2012. január 28., szombat

Furcsaságok az újlatin nyelvek történetéből
„Miért tárgyesetű alakokból származnak az újlatin főnevek?”

Tűnődtem rajta egy kicsit, hogy milyen címet adjak a mai témának, de végül is ez többé-kevésbé lefedi mindazt, amiről szó lesz. A fő kérdés, hogy miért „tűnt el” – pontosabban fogalmazva, egyszerűsödött le – a latin névszóragozás. Ezen belül két dolog szokta foglalkoztatni az érdeklődőket: az egyik, hogy miért (és hogyan) tűnt el a semlegesnem (már amelyik nyelvben eltűnt), a másik pedig – amelyről szó is volt egy korábbi téma hozzászólásaiban –, hogy „miért a latin tárgyesetű alakokból származnak az újlatin nyelvekben a főnevek” (legalábbis a többségük), és egyáltalán „honnan lehet azt tudni, hogy abból származnak” (és nem az alanyesetből).

Mindenekelőtt ne felejtsük el azt a tényt, hogy egyrészt a nyelvek lassan, de folyamatosan változnak, másrészt pedig azt se, hogy amit ma iskolai latinként ismerünk, az sohasem volt azonos a beszélt nyelvvel, az egy irodalmi – elsősorban aranykori – alkotások alapján lepárolt stí­lus­eszmények szerinti művelt, irodalmi nyelv. A valóságban tehát, a „felszín alatt”, a szá­za­dok­ során az irodalmi nyelvvel párhuzamosan alakult, fejlődött, regionális változatokra bomlott és egyre differenciálódott a beszélt latin, csak ennek sokkal kevesebb a nyoma, mint az irodalminak, és az érdeklődés is sokáig sokkal kisebb volt iránta a kutatók között. Ez utóbbiak, a regionális változatok, azaz a későbbi újlatin nyelvek első írásos nyomai – vagyis azoké a latin nyelvváltozatoké, amelyeket a nép valójában használt – a 9. századból szár­maz­nak (ma ezeket ófrancia és óspanyol nyelvűnek soroljuk be), azaz ekkor már lehet azt mon­dani, hogy biztosan léteztek az önálló (új)latin nyelvek, csak még nem használták őket irodalmi nyelvként, abban a pozícióban ugyanis az irodalmi latin volt változatlanul (ami ala­kult persze az idők során maga is, középkori állapotában messze nem azonos ókori ön­ma­gá­val – sőt, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nemzetközi közvetítőnyelvként és egyházi nyelvként beszélték is, nem csak írásban használták).

A kortársak valószínűleg úgy tekintettek erre a különbségre, hogy van a beszélt, köznapi nyelv, meg van az írásban használt, „ékesebb” és archaikusabb nyelv – e kettőt azonban valószínűleg nem érezték külön nyelvnek, hanem természetesnek vették, hogy az írásnak, az egyháznak és a nemzetközi diplomáciai életnek megvan a maga (ősibb) nyelvezete, ami nem azonos a hétköznapok dia­lek­tu­sá­val. Az első új­latin nyelv­emlékekből viszont már következtethetünk az azokat megelőző századokban beszélt dialektusokban lezajlott átalaku­lá­sokra, s ezen átalakulások nyomai – ha az aranykori latint tekintjük tájékozódási alapnak – már az első században tet­ten érhetőek.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy mi volt az oka a névszóragozás leegyszerűsödésének, és a mai nyelvek, nyelvjárások többségében csupán két nyelvtani nemre, illetve egyes és többes számra való korlátozódásának. Az okok részben hangtaniak, részben mondattaniak. Az egyik az, hogy a klasszikus latinban sokszor csak minimális kiejtésbeli eltérések különböztettek meg egymástól eseteket (pl. a szóvégi magánhangzó hosszúsága vagy orrhangú ejtése), amelyek a beszélt nyelvből hamar eltűntek (pl. lekopott a szóvégi mássalhangzó, vagy lerövidült a magánhangzó). A másik pedig az, hogy az esetek – leginkább a tárgy- (accusativus) és a határozói eset (ablativus) – az elöljárószók vonzatai voltak, amelyek már önmagukban is kifejezték azt az információt, amit az eset is, ezért nem volt annak akadálya, hogy az esetrag lekopjon vagy eltűnjön az az egyébként is gyenge megkülönböztető jegy, amely más esetektől megkülönböztette. Egy harmadik dolog viszont, hogy az esetragozás rendszere eleve következetlenül épült fel: gyakran ugyanaz a végződés többféle esetet is jelölhetett (például a semlegesnemű melléknév többes száma megegyezett a nőnemű egyes számával, vagy például az egyes számú alanyeset megegyezett a többes számú alany- és tárgyesettel is).

