2012. augusztus 4., szombat

Latin habēre, angol have, német haben
Közös eredet vagy csak véletlen egybeesés?

Az előző témában a spanyol és az olasz „közelmúltat” hasonlítottuk össze, amelyet a latin HABĒRE igéből származó haber, illetve avere igével, valamint a befejezett melléknévi igenévvel (participio) képeznek. Tudjuk azt is, hogy ez az ige eredetileg birtoklást fejez(ett) ki – az olasz avere máig használatos e jelentésben, a spanyol haber ma már nem (szerepét a tener vette át).

Azzal sem mondok semmi újat, hogy a germán nyelvekben is létezik egy rendkívül hasonló ige (például az angol to have és a német haben), amelyet szintén a birtoklás kifejezésére (pl. angol I have a horse, német Ich habe ein Pferd ’Van egy lovam’) és a „közelmúlt” képzésére használnak (pl. angol I have bought a horse, német Ich habe ein Pferd gekauft ’Vettem egy lovat’ – a német esetében még a szórend is azonos a latin Habeo caballum comparatum szerkezetével).

Ha két vagy több, nem feltétlenül közeli rokon (vagy egyáltalán nem rokon) nyelvben egy-egy szó nagyon hasonló, ráadásul még a jelentésük, funkciójuk is ugyanaz, akkor az ember hajlamos teljes meggyőződéssel azt hinni, hogy ez nem lehet a véletlen műve, vagyis az eredetük is azonos. Jelen esetünkben persze nyilvánvaló, hogy a spanyol haber, olasz avere, francia avoir és román avea ige forrása a latin HABERE, amiben senki sem kételkedne, de vajon mi a helyzet az angol to have és a német haben igékkel? Szintén latin – esetleg újlatin – átvételek lennének?

Habeo tres caballos albos...

Bizony, bármennyire is meglepő, itt csupán a véletlen igazán tökéletes művéről van szó! Bár lehetne éppenséggel az angolban és a németben is latin átvétel (ami az angol have alakban a [v] hangot illeti, a [b] > [v] változás teljesen általános a nyelvekben, tehát ez önmagában nem zárná ki, hogy latin vagy újlatin jövevényszó legyen), de fogadjuk el, hogy a nyelvtörténeti források alapján nem az. Ha kizártuk, hogy latin átvétel, akkor még mindig marad egy lehetőség, a szó közös indoeurópai eredete a latinban és a germán nyelvekben.

Igen ám, de ezzel van egy kis probléma. A germán nyelvek hangrendszerének egyik legfőbb sajátossága ugyanis, hogy az indoeurópai alapnyelvi zöngétlen zárhangok, a *k, *p, *t (a csillag kikövetkeztetett hangalakot jelöl) réshanggá váltak (pl. lat. PER és PRO, vö. angol for, német für; vagy latin COR, vö. angol heart, német herz stb.), a latinban viszont nem. Vagyis az angol have és a német haben szókezdő [h]-ja eleve nem származhat ugyanabból a forrásból, mint a latin H (amelyet a klasszikus korban már nem is ejtettek), hiszen a helyükön a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben *k hangnak kellett lennie. Az alapnyelvi *k hangot viszont a latin megőrizte, amiből az következik, hogy a(z) HABERE szintúgy nem származhat egy feltehetően *k- hanggal kezdődő alapnyelvi tőből.

Mi tehát az igazság? Az angol have és német haben az ősgermán *habjanan alakon keresztül egy indoeurópai *kap- ’megfog, elkap’ rekonstruált tőre vezethető vissza, amelynek folytatója a latinban a CAPERE (CAPIO) ’megfog’, ’befogad’, átvitt értelemben ’megért’ jelentésű ige – ebből a spanyol caber ’elfér, befér’ és az olasz capire ’megért’. A latin HABERE forrása viszont az indeurópai *gʰabʰ- ’fog, markol, tart’ tő, melynek folytatói az angol give és a német geben ’ad’.

A fenti két alapnyelvi tő hasonló jelentéséből adódóan nem meglepő, hogy voltak köztük átfedések is, az viszont tényleg csak véletlen egyezés, hogy a latinban és az ősgermánban éppen belőlük lett a birtoklást kifejező és a befejezett múlt idő képzésére használt ige is – legalábbis nem lehet ennek az ellenkezőjét bizonyítani. Habár egyes nyelvészeti források szerint a birtoklóige + befejezett melléknévi igenév konstrukció – mint múlt idő – a germán nyelvekben az újlatin nyelvek hatására jött létre, ez szintén nem bizonyítható (de természetesen nem is zárható ki). Nos, mint ismét láthattuk, a véletlen sokszor tényleg hihetetlen dolgokra képes!

A német fordításokért köszönet G. Eszternek.

12 megjegyzés:

  1. Na jól van ám! A Mekszikói felcsigázott, most meg azt merészeli írni, hogy pusztán véletlen egybeesés. Mondjuk akkor is hátborzongató, hogy véletlen hasonlóság ilyen nagymértékű legyen, ilyen egybevágás akkor is ritka, ha nem véletlenről lenne szó.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Engem is meglepett ez, de nem az első, ami meglep. Régebben pl. azt tanították, hogy a magyarban az -andó, -endő beálló melléknévi igenévi végződés a latin -andus, -a, -um jövő idejű szenvedő melléknévi igenév végződésének átvétele (és természetesen ugyanazt is jelenti magyarul, mint latinul). Aztán erről is kiderült, hogy semmi köze egymáshoz a kettőnek. Az etimológiával nem véletlenül kell nagyon óvatosan bánni.

