2012. április 21., szombat

Beati Hispani quibus vivere bibere est...
A betacizmus, avagy a spanyol b és v (látszólag) furcsa esete

A tridenti zsinat (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Azaz „Szerencsések a hispánok, akiknek élni csak ivás” (Afortunados los hispanos para quienes vivir es beber) – tartja a címben idézett, bizonytalan eredetű elhíresült latin mondás (egyes források szerint német teológusoktól hangzott el a 16. századi tridenti zsinaton), amely ironikus szójáték arra utalva, hogy a spanyolok képtelenek megkülönböztetni a v és a b betűkkel jelölt hangokat, amikor (klasszikus) latinul beszélnek (ti. VĪVERE ’élni’ és BĬBERE ’inni’).*

Már csak a poén kedvéért, amennyiben ez tényleg így történt, a németek sem úszták meg szárazon a gúnyolódást: Beati Germani quibus Deus verus Deus ferus est, vagyis „Szerencsések a németek, akiknek az igazi Isten egy vad Isten” – vágtak vissza a spanyolok arra célozva, hogy germán testvéreiknek pedig a latin v f-től való megkülönböztetése okoz gondot. Hogy mindez valójában megtörtént-e vagy csak amolyan elterjedt városi legenda, azt már nem tudjuk.

Viszont valóban, a spanyolban a b és a v ugyanazt a /b/ fonémát jelöli, amely azonban helyzetétől függően kétféle kiejtéssel valósul meg: nazális mássalhangzó – [m], [n] – után, valamint mondatkezdő (vagy szünet utáni szókezdő) helyzetben magyar [b]-ként (pl. vida [ˈbiða] ’élet’, bola [ˈbola] ’labda’, enviar [embiˈar] ’küld’, también [tamˈbjen] ’is, szintén’, en vano [emˈbano] ’hiába’, tan bonito [ˈtamboˈnito] ’annyira szép’), máskor, főleg magánhangzók között pedig a két ajak közötti réssel képzett közelítőhangként (az angol w-hez hasonlóan, csak ajakkerekítés nélkül – amelyet szoktak magyarul „lágy v”-nek is nevezni), melyet a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) a görög [β] betűvel jelöl (pl. la vida [laˈβiða] ’az élet’, la bola [laˈβola] ’a labda’, tuvo [ˈtuβo] ’neki volt/lett’, illetve tubo [ˈtuβo] ’cső’). E jelenség neve a szakirodalomban betacizmus, és eredete már magában a latinban rejlik.

Figyeljük csak meg Lucía Pérez Olvidarme de ti (’Elfelejtelek’) című alábbi dalában, hogyan hangzik a b/v sor elején, illetve magánhangzók között!


A természetes, azaz spontán beszédben egyik spanyol anyanyelvű sem tesz különbséget a b és a v között, s erre a legmeggyőzőbb bizonyíték, hogy a (főleg iskolázatlanabb) beszélők gyakran írásban is eltévesztik, hogy mely szóban melyik betű szerepel (például az egyik legtipikusabb és általánosan elterjedt hiba az ¡a ver! ’lássuk csak!’ kifejezés helyett haber írása). A spanyol v magyaros [v]-ként történő ejtése pedig ma már affektáltnak ható hiperkorrekció (annak ellenére, hogy egészen a 20. századig még a Spanyol Királyi Akadémia is ezt ajánlotta), amely főként a műveltebb beszélők – nem spontán – nyelvében jelenhet meg, akik más, nagy jelentőségű nyelvek (leginkább az angol vagy a francia) vagy az iskolai oktatás hatására tévesen úgy gondolják, hogy azt helyesen [v]-nek kell ejteni (ugyanis néhány spanyol nyelvű országban máig így tanítják). Sok esetben ugyanez érvényesül a popzenében is.