A latinban különböző ragozási csoportokba tartoztak a főnevek és a melléknevek (hasonlóképpen ahhoz, ahogy az újlatin nyelvekben az igék), de ezekbe most nem mennék bele részletesen, nézzünk inkább meg példaként egy-egy jellegzetes főnevet mindhárom nemből. A hímnemű példa legyen a DOMINUS ’úr’ (II. ragozási csoport, o-tövű), a nőnemű legyen a TERRA ’föld’ (I. ragozási csoport, a-tövű) és a semlegesnemű pedig a BELLUM ’háború’ (II. ragozási csoport, o-tövű). Vegyük őket sorjában.
  • A DOMINUS-ban az utolsó szótag hangsúlytalan rövid [u]-t tartalmazott, amely a beszédben a birodalom utolsó századaira már nem volt megkülönböztethető az [o]-tól – ugyanígy a hangsúlytalan rövid [i] sem az [e]-től, lásd később –, vagyis kb. [dóminosz]-nak ejthették. Igen ám, csakhogy a DOMINOS alak viszont a többes számú tárgyesete volt a szónak, ezért a beszélők összekeverhették a kettőt; ugyanakkor az egyes számú tárgyeset DOMINUM volt, viszont mivel a szóvégi [m] már nem hangzott a klasszikus korban (csupán enyhén nazalizálhatta az előző magánhangzót a művelt rétegek beszédjében), így ezt kb. [dómino]-nak ejthették. Viszont a DOMINO alak leírva az egyes számú részes és helyhatározó eset volt. Az egyes számú birtokos eset, a DOMINI pedig a többes számú alanyesettel egyezett meg. Maradt a többes számú birtokos eset (DOMINORUM), illetve a többes számú részes és helyhatározó eset (mindkettő DOMINIS). Ezek viszont hamar kiszorultak a használatból (a birtokos eset tűnhetett el a legkorábban, ugyanis ezt a DE elöljáróval helyettesítették, ami máig is így van az újlatin nyelvekben).
  • Nézzük a TERRA főnevet. Ennek egyes számú tárgyesete TERRAM volt, mely a kiejtésben egybeesett az alanyesettel [terra], helyhatározó esetét pedig csak a szóvégi [a] hosszúsága különböztette meg eredetileg az alanyesettől, a magánhangzók hosszúsági megkülönböztető szerepe azonban (a hangsúly miatt) eltűnt. Az egyes számú birtokos és részes eset, a TERRAE [terre] viszont a többes számú alanyesettel egyezett meg, míg a többes számú részes és helyhatározó esete TERRIS [terresz] volt, a többes birtokos esetet (TERRARUM) pedig nem használták. Az egyetlen jól megkülönböztethető alakja így a szónak a többes számú tárgyeset, a TERRAS volt, amely semmilyen más esettel nem volt összetéveszthető.
  • Maradt a semlegesnemű BELLUM [bello], melynek tárgyesete egyes számban nem különbözött az alanyesettől, és a kiejtésben egybeesett a részes és helyhatározó esettel – BELLO – is. Ennek többes számú alany- és tárgyesete BELLA volt, amely viszont könnyen összetéveszthető volt egy nőnemű alakkal (vagy pl. a nőnemű BELLA ’szép’ melléknévvel).
E leegyszerűsített példákon kívül voltak olyan főnevek is, például a nagyon gyakori nőnemű RES ’dolog, ügy’ főnév, amelynek ugyanaz volt a többes számú alany- és tárgyesete is. (Az alábbi ábra az itt elmondottakat szemlélteti összefoglalva.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

