2012. január 21., szombat

A spanyol hangsúly

Korábban már több témában is foglalkoztam érintőlegesen a hangsúllyal, most azonban kicsit elmélyedünk a részletekben. Alapvetően két dolog köré épül a mai cikk: az egyik a hangsúlyozás, amely a fonológia területe; a másik pedig a hangsúly jelölése, amely már a helyesírás témakörébe tartozik. A kettő persze elválaszthatatlan egymástól, ha az írott szöveget vesszük alapul.

Mindjárt a legelején érdemes megpróbálkozni annak meghatározásával, hogy mi is a hangsúly (ugyanis nem biztos, hogy ez minden nyelvtanuló számára teljesen egyértelmű). Azon nyelvekben, ahol ez értelmezhető (hiszen nem mindegyik nyelv jellemzője a hangsúly), a szavak nem minden szótagját ejtik ugyanolyan akusztikai jellemzőkkel (hangerősséggel, hangmagassággal stb.), hanem az egyik szótag e jellemzők valamelyikében – vagy egyszerre több vonásában is – kiemelkedik a többi közül, ami abban nyilvánul meg például, hogy a többihez képest az adott szótagot erősebben, azaz nagyobb hangerővel (nyomatéki hangsúly), vagy magasabb hangon (zenei hangsúly) ejtik. Azokban a nyelvekben, amelyekben a magánhangzók hosszúságának önmagában nincs megkülönböztető szerepe, a hangsúlyhoz a szótag megnyúlása is társulhat. Ezenkívül létezik ún. dallamhangsúly is, amelynél az is számít, hogy a hangsúlyos szótagot milyen hanglejtéssel és hangmagassággal ejtjük – ennek számos nyelvben jelentésmegkülönböztető szerepe lehet (ezek az ún. tonális nyelvek) –, de nem érdemes elveszni ennek részleteiben, hiszen a témánkat nem érinti.

A szóhangsúly – nyelvtől függően – lehet kötött, illetve „szabad”, azaz változó helyű. A kötött hangsúly azt jelenti, hogy a szavakon belül mindig ugyanarra a szótagra esik (amiből viszont az is következik, hogy az ilyen nyelvekben nincs a szóhangsúlynak jelentésmegkülönböztető szerepe): a magyar például kötött hangsúlyú nyelv, hiszen a szavaknak mindig az első szótagját hangsúlyozzuk. A „szabad” hangsúlyú nyelvekben a hangsúly helye változó, és jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet: az újlatin nyelvek is ebbe a csoportba tartoznak (a kötött hangsúlyú francia kivételével).

A szóhangsúly természete és eredete a spanyolban

A spanyol hangsúly (acento prosódico) természetére nézve elsődlegesen zenei (a hangsúlyos szótagot magasabb hangfekvéssel ejtik), amelyet másodlagosan a szótag enyhe megnyúlása, illetve nagyobb hangerővel történő ejtése (nyomaték) kísér. E jellemzők mértéke nyelvjárásonként is változhat, továbbá a beszéd érzelmi telítettségétől és stílusától is függ. Ezen túlmenően a spanyol szóhangsúly változó helyű, és jelentésmegkülönböztető szerepe lehet.

Egy másik kérdés, ami egy tanulóban vagy érdeklődőben felmerülhet, a hangsúly eredete, főleg egy szabad hangsúlyú nyelvnél, vagyis hogy „miért pont arra a szótagra esik”, amelyikre. Erre a válasz viszonylag egyszerű: azért, mert már a latinban is arra a szótagra esett. A valóság persze ennél valamivel bonyolultabb, hiszen ahogy a nyelvek folyamatosan változnak, a hangsúly helye is változhat, sőt, az egész hangsúlyrendszer is teljesen átalakulhat (a kutatók azt feltételezik például bizonyos latin hangváltozások alapján, hogy valamikor a latin nyelv őskorában a hangsúly mindig az első szótagra esett, ahogy a magyarban).

Az ún. „három szótagos ablak” (ventana de las tres sílabas) törvénye kimondja, hogy a szóhangsúly
csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet. (Forrás: El Mexicano)

A latinban a hangsúly az utolsó három szótag valamelyikére eshetett a szavakban, amit azonban szigorú szabályok határoztak meg:
  • az utolsó előtti szótagra esett, ha az „nehéz” szótag volt, azaz hosszú magánhangzót tartalmazott vagy mássalhangzóra végződött (a hangsúly aláhúzással jelölve): pl. ARĒNA ’homok’, CONVĔXUS ’domború’ (vö. sp. arena, convexo);
  • a szó végétől számított harmadik szótagra esett, ha az utolsó előtti szótag „könnyű” volt, vagyis rövid magánhangzóra végződött: pl. CONCĂVUS ’homorú’ (vö. sp. cóncavo);
  • az utolsó szótagra esett, ha a szó eredetileg az utolsó előtti szótagon hangsúlyos, rövidült alak volt: pl. ADHŪCE > ADHŪC ’még’ (vö. sp. aún); ILLĪCE > ILLĪC ’ott’ (vö. sp. allí); AMĀVIT > AMĀT vagy AMĀUT ’szeretett’ (vö. sp. amó) stb. – ez azonban csak kevés szóalakot érintett.
Azt lehet tehát mondani, hogy a latinban a hangsúly helye csupán az utolsó előtti szótag hosszúságától függött, ami viszont a jelentést nem befolyásolta, vagyis ebből a szempontból a latin kötött hangsúlyú nyelv volt.

A fentiekből talán rögtön érthető az is, hogy miért van mégis a spanyolban viszonylag sok véghangsúlyos szó: azért, mert az utolsó szótag vagy magánhangzó eltűnt a szó végéről. Így például míg a latin CANTĀRE ’énekelni’ ige hangsúlya az utolsó előtti szótagra esett, spanyol folytatása, a cantar hangsúlya is valójában ugyanarra a szótagra esik, mint a latinban, csak éppen a spanyolban ez már az utolsó szótag, mert a szóvégi magánhangzó lekopott. Hasonlóképpen az is előfordul, hogy az eredetileg harmadéles (a hátulról számított harmadik szótagon hangsúlyos) latin szó másodélessé válik, mert az utolsó előtti szótag az őt alkotó hangsúlytalan rövid magánhangzó – általában [i] vagy [u] – kiesése következtében eltűnik: pl. ASĬNU > asno ’szamár’, OCŬLU > ojo ’szem’.

A hangsúly helye tehát abszolút értelemben véve a spanyolban is ugyanott maradt, ahol a latinban volt, csupán a szótagok száma változott meg. A következőkben megnézzük, hogy a spanyol szavak milyen hangsúlyozási csoportokba tartoznak, és mikor kell hangsúlyukat írásban jelölni.

Általános hangsúlyozási szabályok (Reglas generales de acentuación)

E fejezet tárgya a szavak hangsúly helye szerinti csoportosítása, valamint az, hogy az egyes hangsúlyozási csoportokba tartozó szavakban mikor kell a hangsúly helyét írásban is jelölni.

Csakúgy, mint a latinban, a spanyol szavak hangsúlya is – kétfajta kivételtől eltekintve – csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet, a hangsúlyt tehát mindig a szó végéhez kell viszonyítani (az egyszerűség kedvéért „szó” alatt itt a leírt szót értjük). Ezek után magától értetődik, hogy az egy szótagú szavak csak hangsúlyosak vagy hangsúlytalanok lehetnek, a két szótagúaknak pedig nyilván csak az első vagy az utolsó szótagja lehet hangsúlyos, tehát nem lehetnek harmadélesek.

E szabály alól két szótípus képez kivételt: az egyik a legalább két hangsúlytalan névmási simulószót tartalmazó igealakok, amelyek hangsúlya eshet a szó végétől számított negyedik vagy ötödik szótagra is; a másik pedig a melléknevekből a -mente (< lat. MENTE ’ésszel, módon’) végű határozószók, amelyekkel a későbbiekben külön foglalkozom. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy egyik sem igazi kivétel, mivel ezek valójában – nyelvészetileg – több szóból álló kifejezések, amelyeket csak a helyesírási konvenciók miatt írunk egybe.)

A hangsúly írásbeli jelölésének szabályai – ahogy az összes helyesírási szabály – egyezményesek. Kidolgozásuknál a különböző szótípusok hangsúlyozásának statisztikai gyakoriságát vették alapul – vagyis akkor nem jelölik egy szó hangsúlyát, ha az megegyezik az ugyanabba a típusba tartozó szavak többségének hangsúlyozásával. A szótípusokat a szavak végződése szerint vizsgálták, és a hangsúlyozási gyakoriság szempontjából két meghatározó típust különítettek el: (1) a magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződő, valamint (2) az egyéb mássalhangzóra vagy mássalhangzócsoportra végőző szavakat. Megállapították ugyanis, hogy az első típusba tartozó legtöbb szó hangsúlya az utolsó előtti, míg a második típusba tartozó szavak többségének az utolsó szótagon van a hangsúlya, s ez alapján megalkották a szabályt, miszerint minden szóban, melynek hangsúlyozása eltér ettől a statisztikailag megállapított gyakoriságtól, a hangsúlyos magánhangzót írásban éles ékezettel (´) jelölni kell.

