2012. április 14., szombat

Régiesebb-e a latin-amerikai spanyol, mint az európai?

Sevilla volt a Spanyol Birodalom gazdasági
központja, ahonnan a hódító utazásokat is
szervezték. A képen a Torre del Oro látható.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Sokakat foglalkoztat az a kérdés, hogy melyik spanyol nyelvváltozat a régiesebb, a spanyolországi vagy a latin-amerikai. Azért nem könnyű ezt megválaszolni, mert igazából egyik nyelvváltozatra sem lehet összességében azt mondani, hogy régiesebb vagy újítóbb lenne, mint egy másik. Hogy miért, az hamarosan kiderül.

Először is azt kell tisztázni, hogy egyáltalán mely nyelvállapothoz viszonyítunk, mi a kiindulási alap. Mivel mind a latin-amerikai, mind az európai spanyol nyelvjárások a középkori kasztíliaiból, mondjuk a 15. századiból alakultak ki, ezért tekintsük ezt a közös történeti nyelvváltozatnak, amikor még nem zajlottak le a modern spanyol nyelvváltozatokat később a többi újlatin nyelvtől megkülönböztető hangtani változások.

A másik tisztázandó dolog, hogy mit értünk egyáltalán „európai” és „latin-amerikai” spanyolon, mivel Spanyolországban is megtalálhatóak szinte ugyanazok a nyelvjárások, amelyeket például Dél-Amerika partjainál vagy a karibi szigeteken (Kubában, Puerto Ricóban vagy a Dominikai Köztársaságban) beszélnek, csak „kicsiben”, hiszen az utóbbiak is az előbbiekből alakultak ki (a hódító utazások gazdasági és kulturális központja Amerika 1492-es felfedezése után Andalúzia fővárosa, Sevilla lett, aminek következtében az akkori délspanyol nyelvi norma felemelkedett, és meghatározó szerepet töltött be a latin-amerikai spanyol nyelvjárások kialakulásában). Ebből persze az is következik, hogy valójában nincs egységes latin-amerikai és egységes spanyolországi nyelvjárás (így legfeljebb csak a két területre jellemző „sztenderd” változatokat hasonlíthatjuk össze ilyen elkülönítéssel). Tény, hogy bizonyos tulajdonságokban együttesen állnak egymással szemben a két kontinens nyelvváltozatai, ami viszont a következő olyan kérdés, amellyel foglalkozunk. Nevezetesen, ha azt akarjuk megállapítani, hogy két nyelvváltozat közül melyik távolodott el jobban egy korábbi közös nyelvállapottól, az csak úgy lehetséges, ha megmondjuk, milyen szempontból – milyen tulajdonságok (pl. hangtani, alaktani vagy szókincsbeli) alapján – vizsgáljuk a kérdést. Hiszen mindig lesz olyan tulajdonság, amelyben az egyik változat régiesebb, és a másik újítóbb, és lesz olyan is, amelynél ez éppen fordítva alakul.

A problémák sora ezzel még mindig nem ért véget, hiszen bizonyos változásokról nem lehet azt sem eldönteni, hogy azok újításnak számítanak-e, vagy éppen a régebbi állapot megőrzésének, és főleg, hogy ezeknek a nyelvi rendszerben mekkora a jelentősége. A konkrét tárgyra rátérve, a középkori spanyolban még létezett egy, a magyar [c]-nek megfelelő mássalhangzó az [sz] mellett, amelyet írásban a ç jelölt. A sztenderd európai spanyolban – amely az északi kasztíliai nyelvjáráson alapszik – ez először szintén [sz]-szé vált a 16. században, majd az angol thing szó th-val jelölt hangjának megfelelő réshanggá alakult (IPA-jelöléssel [θ]); a délspanyolban, a Kanári-szigeteki, valamint a sztenderd latin-amerikai változatokban viszont [sz] maradt. Kérdés, melyik változás a „régiesebb”?