A fentiekből látható tehát, hogy elég nagy kavar volt az esetragozásban, s ennek következményeként a beszélők idővel össze-vissza keverték az eseteket, azaz megpróbálták „szabályosítani”, és valamilyen átlátható rendszert csinálni az egészből. Éppen ezért egy idő után az történt, hogy a kiejtésben -[o]~[u] végződésű szavakat a hímnemű egyes számmal, az -[a] végződésűeket a nőnemű egyes számmal, az -e, -i, illetve -es ~ -is, -os, -as végződésűeket pedig többes számú alakokkal kezdték el azonosítani. Érdemes még itt megemlíteni, hogy az archaikus latinban a szóvégi -s is könnyen lekophatott; ez azonban a klasszikus korra megszilárdult, viszont a keleti latinságban (a mai olasz és román nyelvterület) végérvényesen eltűnt az ott kialakult újlatin nyelvekben. Épp ezért van az, hogy a románban és az olaszban az eredetileg a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesszám-végződésével képzik a többes számot, míg a nyugati újlatin nyelvekben az -s végződéssel azonosították azt, hiszen mint fentebb láthattuk, elég sok eset végződőtt -s-re a többes számú alakokban.

Az előző bekezdésben máris választ kaphattunk arra a kérdésre, hogy miért tűnhetett el a semlegesnem a legtöbb újlatin nyelvben: láthattuk, hogy ez egyes számban a beszélt latinban hímnemű főnévnek tűnhetett, többes számban pedig nőneműnek. De akkor mi lett ezekkel a szavakkal? Természetesen ez sem rejtély: a végződésük alapján vagy egyes számú hímnemű, vagy egyes számú nőnemű főnevekké (sokszor gyűjtőfogalmakká) váltak az újlatin nyelvekben, legalábbis azokat a kisebb nyelveket kivéve, amelyek máig őrzik ennek nyomait – például a nápolyi, az aszturleóni, de leginkább a román nyelvben azok a főnevek, amelyek egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; de a spanyol is megőrizte egyes számban a semlegesnemű alakokat a névmásoknál és a határozott névelőnél. A román nyelv azért is kivételes eset, mivel leegyszerűsödve, de megőrizte a latin személyes és mutató névmások esetragozását, az utóbbiak a főnevekhez kapcsolt, sokszor velük teljesen egybeolvadt „névelő” formájában élnek tovább, ezért úgy tűnhet, mintha maguknak a román főneveknek lenne esetragozásuk. A legtöbb újlatin nyelv viszont csak a személyes névmások esetragozását őrizte meg néhány megkülönböztetett alakkal.

A másik dolog, amire keressük a választ, hogy honnan lehet azt tudni, hogy az újlatin szavak többsége latin tárgyesetű alakokból származik; azaz, pontosabban feltéve a kérdést, hogy az újlatin névszók forrása a latinban eredetileg tárgyesetű alak volt valamikor, mielőtt teljesen „összeomlott” volna a névszóragozás. A magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk. Először is abból a tényből kell kiindulni, hogy a latin elöljárószóknak vagy tárgyeset vagy határozói eset (ablativus) volt a vonzatuk, a kései kiejtésben viszont ezek az esetvégződések – egyes számban legalábbis – megegyeztek. Egyebekben vegyük például először a DOM(I)NUS szót, amelynek folytatása a spanyolban dueño (’gazda’ jelentésben) vagy – megszólításként, keresztnév előtt – don. Tudvalévő, hogy a nyugati újlatin nyelvek (a mai francia kivételével), így a spanyol is, megőrizték a latin -S végződést (MAGIS ’inkább’ > más, SEX ’hat’ > seis, TRES ’három’ > tres, VIVIS ’élsz’ > vives stb.), vagyis a dueño/don semmiképpen sem származhat az -s végződésű alanyesetből. Marad tehát a tárgyesetű DOM(I)NU(M), vagy a részes, ill. helyhatározó esetű DOM(I)NO, amelyek a beszélt nyelvben nagyon hasonlóan hangozhattak. De a többes számú alak dueños, amelyre egyedül a latin tárgyesetű többes számú DOM(I)NOS hasonlít, vagyis feltételezhető, hogy az egyes számú alak is valamikor tárgyesetű volt.