A fentiek alapján a spanyol szavakat négy hangsúlyozási csoportba sorolták, melyek az alábbiak.
  • A másodéles, tehát az utolsó előtti szótagon hangsúlyos szavak (spanyolul palabras llanas vagy graves, vagyis ’sima’ vagy ’súlyos’ szavak, görögös szóval palabras paroxítonas), amelyek a leggyakoribbak. Hangsúlyukat akkor nem jelölik, ha magánhangzóra, illetve magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek; minden más végződés esetén jelölik. Ebbe a hangsúlyozási csoportba tartoznak például a casa ’ház’, libros ’könyvek’, cantaron ’(ők) énekeltek’, carácter ’jelleg’, útil ’hasznos’, césped ’gyep, pázsit’, Pérez, álbum ’album’, clímax ’tetőpont’, bíceps ’felső karizom’ szavak.
  • A végéles vagy véghangsúlyos szavak (palabras agudas vagy oxítonas), melyek hangsúlyát csak akkor jelölik, ha magánhangzóra, magánhangzót követő n-re vagy s-re végződnek. A másodéles szavaknál jóval ritkábbak, számuknak körülbelül felét teszik ki. Ilyenek például a libertad ’szabadság’, escritor ’író’, español ’spanyol’, audaz ’vakmerő’, amé ’szerettem’, vivís ’éltek/élsz’, común ’közös’ szavak.
  • A harmadéles, vagyis a szó végétől számított harmadik szótagjukon hangsúlyos szavak (palabras esdrújulas vagy proparoxítonas). Hangsúlyukat minden esetben jelölik, és a véghangsúlyos szavaknál is sokkal ritkábban fordulnak elő. Idetartoznak például a következők: espíritu ’lélek’, cantábamos ’énekeltünk’, hábitat ’élőhely’, éxito ’siker’.
  • A negyed- és ötödéles szavak (palabras sobresdrújulas vagy superproparoxítonas), vagyis azok, amelyek hangsúlya a szó végétől számított harmadik szótagnál előrébb esik. Kizárólag két vagy három névmási simulószóval ellátott igealakok lehetnek (az utóbbiak a beszélt nyelvben szinte egyáltalán nem fordulnak elő). Hangsúlyukat természetesen mindig jelölni kell: pl. cántamela ’énekeld el nekem [azt a dalt]’, dicndoselo ’mondván neki(k) [azt]’ (negyedélesek); ill. pl. imagínatemela ’képzeld csak el nekem [azt]’ (ötödéles). Ezek az alakok valójában nem is szavak (lásd a háromszótag-szabálynál leírtakat), hanem egybeírt szószerkezetek.
Van még néhány dolog, amelyre a helyesírásban ügyelni kell. Ha a szóhangsúly kettős- vagy hármashangzóra esik, és a fenti szabályok szerint a helyét jelölni is kell, akkor az [i]/[u] + [a]/[e]/[o] alkotta kettőshangzók esetén az ékezet a nyílt magánhangzóra (a, e, o) kerül: pl. trngulo ’háromszög’, entndeme ’érts meg’, blogo ’biológus’, actico ’vízi’, hrfano ’árva’, contin ’folytatta’, báilale ’táncolj neki’, péinate ’fésülködj meg’, óigame ’idehallgasson’, náutico ’hajózási, vízi’, farmacéutico ’gyógyszerész’ stb. (érdekesség, hogy pl. a görögben mindig a kettőshangzók második tagjára tették a hangsúlyt jelölő ékezetet, pedig a kiejtésben az volt a félhangzó); az [i]+[u] alkotta iu és ui kettőshangzók esetén pedig mindig a második magánhangzóra: pl. veintn ’huszonegy’ (hímnemű főnév előtt), cdate ’vigyázz magadra’. Hármashangzó esetében a középső magánhangzó kap ékezetet, ha jelölni kell a hangsúly helyét: estudiáis ’tanultok’, continuáis ’folytatjátok’.

Ha magánhangzó+n/s végződésű véghangsúlyos főnév vagy melléknév többes számba kerül, az -es végződés következtében másodélessé válik (mivel a hangsúly az eredeti helyét megőrzi), így ékezetét elveszti: pl. canción/canciones ’dal/dalok’, común/comunes ’közös/közösek’, interés/intereses ’érdek/érdekek’, francés/franceses ’francia/franciák’. Amennyiben viszont egy magánhangzó+n-re végződő másodéles főnév kapja meg a többes szám -es jelét, harmadélessé válik, tehát ékezetet kap: examen/exámenes ’vizsga/vizsgák’, volumen/volúmenes ’kötet/kötetek’.

Létezik egy pár, -r/-n végződésű másod-, ill. harmadéles szó, melyek hangsúlya többes számban egy szótaggal „odébb ugrik”. Ilyenek a carácter/caracteres ’jelleg/jellegek’, régimen/regímenes ’rendszer (rezsim) / rendszerek (rezsimek)’, espécimen/especímenes ’minta, példány / minták, példányok’. Mondhatnánk, hogy ezek a szavak „kivételek” a hangsúlyozás szempontjából, ám valójában csak a carácter/caracteres az. Ha felidézzük a fejezet elején leírtakat, akkor tudjuk, hogy az egyszerű spanyol szavak hangsúlya csak az utolsó három szótagra eshet, tehát a régimen → regímenes, espécimen → especímenes szavakban, mivel egyes számban eleve harmadélesek, a hangsúlyvándorlás kötelező. Az egyetlen valódi kivétel tehát a carácter → caracteres, amelynél semmi sem indokolná a hangsúlyugrást, hiszen a többes számú alak csak harmadéles lenne – itt egyszerűen a latin alakok eredeti hangsúlyozásuk (character – charactēres) megtartásával  való átvételéről van szó.

A táblázatban azt láthatjuk, mikor jelölik a spanyol szóhangsúlyt és mikor nem (Forrás: El Mexicano)

Sajnos túl egyszerű lenne azonban az élet, ha az itt leírt általános szabályokkal az egész témát elintézhetnénk. Vannak ugyanis „különleges” szabályok is, melyekkel szintén foglalkozni kell. A továbbiakban ezekről lesz szó.

Különös szabályok I.  A hiátusképző hangsúly jelölése

A hangsúlyozás előző részben leírt általános szabályaitól függetlenül minden esetben jelölni kell a szóhangsúly helyét, ha az a kiejtésben [a], [e] vagy [o] magánhangzó környezetében (előtte vagy utána) lévő [i] vagy [u] hangra esik (pl. día ’nap’, leí ’olvastam’, río ’folyó’, búho ’bagoly’, prohíbe ’megtilt’). Erre a szabályra abból a megfontolásból van szükség, hogy az írott formából kiderüljön a hangsúlyos [i] vagy [u] szótagalkotó mivolta, vagyis az, hogy nem képez kettőshangzót a mellette lévő magánhangzóval, ami szintén jelentésmegkülönböztető lehet. Leginkább a következő három példán keresztül lehet megmutatni, miért is fontos ez:
  • continuo ’folyamatos’ vs. continúo ’folytatom’: mindkét szó magánhangzóra végződik és másodéles, tehát a „hangsúlyozás általános szabályai” szerint nem kellene a hangsúly helyét jelölni. Igen ám, viszont az első szó három szótagú, kettőshangzóval a végén /con.ti.nuo/, a második viszont négy szótagú, és a két utolsó magánhangzója eltérő szótagokhoz tartozik, tehát hiátust alkot /con.ti.nu.o/. E két szó jelentését tehát a szótagok száma és a hangsúly helye együttesen különbözteti meg, s ez a megkülönböztetés írásban mindössze egyetlen ékezeten múlik.
  • secretaria ’titkárnő’ vs. secretaría ’titkárság’: teljesen hasonló a helyzet, mint az előző példánál, vagyis mindkét szó másodéles és magánhangzóra végződik. Az első négy szótagú, kettőshangzóval a végén: /se.kre.ta.ria/, a második öt szótagú, hiátussal a végén: /se.kre.ta.ri.a/. Szintén csak egy ékezet különbözteti meg őket.
  • rio ’nevetett’ vs. río ’folyó’: itt az első szó ejthető egy vagy két szótagúként is, az utóbbi esetben véghangsúlyos: /rio/ vagy /ri.o/, a második viszont két szótagú és másodéles /ri.o/.
Ügyeljünk arra, hogy a két legzártabb magánhangzó, az [i] és az [u] által alkotott iu és ui magánhangzó-kapcsolatokban helyesírási szempontból minden esetben kettőshangzóknak számítanak – függetlenül attól, hogy valójában melyiket hangsúlyozzák, és még akkor is, amikor eltérő szótagokban ejtik őket. Az ő esetükben ezért nincs értelme „hiátusképző hangsúly”-ról beszélni, így a helyesírásban sem kell ezt jelölni. Éppen ezért az 1999 előtti helyesírásban még elfogadott *fuí ’voltam’, *huímos ’menekülünk’ stb. alakok a mai ajánlás szerint helytelennek számítanak (helyesen: fui, huimos stb.), a fenti példákkal szemben ugyanis nincs jelentésmegkülönböztető szerepe annak, hogy a valós beszédben diftongusként vagy hiátussal ejtik őket, és annak sem, hogy melyik magánhangzót ejtik hangsúlyosan.