Ha azt vesszük, hogy a sztenderd európai spanyolban kétlépcsős átalakulás történt, vagyis először megszűnt a zár-rés hang zárja (1. [c] > [sz]), majd a képzési helye előrébb tolódott (2. [sz] > [θ]), ezzel szemben a többi változatban csak az első ment végbe, akkor egyértelműen azt mondhatjuk, hogy ebben a hangtani tulajdonságban a sztenderd európai spanyol újítóbb, a latin-amerikai pedig régiesebb. De elfeledkeztünk arról a fontos tényről, hogy ezzel a latin-amerikai spanyolban megszűnt létezni a különbség az eredeti [sz] hang és a középkori [c]-ből származó [sz] hang között, vagyis a latin-amerikaiak így képtelenné váltak megkülönböztetni az olyan szavakat, mint például sesión ’ülés/szakasz’ és cesión ’átruházás’, vagy abrasar ’perzsel’ és abrazar ’átölel’ (ebből adódóan aztán nem is kevés a latin-amerikai anyanyelvi beszélőknél a helyesírási tévesztések száma); míg a sztenderd európai spanyolban a különbség fennmaradt, még a látszólag több változás árán is! (Természetesen ez csak úgy lehetséges, hogy a kétféle [sz] képzése között kezdetben volt egy kis, alig érzékelhető különbség, de ez már fonetikai részletkérdés.) Tehát akkor melyik régiesebb vagy „eredetibb” e szempontból? Nyilván egyik sem.

A 20 milliós Mexikóváros Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de Nueva España) fővárosa és kulturális központja
volt a gyarmatbirodalomban, ennek tulajdonítják, hogy a közép-mexikói nyelvjárások állnak máig a legközelebb a
sztenderdhez. A képen a Paseo de la Reforma sugárút este (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A hangtannál maradva, a szó és szótag végi [sz] gyengülése (hehezetté válása vagy kiesése) jellemző éppúgy bizonyos latin-amerikai nyelvjárásokra (Dél-Amerika partjai, Karib-térség), mint spanyolországiakra (Új-Kasztília, Andalúzia, Extremadura, Murcia), ezért ezzel nem érdemes foglalkozni. Mindenképpen érdemes viszont említeni az ún. „művelt” mássalhangzócsoportok – cc, ct, pt, x stb. – megőrzését a latin-amerikai nyelvjárások többségében, amelyeket Spanyolországban már a média nyelvében is sokszor egyszerűsítenek: pl. a dirección ’cím, irány’ ejtése Spanyolországban ma már jobbára csak [direθjón], Latin-Amerikában továbbra is [direkszjón] (ezeket nem azért nevezik „művelt” mássalhangzócsoportoknak, mert csak a művelt beszélők használnak olyan szavakat, melyekben előfordulnak, hanem azért, mert történetileg a művelt rétegek, vagyis az írott vagy a vallási nyelv, illetve utólagos latin átvétel útján kerültek a nyelvbe, míg a latinból a népi úton örökölt legalapvetőbb szókincsben ezek mind leegyszerűsödtek különböző módokon, vö. IACTARE > echar ’dob, ejt, hajít’, EXEMPLU > ejemplo ’példa’).

Térjünk rá az alaktanra. A latin-amerikai spanyol mindenképpen újítóbb abból a szempontból, hogy már nem használják a vosotros ’ti’ névmást és a hozzá tartozó többes szám második személyű igealakot (cantáis). Bár egyes szám második személyű megszólításként megmaradt bizonyos területeken a régi vos, külön igealakkal, amely a többes szám második személyű alak módosulata (cantás), ennek azonban nincs jelentősége, hiszen ahol ez megmaradt, ott a helyett használatos – vagyis a lényeg, hogy Latin-Amerikában eltűnt többes számban a ’ti’ és az ’Önök/maguk’ megkülönböztetése (korábban részletesen írtam erről). Ezzel szemben a sztenderd latin-amerikai nyelvjárásokban nem jellemző az ún. leísmo jelensége, vagyis személyekre hímnemben tárgyesetben is a részes esetű le, les személyes névmások használata (ellenben a latin-amerikai leísmo az ’Ön’ megszólítással áll összefüggésben). Vagyis alaktani szempontból is azt lehet mondani, hogy igazából nincs lényeges különbség a két kontinens nyelvváltozatai között (persze ilyenkor mindig hangsúlyozni kell, hogy alapvetően az iskolázottabb rétegek nyelvváltozatairól beszélünk, ezenkívül bármi előfordulhat a különböző regiszterekben).

