2012. szeptember 22., szombat

A hangsúly leleplezi a titkokat
Hosszú mássalhangzó-e az ñ vagy a ch?

Ezennel a spanyol hangsúlyozás és a szótagszerkezet összefüggéseit fogjuk vizsgálni, és a végén egy érdekes felfedezésre is szert teszünk. A téma jellegéből adódóan sajnos elkerülhetetlen, hogy az átírásokban a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleit használjam.

Andrés Bello – Raymond Monvoisin portréja
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Mint ismeretes, a spanyol szavak hangsúlya az ún. három szótagos ablak (ventana de las tres sílabas) elvéből adódóan az utolsó három szótag valamelyikére eshet, ami alapján a spanyol szavak véghangsúlyosak (ha az utolsó szótag hangsúlyos), másodélesek (ha az utolsó előtti szótagon van a hangsúly), illetve harmadélesek (az utolsó előttit megelőző szótag hangsúlyos) lehetnek. Ezen elv alól csak az olyan igealakok képeznek kivételt, amelyek legalább két hangsúlytalan névmást tartalmaznak, mint például a cántamela ’énekeld el nekem [azt]’ (s így lehetnek negyed- vagy nagyon ritkán ötödélesek is), azonban az ilyen igealakok valójában – alaktani szempontból – nem is egy szóból állnak.

A három szótagos ablak törvénye a latinból következik. A latinban a szóhangsúly az utolsó előtti szótagra esett, ha az hosszú volt, ha pedig rövid volt, akkor az azt megelőzőre, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagra. A véghangsúlyos szavak a latinban eléggé ritkák voltak, valamennyien rövidült alakok: pl. ADHUC (< ADHUCE) ’még’, ILLAC (< ILLACE) ’ott’, vö. spanyol aún, allá. A spanyolban ezzel szemben azért gyakoribbak a véghangsúlyos szavak, mert az eredeti latin alak utolsó magánhangzója, leginkább az -E, bizonyos végződésekben lekopott (-CE, -DE, -GE, -LE, -NE, -RE, -SE, -TE > -z, -d, -y, -l, -n, -r, -s, -d, pl. PACE > paz, MERCEDE > merced, LEGE > ley, CANALE > canal, CANTIONE > canción, CANTARE > cantar, MENSE > mes, VERITATE > verdad).

A latinban tehát alapvetően az utolsó előtti szótag hosszúsága határozta meg a hangsúly helyét. Ehhez persze tudnunk kell azt is, hogy egy szótag mikor számított hosszúnak és mikor rövidnek. A szabály nagyon egyszerű: a szótag természeténél fogva hosszú, ha hosszú magánhangzót tartalmaz (pl. TA ’élet’), egyébként pedig – vagyis helyzeténél fogva – akkor, ha a magánhangzója rövid, de mássalhangzóra végződik, azaz zárt szótag, ami viszont csak úgy lehetséges, hogy a következő szótag is mássalhangzóval kezdődik (pl. CANTO ’énekelek’ vagy CATTUS ’macska’).

A fentiekből az is következik, hogy ha a latin szó utolsó előtti szótagja zárt szótag volt, akkor az hosszúnak számított, így a hangsúlynak kötelező volt arra a szótagra esnie. Ebből ered a spanyolban is az az elvi korlátozás, hogy ha az utolsó előtti szótag zárt szótag, akkor a szó nem lehet harmadéles, azaz hangsúlya nem eshet a szó végétől számított harmadik szótagra: pl. cóncavo ’homorú’ (< lat. CONCĂVU), de: convexo (< lat. CONVEXU) ’domború’ (az x egyetlen betű, viszont két, ez esetben különböző szótagokhoz tartozó mássalhangzó kapcsolatát jelöli: IPA [kom.ˈbek.so], vagyis a [k] az előző szótag végéhez, az [s] pedig a következő szótag elejéhez tartozik). Az ilyen szavak tehát a spanyolban is csak másodélesek vagy – ha a latin szó utolsó magánhangzója lekopott – véghangsúlyosak lehetnek. (E szabály alól mindössze egy spanyol helységnév, a kasztíliai Palencia tartományban található Frómista, illetve még egy-két idegen név képez kivételt, például Ámsterdam, Mánchester.) Ne feledjük, hogy a zárhang vagy f + l/r kapcsolatok (bl, br, cl, cr, dr, fl, fr, gl, gr, pl, pr, tr) bonthatatlanok, vagyis mindig szótag elején állnak, tehát például a harmadéles cántabro ’kantábriai’ vagy cuádruple ’négyszeres’ szavak nem kivételek a fenti törvényszerűség alól, hiszen az utolsó előtti szótagjuk nyílt szótag (IPA /ˈkan.ta.bro/, /ˈkua.dru.ple/).

