2011. október 29., szombat

Camino vagy Camiño?

A Santiago de Compostela-i katedrális
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)
Bizonyára mindenki hallott már a híres Camino de Santiago – magyarul „Szent Jakab útja” – elnevezésű európai zarándokút-hálózatról, melynek végső szakasza Spanyolországban van, célpontja pedig a Santiago de Compostela-i katedrális Galiciában. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy vajon melyik a helyes közkeletű elnevezése, illetve kiejtése, a Camino [kamíno] vagy a Camiño [kamínyo] – hiszen hol így, hol úgy hallhatjuk a magyar médiában, ráadásul még a névtáblákon is hol az egyik, hol a másik alakban olvasható.

A válasz viszonylag egyszerű, de azért itt is van egy kis kavarodás, amire nem árt odafigyelni. Tudniillik mindkét szó létezik, a camino és a camiño is, illetve mindkét kiejtés, a [kamíno] és a [kamínyo] is. Az információ azonban ezzel még nem teljes: a camino [kamíno] ugyanis spanyolul van, a camiño viszont a helyi nyelven, galiciaiul (portugál helyesírással pedig caminho, kiejtve kb. [kömínyu]). Természetesen mindkét elnevezés használható, arra viszont ügyelni kell, hogy amennyiben a gallego elnevezés mellett döntünk, akkor névelővel az O Camiño forma a helyes, spanyolul pedig az El Camino.

(Forrás: El Mexicano)
A szó forrása egyébként az ókelta eredetű népi latin CAMMĪNU (vö. keltibér camanon). Érdekesség, hogy míg a magánhangzók közötti egyszerű [n] a galiciaiban és a portugálban általában kiesik (pl. lat. LŪNA ’hold’ > lúa/lua, vö. sp. luna), vagy – ritkábban – palatalizálódik, mint jelen esetben, addig a hosszú [nn]-ből egyszerű [n] lesz (pl. ANNU ’év’ > ano); a spanyolban viszont éppen fordítva történik a népi szavakban: az egyszerű [n] – a galiciai-portugáltól eltérően – változatlanul marad, és a hosszú [nn] palatalizálódik (aminek fontos szerepe is lehet, pl. lat. ANU > ano ’végbélnyílás’ és ANNU > año ’év’). (Ugyanezek a változások, illetve eltérések érvényesülnek a népi latin eredetű szavakban az [l] és [ll] hangokra is a galiciai-portugál és a spanyol tekintetében, lásd a bal oldali ábrát!)

Befejezésül, az alábbi, „Compostela tornyai” című dalocska a zarándokútról szól – galiciai nyelven. A szöveg és a fordítás a videó alatt olvasható. Az egeret a verssorok fölé helyezve lebegőcímkében megjelenik a spanyol változat is (illetve magyar fordítása, ahol a spanyol változat eltér a galiciaitól – a dal eredetileg spanyol nyelven íródott).

Lucía Pérez: Torres de Compostela
Hai un camiño no ceo
Hai un camiño de estrelas
E hai ó final un destino
Que ó lonxe te espera

Levántate, peregrino
Que o horizonte clarexa
E homes, mulleres e nenos
Xa seguen a lúa estela

Que o corazón faga chamas
Se a túa esperanza fraquea
E que a túa fe che dea alas
Para que andar non te venza

E que se Deus o permite
Véxa-lo ceo na terra
Cando os teus ollos divisen
As torres de Compostela
Van egy út az égen
A csillagok útja
S a végén ott a végzet
Mely vár a messzeségben

Kelj fel, zarándok
Hisz világosodik a látóhatár
S férfiak, nők és gyerekek
Már követik a hold nyomát

A szíved lángokat szórjon
Ha meggyengül a reményed
S hited szárnyakat adjon
Hogy a menet ne győzzön le

S ha Isten is úgy akarja
Lásd meg a földről az eget
Amikor a szemed megpillantja
Compostela tornyait

2011. október 22., szombat

„Hozé”, „migvel”, „gutyerez”, „portorikó” és társai

Aki nem Gutyerez...
Köztudott, hogy Magyarországon sokan – köztük médiadolgozók is – hadilábon állnak az idegen nyelvű nevek kiejtésével. Bár az angol talán megy valamennyire, a világ legfelkapottabb nyelve és a vele kapcsolatos kultusz lévén, de vajon mi lehet az akadálya annak, hogy rendesen ejtsük ki a spanyol neveket is? Természetesen nem akarok IdegenNyelv-Őr nyomdokaiba lépni, de ennek mindenképpen érdemes egy témát szentelni – bár már írtam egy hasonló cikket a nyest.hu-nak – kicsit más megközelítésből.