Szintén az 1999 előtti helyesírásban még ékezettel jelöltek minden olyan, [i]/[u] + [a]/[e]/[o] magánhangzócsoportot tartalmazó egy vagy két szótagú szót, melyekben az [i] vagy [u] hangsúlytalan. Mivel azonban a helyesírási reformmal bevezetett egyszerűsítés értelmében a hangsúlytalan [i]/[u] + [a]/[e]/[o] alkotta magánhangzócsoportok minden esetben kettőshangzónak számítanak – tehát az ilyen szavak helyesírásilag egy szótagúak, függetlenül attól, hogy a hangsúlytalan [i] vagy [u] külön szótagot alkot-e a valós kiejtésben vagy sem –, az ékezetre nincs már szükség. Így például a *fué ’volt’, *rió ’nevetett’, *truhán ’zsivány’ stb. helyett ma fue, rio, truhan stb. írandó, hiszen a hangsúly egyébként is a második magánhangzóra esik, ha az [i] vagy [u] hangsúlyalan, tehát az ékezetnek itt semmiféle szerepe nincs. (Ez nem tévesztendő össze azzal az esettel, amikor az [i] vagy [u] hangsúlyt kap, amit viszont mindig jelölni kell az [a], [e], [o] hangok környezetében.)

Itt ismét el kell mondanom, hogy természetesen az, hogy mikor mit jelöl a helyesírás és mit nem, csupán megállapodás kérdése, hiszen mint tudjuk, a nyelveket először csak beszélték, és utána alakult ki az írás és dolgozták ki a helyesírás szabályait, nem pedig az írás alapján beszélünk. A portugálban például teljesen más elveket állapítottak meg a hangsúly jelölésére: a szóvégi -ia, -io, -ua magánhangzócsoportok „alapértelmezés” szerint két szótagot alkotnak, és az első hangra esik a hangsúly: /i.a/, /i.o/, /u.a/, pl. alegria /a.le.gri.a/ (vö. sp. alegría); vagyis az ilyen portugál szavaknak éppen akkor jelölik a hangsúlyát, ha az nem a végződésben lévő i vagy u magánhangzóra, hanem az előtte lévő szótagra esik (vö. pl. sp. agua és port. água ’víz’; sp. propio és port. próprio ’saját’ stb.).

Különös szabályok II.  A -mente végű határozószók hangsúlya

Ahogy írtam fentebb, külön kell foglalkoznunk a melléknevek nőnemű alakjából képzett, -mente végű határozószókkal. Ezek külön elbírálás alá esnek, mivel nem lehet a hangsúlyozás általános szabályai szerint elemezni őket. Mégpedig azért nem, mert két lexikális hangsúllyal is rendelkeznek, hiszen valójában két szóból álló, de egybeírt határozói kifejezések: pl. fácilmente ’könnyen’ < lat. FACILE MENTE ’könnyű értelemmel’ (a latin MENTE a nőnemű MENS, MENTIS ’értelem, ész, lélek, szándék’ főnév – vö. sp. mente ’ész, értelem, szellem’ – határozói esete volt, amely az előtte álló melléknévvel határozói szókapcsolatot alkotott).

Olyan összetett szavakról van tehát szó, amelyeknek mindkét tagja hangsúlyos. Rájuk az a különös szabály vonatkozik, hogy amennyiben a melléknév hangsúlyát az általános szabályok szerint jelölni kell, úgy az ékezet az összetételben is megőrződik: cortésmente ’udvariasan’, difícilmente ’nehezen’, últimamente ’az utóbbi időben’ stb. (Abban nem teljes az egyetértés, hogy a két hangsúly közül melyik az erősebb: a legújabb leírások szerint a beszélők inkább a -mente szót hangsúlyozzák, régebben viszont éppen fordítva gondolták.)

Különös szabályok III.  A jelentésmegkülönböztető ékezet (Tilde diacrítica)

Az eddigiekben a hangsúlynak csak a helyéről volt szó, illetve arról, hogy ezt mikor jelöli a helyesírás. A spanyolban viszont van a szavaknak egy szűk csoportja, amelyeknél nem a hangsúly helye számít, hanem az különbözteti meg őket, hogy hangsúlyosak-e egyáltalán a beszédben, vagy sem. Többnyire valamilyen nyelvtani szerepet betöltő, egy vagy két szótagú, azonos alakú szópárok (ún. funkciószavak) tartoznak ide, amelyek jelentése attól függ, hogy hangsúlyosan vagy hangsúlytalanul használjuk őket. E szópárok hangsúlyosan használt alakjait ékezettel különböztetik meg a hangsúlytalantól, amelynek neve a spanyol szakirodalomban tilde diacrítica, azaz ’jelentésmegkülönböztető ékezet’. Az alábbi szópárok tartoznak ide:
  • aun és aún – az első egy szótagú és kettőshangzóval ejtik, a második két szótagú és hangsúlyos [u]-val ejtik, mindkettő forrása a latin ADHŪC ’még’. A spanyolban is ugyanazt jelentik, mint a latinban, azzal a különbséggel, hogy az első alakot ellentétes kötőszóként használják ’még ha’, ’bár’ jelentésben (=aunque), a másodikat pedig (idő)határozóként.
  • de és – az első elöljárószó, amely valaminek a valamihez való mindenféle viszonyát (származást, módot, birtokot stb.) fejezi ki, forrása az azonos latin elöljárószó; a második a dar (< lat. DARE) ’adni’ ige kötőmódú jelen idejének egyes szám első (< lat. DEM), illetve harmadik (< lat. DET) személyű alakja: ’hogy én adjak’, ill. ’hogy ő adjon’.
  • el és él – az első a hímnemű egyes számú határozott névelő – illetve a nőnemű is a hangsúlyos [a]-val kezdődő főnevek előtt –: ’a, az’; a második pedig hímnemű, egyes szám harmadik személyű (alany- és elöljárós esetű) hangsúlyos személyes névmás: ’ő’. Mindkettő forrása a latin ĬLLE (hangsúlyos [a]-val kezdődő főnév esetén az ĬLLA) mutató névmás.
  • mas és más – az első ellentétes kötőszó, jelentése ’ám, azonban’; a második jelentése ’inkább’ (középfokképző), illetve ’több(et)’ (a mucho középfokaként). Mindkettő a latin MAGIS ’inkább’ szóra vezethető vissza.
  • mi és – az első a mío, mía (< lat. MĔU, MĔA) rövidülése, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtokot megelőzi: ’az én ...-m’; a második a yo ’én’ személyes névmás elöljárós esete, forrása az eredetileg részes esetű latin MIHI, .
  • se és – az első hangsúlytalan személyes névmás, amely egyéb funkciókat is betölt, az azonos latin ’magát, magának’ névmásból; a második a saber (< lat. SAPERE) ’tudni’ ige kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyű alakja (< vulg. lat. *SAI, *SAIO < lat. SAPIO): ’tudok’; illetve szintén a ser létige felszólító módjának egyes szám második személye (< lat. SEDE ’tartózkodj, ülj’): ’legyél’.
  • si és – az első a ’ha’ jelentésű feltételes kötőszó, az azonos latin szóból; a második pedig az ’igen’ jelentésű határozószó, melynek forrása a latin SĪC [EST] ’úgy van’.
  • te és – az első hangsúlytalan személyes névmás, a (< lat. ) ’te’ tárgy- és részes esete: ’téged, neked’, forrása az azonos latin ’téged’; a második hímnemű főnév ’tea’ jelentéssel, kínai jövevényszó.
  • tu és – az első a tuyo, tuya (< lat. TUU, TUA) rövidült alakja, hangsúlytalan birtokos melléknév, amely a birtok előtt áll: ’a te ...-d’; a második alanyesetű hangsúlyos személyes névmás az azonos latin ’te’ szóból: ’te’.
  • hangsúlytalanul használt vonatkozó és hangsúlyosan használt kérdő (felkiáltó) névmások: adonde ’ahova’ (< lat. AD DĒ ŬNDE), como ’ahogy, amilyen, mint’ (< lat. QUŌMŌDO), cual ’amely, mint’ (< lat. QUĀLE), cuales ’amelyek’ (< lat. QUĀLES), cuan ’amily’ (< lat. QUAM), cuando ’amikor’ (< lat. QUANDO), cuanto ’amennyire, amennyivel’ (< lat. QUANTO), cuanto, cuanta, cuantos, cuantas ’ahány’ (< lat. QUANTU, -A, -OS, -AS), donde ’ahol’ (< lat. DĒ ŬNDE), que ’ami, aki, hogy, mint’ (< lat. QUĬD), quien ’aki’ (< lat. QUĔM), quienes ’akik’ és adónde ’hová’, cómo ’hogyan, milyen’, cuál ’melyik, mely’, cuáles ’melyek’, cuán ’mily’, cuándo ’mikor’, cuánto ’mennyire, mennyivel’, cuánto, cuánta, cuántos, cuántas ’hány, mennyi’, dónde ’hol’, qué ’mi, miféle’, quién ’ki’, quiénes ’kik’.
Hagyományosan szintén ékezettel különböztették meg egymástól a solo ’egyedüli, magányos’ melléknevet és a sólo (solamente) ’csak, egyedül’ határozószót (< lat. SŌLU), továbbá a jelzői és a névmási funkcióban használt mutató névmásokat (pl. Este libro es más caro que ése ’Ez a könyv drágább, mint az’, Esa casa es tan grande como aquélla ’Az a ház ugyanolyan nagy, mint az ott’ stb.). Ezt azonban az 1999-es akadémiai helyesírás csak a „félreérthető szövegkörnyezetekre” korlátozta, a 2010-es helyesírási reform pedig végleg eltörölte, tudniillik ezeknél a szópároknál nincs és nem is volt valódi hangsúlyos–hangsúlytalan szembenállás (mindegyik alak hangsúlyos), és tulajdonképpen a jelentésükben sem különböznek. Mindazonáltal a hagyományőrző helyesírásban máig sokan használják a megkülönböztető ékezetet ezekben a szavakban (sőt, sokszor még hibásan is, a jelzői szerepű mutató névmásokra téve: *éste libro, *ésa casa stb.).