Az első és legterjedelmesebb akadémiai
értelmező szótár* első kötete 1726-ból
Végül maradt a szókincs. Talán erről lehetne a legrészletesebben beszélni és használható következtetéseket levonni, azonban ez pontosan azért nem lehetséges, amiért a szókincs nagysága sem határozható meg pontosan egy nyelvnél. A spanyol (és a portugál) szókincs eleve régiesebb a többi újlatin nyelvéhez képest, mivel máig őriz olyan szavakat, amelyek máshonnan kivesztek, például nunca (< ósp. nunqua < lat. NUNQUAM) ’soha’, cuyo, -a (< lat. CUIU(M), -A) ’akié, amié’, pedir (< lat. PETERE) ’kér’, preguntar (< lat. PERCONTARI vagy PERCUNCTARI) ’kérdez’.

Emellett a latin-amerikai spanyol valóban őriz olyan szavakat, amelyeket Spanyolországban már nem használnak (némelyiküket már az írott nyelvben sem), például az amar (< lat. AMARE) ’szeret’, antier (< lat. ANTE HERI) ’tegnapelőtt’ (vö. ált. sp. anteayer < ante [< lat. ANTE] + ayer [< lat. AD HERI]), empero (< ende [< lat. INDE] + pero [< lat. PER HOC] vagy en [< lat. IN] + pero) ’mindazonáltal’, mas (< lat. MAGIS) ’ám, azonban’, plática ’beszélgetés’ stb. Ezenkívül számos szóban őriznek még – főleg Argentínában és Mexikóban – olyan hangokat, amelyeket a spanyolországi sztenderd nyelvben már írásban is elhagynak: pl. oscuro ’sötét’ – Mexikóban inkább: obscuro [opszkúro]; suscrito ’feliratkozott’ (melléknévi igenév) – Argentínában és Uruguayban: suscripto stb.

Összefoglalva tehát azt lehet mondani, hogy hang- és alaktanilag nehézkes annak eldöntése, hogy melyik spanyol nyelvváltozat archaikusabb; egyedül talán a szókincs tekintetében lehet megállapítani, hogy az amerikai spanyol nyelvváltozatok régiesebbek az európainál, azonban ezzel is óvatosan kell bánni, hiszen egyik terület sem egységes a nyelvjárások tekintetében.

15 megjegyzés:

  1. Érdekes cikk, de azt bírom, hogy a címben feltett kérdésre végül nem kaptunk választ :-D

    Úgy vettem észre, hogy a sztenderd spanyol nyelvjárások között relatíve nem "olyan" nagy a különbség, mint az sztenderd angol nyelvjárások között és jóval kevesebben is tanulják. Ezért a spanyol esetében szerintem nincs olyan nagy hitvita, melyik nyelvjárást érdemes tanulni, gondolom mindkettőt elfogadják a honi nyelvoktatásban is, bár tippem szerint ennek ellenére az európai változat preferált alapból. Ahogy én a 0 tudásommal megfigyeltem, az amerikai sztenderd spanyol kicsit könnyebbnek tűnik, bár biztos ennek is megvannak a hátulütői, gondolom én.

    Ezzel szemben az angolnál az európai nyelvoktatásban elég nagy az ellenállás az amerikai angollal szemben, és talán nem is annyira szókészlet, helyesírási különbségek kérdésében, mert az amerikai formát elfogadják bármilyen nyelvvizsgán, nyelviskolában. Inkább kiejtés tekintetében nagy az ellenállás és nagyon erőltetik helyette a kiejtésileg jóval nehezebb brit vonalat.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na de hát éppen arról szól a cikk, hogy az ilyen kérdésekre nem lehet egy igennel vagy nemmel válaszolni, mert minden attól függ, mit milyen megközelítésből vizsgálunk. :) Az utolsó viszont – szerintem – egyértelmű a válasz (bár nem tudom, konkrétan mit vártál).

