2012. április 7., szombat

Amikor a tárgyeset valójában részes...

Ismét egy olyan dolgot vizsgálunk meg, amely ugyan létezik a magyarban és a spanyolban is, azonban a kettő közötti megfeleltetés nem mindig kölcsönösen egyértelmű. Bizonyára mindenki számára világos, hogy tárgynak azt nevezzük, ami a mit? vagy kit? kérdésre ad választ, míg részeshatározónak azt hívjuk, ami a minek? vagy kinek? kérdésre felel. Azt is tudjuk, hogy ezt a magyarban toldalékok jelölik, a spanyolban pedig elöljárószók, illetve a személyes névmás megfelelő esetei (olykor a kettő kombinációja). A valóságban azonban nem ennyire egyszerű a helyzet.

Ha visszaemlékszünk, már röviden a személyes névmásokról szóló témában is utaltam arra, hogy a spanyolban bizonyos igéknél nincs éles különbség a tárgy és a részeshatározó között, ezért ilyenkor előfordul, hogy ami számunkra egyértelműen tárgy, az számukra nem ennyire egyértelmű, sőt, olyannyira nem, hogy a részes esettel fejezik ki a tárgyat! Ha viszont ez így van, akkor azt is mondhatnánk, hogy az valójában nem is tárgy, ha a részes esetű névmást használják rá. De akkor felmerülhet a kérdés, hogy egyáltalán mi a különbség a tárgy és a részeshatározó között? Ezt kell először tisztáznunk, és rögtön megértjük, hogy miért van ez a nagy kavarodás.

Tárgynak azt tekintjük a mondatban vagy a kifejezésben, ami a cselekvést vagy történést közvetlenül elszenvedi, vagyis amit a cselekvés vagy történés közvetlenül érint; éppen ezért úgy is nevezik a tárgyat a spanyol nyelvtanok, hogy complemento directo, azaz ’közvetlen bővítmény’. Ezzel szemben a részeshatározó az, amit nem közvetlenül, vagyis csak közvetetten érint a cselekvés vagy történés, csupán kapcsolatban van vele, felé irányul vagy hatással van rá: tulajdonképpen a cselekvés „címzettje”; erre utal spanyol elnevezése is, a complemento indirecto, magyarul ’közvetett bővítmény’. A probléma csak az, hogy bizonyos igéknél, jelentésükből adódóan, nincs éles határ a két koncepció között. Gondoljunk csak bele, hogy például egy olyan mondatban, hogy Adtam Péternek egy tollat, teljesen egyértelmű, hogy a cselekvésemet közvetlenül elszenvedő elem a toll, míg „címzettje” Péter: Le di un boli a Pedro (ahol a le a részes esetű névmás, az a Pedro pedig a mondat részeshatározója). Az is egyértelmű, hogy a Megírtad a levelet? Igen, azt megírtam mondatokban a levél szenvedi el közvetlenül a cselekvést, tehát az a tárgy: ¿Escribiste la carta? Sí, la escribí. Na de mi van például egy olyan mondattal, hogy Pétert zavarja a hangos zene? Igaz, hogy magyarul a Péter tárgyesetben áll, de valóban közvetlenül szenvedi el Péter a hangos zene hatását, vagy sem? Nos, a spanyol beszélők szerint nem: A Pedro le molesta la música alta – szó szerint kb. ’Péternek zavar(ó) a hangos zene’.

Úgy tűnik, őt nem zavarja a kapucni... Parece que a ella no le molesta la capucha...

A fentiekhez hasonló, valamilyen (be)hatást kifejező igék jellemzője, hogy bár tárgyasként vannak feltüntetve a szótárakban, részes esetet vonzanak. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy az ilyen esetekben a cselekvés általában nem szándékolt, ezért – mint fentebb írtam – a spanyol anyanyelvűek számára nem közvetlenül érinti annak „tárgyát”. Lényegében tehát arról van szó, hogy az ilyen igék tárgya valójában részeshatározó – szokás ezt ilyenkor „indirekt tárgynak” is nevezni. A molestar igén kívül idetartozik még többek között az afectar ’befolyásol, érint’, asustar ’megijeszt’, asombrar ’meglep’, convencer ’meggyőz’, divertir ’szórakoztat’, importar ’érdekel’, impresionar ’lenyűgöz’, ofender ’megbánt’, perjudicar ’károsít’, preocupar ’aggaszt’ stb. is.