Többféleképpen hangsúlyozható szavak

Végül szólni kell még azokról a szavakról is, melyeknek két hangsúlyozási változata is lehetséges. Ez természetesen nem változtatja meg az ilyen szavak jelentését. Bizonyos esetekben nyelvjárásfüggő, hogy mikor melyik alakot használják, de ugyanazon a területen is előfordulhat ingadozás. Idetartozik például a vídeo vagy video ’videofelvétel’ (az előbbit Spanyolországban, az utóbbit Latin-Amerikában használják), az ibero vagy íbero ’ibér’, az icono vagy ícono ’ikon’, a Rumanía vagy Rumania ’Románia’ többek között, illetve az összes -íaco, -ca vagy -iaco, -ca végű melléknév (pl. maníaco, -ca vagy maniaco, -ca ’mániás’). Továbbá néhány, magánhangzócsoportot tartalmazó ige, mint a licuar ’cseppfolyósít, kiprésel (levet)’, a kijelentő és a kötőmód jelen idejű ragozásában kétféleképpen hangsúlyozható: licuo /li.kuo/ vagy licúo /li.ku.o/.

A háromféle hangsúlyozási variánssal rendelkező szavak rendkívül ritkák. A példa kedvéért ilyen a bustrófedon ~ bustrofedon ~ bustrofedón ’irányváltogatásos ógörög írásmód’ jelentésű szó. Ez a szó a latinban másodéles (< BOUSTROPHĒDON), az ógörögben véghangsúlyos (< βουστροφηδν) volt. Azt, hogy a spanyolban mégis a harmadéles változat lett a legelterjedtebb, a tudományos szavak hangsúlyának hatásával magyarázzák – ti. a legtöbb ilyen szó harmadéles.

Különös határesetet képez viszont a mendigo, ill. méndigo (< lat. MENDĪCU ’koldus, nyomorult’) szó. Az akadémia ugyanis csak az előbbi, másodéles változatot fogadja el ’koldus’ jelentésben, ugyanakkor Mexikóban az utóbbi, harmadéles változat lexikalizálódott is, méghozzá valamelyest eltérő, ’aljas [személy]’, ’gazember’ jelentésben.

Ékezethasználat a nagybetűkön

Mindmáig elterjedt, leginkább a latin-amerikai sajtótermékekre jellemző szokás, hogy a nagybetűkre nem tesznek hangsúlyt jelölő ékezetet. Ez valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a régi nyomdatechnika ezt még nem tette lehetővé. Bár néhány évtizede ennek már semmi akadálya nincs, e téves gyakorlat mégis fennmaradt. A 2010-es Ortografía a következőképpen foglal állást a kérdésben:
Puesto que la mayúscula y la minúscula son únicamente distintas realizaciones de un mismo grafema, no existe motivo alguno por el que las palabras escritas en mayúsculas deban recibir distinto tratamiento en lo que al uso de la tilde o la diéresis se refiere. [...]

„Mivel a nagybetű és a kisbetű csupán ugyanazon betű eltérő megvalósulásai, nem létezik semmilyen indok, amely miatt a nagybetűvel írt szavaknak eltérő elbírálásban kellene részesülniük az ékezet és a tréma használatát illetően.”

Nos, témánk végére értünk – akinek volt türelme végigolvasni, most már valóban fellélegezhet. Megnyugtatásukra legyen mondva, hogy nem is volt ez olyan hosszú olvasmány ahhoz képest, hogy a 2010-es Ortografía 86 oldalon keresztül foglalkozik a hangsúllyal és jelölésével! ;-) A hangsúlyozás gyakorlásához az alábbi videóval búcsúzom, melynek szövege itt megtekinthető. Az ismeretterjesztő kisfilm az andalúziai Cordillera Subbética hegyvidék nemzeti parkját mutatja be.

61 megjegyzés:

  1. jó cikk! :) Sokat segített az acento-k megértésében. :D

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó a bejegyzés!
    Külön örülök, hogy kitértél a portugál nyelvre mert mostanában kezdett el érdekelni, és teljesen abban a hitben voltam, hogy a hangsúlyok jelölése a spanyol mintát követi.
    Furcsa volt látnom leírva a rio, água, geografia stb. alakokat.
    Nem beszélve a más ékezetekről.

    Jake

    VálaszTörlés
  3. Egy kérdés a végére: a nagy nyomtatott betűkre ugyan úgy ki kell tenni az ékezetet? Latin-amerikai újságok, reklámok nagy nyomtatott szövegeiben, mintha mellőznék...

    Jake

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Természetesen, semmiféle kivétel nincs (és nem is volt), csak a latin-amerikaiak sok mindenben le vannak maradva. :)

      Törlés
    2. Ki is egészítettem ezzel a cikket, jó, hogy felhívtad a figyelmem, mert emlékszem, hogy valahol ezt is le akartam írni, csak kimaradt.

      Törlés
  4. Jó kis cikk. Még emésztenem kell, elég sok mindenre kitér.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. Igyekeztem mindenre kitérni, a végén még én is csodálkoztam, hogy milyen hosszú lett.

      Törlés
  5. Ez az igyekezet azt jelenti, hogy az átszótagolásról, a mondathangsúlyról, hanglejtésről is írsz majd?

    Átszótagolásról nem is találok semmi leírást, de lehet az a baj, hogy nem spanyolul kerestem. Pedig egyszerű téma, lehet, hogy el lehet intézni annyival, hogy mindig van átszótagolás vagy csak alig néhány, egyszerű esetben nincs.

    A mondathangsúly sem nehéz. Minden szót hangsúlyozni kell, kivéve azokat a nyelvtani kategóriájú szavakat, amiket nem. Erről Canepari írt a Handbook of Pronunciaton Spanish című pdf-ben. A doksi vége felé sorolja a hangsúlytalan szavak kategóriáit, csak tudni kell hozzá spanyolul, hogy felismerjük ezeket, ez pedig nálam kiesik.

    A hanglejtés sem egy nagy szám, szintén ugyanabban a pdf-ben említi, de azt nagyon az ábrákkal intézi el és semmit nem magyaráz, mondjuk nem kezdőknek szánja a műveit, de lehet te érteni fogod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az a helyzet, hogy nincs még a birtokomban a Fonética y fonología kötet (nem tudom mi van, mert már meg kellett volna jönnie), forrás nélkül meg nem merek erről írni, mert nem értek hozzá annyira, hülyeségeket meg nem akarok leírni. A hanglejtés nem egyszerű téma, mert ez nyelvjárásonként is változik (pl. a spanyolországi spanyol akcentus eleve teljesen más, mint a latin-amerikai)...

      Törlés
    2. Nyilván a mondathangsúlynál, hanglejtésnél a két nagy szabvány nyelvjárásra gondoltam, abból is inkább csak az egyikre, a másik eltéréseit csak zárójelesen.

      Törlés
    3. Na a "szabványnyelvjárás" az, ami egy cseppet sem természetes. Ha csak abból indulsz ki, hogy a magyar médiahíradásokban hogy beszélnek a bemondók és a riporterek (teljesen természetellenes, betanult, mesterkélt hanglejtéssel, és még a hangsúlyt sem oda teszik, ahol magyar nyelvben van – én sokszor hallgatni nem bírom), megérted, hogy mi a gond ezzel.

      De nyugi, amint hozzájutok a szakirodalomhoz, mindenképpen írok majd erről valamit. :)

      Törlés
  6. Egy észrevétel a bloghoz. A betűtípussal nem tudnál kezdeni valamit? Olyan vékonyak a betűk és sűrű a szedés, fárasztja az olvasás a szemet.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az a baj, hogy erre van méretezve, ha átállítom a betűtípust, akkor elcsúszik minden, és ott lesznek sortörések, ahol nem kellene és egyéb apróságok. Szerintem használd a böngésző nagyítás funkcióját (IE-ben CTRL +/-), és akkor kényelmesebbé válik az olvasás). Vagy a kommentekre gondolsz?

      Törlés
  7. Kommenteknél és cikkeknél is ez van nálam, de már kiderítettem, hogy csak a Firefox szórakozik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekes, pedig pont a FF-ban szokott minden jól működni. Egy biztos, hogy mióta újítottak és bevezették ezt a "Válasz" lehetőséget, azóta elég hülyén néznek ki a kommentek. De ennek az egésznek nincs is így semmi értelme, hogy válaszmegjegyzésre már nem lehet válaszolni (akkor lenne igazán "threaded", ahogy írja, mert ez így minden, csak nem az). Nem is értem, mi a fenének újítani, ha csak a lényeget nem tudják (vagy akarják) soha megoldani...

