rómától Segoviának, vízvezetéke fennállásának kétezredik évfordulóján, 1974”
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A vízvezeték a várostól kb. 17 kilométerre található Fuenfría forrástól szállította a vizet, és a városba érkezése előtt még 15 kilométer hosszan fut. A vizet először az El Caserón (’A Nagy Ház’) nevű víztartályban gyűjtötték, amely egy csatornán keresztül a Casa de Aguas (’Vizek Háza’) nevű víztoronyba jutott, ahol természetes derítőn folyt keresztül, mielőtt folytatta útját, majd 728 méteren át egyszázalékos emelkedőn keresztül futott egészen a Postigo nevű sziklás dombig, amelyre az óváros épült az erőd (Alcázar) köré. A Díaz Sanz téren az építmény éles szögben megtörik, majd az Azoguejo tér felé veszi az irányt, ahol teljes pompájában ragyog.

A vízvezetékhíd a legmagasabb pontján 28,5 méterre emelkedik el a talajtól, közel hatméteres talpazattal. Két sor boltívből áll, amelyek pillérekre támaszkodnak. Összesen 167 boltíve van: a városba érkezésétől a Díaz Sanz térig 75 egyszerű, majd 44 dupla soros (88 darab), amelyeket még négy egyszerű követ. Az építmény két falfülkéjében Segovia védőszentje, a Virgen de la Fuencisla, illetve San Esteban (Szent István keresztény mártir) szobra helyezkedik el.

A vízvezetékhíd látképe az Azoguejo térről (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A vízvezeték egészen a 19. század végéig működött és szállította a vizet Segoviába, de főként az Alcázarba, s az idő vasfoga ellenére – bár természetesen többször felújították, legelőször Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd uralkodása idején a 15. században kellett újjáépíteni a mórok által lerombolt 36 boltívet, a legutóbbi restaurációs munkálatok pedig az 1990-es években folytak – az évszázadokon át máig képes volt megőrizni állagát. (Érdekesség, hogy Mexikóban is van egy hasonló stílusú vízvezetékrendszer, az Acueducto del Padre Tembleque, amelyet egy spanyol pap építtetett a 16. században a környébbeli indián települések vízellátására – 2015-től szintén a Világörökség része.)


Rövid turistapropaganda-film a vízvezetékről

A város további nevezetességei közé tartozik a román–gótikus stílusú várpalota-erőd (Alcázar de Segovia), amely az Eresma és a Clamores folyók találkozásánál egy sziklára épült (valószínűleg még az arabok kezdték el építeni a 12. században, de a 16. századig teljesen átépült), és főként királyi székhelyként szolgált; jelenleg a segoviai hadtörténeti múzeumnak ad otthont.

Alcázar de Segovia, a várpalota (Forrás: Wikipedia Commons, CC)

Végül említést érdemel még a Szent Mária-székesegyház (Catedral de Santa María, hivatalosan Santa Iglesia Catedral de Nuestra Señora de la Asunción y de San Frutos de Segovia), az utolsóként emelt gótikus katedrális Spanyolországban. A székesegyházat a 16–18. század között építették, és a meghatározó gótikus stílus mellett reneszánsz jegyeket is tartalmaz.

A Szent Mária-székesegyház légifelvételen (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Aki tehát Spanyolországban jár és megteheti, semmiképpen se hagyja ki Segoviát. Bízom benne, hogy egyszer talán én is eljutok oda.

Kapcsolódó oldalak

2012. január 8., vasárnap

Qué, cuál és cómo: mikor melyik a helyes?

A spanyoltanulók egyik gyakori dilemmája, hogy a három kérdőszó közül mikor melyiket kell használni. Tudniillik, bár természetesen a spanyol is megkülönbözteti a ’mi’, ’mely(ik)’ és ’milyen’ jelentéseket, ez kicsit másképpen történik, mint a magyarban: a jelentésmegfeleltetés nem mindig kölcsönösen egyértelmű. Ha látszólag nagy is a kavar, néhány alapszabály elsajátítása után nem is lesz olyan bonyolult. Nézzük!

A qué (< lat. QUĬD) semlegesnemű és ragozhatatlan szó (nemben és számban nem változik), jelentése ’mi(t), ’micsoda’, ’miféle’, azonban főnév vagy melléknév előtt szintén ’milyen’. Ha viszont jól megfigyeljük, az utóbbi jelentésben a ’milyen’ felcserélhető a ’miféle (dolog)’ – főnév előtt –, illetve a ’micsoda’ kifejezésekkel! Tehát minden olyan esetben, amikor úgy is értelmes a spanyolra fordítandó kérdésünk, ha a ’mi?’ vagy a ’milyen?’ helyére a ’micsoda (dolog)’, illetve a ’miféle (dolog)’ behelyettesíthető, akkor teljesen biztos, hogy a spanyolban a qué kérdő névmást kell használnunk: ¿Qué cosa es esta? ’Milyen (Miféle/Micsoda) dolog ez?’ ¿Qué tipo de música te gusta? ’Milyen (Miféle) fajta zenét szeretsz?’ ¡Qué bellas flores! ’Milyen (Micsoda) szép virágok!’.