Van azonban egy másik különleges eset is, amikor a tárgyat a nyelvterület nagy részén részes esettel fejezik ki, ez pedig a se névmással bevezetett személytelen igét tartalmazó tárgyas mondatokban fordul elő – tipikusan például a conocer ’ismer’ és a llamar ’hív, nevez’ igékkel: [A la ciudad] Se le conoce por su arquitectura antigua y medieval ’[A várost] Ókori és középkori építészetéről ismerik’; [A la catedral] Se le llama la dama de las catedrales por su elegante apariencia ’[A székesegyházat] A székesegyházak nagyasszonyának nevezik elegáns megjelenése miatt’. E mondatokban személytelen igéket találunk se-vel bevezetett „általános alannyal” (valójában nincs alany), a le részes esetű névmás pedig a tárgyra – a városra, illetve a székesegyházra – utal.

Bár az utóbbi használat már határeset, az előzőekben leírtak nem keverendők a leísmo nevű nyelvjárási jelenséggel, amely azt jelenti, hogy az alaktanilag és etimológiailag is tárgyesetű lo, la (< lat. ILLUM, ILLAM) névmás helyett az alaktanilag részeshatározó esetű le (< lat. ILLI) névmást használják személyek esetén a tárgy jelölésére. E jelenség kiváltképp Spanyolországban elterjedt – ahol csak hímnemben használják – és elég régi eredetű. A kutatók azzal magyarazzák az okát, hogy a beszélők furcsának érezték a lo tárgyas névmás használatát személyekre is, ezért igyekeztek valahogyan nemcsak a nemeket, hanem a személyeket és a tárgyakat, élettelen dolgokat is megkülönböztetni egymástól, ezért Kasztíliában (ahonnan a jelenség valószínűleg elindult) személyekre hímnemben a le részes névmás váltotta fel a lo névmás funkcióját tárgyesetben. A leísmo másik tipikus esete a Latin-Amerikában elterjedt ún. leísmo de cortesía, amely viszont az önözéssel van összefüggésben: az usted(es) ’Ön(ök)’ megszólításhoz hímnemben és nőnemben egyaránt a le, les névmások használatosak tárgyesetben is a lo, la, los, las helyett. (A leísmo, illetve a laísmo és loísmo nevű erősen tájszólási jelenségek talán megérnének majd egy külön témát is.)

A mai témának az volt a tanulsága, hogy nem mindig húzható egyértelmű határ különböző, általunk „felcímkézett” (hogy a leíró nyelvészek egyik kedvenc kifejezésével éljek) nyelvtani kategóriák közé – főként akkor, ha az adott nyelvben amúgy is minimális megkülönböztető jegyekkel rendelkeznek. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok! ¡Feliz Semana Santa!

7 megjegyzés:

  1. OFF!
    Bocs az offolásért, de nem tudom, ki mástól kérdezhetném meg: van-e olyan (pl. latin-amerikai) spanyol, amelyikben a b vagy v betűvel kezdődő szó elején a mássalhangzót nem b-nek, hanem v-nek (azaz nem zárhangnak, hanem réshangnak) ejtik?
    Előre is köszi a választ!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A természetes (spontán) folyamatos beszédben ez akkor fordul elő, ha az előtte lévő szó nem [n]-re (hanem leginkább magánhangzóra) végződik. Ha teljesen külön ejtik (szünetet hagyva), akkor szó elején csak [b] lehet. Viszont a választékos beszédben és a popzenében sokszor fonémaszinten is megkülönböztetik őket (vagyis v = [v] és b = [b~β]), mert néhány hispán országban azt tanítják az iskolában, hogy a b és a v két eltérő hangot jelöl. (Egy kicsit hasonló ez ahhoz, mint a magyarban a -ban/ben vs. -ba/be kérdése: a természetes spontán beszédből eltűnt a kettő közötti különbség, a kutatók szerint már több száz éve; viszont mivel az iskolában megtanítják, hogy melyik mit jelent, aki odafigyel, kiejti a -ban/ben végén az n-t.)

      Egyébként van egy Offtopicunk :)

      Törlés
  2. Szia!

    Először is, bocsánat, hogy ide írok, de sehol sem találom a fent említett OFF topicot ezen a blogon, pedig tényleg kerestem, úgy tévedtem ide. Sorry.

    Egyébként pedig nagyon tetszik a blog, gratulálok hozzá, rendszeres olvasója vagyok és nagyon sokat tanulok innen!