(Forrás: El Mexicano)

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Van ugyanis a spanyolban néhány olyan mássalhangzó, amely mindig új szótagot kezd – vagyis nem állhat zárt szótag végén –, mégis úgymond „magához vonzza” a hangsúlyt: ezek pedig a -ch- [ʧ], -ll- [ʝ]/[ʎ], -ñ- [ɲ], -rr- és -y- [ʝ]. Ez annyit jelent, hogy ha a szó utolsó magánhangzóját e mássalhangzók valamelyike választja el az utolsó előttitől, akkor a szó szükségszerűen véghangsúlyos vagy másodéles: remacho ’szögelek’, billón ’billió’, carillón ’harangjáték’, vasallo ’hűbéres’, otoño ’ősz’, rebaño ’nyáj’, navarro ’navarrai’, ensayo ’próba’. Az ilyen szavak tehát szintén nem lehetnek harmadélesek. Vajon mi ennek az oka?

Két megoldás van. Vagy azt mondjuk, hogy így van és kész, ezek kivételek, amelyek „erősítik a szabályt” – nyilván ez lenne a legegyszerűbb. Vagy pedig ezek a mássalhangzók valójában – bármennyire is furcsának tűnne elsőre – fonetikailag mégsem egy szótaghoz tartoznak (függetlenül attól, hogy egy-egy külön fonémának számítanak). Az utóbbi pedig csakis egyféleképpen lehetséges: ha ezek a mássalhangzók „hosszúak”, azaz dupla mássalhangzóknak felelnek meg. Ezt az összefüggést Andrés Bello (1781–1865) venezuelai grammatikus ismerte fel. Állítását azon nyelvtörténeti tényekre alapozta, hogy ezek vagy két latin mássalhangzóból (pl. dicho ’mondás’ < DICTU, mucho ’sok’ < MULTU, gallo ’kakas’ < GALLU, año ’év’ < ANNU, otoño ’ősz’ < AUTUMNU, sueño ’álom’ < SOMNU), vagy hosszú latin mássalhangzóból (pl. mayor ’nagyobb’ < MAIORE [majjore]) vagy pedig egy olyan mássalhangzóból származnak, melyet elöl képzett magánhangzó (I vagy E) követett, amely lágyulási folyamatot (palatalizációt) indított el, majd eltűnt, vagyis beleolvadt a mássalhangzóba (pl. España < HISPANIA, baño ’mosdó’ < BALNEUM, castaña ’gesztenye’ < CASTANEA).

Érdekes megállapításra jutottunk tehát: bár ezek a latin hangcsoportok egy-egy önálló mássalhangzóvá fejlődtek a spanyolban, a hangsúlyozási törvényszerűségek azt igazolják, hogy fonetikai szempontból továbbra is mássalhangzó-kapcsolatokként viselkednek. Mindazonáltal annyit érdemes még érdekességképpen megjegyezni, hogy a spanyol ajkúaknak nagyon tetszenek a harmadéles hangsúlyozású szavak – legalábbis erre enged következtetni, hogy bizonyos, eredetileg csak másodéles szavak ma ingadoznak a másod- és harmadéles hangsúlyozás között (pl. íbero ~ ibero ’ibér’), ami egyes területek beszélt nyelvváltozatában kiterjed bizonyos igealakokra is: pl. Mex. *téngamos, *véngamos (tengamos, vengamos).

2 megjegyzés:

  1. Nem a legszerencsésebb értelemben használtad a "fonetikailag" kitételt. Fonológiai kérdést feszegetsz, így szerintem az a virtuális szótagolás, mássalhangzó-hosszúság, amiről írsz, fonológiai síkon létezik.

    Fonetikailag azért nem állja meg a helyét, mert a fonetikai szótagolásnál nem csak a hangsúly számít, hanem a tényleges kiejtés, és így ha nem ejtik hosszan ezeket a szóban forgó hangokat (már pedig sok anyanyelvi beszélőtől hallottam röviden is), akkor fonetikailag csak egy hang, így nem tartozhatnak két szótaghoz. Itt is látszik, hogy a fonológiai és fonetikai szótagolás nem feltétlenül esik egybe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abban igazad van, hogy ma nem feltétlenül ejtik őket hosszan, de a konzervatívabb nyelvjárásokban – leginkább Spanyolországban – még igen (persze mihez képest). Viszont az, hogy ezeket, és különösképpen az -rr-t egyetlen szótagkezdő mássalhangzónak tekintik, az a fonológiai kérdés, mivel fonetikailag éppen az ellenkezőjét igazolja a gyakorlat, és én erre gondoltam, amikor azt írtam, hogy "fonetikailag".

      De pl. Itt hallhatod, hogy az año ejtése inkább ['aɲ.ɲo] mint ['aː.ɲo], ami megint csak fonetikai kérdés, mivel fonológiailag /'a.ɲo/.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.