      Törlés
  8. Kicsit spanyoloztam is ma. Az [e]-ket kicseréltem a kérdőívben zártabb [E]-re, az [o]-t [σ]-ra. Emellett elkezdtem használni A Mehhhikói által ajánlott megnyúlási rendszert a Canepari-féle helyett. Jobban, spanyolosabban hangzik a cucc.

    Viszont lenne itt egy probléma. A szóhangsúllyal összefüggő megnyúlások akkor is játszanak összefüggő szövegben, amikor nem tartanak szünet? Tehát mondjuk van egy másodéles szó, de folyamatos beszédben azonnal követi még egy hangsúlytalan szótag, akkor nem minősül úgy nyúlás szempontjából, mintha egy darab, harmadéles szó lenne?

    Féiszbukon még beszéltünk a hanglejtésről. Erre rá fogok szánni egy napot, vagy egy hétvégét. Meg fogom nézni, hogy Canepari mexikói rendszere melyik RAE-CD-s hanglejtéstípusba illik. Azt a rendszert kiválasztom, kiszedem belőle a mondatokat hangmintákkal és a Praat programmal csinálok hozzá ábrákat. Mondjuk elég nagyvonalú tervek, mert a rövid, spanyol mondathangsúlyos anyag fordítását sem fejeztem be lustaságból, azóta sem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Passz. Ehhez spanyolos fonológus kellene, aki valószínűleg meg tudná mondani. Volt valaki, akitől meg tudnám kérdezni, de egy ideje már nem válaszol a leveleimre, lehet, hogy már nem használja azt a címet.

      Az az igazság, a nem fonémikus sajátosságokkal nem igazán foglalkozik a szakirodalom, csak megemlíti, hogy van ilyen.

      Törlés
    2. Ja, a szakirodalom meg a nagyokos nyelvészek nem foglalkoznak semmi normálissal, csak a begyöpösödött fonémikus és történeti hülyeségeikkel loserkednek nonstop. Nem akarnak dolgozni. Csak akkor tudnám, hogy akkor mire veszik fel a fizetést.

      Ki a francot érdekelnek a fonémák? Anyanyelvi beszélőket nem. Nyelvtanulókat sem, ők is fonetikusan beszélnek, nem fonémikusan. Sőt, engem sem érdekel.

      Patthelyzet. Nem baj, megszoktam, hogy az van normálisan megcsinálva, amiről személyesen gondoskodok. Nem is értem mit képzeltem :-D Én kérek elnézést.

      Esetleg még INyŐ-t lehetne megkérdezni, meg is ejtem, de úgy emlékszem, hogy a spanyol neki se fő profilja, meg ő eleve a Canepari-féle rendszert követi. Mindegy, azért megpróbálom.

      Törlés
    3. Szerintem ilyenkor az a legegyszerűbb, hogy megfigyeled, ahogy az anyanyelvűek beszélnek. Annál többet senki sem fog tudni hozzátenni. A nyelvész is csak azt csinálja, hogy megfigyeli és leírja, csak ő tudja hozzá a tudományos körítést és a szakszöveget. S hogy miért nem foglalkozik vele a szakirodalom, pontosan azért nem, mert fonológiai szempontból nem fontos, a nyelvtanuló meg úgyis hallás után fogja megpróbálni utánozni az anyanyelvűek beszédét, leírni pedig nem is lehet minden apró részletet.

      Őszintén sajnálom, hogy nem tudok neked ezekben segíteni, de ezen a szinten már én sem értek hozzá.

      Törlés
  9. Megfigyelném én, csak nem tudok eszpañolul. Asszem erre a magánnyomozósdi melóra felbérelem valamelyik sombrerótlan mexikóit. Ha ezt kideríti nekem, akkor felmentem a hanglejtés alól.

    Különben van egy olyan megérzésem, hogy a fentebb írt példámban a szó egyetlen harmadéles szóként minősül és így a magánhangzója nem fog megnyúlni. Logikailag, fonetikailag így lenne indokolt, de mérget nem vennék rá, hogy tényleg így is van.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most már legalább értem is, mit kérdezel (na ennyit számít, hogy nem vagyok nyelvész). Szerintem a nyúlási "szabályok" csak akkor igazak, ha a szavakat egyenként vizsgáljuk. A folyamatos szöveg az teljesen más, ott bármi lehet. De legfőképpen attól függ, hogy a beszélő mit akar kihangsúlyozni, hol tart szünetet stb. Egyébként a folyamatos gyors beszédben egyáltalán nem is jellemző a nyúlás sehol. Ezért sincs az egész témának jelentősége.

      Törlés
  10. Itt a példánkban nem tart szünetet egyáltalán a szavak között. Viszont valami nyúlás van folyamatos szövegben is, én mintha hallanám.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha a cikkben lévő videóról beszélsz, azt lehet nyugodtan alapnak tekinteni, mert az eléggé sztenderd.

      Törlés
    2. Ebben a videóban én is hallom a nyúlásokat, bár minimálisak. Hallgattam hangmintákat a Voces del españolban is – azokban is. Nem mondom, hogy jelentős mértékűek voltak a nyúlások, talán még a [Vˑ] jelölés is sok lenne, de érzékelhető a hangsúlyos és hangsúlytalan nyílt szótagok magánhangzóinak eltérő hossza. Legalábbis abban a pár mintában, amit találomra meghallgattam… ;)

      Törlés
    3. Igen, épp ezért kell felhívni a nyelvtanulók figyelmét arra, hogy a hangsúlyos magánhangzó a spanyolban sosem hosszú, csak hosszabb, mint a hangsúlytalan. A „hosszabb”-ba pedig sok minden belefér; az is, hogy a különbség nem is biztos, hogy füllel érzékelhető (csak ha a spektrogramon leméred). Főleg akkor van nyúlás, ha a beszélő egy-egy szót ki akar hangsúlyozni, ott lehet akár hosszú is a hangsúlyos magánhangzó, de ez is egyénfüggő.

      Egyébként fonetikailag a magánhangzó minőségétől is függ a hosszúsága; a kutatások kimutatták, hogy a leghosszabb mindig az /a/, utána az /e/ és az /o/, ha jól emlékszem, és a legrövidebbek az /i/ és az /u/ (nem biztos, hogy ilyen sorrendben, utána kellene néznem).

      Bár lehet, hogy eretnek gondolat, de nekem van egy olyan érzésem is (persze ezt sehol semmi nem írja), hogy a spanyol magánhangzók relatív hosszúsága attól is függ, hogy a latinban hosszú volt-e vagy sem; pl. a yo [o]-ját én mindig rövidnek hallom (< vulg. lat. eo), ellenben a (< lat. tū) [u]-ját hosszabbnak. Pedig elvileg mindkettő hangsúlyos szó, szóval egyformán kellene, hogy hangozzanak. (De lehet, hogy csak hamis benyomást kelt, hogy a -t „hosszú” ú-val írják.)

      Egyébként a hosszú hangsúlyos magánhangzók inkább az olaszra jellemzőek, bár gyors beszédben ott sem nagyon van nyúlás.

      Törlés
  11. Lehet, hogy mégis igazad lesz. A mexikói mesét hallgattam, amit küldtél, és ott tényleg csak szünet előtti szó szótagját nyújtja meg a mesélő, a többit egyáltalán nem.

    Egy másik felvetés. Ugyebár szó eleji r hosszabban pergetett. Ez akkor is így van, ha folyamatos szövegben nem tartanak szünetet?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnos "Hivatalosan" szintén semmi nem szól az [r] hosszúságáról, csak annyi, hogy az /r/ és az /ɾ/ két fonéma. A többi meg... tudod. Amit hallasz, úgy van. De ez is nagyban függ a beszélőtől. Lényeg, hogy az /r/ legalább kettőt perdüljön, akárhol van. De magánhangzók között általában négyet perdül, szó elején hármat vagy négyet.

      Törlés
    2. "Hivatalosan" a b/d/g keménységéről/lágyulásáról sem szól semmi, aztán folyamatos beszédben a "szó eleje" mégse "szó eleje". Ezért gondoltam, hogy az [r]-nél is számíthat. Bár ahogy lejön számomra, az /r/-/ɾ/ szembenállás fonémikus, így folyó szövegben is pergetett marad az /r/.

      Törlés
    3. A /b, d, g/ más kérdés, mert az eléggé jellemző és feltűnő, a fontosabb allofónokkal szoktak foglalkozni. De az, hogy hányat perdül az /r/, nem valami releváns kérdés.

      "Bár ahogy lejön számomra, az /r/-/ɾ/ szembenállás fonémikus, így folyó szövegben is pergetett marad az /r/."

      Igen, így igaz. Ha elfogadjuk az "erős–gyenge pozíciók" elméletét, akkor történetileg valószínűleg a magánhangzók közötti -r- is eredetileg "trill" volt, a -rr- pedig hosszú "trill", csak ezek a "gyenge" – szóközi – pozícióban leegyszerűsödtek [ɾ], ill. [r] hangokká, az "erős" – szókezdő, illetve mássalhangzó utáni szótagkezdő – helyzetben pedig megmaradt a "trill"; hiszen ez lenne a legkézenfekvőbb magyarázat arra, hogy miért csak magánhangzók között létezik ez a fonémikus különbség. (Egyébként az olaszban – és a magyarban – is jobban pergetik az r-t szó elején, csak mivel ezekben a nyelvekben a mássalhangzó-hosszúság is fonémikus, ezért ezzel nem foglalkoznak külön.)