      Törlés
    2. Vártam, hogy A Mekszikói áradozik a mekszikói spanyol felsőbbrendűségéről. Nagy csalódás...

      Törlés
    3. Bocs, most látom, hogy baromságot írtam (nem jó dolog, ha az ember írás közben még gondolkodik is), szóval:

      "Az utolsó MONDAT viszont – szerintem – egyértelmű választ ad"

      Na ez lett volna. Amúgy részletesebben (érdemben) és válaszolva, ahogy minden nyelvben, a spanyolban is vannak a rétegnyelvváltozatok és a nyelvjárások, a kettő nem keverendő, de van köztük összefüggés. Történetileg az újlatin nyelvek eleve egy rétegnyelvi latinból alakultak ki (a műveletlen köznép anyanyelvéből), ezeket aztán sztenderdizálták, bővítették a szókincsüket, hogy alkalmasak legyenek nemzeti nyelvnek. Nyilvánvaló viszont, hogy ezt az analfabéta rétegek nem követték, vagyis az erősebb "tájszólások" azokon a területeken alakultak ki, ahol a szegényebb, iskolázatlanabb emberek éltek. Ez utóbbiak a déli területek voltak Spanyolországban (ahol a legtovább tartott az arab uralom és az elnyomás), vagyis az andalúz nyelvjárások máig meg vannak bélyegezve, hogy ők a "parasztok". S mivel ők is kezdték el benépesíteni Amerikát, ezért azokon a területeken, ahová andalúzokat telepítettek be (Kanári-szigetek, Karib-tengeri szigetek, Dél-Amerika partvidéke), máig ahhoz hasonló tájszólást beszélnek, annyi különbséggel, hogy az amerikai beszélők az oktatás és művelt rétegek nyelve hatására mindinkább próbálják a "sztenderd" spanyolt beszélni (pl. nem lenyelni a szóvégi [sz]-t), az andalúzok pedig megmaradtak "paraszt"-nak. :)

      Érdekes egyébként, mert ha egy latin-amerikai tájszólási beszélőt megkérdezel, ő tisztában van vele, hogy ott tájszólást beszélnek, amit "nem illik" és nem is azt tanítják az iskolában. Egy andalúzt ha megkérdezel, őt pedig éppen az zavarja, ahol "normálisan" beszélnek. :) Vagyis azt lehet mondani, hogy vannak területek, ahol a rétegnyelvek azonosak a nyelvjárással, és olyan területek, ahol a nyelvjárások rétegnyelvből alakultak ugyan ki, de teljesen elfogadott nyelvváltozat szintjére emelkedtek.

      Így pl. lehet, hogy egy iskolázott kubai időnként lenyeli az [sz]-t szó végén vagy esetleg [h]-t ejt helyette, de pl. nem fogja úgy mondani a los productos kifejezést, hogy [lopproúccso], vagy pl. az estos-t úgy, hogy [ecco], ahogy egy andalúz, legfeljebb úgy, hogy [loh-produktosz], [ehtosz]...

      Törlés
    4. "Az utolsó MONDAT viszont – szerintem – egyértelmű választ ad"

      Az csak a szókincsre vonatkozik. Esetleg, ha úgy értetted, hogy hang- és alaktanilag egál, de a szókincs tekintetében az amerikai spanyol régiesebb, és így utóbbi eldönti, hogy az amerikai összességében régiesebb, akkor nem szóltam.

      Törlés
    5. Igen, erre utaltam azzal, hogy "hang és alaktanilag nehézkes eldönteni" (vagyis ugyanaz).

      Törlés
    6. Te csak ne utalj semmire, amíg se ponchód, se sombreród. Pedig maja templompiramis létedre is tudnál ilyeneket viselni, csak nagyobb méret kell belőlük :-)

      Más mexikói cuccod sincs?

