2012. december 9., vasárnap

Az olvasást könnyítő betű

A H betű az első akadémiai értelmező szótár
G–M kötetében, 1734-ből. Mai tudásunkkal
már mosolyognánk ezen a meghatározáson.
Az írásbeliséggel rendelkező nyelvek története során gyakran előfordul, hogy egyes beszédhangok megváltoznak, sőt, nyom nélkül el is tűnhetnek, azonban írásuk még sokáig megőrzi a nyomukat. Az újlatin nyelvekben ilyen sorsra jutott az egykori [h] hang, amelyet valószínűleg már a klasszikus latin korszakban sem ejtett az utca népe, a legtöbb újlatin nyelv azonban írásban mindmáig őrzi a h betűt. Két fontos kivétel az olasz és a román: az olaszban csupán az avere (< lat. HABĒRE) ige néhány alakjában írják jelentések megkülönböztetése céljából (ho ’nekem van’ és o ’vagy’; ha ’neki van’ és a [elöljárószó], illetve hanno ’nekik van’ és anno ’év’), a románban viszont kiejtett mássalhangzó [h] hangértékkel, de – természetesen – csak nem latin eredetű jövevényszavakban fordul elő.

A spanyol h – neve (la) hache [ácse] – betűnek szintén megvan a sajátos története. A középkori spanyolban még hasonló volt a helyzet az olaszéhoz: a latin eredetű szavakban nem írták az aver (ma haber) néhány alakján kívül, azonban a [h] hang valószínűleg az /f/ fonéma egyik ejtésváltozata lehetett, amelyet írásban ekkor még az f betű jelölt (pl. fablar ’beszél’ – ma hablar). A 16. század közepére azonban a latin F-ből származó [h] hang is teljesen kiveszett a nyelvből, így a helyesírásban az f-et is a h váltotta fel az ilyen szavakban.

A modern sztenderd spanyolban így a h betű önállóan ma már semmilyen fonémát nem jelöl (a ch betűkapcsolat körülbelül a magyar [cs] hangnak felel meg), csupán egy valaha létező mássalhangzó nyomát őrzi a helyesírásban – néhány szó kivételével, amelyekben semmilyen szerepe nincs és nem is volt, mint az hallar (< AFFLARE) ’talál, lel’, henchir (< IMPLERE) ’megtöm’ és hinchar (< INFLARE) ’felfúj’ –, mégpedig az egykori latin [h], [f] vagy [g] hangokét (legalábbis a szavak egyik részében): pl. hora (< HORA) ’óra [időegység]’, hacer (< FACERE) ’csinál, tesz’, hermano (< GERMANU) ’fivér’ stb. Viszont szintén megjelenik írásban egy h a szókezdő nyíló kettőshangzók – /ie/, /ua/, /ue/, /ui/ – előtt, amit már nem minden esetben lehet azzal magyarázni, hogy valaha kiejtett mássalhangzóval kezdődtek: pl. a huérfano ’árva’ szó latinul magánhangzóval kezdődött (< ŎRPHANU). De akkor mit keres ott a h, miért nem úgy írják, hogy *uérfano?

A megoldást a kettőshangzóban, illetve annak helyesírásában kell keresnünk. Ehhez tudni kell, hogy a római, majd a középkori íráshagyományban az u és a v ugyanannak a betűnek a tipográfiai változatai voltak (ahogy például most az a és az a), vagyis mindegy volt, hogy például a latin és spanyol ’élek’ igealakot VIVO vagy uiuo formában írták-e. Ennek oka, hogy a latinban eredetileg nem létezett [v] hang sem, a V betű az /u/ magánhangzó-fonémát jelölte, amelyet – ha rövid volt – magánhangzó előtt kezdetben mindig angolos [w]-nek ejtettek. A kései latinban ez a hang két magánhangzó között és szó elején [β]-vé vált (ahogyan ma is ejtik a spanyolban magánhangzók között a b/v betűkkel jelölt hangot), amely az újlatin nyelvekben később vagy [v]-vé erősödött, vagy vegyült a /b/ fonémával (e hangváltozásról részletesen írtam korábban).