      Törlés
    4. Szintén az utóbbi magyarázatot erősíti, hogy bizonyos szavakban -rr- van ott is, ahol a latinban csak -r- volt, pl. párroco (< parochus) 'plébános', espárrago (< asparagus) 'spárga'.

      Törlés
    5. Meg ugye valamiért egyszerűbb volt a nyelvészeknek azt mondani, hogy ez két különböző fonéma, mint azt, hogy az /r/ esetében létezik magánhangzók között a rövid-hosszú szembenállás.

      Szerintem viszont éppen az utóbbi lenne a logikusabb, hiszen így nem létezne az az ellentmondás, hogy ha két különböző fonéma, akkor miért csak magánhangzók között fordulhatnak elő.

      Törlés
    6. Sajnos "Hivatalosan" szintén semmi nem szól az [r] hosszúságáról, csak annyi, hogy az /r/ és az /ɾ/ két fonéma. A többi meg... tudod. Amit hallasz, úgy van. De ez is nagyban függ a beszélőtől. Lényeg, hogy az /r/ legalább kettőt perdüljön, akárhol van. De magánhangzók között általában négyet perdül, szó elején hármat vagy négyet.
      Szó végén hogy alakul ez a pergetős ábra? Mit célszerű figyelembe vennni? Illetve, már meg akartam kérdezni, csak mindig elfelejtem: temexikóiságod használ árnyalt magánhangzókat az 5 alap mgh.-ón kívül? Ha igen, melyeket?

      Törlés
    7. "Szó végén hogy alakul ez a pergetős ábra?"

      Ugyanúgy, mint bárhol máshol, ahol fonológiailag nincs jelentősége. Valaki sima egyperdületűt ejt, valaki perget (főleg a nyomatékosító beszédben, ezt még a "hivatalos" fonetika is leírja), de van olyan nyelvjárás (pl. andalúz), ahol ki sem ejtik a szóvégi mássalhangzókat (egyiket sem, így az r-et sem).

      "Illetve, már meg akartam kérdezni, csak mindig elfelejtem: temexikóiságod használ árnyalt magánhangzókat az 5 alap mgh.-ón kívül? Ha igen, melyeket?"

      Nem igazán figyelek ilyesmire. Próbálok úgy beszélni, ahogy ők (persze attól függ, éppen melyik nyelvjárásban kell), de ezzel együtt megvan a magyar akcentusom minden igyekezetem ellenére. De ez már az a szint, amit nem úgysem lehet megtanulni, ha nem a spanyol az anyanyelvem, épp ezért nem is foglalkozom vele.

      Törlés
    8. De ez már az a szint, amit nem úgysem lehet megtanulni, ha nem a spanyol az anyanyelvem, épp ezért nem is foglalkozom vele.

      De, meg lehet tanulni. Ez az a szint, amikor minimum Canepari szintjére kell menni részletesség ügyileg (vagy még messzebb), minden kis apróságot jelölni kell, mindenre figyelni kell. Nehéz, de megcsinálható. Ez már jóval részletesebb a fonémaszinttől, ez az igazi fonetika. Az a bajod, hogy leragadtál a spanyol hivatalos kiadványoknál, amelyek hiába hirdetik magukról, hogy fonetikával foglalkoznak, valójában inkább csak hagyományos (sokszor elavult) fonológiával, és kitérnek felszínesen egy-két fonetikai dologra.

      Írj szépen INyŐ-nek, hogy elemezze ki a spanyol kérdőíved, mit tudnál még rajta javítani, hogy anyanyelvi legyen. Biztos fog segíteni. Én is nyaggatom ilyesmivel, ezért fogom még egyszer felvenni az angol kérdőívet.

      Egyébként, ha már itt tartunk, engem pont az zavar a spanyolban, hogy a spanyolok túl sokféleképpen ejtenek. Az amerikai angol például relatíve elég egységes, a General American beszélői (ide vehetjük a nyugati partot és Kanada nagy részét is) pontosan követnek egy elméleti modellt (nem tudatosan persze), és igaz vannak eltérések, de aprók, az összképet nem zavarják. Még erősen eltérő dialektusoknál is lényegében csak a magánhangzók változnak nagyobb mértékben.

      Ezzel szemben a spanyolok össze-vissza beszélnek, egy országon-tartományon belül is, szinte minden beszélő kileng a szabványostól, szinte mindenben. Még nem is hallottam olyan beszélőt (legyen az amerikai vagy európai), akinek a produkciója már alap fonetikai szinten (alap beszédhangok, tehát nem számolva a hasonulásokat, szóláncolásokat, hanglejtést) megfelelt volna a szabványnak (persze ez jelentheti azt is, hogy a szabvány van pontatlanul, rosszul lefektetve). Így pedig egy idegen nyelvet tanulónál el sem várhatják, hogy rendesen megtanulja a kiejtést, mikor ők sem tudnak benne kiegyezni. Legfeljebb néhány alapelvet lehet így lefektetni, amit be kell tartani (hogy ne legyen például magyaros, olaszos, angolos a spanyol kiejtés), de a konkrét akcentus még ettől lehet akármilyen. Biztos vannak még fonetikai szabályok, hiszen ha nem lennének, akkor pl. rólad egyik spanyol sem tudná megmondani kiejtés alapján, hogy nem vagy anyanyelvi, közben meg mégis meg tudja mondani, közben meg mégis kiszúrja.

      Törlés
    9. Sőt, ez utóbbi gondolati szálat lehet tovább is vinni. Ugyabár tv-s/rádiós bemondókat, politikusokat/szóvivőket, akik tényleg szerepelnek a köz előtt, el szokták küldeni beszédtanárhoz, ahol hangképzéstől elkezdve a kiejtésig átjavítanak mindet, hogy aztán a nép a beszédét minden szempontból megfelelőnek találja. Tegyük fel, helyszín Mexikó, adott valaki, aki tv-s bemondó akar lenni. Stúdió/tv-csatorna elküld beszédtanárhoz. Mi alapján dolgozik a beszédtanár? Mert ugyebár konzekvens szabvány nincs. Mi alapján javítgat? Egyéni szájíz?

      Ez az össze-visszaság, igénytelenség megfigyelhető a spanyol videókon is a YouTube-on. Alig van videó, azok is csak néhány problémás alaphang ejtését tanítják (főleg a pergetett r), meg a számokat, hét napjait, abc-t, stb. Ez vastagon semmi, turistaszint, főleg ha összeveted egy amerikai angol kiejtési videóval, ahol hasonulástól elkezdve, szótagoláson át, egészen a hanglejtésig, hangképzésig, hangminőségig MINDENNEL foglalkoznak úgy, hogy egymásnak sem mondanak ellent (jó, azért mondanak itt-ott hülyeséget eltérő dolgokat is, de a lényegen nem változtat). Amit megtanítanak, az a tényleges gyakorlatban is úgy van, elég hozzá egy tv-t, filmet bekapcsolni, hallja az ember.

      Törlés
    10. Épp ez az, hogy valójában a beszélt nyelvben nincsen semmiféle szabvány, azt csak az emberek találják ki valamely nyelvváltozat alapján. Pontosan az a probléma, hogy te olyan részletekben akarsz valamiféle szabványt látni, aminél ez egyszerűen nem értelmezhető, mert nincs. Éppen ezért nem is szólnak róla a fonetikai kiadványok, mert nincs értelme. Egyébként ez meg teljesen szubjektív. Én a spanyolt viszonylag egységesnek látom/hallom, nagyobb eltérés az akcentusok között csak a spanyolországi és a latin-amerikai között van. Én épp az angolt tartom egy olyan nyelvnek, ahol ahány ember, annyiféleképpen ejti a magánhangzókat, akkor most kinek legyen igaza? :)

      Egyébként meg úgy tudom, hogy a spanyol nyelvű országokban pont nem ismeretes a logopédia intézménye, ezért is van az, hogy a médiában is hanyagul beszélnek (mármint Spanyolországban, a latin-amerikaiak sokkal konzervatívabbak ezen a téren).

      Na most folytatva a gondolatmenetet, ezért is felesleges olyan allofónok megtanulásába energiát fektetni, amitől a komnmunikációs készséged és a szókincsed nem lesz jobb (de a nyelvtanod sem), az oké, hogy megtanulod pl. az /a/ három változatát, de mit érsz vele, ha egyszer ez nem törvényszerű, nem kötelező, és nem is mindenki ejti úgy? Erre mondhatod azt, hogy következetes leszel és akkor csak egyetlen nyelvváltozatot tanulsz meg, de abból mindent részletesen. Ennek viszont azért nincs értelme, mert ha nem élsz abban a nyelvjárási környezetben, akkor nem fogod tudni tökéletesen megtanulni. Most melyik a jobb, enyhe akcentussal beszélni, de megérteni mind a 400 millió beszélőt és tudni velük kommunikálni, vagy megtanulni egyetlen nyelvjárást, amit tökéletesen képtelenség, és nem mész vele semmire, ha nem azon a területen élsz vagy csak onnan vannak ismerőseid.