      Törlés
    7. No-no! Én a maja templompiramis tetejéről figyellek, ha nem tudnád, csak nem látszom a képen. :P Amúgy van mexikói vázám és agyagkaktusz díszem. :)

      Törlés
  2. A dirección példáról jutott eszembe, hogy az Portugáliában direcção, míg Brazíliában már direção, egyszerűsítve. A brazil a mássalhangzó-kapcsolatok szempontjából újítóbb, míg az európai portugálok ragaszkodnak a latinosabb formához.
    Nagyon jó bejegyzés!

    Jake

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, de ha nem tévedek, ez csak helyesírási eltérés, vagyis a direcção [k]-ját Portugáliában sem ejtik.

      A spanyolban viszont éppen fordítva van: a helyesírása egységes ezeknek a szavaknak (azon néhány kivétellel, amit a cikkben említek), és csak Spanyolországban jellemző az egyszerűsítés a kiejtésben.

      Törlés
  3. Ez a kasztíliai [ʦ]–>[s]–>[θ] folyamat csak nincs rendben így: ebben a formában azt sugallja, hogy volt egy átmeneti időszak, amikor úgy ejtették, mint az s-szel jelölt [s]-et. Így felmerülhet esetleg az olvasókban, hogy ha egyszer a [ʦ] összeolvadt az [s]-szel, akkor honnan tudták a beszélők, hogy egy következő lépésben pont csak azokból az [s]-ekből legyen [θ], amiket a korábbi generációk [ʦ]-vel ejtettek.

    Nyilván nem arról van szó, hogy emlékeztek, hogyan beszéltek a felmenőik, vagy hogy az írásképre támaszkodtak volna, hiszen az általad is említett, szélesebb körű analfebetizmus miatt erősen kétségesnek tűnik, hogy az íráskép vezérelhette volna a hangtani változást, amihez ennek tetejében még azt is feltételeznünk kéne, hogy akkoriban már volt egy egységes, megszilárdult helyesírás.

    Ehelyett az történt ugye, hogy a [ʦ]–>[s] változás nem pontosan ugyanazt a hangot eredményezte, mint az addig is használt [s], így a minimális különbség elegendő lehetett ahhoz, hogy csak az előbbi fejlődjön tovább [θ] hanggá. Ekkor viszont a két [s]-szerű hang együttélése nem tarthatott sokáig, mert ahhoz túl hasonlóan hangozhattak, hogy ne okozzanak felcserélődést. Tehát valószínűleg a beszélők egy részénél igény támadt a kontraszt fel- ill. visszaerősítésére, így ők nagyon hamar tovább mozdultak a [θ] felé; míg másoknál meg végérvényesen összeolvadt a két hasonló hang, mivel a szövegkörnyezet elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az összeolvadás nyomán azonos kiejtésűvé váló szavak (pl. abrasar/abrazar) jelentését egyértelműsítse.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így igaz. Nevezetesen a [ʦ] dentoalveoláris (predorzodentális) [s]-szé fejlődött, az eredeti [s] pedig apikoalveoláris volt. Csak az a gond, hogy az IPA-ban mindkettő [s].

      Két dologban viszont vitatkoznék:
      1. Az interdentálissá fejlődés éppen, hogy az északi művelt rétegek nyelvváltozatában kezdődött.
      2. Helyesírás is volt már a javából a 16. században, tehát akár még az íráskép is befolyásolhatta a változást.

      A fent említett kétféle [s] tényleg csak nagyon rövid ideig létezett, és nem is alkothatott megkülönböztető rendszert, hiszen az északi kasztíliain kívül az összes többi ibero- és galloromán nyelvben csak egyfajta [s] élt tovább.

      Törlés
    2. "Két dologban viszont vitatkoznék:
      1. Az interdentálissá fejlődés éppen, hogy az északi művelt rétegek nyelvváltozatában kezdődött.
      2. Helyesírás is volt már a javából a 16. században, tehát akár még az íráskép is befolyásolhatta a változást."


      Meg vannak dicsérve a mexikóiak. Végre kiállnak magukért, nem hagyják magukat! Így tovább!

      Törlés
    3. Sokszor éppen az okozta a vesztemet, hogy kiálltam magamért... ;)

      Törlés
    4. Nem kishitűnek lenni, mert agyoncsaplak... sokszor.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.