Ez azonban még nem eléggé meggyőző érv, hiszen ott van például az olasz, amely elvesztette a szóvégi -s hangot (MAGIS > mai, SEX > sei, TRES > tre, VIVIS > vivi), és az is egyértelmű, hogy a többes számot a latin a- és o-tövű főnevek alanyesetű többesének mintájára képzi, ami viszont máris ellentmond a fenti feltételezésnek (pl. lat. CASA ’ház’, melynek alanyesetű többes száma CASAE, tárgyesetben CASAS > ol. casa/case, vö. sp. casa/casas). Meggyőzőbb példát kell tehát találnunk. Erre pedig tökéletes lesz a latin CANTIO (alanyeset) ’dal, ének’ szó, amelynek a hangsúlya az [a]-ra esett. Igen ám, de az újlatin nyelvekben a canción (sp.), canzone (ol.), chanson (fr.) stb. megfelelőket találjuk, amelyekből mindjárt két furcsaság is feltűnik: egy az, hogy a hangsúlyuk nem az [a]-ra, hanem az [o]-ra esik, a másik pedig, hogy vajon hogy kerülhetett a szó végére az [n], amikor ez az alanyesetű alak végéről már valamikor az „őslatin” korban lekopott (még az első írásos latin nyelvemlékek megjelenése, tehát az i. e. 7. század előtt). A válasz adja magát: úgy, hogy a szó nem az alanyesetből származik! A CANTIO tárgyesete ugyanis CANTIONE(M) volt (amely a vulgáris latin kiejtésben egybeesett a helyhatározó esetű CANTIONE, valamint a részes esetű CANTIONI alakokkal is), ezekben már ott van az [n] az utolsó szótagban, és a hangsúlyuk is az [o]-ra esik. A többes számú alakja pedig alany- és tárgyesetben is CANTIONES volt, amelyet őriz a spanyol (canciones), a portugál (canções), a katalán (cançons) és írásban a francia (chansons) is, az olaszban viszont canzoni – a hímnemű többes számú -i végződés mintájára, mivel a nőnemű -e többesjel egybeesett volna az egyes számú végződéssel. (Az alábbi ábra az újlatin többes szám alakulását szemlélteti.)

Kattints a képre a nagyításhoz! (Forrás: El Mexicano)

Hozzá kell persze tenni, hogy nem létezik olyan nyelv (legalábbis rendkívül ritka a természetes eredetű nyelvek között), ahol minden szabályos és mindig ugyanúgy történik. Így természetesen az újlatin nyelvekben is vannak kivételek, azaz olyan szavak, ha csak néhány is, amelyek mégis alanyesetű latin alakok folytatásai. Ilyenek például a spanyolban a Dios (< *Dieos < lat. DĔUS) ’Isten’, a res (< lat. RĒS) ’jószág’ főnevek, vagy pl. az olasz uomo (többes száma uomini), hasonlóképpen a román om (többes számban oameni), a latin HOMO/HOMINES ’ember/emberek’ szóból (vö. sp. hombre/hombres < lat. tárgyesetű HOMINE(M)/HOMINES).

Azt hiszem, mindent leírtam, amit itt fontosnak tartottam. Természetesen nem volt célom bemutatni a teljes latin esetragozást és az összes nyelvi változást, amelyek ennek eltűnését elősegítették, de bízom benne, hogy sikerült valamennyire megválaszolnom a kételkedők kérdéseit a témában. A kiegészítésekért köszönet Varga Benjáminnak, a további kérdéseket, észrevételeket pedig várom a hozzászólásokban! Befejezésül az alábbi videón Matthew Keil amerikai úriemberrel ismerkedhetünk meg, aki latin társalgást tanít egy középiskolában. A kisfilmben végig latinul beszél (angol feliratozással), méghozzá egészen hitelesnek mondható kiejtéssel, így elképzelhetjük, hogyan hangozhatott a klasszikus latin a beszédben.

24 megjegyzés:

  1. Szia,

    Lenne egy portugálos kérdésem.
    Tudsz arról valamit, hogy a 16-17. századi portugálban volt-e f hang, illetve ha nem, akkor az f betűt használták-e és ha igen, milyen hangot jelölt?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, hogy volt. Minden újlatin nyelvváltozatban megvolt, egyedül a gascogne-i okcitánban tűnt el szisztematikusan, a kasztíliaiban is csak meghatározott fonológiai környezetben (magánhangzó — de nem kettőshangzó — előtt). Általában az is elfogadott, hogy a latinban az F a labiodentális [f] hangot jelölte, bár elszórtan van nyoma annak, ahol eltűnt magánhangzó előtt, minden bizonnyal egy [φ] hangon keresztül, viszont ez csak a fenti két nyelvben rögzült rendszeres változásként.