      Törlés
    2. Azt hiszem, hogy a temaval kapcsolatban velemennyel rendelkezok 99%-a mondana, hogy a szerkezet homolog, es nem! Hianypotlo cikk!

      Törlés
  2. Nagyon jó bejegyzés!

    Jó, hogy megemlítetted a német és a latin szerkezet közötti szórendi egyezést. Aki németül tanul, az tudja, hogy ez a legidegesítőbb jelenség a nyelvben, t.i. az összetartozó dolgok (a segédige és a főige) a mondat két végén helyezkedik el. Azt tudtam, hogy a latinban is így volt, de az újlatin nyelvekben (és a többi indoeurópai nyelvben)hogyan és mikor változott meg a szórend? Egyetlen egy keretes szerkezetű újlatin nyelvről tudok: ez a rétorománt, ami érthető is, hiszen német nyelvű környezetben beszélik.

    Jake

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazából nem "megváltozott" a szórend az újlatin nyelvekben, mivel a latinban sem volt a szórend kötött; itt csupán arról van szó, hogy míg az irodalmi latinban a mondat végére szerették tenni az igét, a beszélt nyelvben inkább az alany után, és ezért ez a második konstrukció lett általánosabb az újlatin nyelvekben. A spanyolban is lehet az igét a mondat végére tenni (sőt, bizonyos kifejezésekben inkább ott van, pl. Así es 'Úgy van', Eso es), de az inkább irodalmi.

      Törlés
    2. A latinban nagyon összetett és bonyolult az esetrendszer, a végződések rendszere. Így akárhova tesszük a mondatban a szavakat, akármennyire összekeverjük, a végződésekből kikövetkeztethető így is, hogy mi tartozik össze, bár ez hatalmas kihívásnak tűnik. Az újlatin nyelvekben már nincs bonyolult esetrendszer, így a végződésekből nem lehetne egyértelműen megállapítani, milyen mondatrészek tartoznak össze. Pl. nincs a tárgynak a sajátos pl. -um végződése, mint olykor a latinban, hanem már a szórendi helyéből lehet felismerni a tárgyat. Szóval az esetrendszer egyszerűsödésével párhuzamosan alakulhatott ki a kötöttebb szórend, ezt gondolom. Hiszen pl. a tárgyat nem lehet csak úgy a mondat elejére tenni már, mert azt hinnénk róla, az az alany, így ha mégis oda tesszük, egy hangsúlytalan névmással is utalni kell rá (pl. La casa la he visto).

      Törlés
    3. Elméletileg ebben van igazság, de a valóság nem ennyire egyszerű. Ha valami nem jelölt, attól még nem biztos, hogy az anyanyelvi beszélő nem tudja, hogy az micsoda. A spanyolban pl. elég sok igeidőben megegyezik az E/1. és az E/3. személy (pl. amaba), mégsem jelent nekik gondot, hogy megértsék személyes névmás nélkül is, hogy éppen melyikről van szó. Ugyanígy van az alannyal és a tárggyal is. A La casa he visto is ugyanúgy teljesen helyes, ha a tárgy a fókusz, és az irodalmi nyelvben simán lehet is ilyet mondani.

      (Lesz majd külön cikk a spanyol szórendről is, amiből kiderül, hogy sok minden lehetséges a spanyolban, ami az olaszban pl. nem.)

      Törlés
  3. Ennek ellenére valószínűnek tartom azt, hogy a német és az angol az újlatin nyelvek hatására kezdték el használni a segédigét. Megnéztem a Wikipédián (bár semmi se biztos), az óangol nyelvben csak jelen-múlt idők voltak, mindkettő raggal kifejezve. Az ófelnémettel is ez volt (ezt is a Wikipédiából).

    A habeo valóban leginkább tartani (előadást, jónak-rossznak vmit) jelentésá. Ha jól tudom, a latinban ezt fel lehet cserélni egyfajta - a magyarhoz hasonló - szerkezetre (dativus possessivus?).

    Nem tudom, hogy a capio-ból (pontosabban az olasz capisco-ból) származik-e a kapiskál igénk is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Természetesen nem kizárt, mint írtam is a cikkben, csak nincs olyan módszer, amivel ezt bizonyítani lehetne (ahogyan az ellenkezőjét sem).

      Nem tudom, hogy a capio-ból (pontosabban az olasz capisco-ból) származik-e a kapiskál igénk is?

      Igen, pontosan.

      Törlés
  4. És ugyanez a helyzet az angol és német "in" szóval is, ami a latinban is hasonló jelentésű?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, az in bizony közös, indoeurópai eredetű mindegyikben, az alapnyelvi *en-ből származik. Az ilyen szavak a szókincs legalsó és legkevésbé változó rétegéhez tartoznak, ahogy például az alapszámnevek és a személyes névmások is.

      Törlés
    2. Ezen most meglepődtem, köszönöm szépen a választ.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.