2012. augusztus 18., szombat

A spanyol az archaikus latinból alakult ki?

Már nem egy helyen olvastam olyan merész állításokat, melyek szerint „a spanyol az archaikus latinból származik” – sőt, egyes források odáig is elmentek, hogy a létige bizonyos alakjai, mint például a somos ’vagyunk’ és a fue ’volt’, nem is a klasszikus latin SUMUS és FUIT, hanem egyenesen az archaikus latin SOMOS és FUED alakokra vezethetőek vissza! Úgy gondoltam, nem ártana itt egy kicsit rendet tenni, ezért született ez a bejegyzés.

Ha a címben szereplő állításban van is némi igazság, az biztos, hogy nem ilyen formában. Ehhez először is tisztázzuk, mit nevezünk „archaikus latin”-nak. Adamik Béla A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig című könyvében az első latin nyelvű írásos emlékek megjelenésétől számítva az alábbi történeti korszakokat különbözteti meg:
  1. archaikus latin (i. e. 7–4. század);
  2. ólatin (i. e. 3. század eleje – i. e. 2. század második fele);
  3. klasszikus latin (i. e. 2. század második fele – i. sz. 2. század vége);
  4. vulgáris latin (3–6. század vége);
  5. protoromán (7–9. század), innentől pedig már az önálló újlatin nyelvek korszaka következne.
(Bár a klasszikus és a vulgáris latin között nem csak korszakbeli különbség van; az utóbbi felfogható az utca népe által mindenkor beszélt és folyamatosan változó nyelvnek is.) Mivel Hispania római meghódítása már az i. e. 3. század vége felé, 218-ban kezdődött, és i. e. 19-ig tartott, a területre érkező első római hódítók tehát legfeljebb az ólatint beszélhették, semmiképpen sem az archaikus latint, és természetesen a nyelv fejlődése sem állt meg azzal, hogy a félszigetre érkeztek. A rövid O > U, illetve E > I magánhangzó-gyengülés a feliratok tanúsága szerint pedig már az i. e. 3. század első felében bekövetkezett, vagyis az ólatin korszakban bizony már a SUMUS és FUIT alakoknak felelt meg a kiejtés.

Ezzel rögtön ki is zárhatjuk azt a képtelenséget, hogy a spanyol somos és fue archaikus latin alakok folytatói lennének: ez esetben már egy újabb, kései vagy vulgáris latin változásról van szó. A nyelvek történetében előfordul, hogy egy hangváltozás eredményeként az annak előzményét megelőző állapotot kapjuk vissza, ám ez csak a véletlen műve, hiszen egy nyelvi változás mindig csak a közvetlen előzményével van kapcsolatban, a természetes folyamatok sosem működnek visszafelé (úgy is lehetne mondani, hogy csak a közvetlen előzményre „emlékeznek”).

Az i. e. 7. századból származó praenesti aranycsat (Fibula Praenestina), melyen az első latin nyelvű felirat olvasható
(jobbról balra haladó írással): MANIOS MED FHE-FHAKED NVMASIOI, azaz ’Manius készített engem Numeriusnak’
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

De akkor miért is mondtam, hogy a címben mégis van némi igazság? Ez annyit jelent – amiben általában a történeti nyelvészek is egyetértenek –, hogy a rómaiak által Hispaniába vitt latin a viszonylag korai hódítás és a terület elszigeteltsége következtében archaikusabb maradt a klasszikus korszakban is, s innen az iberoromán nyelvek, de különösképpen a spanyol és sokszor a portugál konzervatív volta.

Na de mit jelent az, hogy a hispaniai latin archaikusabb volt, és a spanyol konzervatív? Itt természetesen nem lehet másról szó, mint a szókincsről, mivel leginkább ezen mérhető egy nyelvváltozat régiesebb vagy újítóbb volta a többihez képest. Az pedig a ránk maradt latin írásos emlékek, de még inkább a mai nyelvek szóhasználata alapján egyértelműen kimutatható, hogy a Hispaniában beszélt latin megőrzött – és a spanyol máig őriz – olyan szavakat, amelyek a klasszikus latin korszak római (itáliai) irodalmi nyelvében már nem voltak használatosak, vagy már népiesnek vagy nyelvjárásinak számítottak.