      Törlés
  2. Azt hiszem, ez is ugyanolyan jóra sikeredett, mint a többi nyelvészeti kérdéseket tárgyaló cikked. Miket nem gondol az ember.

    Először jót mosolyogtam azon, hogy "az -m deklinációs rag lekopott, de írásban megőrizték". Miféle logika lehet ebben.

    De utána rádöbbentem, hogy nem is kell túl távol mennem: ha a német nyelvet nézem, akkor látom, hogy talán ezt hasonlónak lehet mondani: az ottani írást többségét a köznyelv lenyomja (bár a "jó, öreg" tanárok mindent szépen betű szerint kiejtenek). Ez esetben a gesehen köznyelvi kiejtés tulajdonképpen [gezén], az ott leírt hangjegyek többsége nem is "tiszta" (már ha lehet abszolúte tiszta vagy nem tiszta hangokról beszélni).

    Köszönöm, hogy belinkelted Matthew Keil linkjét, jó régen láttam. Sokan keményen (és kissé igazságtalanul) kritizálták, hogy a hangsúlyozásának van egy valóban idegenszerű olaszos utóhatása (a rövid magánhangzók egy részét túlnyújtja), de erre azt lehet mondani, hogy akkor halgassa ő meg egy másik amerikai tanár kiejtését, aki a "dicere"-t "dícsöre"-nek (persze öblös 'r'-rel) ejtett ki. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az -M eltűnését én a magyar -ban/-ben [n]-jének lekopásához tudnám hasonlítani, amely köznyelvben ma már szinte kizárólagos. A médiában és a választékos beszédben persze ejtik, de ez nem természetesen ejtésmód, hanem utólagosan megtanult.

      Igazából nem tudhatjuk teljesen biztosan, hogy hangozhatott a klasszikus latin, csak sejthetjük, hogy kb. olyan olasz-spanyol keverék benyomását kelthette. Szerintem az tény, hogy a dallama az olaszéhoz állhatott a legközelebb, hiszen azt máig ott beszélik, ahol a latint, és nem igazán voltak rá nem indoeurópai nyelvek sem hatással.

      Törlés
    2. Szerintem sokkal inkább közel jár az igazsághoz a latin olaszos-spanyolos hangzású ejtése, mint az angolos ejtés. A klasszikus irodalmi latin így hangozhatott, ahogy Mr. Matthew Keil ejti.

      Törlés
    3. Persze, ez nyilvánvaló. Nem szabad elfelejteni, hogy bár valóban bizonyos hangok, hangcsoportok lényeges átalakulásokon mentek keresztül a latin – újlatin nyelvek átmenetnél (pl. palatalizációk, zöngésülés, gyengülés), de alapjában véve a fonetikai, fonológiai/fonotaktikai jellemzők nem változtak meg. Vagyis pl. a zöngétlen zárhangokat soha nem ejtették hehezettel (ami viszont a germán nyelveknek, így az angolnak is az egyik legfőbb ismertetőjegye), az /r/-t valószínűleg pergették, ahogy a mai olaszban, spanyolban, románban (a francia és portugál "raccsolás" késői fejlemény – a franciánál több mint valószínű, hogy a germán nyelvek hatása), ami megintcsak nem a germán nyelvek jellemzője stb...

      Törlés
    4. Nem a restituált kiejtésről volt szó, hanem néhány szó akcentusáról. Ez pedig nem az igazi "olaszos(-egyházi)" kiejtés, mert az hasonló a görögökhöz: a saját fonetikájukkal ejti ki. Mr. Matthew Keil pedig a restituált kiejtést használja. Nem is itt a gond, hanem a szavak hangsúlyával és hosszúságával.

      Pl. Hungă'ria attól függetlenül, hogy a hangsúly antepaenultima, nem Hungā'ria. A nŏvus o-ja szintén nem hosszú. De - mint már mondtam - ezek olyan apróságok, amelyek eltörpülnek amellett, mert angolajkú lévén, hogy ilyen tisztán tudja a betűket kiejteni, valóban dicsérendő.