Ha belegondolunk, kicsit hasonló a helyzet a magyar -ban, -ben és -ba, -be toldalékok megkülönböztetésének kérdéséhez: a -ban, -ben végén lévő -n a természetes beszédből már több száz éve eltűnt a kutatók szerint; csak a helyesírás hatására ejtjük, amikor odafigyelünk, vagy választékos stílusban beszélünk. Csupán annyi a különbség, hogy a magyarok hajlamosak megbélyegezni azt a beszélőt, aki nem különbözteti meg a két toldalékot, míg a mai spanyolban éppen az számít modorosnak vagy erőltetettnek, ha valaki próbálja megkülönböztetni a két betű kiejtését, mely különbség a természetes nyelvben nem létezik.

Az alábbi videón a „popzenei” b–v-megkülönböztető kiejtésre hallhatunk példát Merche – becsületes nevén Mercedes Trujillo Callealta – Pasar de los demás (’Fittyet hányok a többiekre’) című dalában (főleg a viva és a voy szavaknál füleljünk a markáns [v]-s ejtésre). Kiegészítésként annyit érdemes megjegyezni, hogy a spanyol énekesnő Cádizból származik, tehát anyanyelvváltozata a délnyugat-andalúziai nyelvjárás; énekléskor azonban a sztenderd kasztíliait használja.


De vajon miért kivételes (illetve tényleg az-e) a spanyol b és v története, amikor az általunk jól ismert nagyobb újlatin nyelvekben – francia, olasz, portugál, román – megkülönböztetik őket? Valójában két kérdésről van szó: az egyik az – s ezt lesz könnyebb megválaszolni –, hogy miért nem létezik a spanyolban a [v] hang, amikor a nagyobb rokon nyelvekben igen; a másik pedig, hogy miért nincs fonológiai megkülönböztetés a b és a v betűkkel jelölt hangok között.

Mint említettem, az első kérdésre egyszerű a válasz: azért nincs – és valószínűleg soha nem is volt – labiodentális, azaz az alsó ajakkal és a felső fogsorral képzett [v] hang a spanyolban, mert már a latinban sem létezett (ahogy a rekonstruált indoeurópai alapnyelvben sem). Írástörténetileg a v betű az eredeti latin ábécében az /u/ magánhangzó-fonéma jele volt (az u betű kezdetben csak ennek tipográfiai változata volt a kézírásban), amelyet a latinban – amennyiben hangsúlytalan és rövid volt – magánhangzók előtt és között az angol w-hez hasonlóan („félhangzósan”) ejtettek: pl. LĬNGVA [ˈlingwa] ’nyelv’, QVANDO [ˈkwando] ’(a)mikor’, VĪVERE [ˈwiːwere].

Később, az első század utáni időkben – s ezzel át is térek a második kérdés megválaszolására – ez a [w] hang magánhangzók között gyengülés következtében elvesztette az ajakkerekítést, s így alakult ki belőle a (spanyolban is ejtett) [β] mássalhangzó. Ezzel közel azonos időben viszont ugyanerre a sorsra jutott a magánhangzók között lévő [b] hang is, melynek ejtése „fellazult” (elvesztette a zárat, és réshanggá vált), ami azt jelentette, hogy magánhangzók közti helyzetben az eredetileg [w]-nek ejtett /u/, valamint a /b/ is ugyanazon [β] hangként folytatódott. Mindazonáltal, míg a romanizált területek nagyobb részén ez később egy új fonémává, /v/-vé szilárdult, addig a spanyol a kései latin ejtést őrzi.

Megjegyzendő, hogy bár nem általános, hanem csak a nyugati területekre kiterjedő változás eredményeként a magánhangzók közötti latin [p] hang is [b]-vé vált, majd ugyanazt a fejlődést követte – [b] > [β] (> [v]), pl. lat. SAPERE ’tud’ > sp. saber [saˈβer], fr. savoir [saˈvwaʁ] –, ez már egy eltérő folyamat, a magánhangzók közötti rövid zöngétlen zárhangok gyengülésének része, amely nemcsak a [p], hanem a [t] és [k] mássalhangzókat is érintette.