J. N. Adams, a Cambridge-i Egyetem kutatója egy 2007-es tanulmányában az alábbi archaizmusjelölteket tárgyalja a hispaniai latinból, amelyek a spanyolban és a portugálban máig használatosak:
  • BARO~VARO, -ONIS ’együgyű ember, tökfilkó’ > spanyol varón, -ones, portugál varão, -ões [vöráum, vöronys] ’férfi’;
  • COMEDO, -ONIS ’nagyétkű, falánk’ (vö. COMEDERE ’megeszik’ > spanyol comer) > spanyol comilón, -ona, -ones, -onas. Itt meg kell jegyezni, hogy bár kétségtelenül a spanyol comer ’eszik’ ige archaizmus, a comilón névszó latin COMEDONE(M) főnévből való közvetlen származtatása inkább spekulatív, mint valószínű (és ezt maga a tanulmány is említi) – sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a spanyolban már a comer igéből képzett belső fejleményről, és nem a latin alak „túléléséről” van szó (erre utalhat az is, hogy a DRAE nem hoz külön etimológiát a szónál);
  • *CŎVUS, *CŎVA (vö. CAVUS és CAVUM, CAVA) ’üreg’ > spanyol cueva, portugál és katalán cova, ’[föld alatti] üreg, barlang’;
  • CUIUS, -A, -UM ’kié, mié’ (birtokos kérdő névmás) > spanyol cuyo, -a ’akié, amié’ (régen szintén: ¿cúyo, -a? ’kié, mié?’), portugál cujo, -a [kúzsu, -ö] ’akié, amié’;
  • DEMAGIS ’sokkal inkább, sokkal jobban’ > spanyol demás ’a többi’, portugál demais [dümájs] ’túlságosan’, ’a többi’;
  • GŬMIA~GOMIA ’torkos, nyalánk’ > spanyol gomia ’mumus’, ’nyalánk’ (ritkán használt szó);
  • FABULARI ’beszél(get)’ > óspanyol fablar > spanyol hablar ’beszél’, portugál falar ’beszél’;
  • PĔRNA ’láb’ [végtag] > spanyol pierna, portugál perna [pernö] ’láb’;
  • ROSTRUM ’csőr, ormány, száj’ stb. > spanyol rostro ’arc’, portugál rosto [rostu] ’arc’. Mindazonáltal a szó az olaszban is létezik (rostro ’csőr’), a tanulmány azonban erről nem tesz említést (elképzelhető, hogy az olaszban klasszikus latin átvétel);
  • VACIVUS, -A, -UM ’üres’ > spanyol vacío, -a, portugál vazio, -a [vözíu, -ö] ’üres’. A klasszikus latinban a VACUUS váltotta fel.
A tanulmány részletesen foglalkozik mindezen szavak történetével és archaikusságuk relevanciájával, amibe én itt nem kívánok belemenni, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy a fenti listát fenntartásokkal kell kezelni. Nem minden esetben egyértelmű ugyanis, hogy a szó valóban hispaniai archaizmus volt-e a latinban, vagy pedig a birodalom más területein is használták a klasszikus korban (esetleg később is), de csak a spanyolban és a portugálban maradt fenn.

Egy valódi hispaniai régiség. A méridai római színház i. e. 16–15. között épült, és máig tartanak benne előadásokat.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az utóbbi már megint más kérdés, s ez esetben még jó néhány szót fel lehetne sorolni, amely csak a spanyolban és a portugálban él tovább. Én az alábbiakat mindenképpen megemlíteném:
  • ADHÚC ’még’ > spanyol aún ’még’. Ennek az időhatározó-szónak egyedül a spanyolban van nyoma (a portugál ainda ’még’ eredete bizonytalan, talán a lat. AD INDE ’idáig’);
  • NUMQUAM v. NUNQUAM ’soha’ > óspanyol nunqua > spanyol nunca, portugál nunca ’soha’ (tagadó- és tiltószóként: ’soha nem, sohasem, sosem’, ill. ’soha ne, sohase, sose’);
  • PETERE ’kér’ > spanyol és portugál pedir ’kér’;
  • PERCUNCTARI, PERCONTARI, később szintén PRÆCUNCTARE, PRÆCONTARE ’kérdez’ > spanyol preguntar, portugál perguntar ’kérdez’; és még természetesen lehetne folytatni.
A mai témából tehát levonható az a tanulság, hogy a spanyol archaikus latinból való származtatása inkább a vicc kategóriába tartozik, az viszont teljes mértékben megállja a helyét, miszerint a hispaniai latin megőrzött régies szavakat, valamint a spanyol és a portugál máig használ olyan alakokat, amelyek a többi újlatin nyelvből már kivesztek (vagy be sem kerültek).

Felhasznált irodalom

  • Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest, pp. 24, 154.
  • Adams, J. N. (2007): The Regional Diversification of Latin, 200 BC – AD 600, Cambridge University Press, 370–402.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára.