    Lenne egy kérdésem, amire már egy ideje keresem a választ, több-kevesebb sikerrel. Néha úgy érzem, megtaláltam, aztán megint rábukkanok valamire, ami ezt megcáfolja. A kérdés röviden a következő lenne: arról sokat lamentálnak a különböző nyelvkönyvek, hogy milyen árnyalatnyi – vagy éppen annál nagyobb – különbség van a “deber”, “tener que”, “hay que”, “es necesario que”, “hace falta que” stb. kifejezések között. Amire viszont mindezidáig nem találtam számomra kielégítő magyarázatot, az az, hogy ezen kifejezések tagadása között szintén árnyalatnyi-e a különbség, vagy adott esetben akár egészen mást is jelenthetnek, mint ahogy például az angolban a “mustn’t” és a “don’t have to”, ahol az egyik kb. “tilos”, a másik pedig “nem kell”, tehát egyáltalán nem felcserélhetőek.

    Tehát, az előbb említett spanyol kifejezések tagadása esetén melyik jelenti azt, hogy tilos, és melyik csak azt, hogy nem kell? Jelenlegi tudományom szerint a “no deber” és az “imperativo negativo” jelentheti azt kb, hogy “tilos/nem szabad”, míg az összes többi tagadása pusztán annyit jelent, hogy “nem kell/nem szükséges”. Viszont a közelmúltban találkoztam a következő mondattal, amelyet épp egy nyelvtani magyarázatból ragadok ki: “no hay que confundir la pasiva refleja con la construcción impersonal con se”. Itt a szövegkörnyezetből számomra mindenképpen az következik, hogy itt a “no hay que” azt akarja jelenteni, hogy “nem szabad”. Én pedig egyre kevésbé tudok kiigazodni, pedig gondolom, nem olyan bonyolult kérdés ez, csak nincs rá annyi rengeteg forrás és magyarázat, mint pl. a “ser/estar” vagy a “por/para” mondakörökre.

    Köszönöm előre is a választ!

    Üdv:

    Szabi



    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szabi!

      Az offtopik azóta megszüntetésre került, mivel nem használta senki – sajnos a hozzászólások száma az utóbbi években eléggé visszaesett összességében.

      Az említett kérdésedre a válasz, hogy alapvetően ezek közül mindegyik azt jelenti, hogy ’kell’ és a tagadása pedig ’nem kell’. Valóban csak árnyalatnyi különbségek vannak közöttük, talán a legerősebb a tener que és az hay que – csak az utóbbi személytelen –, ezután jön a deber, majd az haber de. A spanyolban nincs olyan jellegű különbség, mint az angolban, hogy mást jelentene valaminek a tiltása, mint az állítása. Ha valamit tiltani akarnak, akkor azt általában teljesen másképp mondják, pl. se prohíbe vagy (es) prohibido; pl. Prohibido fumar vagy egyszerűen csak No fumar ’Tilos a dohányzás’. Igazából ez a „szabad” kifejezetten magyar szófordulat, a spanyolban nincs külön szó erre, valaminek a lehetőségét pedig a poder vagy ser posible kifejezésekkel lehet mondani. Így tehát a ’nem lehet’ valamit az no es posible vagy no se puede. Remélem, valamit tudtam segíteni.

      Törlés
    2. "Az említett kérdésedre a válasz, hogy alapvetően ezek közül mindegyik azt jelenti, hogy ’kell’ és a tagadása pedig ’nem kell’.

      A spanyolban nincs olyan jellegű különbség, mint az angolban, hogy mást jelentene valaminek a tiltása, mint az állítása."

      Szerintem ez csak a "tener que", "hay que" es "haber de" eseteben igaz, itt a jelentes tenyleg "kell" ill. "nem kell" (igy az angol "have to"-val analog).
      De a deber eseteben a negativ nekem azt jelenti, hogy "nem szabad", nem azt, hogy "nem kell" (mint a "se prohíbe" vagy "es prohibido", es igy az angol "must"-ra hasonlit)

      Törlés
    3. Nem tudom, lehet, hogy van ilyen értelmezése is, viszont pl. a Szabi által idézett mondathoz hasonlóakat szokták deberrel is mondani/írni: No debe confundirse....
      Vagy egy dalban pl. az áll, hogy No debo pensar siquiera / Que pagues maldad tan grande ’Nem kell még arra sem gondolnom / Hogy oly nagy gonoszságot megfizess’. Persze ennek is lehet olyan értelmezése, hogy ’szabad’, de az én érzésem szerint a spanyolban nincs meg az a kategorikus különbség, mint az angolban, vagyis tkp. a többit is lehetne mindkétféleképpen értelmezni.

      Törlés
  3. Igen, nagyon köszönöm!

    Szabi

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.