A lényeg tehát, hogy szó belsejében, magánhangzók között történetileg már magában a latinban eltűnt a b és a v megkülönböztetése (vagyis a legtöbb nagyobb újlatin nyelvben is csak szó elején maradt meg a különbség [b] és [v] formájában). Csupán az tűnhet furcsának, hogy a spanyol helyesírás többnyire azt a betűt őrzi a szavakban, amely a latin megfelelőjükben volt, míg a többi újlatin nyelvben – például az olaszban – a kiejtésnek megfelelően minden szóban v betűt találunk magánhangzók között (lásd pl. lat. BĬBO ’iszom’ és VĪVO ’élek’ > ol. bevo és vivo, vö. sp. bebo [beβο] és vivo [biβo]; vagy pl. lat. TABULA ’deszka, tábla’ > ol. tavola ’asztal’, vö. sp. tabla ’deszka, tábla’). Az alábbi ábra a latin B és V általános fejlődését mutatja be.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

Amire tehát ténylegesen keressük a választ a második kérdésben, az az, hogy a spanyolban (illetve a gallegóban, okcitánban és a szárdban) miért tűnt el szó elején is ez a megkülönböztetés. Ehhez először is azt kell megértenünk, hogy bizonyos hangváltozások, mint már korábban szó volt róla, túlmutatnak a szavakon, vagyis a szóhatároknál is érvényesülnek a mondatban (és ez már valószínűleg a beszélt latinban is így volt). Tehát a szó eleji [b] minden bizonnyal akkor is [β]-nek hangzott a kései latin köznyelvben, ha előtte magánhangzóra végződő szó állt (márpedig a vulgáris latinban más választás nem igazán volt: a szavak vagy magánhangzóra, vagy legfeljebb [sz]-re, illetve [n]-re végződhettek a beszédben). Ennek következtében aztán azokban a nyugati nyelvváltozatokban, amelyekben a [β] hang nem szilárdult [v] fonémává, tehát nem tudott teljesen elkülönülni a [b]-től, a szó elején is kiegyenlítődött ez a különbség, talán egyfajta hiperkorrekcióval, vagyis a beszélők a (szünet utáni) szókezdő, illetve a nazálisok – [m], [n] – utáni, ún. „erős” pozíciókat a [b] hanggal, míg a magánhangzók közötti „gyenge” helyzetet pedig a [β] mássalhangzóval azonosították. A spanyolban lezajlott folyamatot az alábbi ábra szemlélteti.

A nagyításhoz kattints a képre! (Forrás: El Mexicano)

A latin B és V eltévesztésére, felcserélésére egyébként már a klasszikus kor végétől kezdve számos példa dokumentált a feliratokon, a Római Birodalom egész területéről (például a VIXIT ’élt’ helyett BIXIT), és néhány esetben ez lexikalizálódott is, amire jó példa a román: lat. VETERANU ’öreg’ > rom. bătrân, FERVERE ’forral’ > (a) fierbe. A változások kimenetelében persze egyéb belső szerkezeti okok, illetve külső tényezők (más nyelvekkel való érintkezés) is közrejátszhattak, az utóbbiakat azonban eléggé nehéz bizonyítani. (A francia, az olasz, a portugál és a román megőrizte például a latin szó eleji [f]-et – amely az örökölt spanyol alapszókincs nagy részében, illetve a gascogne-i okcitánban [h] hanggá gyengült, majd a spanyolban el is tűnt –, ami elősegíthette a [β] hang [v]-vé erősödését az [f] zöngés párjaként, s így a szó eleji b–v megkülönböztetés megtartását.)