      Soha nem felejtem el az angoltanárnőm tanácsát, aki azt mondta: lehet amerikai angol kiejtéssel beszélni, de akkor mindent úgy ejtsünk, nem csak azt az egy szót, amiről épp tudjuk valamilyen filmből vagy dalból, hogy az amerikaiak hogy ejtik. "Jaaaaa, az más...." Hát erről szól a dolog. Én is szeretek a részletekbe belemenni, de nem abba, aminek nincs sok értelme. ;)

      Törlés
    11. Hidd el, van pedig értelme belemenni. A nyelvtanod nem lesz jobb tőle, egy szinten túl a szövegértésed sem, de a kiejtésed IGEN. Ez pedig sikerélményt, önbizalmat adhat. Megéri foglalkozni vele, mert semmibe nem kerül. Vesztenivalód sincs, ha megpróbálod, legfeljebb nem sikerül.

      Sok angol tanár osztja azt a nézetet, amit te spanyolból (nyelvtan és kiejtés terén). Csakhogy ezzel a tanuljunk meg valami köztes idegen akcentust hozzáállással a 400 millió beszélőnek látszólag mind megfelelsz egy KICSIT, de IGAZÁBÓL egynek sem fogsz megfelelni, míg ha kiragadsz egy konkrét nyelvjárást, ahhoz tartod magad következetesen (ez nem is annyira nehéz, ha vannak mintáid), akkor legalább az azon a területen élőkének maximálisan megfelel a beszéded. Ha valaki téged hallgat, akkor így nem az lesz a benyomása, hogy hülye külföldi, birka magyar, hanem azt fogja hinni (hacsak lexikális, nyelvtani, beszédfolyamatossági stb. dolgokon el nem buksz), hogy arról a területről jöttél vagy ott tanultad a nyelvet. Nem az lesz, hogy balfaszisztáni akcentusod van, konkrét, létező, anyanyelvi változatként hat majd.

      Az angol tanárodnak igaza volt, következetesnek kell lenni. Ha amerikai, akkor legyen, de akkor minden szót ejts úgy, írj amerikai helyesírással, használj amerikai szavakat a brit helyett. Fordítva már nem szokott menni, angoltanárok papolnak a brit angol felsőbbrendűségéről, mindenhatóságáról, aztán ők össze-vissza ejtenek, Hunglish-brit-amerikai keveréket beszélnek.

      Nyelvjárást megtanulni nem képtelenség. Kell hozzá néhány jó forrás, egy netelőfizetés. Ma már annyi anyanyelvi videó, műsor, oktatóvideó áll rendelkezésre, hogy nem kell közöttük élned. Kis fegyelem kell, meg egy kis következetesség, így kell gyakorolni. Pont ezen kísérletezek majd a spanyol kérdőívemmel. Mennyire lehet élethűnek lenni úgy, hogy a nyelvet sem beszélem. Így lehet majd demózni, hogy EGYMAGÁBAN mit ér a fonetika.

      Törlés
    12. A vesztenivalód pont a belefektetett idő és energia lesz, ha nem sikerül. Félre ne érts, nem azt mondom, hogy ez nem hasznos dolog, ha van rá időd és megéri vele foglalkozni, hajrá. Csak arra hívnám fel a figyelmed, hogy egy valós élethelyzetben, amikor használnod kell a nyelvet, valószínűleg örülni fogsz annak, ha eszedbe jut – jobb esetben –, hogy mit kell válaszolni/mondani hirtelen, és nem a tökéletes kiejtéssel és a legárnyaltabb allofónokkal fogsz foglalkozni. Én legalábbis biztos, hogy így vagyok vele. És amikor már nem okozna gondot a spontán reagálás, amikor egy külföldi leszólít, akkor foglalkoznék az apró részletekkel. De épp itt vagyunk meglőve, ugyanis ahhoz, hogy valakinek ne okozzon gondot a spontán reagálás idegen nyelven, ahhoz anyanyelvi/szinkrontolmácsszinten kell azt bírnia, ami viszont megintcsak lehetetlen, ha nem éltél huzamosabb időn át anyanyelvi környezetben. Ahhoz, amire nekem kell a nyelv (leginkább az íráshoz), pedig felesleges ilyen részletekkel foglalkozni.

      Törlés
    13. Bevallom töredelmesen néha én sem tudom mit mondjak, olyankor beakadok, szóval lenne még mit tanuljak angolból/németből. Viszont mivel már rég elértem azt a szintet, amit itthon, fotelből, egyedül már nem tudok javítani, bár lehet hogy még lehetne, csak nem tudom hogyan. Nyelvtan elég jól ment mindig is, azon már nem akartam rugózni. Én nem csak írásban szeretném tudni a nyelvet, mindenhol az az elvárás, hogy SZÓBAN beszéljem, legalább TÁRGYALÁSI szinten.

      Így elkezdtem egy ismeretlen területet felfedezni, a kiejtést fejleszteni, amennyire csak lehet. Megérte, mert amit tudok mondani, azt szebben mondom, nagyobb önbizalommal beszélek, szívesebben, ez pedig azért előre vitte a nyelvtudásom, javította a szövegértésem és a nyelvről alkotott szemléletem is.

      Persze még küzdök néhány hanggal, hasonulással, de főleg a hanglejtéssel. Hangok, hasonulások nagy része, szó- és mondathangsúly, beszédritmus jól megy. Nagyon visszaüt most nekem, hogy a magyar monoton (nem éneklő, nem dallamos) nyelv, és meg a hangképzési hibám miatt a magyarokhoz képest is monotonan beszélek (meg olyan rekedtes-nyöszörgős creaky voice-os hangom van), ezért vért hugyozok a hanglejtéssel, de ha bele pusztulok sem fogom feladni. A fonetika érdekes mód a beszédhibáim javításában is segít. Kár, hogy a magyar fonetika a béka segge alatt van, pedig a magyaromat is szívesen fejleszteném, jó lenne, ha olyan kiejtésem lenne, mint egy tv-bemondónak. Lehet egy-két helyen nem lenne hátrány.

      Már-már úgy érzem mostanában, hogy kezdek megakadni egy szinten, meg megcsömörleni is, de küzdök derekasan. Ilyenkor mindig biztatom magam hogy megéri (ezzel nem is csapom be magam), meg Szá-sa-fa-sza-gye-rek vezényszóval erősítek.

      Törlés
    14. Én már belenyugodtam és elfogadtam, hogy a magyar akcentusom mindig meglesz, ha megfeszülök, akkor is (mivel ez olyan, mint egy beégetett kód, hiába gyakorolsz, nem is veszel róla tudomást, csak ha visszahallgatod saját magad), ezért nem is fektetek ebbe több időt. Nyilván elméletben könnyű tudni, hogy mit hogyan kellene ejteni, de a gyakorlatban akkor sem fog menni az anyanyelvi korlátok miatt. Ha neked sikerül, akkor szerencsés vagy. ;)

      Törlés
    15. Temexikóiságod csak ne nyugodjon bele semmibe, főleg nem ilyen könnyen. Hidd el, érdemes rajta dolgozni. Még ha nem is sikerül az anyanyelvi szint, de a jelenlegi szinted javulhat. Nem lesz teljes mértékben időpocsékolás.

      Az anyanyelvi kiejtésszint, az idegen akcentus nélküliség lehetetlensége legenda lett, főleg nálunk. Valóban, mostani nyelvoktatási rendszerben, szakszerűtlen és részben oroszból átképzett, nagyon okosan ragozós-hogy-simogassam meg-a-buksiját tanárok valóban garanciát jelentenek arra, hogy így a nyelvtanulóknak nem hogy anyanyelvi kiejtése nem lesz, de még csak úgy szimplán jó vagy korrekt se. Még jó, hogy a net korában már nem csak a tanárokra lehet támaszkodni.

      Törlés
  12. Illetve még az furcsa egy kicsit abban a mexikói mesében, hogy az [s] hangja kicsit tompa. Nem pösze, de mintha a fogmederhez terelné a levegőt, tehát szerintem [s̨]-t ejt. Nem kéne ennek [s]-nek lennie?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A fogmederben képzett /s/-t hívják apikoalveolárisnak, olyat jellemzően Spanyolországban használnak. Ami természetesen nem zárja ki, hogy máshol is ejthetik így. Az a felvétel sajnos eléggé rossz, így nem tudom, mennyire lehet ezt belőle egyáltalán kihallani.

      Törlés
    2. Ha már itt járok, eszembe jutott ehhez egy adalék.

      Függetlenül attól, hogy az apikoalveoláris (nyelvheggyel ejtett) [s] főként Spanyolországban jellemző, azt azért szem előtt kell tartani, hogy az /s/–/ʃ/ megkülönböztetést nem ismerő nyelvekben az egyetlen /s/ fonéma gyakorlatilag bárhol realizálódhat a kettő között. Ha megfigyeled, szinte az összes olyan nyelvben, ahol csak /s/ fonéma létezik (pl. finn, görög, holland, skandináv nyelvek), ott ez mind valahol a magyar s és sz között valósul meg (és én kb. 100%-ban biztosra veszem, hogy ez a latinban is így volt, de a szakirodalom és a szakemberek nem osztják ezt a nézetet, azaz nem tudják sem cáfolni, sem megerősíteni; az etalonnak számító Vox Latina is csak annyit ír, hogy fogmederhang volt).

      Ugyanakkor ez fordítva már nem igaz, vagyis nem jelenti azt, hogy azokban a nyelvekben, ahol létezik a magyar s és sz közötti hang, ott nem létezhet a magyar s-hez hasonló sziszegőhang (pl. a lengyelben és a baszkban mindhárom fokozat létezik: magyar s, sz és a kettő közötti, és mindhárom fonéma), a galiciaiban és a katalánban is van apikoalveoláris [s] és [ʃ] is.