10 megjegyzés:

  1. A cūius-t háromalakú jelzőként ragozták az archaikus latinban? :) Egyébként szerintem az alak valami quuius/quoius-féle lehetett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az archaikus latinban nem tudom, de ez a klasszikusból van, a Finály-féle szótár szerint háromalakú. Elvileg a spanyolban is az lenne (cuyo, -a, *-o), de mivel nemben és számban a birtokkal egyezik, ami viszont csak meghatározott/megnevezett személy/dolog lehet, így a semlegesnemű alaknak nincs értelme (ti. a spanyolban arra használják a semlegesnemet, ami főnév által nem megnevezett, semlegesnemű főnevek nincsenek).

      A latin etimológiai szótár szerint az "Old Latin"-ban quoius volt, ami szerintem az ólatin, nem az archaikus latin (mivel az -us végződés eredetileg -os).

      Törlés
    2. No, ennek én is utánanézek, mert érdekel. :)

      Törlés
    3. Megnéztem, és tényleg ez van leírva. De véleményem szerint ez már az aranykori latinban nem létezhetett, legalábbis irodalmi szinten. Az eius is egyalakú, és ragozhatatlan. Hogy mire alapoz a szerző, fogalmam sincs. Csak azért mondom, mert még sohasem találkoztam vele.

      De ha igaz, akkor itt hasonló a dolog, mint az ógörögnél a birtokos névmások, ahol egyaránt lehet használni a háromalakú (pl. σός, σή/σά, σόν - a te ...-d) ragozható birtokosnévmást ill. a személyes névmás birtokosesetét (σοῦ enklitikonnal). Ez a kettős a latin esetében csak E/3-ban van meg, de, hogy melyiket használjuk, attól függ, hogy a birtokos az az alany-e vagy valami más.

      Törlés
    4. *birtokos névmásoknál
      **kettősség

      Törlés
    5. Írja is a szótár, hogy (avult), vagyis régies szó.

      És az eius nőnemben is eius, ha egyalakú? Ez biztos?

      (Küldtem neked egy linket e-mailben, ha még a jó az a cím, amit ismerek.)

      Törlés
  2. Az eius és a cuius a megfelelő (előbbi az is ea id, utóbbi a qui quae quod) névmási alakok egyes genitivusai, ezért nyilván egyalakúak és ragozhatatlanok :).
    A névmásoknál jellemző az egy alak használata mindhárom nemben egyes számban -ius végződéssel. Lásd még: illius (ille, illa, illud), huius (hic, haec, hoc), totius (totus 3!, és mivel az -ius végződés i hangja eredetileg hosszú volt, a totius totíusznak ejtendő, és nem tóciusznak)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem ez önmagában még nem indokolja az egyalakúságot, hiszen a nőnemű főneveknek sem hímnemű a genitivusa (pl. a 'házé' sem *CASI, hanem CASAE). Nekem az az érzésem, hogy itt olyasmi történhetett, hogy eredetileg nem a birtok, hanem a birtokos nemével egyezett (ahogy az angol his, her, its), majd később megszakadt a szemantikai kapcsolat a birtokossal (főleg, ha nem lehetett megállapítani annak nemét), és így vált egyalakúvá. Kérdés, hogy a spanyolban egy régebbi latin állapot megőrzéséről van-e szó, vagy belső fejleményből a birtokos névmások mintájára, amelyek a birtokkal egyeznek nemben és számban.

      Törlés
    2. Lehet, hogy így történt, de erről nem tanultunk, és nem rémlik, hogy említett-e bárki is hasonlót, vagy olvastunk volna olyan régi szöveget, amiben lett volna példa erre. Így szerintem az sem valószínű, hogy a spanyol egy korábbi nyelvállapotot vitt volna tovább, nehéz ugyanis elképzelni, hogy egy használatban lévő alak több száz évig, még a klasszikus norma megerősödése előtt sem jelenik meg az irodalomban. Az már sokkal inkább valószínű, hogy a nemek szerinti elkülönülés belső spanyol fejlemény.

      Törlés
    3. Viszont úgy látom, hogy kérdőnévmásként – 'kié?' jelentésben – használták mindhárom alakban, ahogy a régi spanyolban is, melyet aztán mára felváltott a de quién. Ez lehet inkább a magyarázat, mivel a többi kérdő- és vonatkozó névmás között is csupán a hangsúlyosságban van különbség (azaz feltehetően a vonatkozó névmások is a kérdőekből származnak).

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.