A cuál, cuáles (< lat. QUĀLE(M), -ES) magyar megfelelője ’mely(ik)’, ’melyek’ (¿Cuál prefieres? ’Melyik tetszik neked jobban?’, ¿Cuáles de estos libros tienes? ’Melyek vannak meg neked ezek közül a könyvek közül?’), de bizonyos esetekben ez is jelenti azt, hogy ’mi?’: ¿Cuál es tu número de teléfono? ’Mi a telefonszámod?’. Hogy miért is nem jó ezt úgy megkérdezni, hogy *Qué es tu número de teléfono, azt úgy próbálhatjuk ki, ha a fentiek szerint behelyettesítjük magyarul a ’micsoda’ vagy ’miféle’ szavakat: annak nyilván nincs értelme, hogy „*Micsoda/Miféle (dolog) a telefonszámod”, hiszen nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy „milyen furcsa dolog az a telefonszám”, hanem egy bizonyosra a rengeteg sok telefonszám közül! S itt következik a lényeg: abban az esetben, ha egy olyan dologra kérdezünk rá, amely elméletileg rengeteg sok azonos fajta dolog halmazából kiválasztható, akkor mindig a cuál, -es névmással kérdezünk. Hasonlóan kérdezzük meg például azt is, hogy ’Mi a neved’: ¿Cuál es tu nombre?, hiszen valójában azt kérdezzük, hogy a „sok létező név közül melyik az”, nem pedig azt, hogy „micsoda dolog az a név”.

Magyarul, míg a qué-vel mindig valamilyen, előttünk ismeretlen dolog meghatározására kérdezünk rá, addig a cuál kiválasztó jellegű, tehát már egy ismert dolgokból álló halmazban keressük „azt a bizonyost”. Természetesen a Qué es tu nombre kérdéssel sincs semmi baj nyelvtanilag, azonban ha ezt tesszük fel egy spanyol anyanyelvűnek, akkor legfeljebb csodálkozva el fogja magyarázni nekünk, hogy az ő neve miért az, ami, vagyis honnan ered: a kérdés így feltéve ugyanis szó szerint kb. azt jelenti: ’Mi az a neved?’. Ahogy magyarul, spanyolul is ellenőrizhetjük a felcserélős módszerrel, hogy a cuál-t, vagy a qué-t kell-e a használni, méghozzá úgy, hogy behelyettesítjük a qué cosa kifejezést. Máris látni fogjuk, hogy a *Qué cosa es tu teléfono, *Qué cosa es tu nombre nem egészen azt jelenti, amit valójában kérdezni akarunk, tehát a helyes megoldás a cuál lesz.

Maradt a cómo (< köznyelvi lat. CÓMODO < klasszikus QUŌ MŎDO), amellyel már sokkal egyszerűbb a dolgunk. Mint etimológiája is elárulja, a latinban eredetileg összetett kérdő névmásról van szó, melynek pontos jelentése ’mi módon’, azaz ’hogyan’. Pontosan ezt jelenti a spanyolban is (¿Cómo has hecho eso? ’Hogyan csináltad ezt?’, ¿Cómo se llama tu hermano? ’Hogy hívják a testvéred?’). Igen ám, de ezt a ser létigével – pontosabban kopulával – ’milyen(ek)’-nek fordítjuk, ami, ha belegondolunk, logikus is, hiszen például a ¿Cómo son los libros? kérdés fordításának nincs sok értelme úgy magyarul, hogy „*Mi módúak / *Hogyanok a könyvek?” :-), csak annak, hogy „Milyenek a könyvek?”. Az előzőekhez hasonlóan itt is működik a behelyettesítéses próba: amennyiben magyarul a ’milyen’ felcserélhető a ’micsodá’-val, akkor a qué-t, amennyiben nem, akkor a cómo-t kell használni (a „milyenek a könyvek” nyilván nem cserélhető fel a „micsodák a könyvek” kifejezéssel).

Van azonban néhány eset, amely valahogyan mégis kilóg a sorból. Ha például azt kérdezzük, hogy „melyik városban élsz”, akkor a fenti szabályok alapján egyértelmű lenne, hogy itt a cuál névmást kellene használnunk. De mégsem. Az ilyen kérdéseket ugyanis szintén a qué-vel kell feltenni: ¿En qué ciudad vives? ’Melyik városban élsz?’, ¿De qué país es? ’Melyik országból valósi?’ stb. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy itt valójában a ’miféle/milyen’ jelentéssel van dolgunk, mert egy ismeretlen helyre kérdezünk rá (tehát ez valamiért nem számít a spanyolban több, előre adott dolog közül választható lehetőségnek), amelynek főnév előtt a qué felel meg. Ezt erősítené, hogy ezekkel is fel lehet tenni magyarul a kérdést, jelentésváltozás nélkül („Milyen/Miféle városban élsz?”, „Milyen/Miféle országból valósi?”). Egy másik magyarázat az lehetne, hogy a cuál ma már többnyire csak névmási szerepű, vagyis leginkább igével használják – a nyelv azonban folyamatosan változik, így ebben is ingadozás figyelhető meg a különböző nyelvjárásokban. Itt érdemes még megemlíteni azt is, hogy Latin-Amerikában a ’miféle/milyen’ jelentésben gyakran a cuál használatos a qué helyett: ¿cuál (qué) muchacha? ’Miféle/Milyen lány?’.

Az alábbi áttekintő ábra az itt leírtak könnyebb értelmezéséhez nyújt segítséget.

A teljes mérethez kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Persze mint a fenti példa is mutatja, a természetes nyelvekben nagyon ritkák az olyan szabályszerűségek, amelyek mindig, minden esetben működnek – éppen ezért a nyelvészek azt állítják, hogy a nyelvekben egyáltalán nincs logika, hiszen ha lenne, akkor minden valamilyen szabályszerűséget követne, vagyis nem léteznének rendhagyóságok. De úgy is lehetne fogalmazni, hogy nem egészen erről van szó, hanem csupán a különböző nyelvek beszélői másképp gondolkodnak. Mindenesetre remélem, hogy ezzel a témával is segítettem valamennyit, és természetesen várom a további kérdéseket, észrevételeket a hozzászólásokban!