      Törlés
    3. Ebben igazad van, de aki [s̨]-t használ spanyolban Spo-n kívül, azt szépen besoroljuk a nem szabványos nyelvhasználó kategóriába és örüljön, hogy nem állítom be a sarokba. Ennyi erővel bárhogyan ejthetné, bármelyik szabvány spanyolban nem használatos hanggal, mert úgyse lesz egybeesés (nem csak [h], de [z], [v], [ç], [ɸ], [ʁ], stb.). Amondó vagyok azért, hogy nem jó össze-vissza beszélni. Nem árt, pláne már csak a globalizáció miatt is, az emberek igyekeznek egyfajta szabványt követni. Nem csak a helyesírás kívánalma ez (ott is nyugodtan lehetne össze-vissza irkálni), hanem a beszédre is.

      Törlés
    4. Ez egyáltalán nem igaz. Bár nem tudom, te milyen hangot jelölsz az [ş]-szel pontosan, de az apikoalveoláris ejtés teljesen elfogadott és "szabványos" mindenhol, sőt, a déli nyelvjárásokban még az /s/ gyengülése is elfogadott. A "nem szabványos" az pl. az ún. ceceo, amikor az /s/ fonémát is [θ]-nek ejtik, pl. casa ['kaθa]. Az andalúz nyelvjárás legdélebbi területei ilyenek: ott sincs /s/–/θ/ megkülönböztetés, csak nem az előbbi, hanem az utóbbi javára. Az ilyen beszélőket sokan még ma is megbélyegzik...

      Törlés
    5. Azt a hangot, amelyik az [s] és az [ʃ] között van, egy olyan sz-hang, amelyik nem a fogakhoz, hanem a fogmederhez tereli a levegőt. Csúfolják apiko-alveoláris réshangnak is. A mexikói mesében, amit küldtél, ezt ejti minden [s] helyett.

      Törlés
    6. Akkor egyről beszélünk. (Amúgy nem ismerős a mesefelolvasó hangja valahonnan, esetleg? :)

      Törlés
    7. Igen. Csak ezt akkor nem mondtam, mivel nem tartottam lényeges információnak. Néha valóban hallani nála apikoalveoláris [s]-eket, bár nem ez a jellemző. Attól is függ, milyen magánhangzó van a környezetében, pl. az ajakerekített magánhangzók – [o], [u] – környezetében az [s] hajlamos apikális(abb) lenni, mint az [e], [i] környezetében. De lehet, hogy ez inkább a magánhangzó képzési helyével, nem is a labialitásával van összefüggésben.

      Törlés
  13. http://www.youtube.com/watch?v=gYJxzI_XB6U&feature=related
    egy videó a spanyol hangsúlyozásról, szerintem érdemes megnézni! Hajni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük, valóban hasznos videó! Egy-két dolog viszont, amiben sajnos nincs igaza a videó készítőjének:
      – olyan nincs, hogy *sobre-sobreesdrújula (helyesírásilag sem stimmel, de nem is ez a lényeg), mivel a sobre(e)sdrújula jelenti az összes olyan szót, amelynek a hangsúlya a hátulról számított harmadik szótagnál előbbi szótagra esik, amibe természetesen beleértődnek a negyedéles és az ötödéles szavak is.
      – a fácilmente (és a többi hasonló -mente végű példa, amit hoz a videó) pont nem jó arra, amit szemléltetni akar, mert az ilyen szavak (ha az általános szabály szerint próbáljuk őket elbírálni) másodélesek – rosszul is ejti ráadásul –, a főhangsúlyuk ugyanis a -men- szótagra esik. Az csak egyszerűen hagyomány, hogy a melléknév megőrzi az ékezetét, ennek semmilyen egyéb jelentősége nincs, hiába is próbálja belemagyarázni (valóban van az ilyen szavaknak egy mellékhangsúlya a melléknéven, mint a cikkben is írom, de ilyen nem csak a -mente végű szavaknál van, hanem teljesen kiszámíthatatlan módon, pl. impresionante [,impresio'nante]).

      Törlés
    2. Hát, én a videóból semmit nem értettem. Nem a videót minősíti, csak úgy mondom. Eleve olyan gyorsan beszél a csóka, hogy teljesen összefolyik sok helyen, amit mond. A kiírásból ki tudtam hámozni ezt-azt, de az is elég kutyultnak tűnt, pedig lehet sok igazságot mondott. Az külön becsülendő, hogy vette a fáradtságot és csinált videót, spanyolok lusták szoktak lenni az ilyesmihez.

      Ilyesmi videó lenne jó mondathangsúlyokhoz, hanglejtéshez, csak érthetőbb, lassabban magyarázott.

      Törlés
    3. Valóban, eléggé túlbonyolítva magyarázza, sok a felesleges ismétlés is, és gyorsan is beszél (egyébként mexikói az illető, a szóvégi [ɐ]-kből egyértelmű).

      Törlés
  14. Szia!

    Először egy VÉLT hibára szerettem volna felhívni a figyelmet, de -gondoltam- előtte utánanézek, hogy ne írjak hülyeséget. És milyen jól tettem...!
    Eredetileg ugyanis -sajnos- ebből a szótárból (http://szotar.avw.hu) írtam ki a szót és tanultam meg. Ez még akkoriban volt, mielőtt felhívtad a figyelmem, hogy NAGYON NEM megbízható. (Az összes szót, amit ennek segítségével írtam ki, később leellenőríztem a szotar.net-tel, sőt a DRAE-t is használom már, ha szükséges.)
    A szó a "cortés". A hibás online-szótár szerint van nőnemű verziója (cortesa). Egyébként bennem fel sem merült, hogy nincsen, lévén nem 'e'-re végződik, sőt, olyan, mint az "inglés-inglesa".
    És mivel úgy tanultam, hogy "-mente" képzőt a nőnemű melléknévhez kell tenni, a "cortésmente" nem tűnt helyénvalónak. Mert ugyebár akkor "cortesamente" lenne.

    Tehát -"bűcselekmény hiányában" ;-) -csak arra hívnám fel a figylemedet, hogy a http://szotar.avw.hu-n hibásan, nőneműként is ott van (cortesa).

    És egyúttal boldog karácsonyt kívánok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy felhívtad erre a figyelmem, ez valóban súlyos hiba (ráadásul a szó összes jelentéséhez beleírta a nagyokos). Javítottam mindenhol.

      Én nem tudom, kik irkálták bele ezeket a marhaságokat annak idején, de gondolom olyanok, akik részt vettek három spanyolórán és ettől már úgy érezték, hogy mindent tudnak. :/ (De mondjuk azon sem lepődnék meg, ha valamelyik őskori spanyol–magyar szótárban így szerepelne.)

      Kellemes ünnepeket neked is!

      Törlés
  15. Szervusz, nekem olyan kérdésem lenne, hogy olyankor mi a helyzet, ha két azonos magánhangzó áll egymás mellett (pl. creer leer, vagy egyes igék subjuntivóiban)? Én ezekre valahogy mindig furcsán néztem, és igazaból még most sem vagyok száz százalékik biztos a kiejtésükben...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Pedig semmi különös nincs bennük, simán két [e]-t ejtesz egymás után, ahogy le is van írva: [kreer], [leer] (a második [e] a hangsúlyos). Ebben a dalban hallhatod is, hogyan ejti a creería 'hinné' alakot (második versszak utolsó sorának vége).

      A ragozott alakokban hanyag beszédben előfordul, hogy lerövidül, de csak akkor, ha az első [e] a hangsúlyos: ¿Tú crees? 'gondolod?' – [tu kreesz] (választékos) ~ [tu kresz] (hanyag).

      Történetileg volt a két [e] között egy mássalhangzó a latinban (d vagy g), ami kiesett, valószínűleg egy [j] hangon keresztül: LEGERE [lejere] > [le(j)er] > leer.

      Törlés
    2. Köszi szépen, akkor ha jól értem mindig a második [e] lesz a hangsúlyos.

      Törlés
    3. Nem mindig, az az igealaktól függ: a főnévi igenévben mindig a második [e] hangsúlyos (mivel a főnévi igenév csak véghangsúlyos lehet a spanyolban), de a ragozott alakok tőhangsúlyos alakjaiban az első. Például a creer ragozásában (jelölöm neked a hangsúlyt): creér – créo, crées, crée, creémos, creéis, créen. De pl. a futuro és a condicional alakjaiban egyik sem hangsúlyos: creeré, creería stb.

      A gyakori -ear végű igék pretérito perfecto simple E/1. alakjában a második hangsúlyos: desear – deseé, ennek viszont a kiejtése rendhagyó, ti. az /e/ gyakran [i]-nek hangzik, tehát kb. [desziē] (hosszú és hangsúlyos [e]-vel).

      A lényeg az, hogy mindig kiejted mindkét [e]-t, függetlenül attól, hogy melyik a hangsúlyos, ill. hangsúlyos-e valamelyik.

      Törlés

A hozzászóláshoz nem szükséges regisztráció, de kérjük, tiszteld meg olvasótársaidat azzal, hogy a névtelenség helyett választasz magadnak valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil használatával. Köszönjük a megértést és az együttműködést!