A latin /u/ fonéma tehát a középkorra kettévált – egy magánhangzó és egy új mássalhangzó ([β] > /v/~/b/) lett belőle –, az írás viszont még sokáig mindkettőt ugyanazzal a betűvel jelölte, vagyis még nem különült el egymástól az u és v a magánhangzó és a mássalhangzó jelölésére. Azonban ahhoz, hogy a helyes hangértékkel tudják olvasni azokat a szavakat, amelyeknél nem lett volna egyértelmű, hogy a magánhangzót vagy a mássalhangzót kell-e ejteni, bizonyos trükkökhöz kellett folyamodni. Az egyik ilyen trükk pedig az volt, hogy mivel – értelemszerűen – mássalhangzóbetű után az u/v csak magánhangzót jelölhetett, ezért hogy azt magánhangzónak és ne [b]~[β]~[v] hangnak olvassák, egy h betűt írtak a szó elejére, jelezve ezzel, hogy utána az u/v az /u/ fonémát jelöli.

Bár valószínűleg igen ritkán adódhattak olyan helyzetek, amikor a szövegkörnyezetből ne derült volna ki egyértelműen – h nélkül is –, hogy az adott szót hogyan kell olvasni, így meg tudtak különböztetni írásban olyan szavakat, mint pl. HVELA huela ’szaga legyen, érződjön’ és VELA uela ’virrasztás, gyertya’, ill. ’vitorla’, vagy pl. HVIDA huida ’menekülés, szökés’ és VIDA uida ’élet’. Hasonló példák a franciából: HVIT huit ’nyolc’ és VIT uit ’él(t)’, HVILE huile ’olaj’ és VILE uile ’gonosz, aljas [nőnemben]’ (köszönet értük Szigetvári Péternek).

Összefoglalva tehát, a magánhangzó előtti h betűnek alapvetően kétféle szerepe van a spanyolban: egyrészt eltűnt mássalhangzók helyét jelöli, másrészt a középkori szövegekben az utána álló betű helyes hangértékkel történő olvasásának megkönnyítésére szolgált, tipográfiai okokból – az íráshagyomány azonban továbbra is megtartotta ezt annak ellenére, hogy ma már minden betűtípusnál egyértelműen megkülönböztethető az u a v-től, illetve az i a j-től.

4 megjegyzés:

  1. Érdekes, hogy az angolban is sajátos neve van a H betűnek, "éjts"-nek mondják. Régebben gondolkoztam, miért van az angolban és egyes újlatin nyelvekben ilyen neve ennek a betűnek, hogy pont a "h" hang nincs benne.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ahogy a spanyol hache, az angol [eiʧ] is a francia hache [aʃ]-ból jön, ez pedig egy vulgáris latin *haca alakra vezethető vissza. Eredetileg ha [ha:] volt a latin H neve, de mivel eltűnt a [h] hang, ez egybeesett volna az A betű nevével, ezért "meghosszabbították" a szót, hogy meg lehessen tőle különböztetni. Gondolom azért pont a [ka] szótaggal, mert a [k] állt a legközelebb a kiejtéséhez. De ez csak spekuláció. A [k] viszont a franciában [cs] > [s] lett [a] előtt (vö. CANTARE > chanter), így lett az haca-ból hache.

      Törlés
    2. Az angoloknál egy időben elterjedt volt a /h/ nem ejtése (még egy 1923-as BBC anyagban is többségében h nélküli ejtéssel ajánlanak egy csomó szót). Ennek ellenére visszafordult a folyamat, és mégse kopott ki a /h/. A 'H' betű nevénél megmaradt h nélkül, de az ír angolban h-val van, és kisebb részben a brit/amerikaiban is ejti néhány ember h-val: /ˈheɪʧ/, persze a semleges, szabvány kiejtésben /ˈeɪʧ/, angolul tanulóknak ez utóbbit ajánlják, tanítják.

      Törlés
    3. Igen, ilyen előfordul, hogy egy nyelvváltozási folyamat megáll (általában gyengülés), sőt, ebből szokott aztán az ellenkezője is előfordulni, hogy a beszélők "eltúlozzák" a kiejtést, annyira "akarják", hogy az a hang ne vesszen el, így sokszor egy másik eltérő formájában szilárdul meg (pl. így lett a középkori spanyol [ʃ] > [ç] hangból a 17. században [x]).

      Az archaikus latinban a szóvégi [s] hajlamos volt (valószínűleg egy [h]-n keresztül) kiesni, aztán a klasszikus korra ez a változás megállt. Aztán az olaszban és a románban mégis eltűnt (bár ezt vitatják: lehet, hogy nem fonetikai, hanem morfológiai okai vannak, de egy biztos, az olaszoknak eléggé nehezükre esik a szó végén [s]-t ejteni), a franciában csak később, a spanyolban meg most van folyamatban a szó(tag)végi [s] eltűnése, legalábbis a déli típusú nyelvjárásokban.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.