      Törlés
    5. Ez igaz. Már csak az is igazolja, hogy a NOVO-ban az első O rövid, hogy kettőshangzó lett az olaszban (nuovo) és a spanyolban is (nuevo).

      Törlés
  3. Nagyon jó a bejegyzés!

    Érdemes megemlíteni a latin nyelv mai (középiskolai)oktatásának körülményeit. Egyházi gimnáziumba járt jóbarátomnak nem tudtam meg magyarázni, hogy a latinok a népi változatot beszélték és nem azzal a kiejtéssel, amit tanítanak. Nem lehet megmagyarázni neki, hogy a latin nyelv is változott. Ezért nem fogaja el, a palatizált "k" hangot, az emelt nyelvheggyel ejtett "s"-t. Szerinte jó sokáig ezt az aranykori kiejtést beszélték, aztán varázsütésre lettek az újlatin nyelvek. Ha már van latin tanítás a középiskolákban nem a népi kiejtést kéne tanítani...? Szóval érdekes a latin nyelv középiskolai oktatása.

    Jake

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, pontosan ez a hagyományos iskolai elterjedt tévhit, hogy volt egy latin, és volt egy "másik nyelv", amiből az újlatin nyelvek lettek. De a valóság az, hogy amit mi most latinnak hívunk, az egy mesterségesen fenntartott írott nyelv, amiből pedig az újlatin nyelvek kialakultak, az pedig az utcán beszélt "természetes" latin volt.

      Törlés
    2. "és nem igazán voltak rá nem indoeurópai nyelvek sem hatással." Az etruszk mennyire lehetett hatással a latinra ? Van ezzel kapcsolatban vmilyen elfogadott nézet ? (mert ha kulturálisan nagy hatással voltak a korai rómaiakra,akkor miért ne lettek volna nyelvileg is hatással rájuk ?)

      Törlés
    3. A kérdés jogos. Ha jól emlékszem, például a -na képző – ami pl. a lat. PERSONA szóban van – az etruszkból került a latinba, valami olyasmire is emlékszem, hogy valószínűleg az archaikus latin rövid e és o is az etruszk hatására záródott i-vé és u-vá (vö. SOMOS > SUMUS, FUED > FUIT, DUONOS > BONUS stb.), mivel az etruszkban csak a, e, i, u volt, ha jól tudom. Mindenesetre ez utóbbi nem tudom, hogy mennyire elfogadott elmélet, hiszen az o~u és e~i mindenféle külső hatástól teljesen függetlenül is ingadozhat (lásd a központi újlatin nyelvekben meg "visszaalakult" a latin rövid u és i e-vé és o-vá – míg más változatokban a hangsúlytalan latin o és e vált u-vá és i-vé).

      Viszont amire én utaltam a fenti hozzászólásban, az a latin-olasz átmenet, amikor már ezek a behatások a latinban lezajlottak.

      Törlés
    4. http://en.wiktionary.org/wiki/Category:Latin_terms_derived_from_Etruscan

      Itt említik,hogy több mitológiával kapcsolatos etruszk szó került a latinba,ill. egyes személynevek is (talán Caesar név is etruszk eredetű lehet).Az is elképzelhető,h. ennél több szó is kerülhetett a latinba,de mivel kevés emlék maradt fenn a nyelvből,így ezt (még) nem lehet bizonyítani.

      Törlés
    5. Persze, nyilván teljesen "tiszta" nyelv nincs, ami sehonnan semmilyen szót nem vett át (legfeljebb az őserdőben a civilizációtól elszigetelten élő benszülöttek nyelvei :).

      Ami még eszembe jutott, hogy bizonyos toszkán tájszólásokban a /p/, /t/, /k/ > [φ], [θ], [h] lesz (pl. la casa > [la 'ha:za]; a jelenség neve gorgia toscana 'toszkán torok'). De ahogy olvasom, ma már ez sem elfogadott elmélet, miszerint etruszk hatás lenne...

      Törlés
    6. Mindenesetre megkérdeztem Adamik Béla latinnyelv-történészt, aki a legnagyobb szakértője ennek a témának, idézem a válaszából a lényeget: „nyelvtani, hangtani tekintetben az etruszk hatása minimális volt, a Kr.e. 5. sz-i synkopénak és a Kr.e. 4. sz-i ún. magánhangzó-gyöngülésnek az etruszkhoz semmi köze sem volt, vö. A latin nyelv története c. könyvem vonatkozó részeit. Inkább csak a szókincs területén mutathatók ki biztos kölcsönzések.”