A betacizmus tehát pontosan ugyanabban a latinban gyökerezik, mint a [b]–[v] megkülönböztetése a jelentősebb rokon nyelvekben, semmivel sem furcsább vagy különösebb az egyik hangváltozás a másiknál. Sőt, ha valamit egyértelmű újításnak lehetne tekinteni, akkor az éppen a latinban eredetileg nem létező [v] hang kialakulása lenne.

Felhasznált irodalom

  • Adamik Béla (2009): A latin nyelv története. Az indoeurópai alapnyelvtől a klasszikus latinig, Argumentum Kiadó, Budapest.
  • Herman József (2003): Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja, Tinta Könyvkiadó, Budapest.
  • Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Vol. I: Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia.
  • Fernández Martínez, Concepción (1986): Razones fonéticas del llamado betacismo, Faventia, 8/2, Universitat Autònoma de Barcelona.
  • Gargallo Gil, José Enrique – Bastardas, Maria Reina (2007): Manual de lingüística románica, Ariel Lingüística, Barcelona.
Az ábrák átnézéséért és a kiegészítő adatokért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi és Dr. Adamik Béla nyelvtörténészeknek.

6 megjegyzés:

  1. Érdekes cikk, könnyen érthető. Zene is van benne bőven. Így tovább mekszikói. Ha most lenne sombreróm, megemelném.

    VálaszTörlés
  2. Csak azt nem értem, hogy ez a hülye Blogger miért nem rakta ki, amikor 8.00 órára volt ütemezve. Kicsit meglepődtem, amikor fél 10-kor bekapcsolom a gépet és nincs kint. :/
    (A macát nem is értékeled? Igaz, már ő sem mai csirke, de azért nem rossz szerintem! :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Így most már értékelem azt is, kész Kánaán így minden együtt. Le sem esett, hogy a videó egyben macafunkciót is ellát. Rafinált. Először csak hallgattam olvasás közben, nem néztem meg.

      A Blogger bugos sajna itt-ott, ezzel együtt kell élned. Még jó, hogy nincs sombreród, csak összeugrálnád mérgedben ilyenkor.

      Egyébként megfejtettem, miért nincs sombreród. Mikor át akartál rohanni az amerikai-mexikói határon, annyira igyekeztél, hogy lerepült. Mikor a határőrbácsik morcosan visszakísértek, nem kaptad vissza büntiből. Azóta is nagyon gyászolod, nem hagyod, hogy másik a helyébe lépjen. A ponchót illetően még nem teljes az elmélet, de gondolom azzal függ össze, hogy biztosan leetted mexikói szósszal és nem jött ki :-D

      Törlés
    2. "A Blogger bugos sajna itt-ott" – Ez mondjuk igaz, mindenesetre eddig nem fordult ilyen elő. Illetve egyszer, de az az én figyelmetlenségem volt, mert elfelejtettem aktiválni. (Ugyanis ez úgy van, hogy hiába aktiválom, ha utána még eszembe jut valami és beleírok, akkor újból aktiválni kell, mert egyébként az első automatikus mentés után visszateszi "piszkozat" státuszba.)

      Törlés
  3. Hozzá kell tenni, hogy a görög-latin átírások sem mentek kördülékenyen. A galliai Viennát Eusebius Biennének-nek írta, Tacitus az ír régiót Hiberniának írta, Ptolemaiosz Iouerniának, míg Caesar Helvetiáját Plutarkhosz Helbēttia-nak. Itt ott keverednek a v átírásai (kezdetben többnyire ou-val, később azonban v-vel).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gondolom ebbe az is belejátszhatott esetleg, hogy a görögben is /v/-vé vált az eredeti /b/ fonéma, vagyis lehetett egy átmeneti időszak, amikor éppúgy, ahogy a latinban, ingadozhatott a kiejtése. Sőt, több mint valószínű, hogy ugyanúgy a [β] hangon keresztül ment végbe az átalakulás (lehet, hogy pont ezért jelölik az IPA-ban is a bétával a bilabiális réshangot).

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.