      Törlés
    7. Köszi.Adamik Bélától pont most olvasom a Nyelvpolitika a Római Birodalomban c. könyvét :)

      Törlés
    8. Érdekesnek tűnik. Ha kiolvastad, mindenképpen oszd meg röviden a tapasztalataidat! :) Én Adamik Bélától eddig csak a válaszában is hivatkozott könyvet olvastam, amit szintén ajánlok, mert nagyon kimerítő, érthető, rendszerezett és érdekes is. Az egyik legérdekesebb dolog számomra pl. az volt, hogy az *óitáliai > őslatin > ólatin > latin átmenetnél leírt hangváltozásokból szinte pontosan ugyanazon (ugyanolyan jellegű) hangváltozások köszöntek vissza, mint amilyenek a latin > újlatin átmenetnél következtek be (pl. őslatin *MAGIOR > MAIIOR > lat. MAIOR, vö. lat. PLAGIA > sp. playa; ólatin STLOCUS > lat. LOCUS, vö. lat. FLACCIDUS > sp. lacio stb.), így nincs is min csodálkozni. :)

      Törlés
    9. Már a végefelé járok.Röviden annyi (és kissé sarkítva),h. a latin és a görög egyaránt "hivatalos" nyelv (bár ez nem volt írásba vagy törvénybe rögzítve,inkább szokásjogon alapult) funkciójú volt,Itáliában,a Balkánon és a nyugati területeken többnyire latin nyelvű rendeleteket adtak ki,túlsúlyban volt a latin használata (bár magában a római senatusban,Tiberius idején gyakran szólaltak fel,ill. folytak perek görögül is,valamint szerződéseket,végrendeleteket hozhattak,írhattak görögül is),míg a görög (hellén) területeken,a Közel-Keleten és Egyiptomban a görög nyelvhasználat volt túlsúlyban (hivatalos szinten is).A tetrarchia idején (Kr.u.III sz. végétől) a központosításból kifolyólag már Keleten is többnyire a latin kerül többségbe a közigazgatásban,rendeletekben (de azért nem szorítja ki teljesen a görögöt),és a presztizse is megnő ezeken a területeken.Az V. századtól viszont egyfajta "reneszánszát" kezdi el élni a görög,a keleti tartományokban újra megjelenik az alsóbb és felső közigazgatásban,a VI. századtól már egyértelműen a görög kerül túlsúlyba,de ekkor már tkp. Bizáncról beszélünk (ekkorra a latin Nyugat-Római Birodalom már széthullott).

      Törlés
    10. Összességében jó könyv,bár vannak benne "száraz" részek is,valamint jó lett volna,ha a görög nyelvű részeket is lefordították volna (bár a könyv elsősorban egyetemisták számára készült,azért ebből a szempontból gondolhattak volna a laikusokra is).

      Törlés
    11. Köszi. Ahogy olvasom, hasonló lehet Stroh Meghalt a latin, éljen a latin! című könyvéhez, bár gondolom annál sokkal komolyabb, mivel az utóbbi nem tudományos mű. Bár meglepő volt abban is olvasni, hogy a klasszikus korszak előtt a görög számított a művelt rétegek nyelvének, míg a latint csak a "parasztok" beszélték, aztán ugyanez lett a birodalom végén a klasszikus latin vs. újlatin dialektusok viszonylatlában. :)

      Törlés
  4. Igen,nagy presztizse volt a görögnek,egyértelműen a műveltséget "szimbolizálta" a görög nyelv ismerete (és ugye mire a rómaiak a Földközi-tenger keleti része felé kezdtek terjeszkedni,már akkor közvetítő nyelvvé vált ott a görög)

    VálaszTörlés
  5. Jópofa ez a klasszikus latin videó. Tényleg a mai olaszra hasonlít legjobban.

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz nem szükséges regisztráció, de kérjük, tiszteld meg olvasótársaidat azzal, hogy a névtelenség helyett választasz magadnak valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil használatával. Köszönjük a megértést és az együttműködést!