Először is arra kell választ adni, hogy egyáltalán mi az, ami elvárható (lenne). Természetesen nem várható el, és valószínűleg nem is várná el senki, hogy az összes bemondó, riporter, szinkronszínész minden idegen nevet úgy ejtsen ki, mint az adott idegen nyelv anyanyelvi beszélői, főleg, ha abban a nyelvben olyan hangok is vannak, melyek a magyarban ismeretlenek. Így például senkinek nem kell „selypítenie”, ahogy a spanyolban, vagy „raccsolnia”, mint a franciában, vagy „elharapnia” az r-t, mint az amerikai angolban.

A probléma ott kezdődik, amikor pusztán megszokásból – vagy ki tudja, miért – olyan idegen neveket sem ejtenek helyesen, amelyeknél ennek semmi akadálya nem lenne, hiszen egyetlen olyan hang nincs bennük, amely a magyarban ne létezne. Csupán kicsit tájékozódnia kellene az illető médiadolgozónak, ami manapság sajnos – valljuk be – nem divat (főleg, ha nem az angol nyelvről van szó). Így születnek a hozék, migvelek és gutyerezek, nem is beszélve portorikóról, amikor éppen ilyen természetességgel ki lehetne őket mondani helyesen is. De nézzük is meg, mik a leggyakoribb hibák, ami a spanyol nevek ejtését illeti! (A linkelt szavak kiejtése meg is hallgatható anyanyelvi beszélőktől.)

1. szabály: a spanyolban nincs [z] hang!

Mi több, a z betű (zeta) a spanyol nyelv történetében soha nem a [z] hangot jelölte, létezésének a modern spanyolban írástörténeti okai vannak: Spanyolországban az angol thing szó th-jához hasonló hangot jelöl (ahogy a ce, ci csoportok c-je is), Latin-Amerikában viszont semmi különbség nincs a z-vel, a ce, ci csoportokban lévő c-vel, illetve az s betűvel jelölt hang ejtésében: mindhárom esetben egyszerű magyar [sz]-t ejtünk, még magánhangzók közötti helyzetben is! (Bár az s valóban zöngésülhet kizárólag zöngés mássalhangzó előtt, hasonulás eredményeként, mint például a mismo [mízmo]~[míszmo] ’ugyanaz’ szóban, azonban ez a zöngésülés sem kötelező érvényű.) A José tehát [choszé], a Luis [luísz], a Zapatero pedig [szapatéro]. Ugye, mennyire egyszerű?

2. szabály: a gue, gui és que, qui ejtése [ge], [gi] és [ke], [ki]!

Szintén íráshagyományról van szó: a gue, gui csoportokban az u betű néma, csak azt a célt szolgálja, hogy a g betűt [g] hangértékkel ejtsék (a ge, gi a spanyolban [che], [chi]-nek hangzik). Ahol az u-t mégis ejteni kell, ott trémával jelölik (pl. cigüeña [szigwennya] ’gólya’), azonban ilyen nem fordul elő nevekben. A Miguel tehát nem [miguel], főleg nem [migvel], hanem csak simán [migel]. Ugyanígy néma az u a que, qui csoportokban is, melyek [ke], [ki]-nek hangzanak (a latinban még igen rövid és gyenge [u]-t is ejthettek, ami azonban később eltűnt), tehát a conquistador is helyesen [konkisztádor] lenne, és nem [konkvisztádor] – a szó magyarosításakor ezt sajnos nem vették figyelembe.

3. szabály: a h néma!

A latin eredetű h minden újlatin nyelvben, így a spanyolban is néma, hiszen valószínűleg már a klasszikus latinban sem hangzott (a j/g betűkkel jelölt h-szerű hang kései fejlemény, és teljesen más latin hangzócsoportokból származik). Így például az Horacio nem *[horáció], hanem [orászio].

4. szabály: az ll nem [l]!

Szintén nehézséget okoz a dupla l-lel jelölt hang ejtése. Bár ez történetileg a latin hosszú -LL-ből, illetve a szó eleji CL- és PL- csoportokból származik, ejtése nem [ll], és nem is [l]. Eredetileg egy hosszabban ejtett lágyított (jésített, palatalizált) l hangot jelölt (mint a régi magyar ly), amely mára már [jj]~[gyj]-szerű hanggá egyszerűsödött, s a kiejtésben már nem különbözik a magánhangzók előtt vagy között y betűvel jelölt hangtól (az anyanyelvűek írásban gyakran el is tévesztik, hogy hol kell ll-t és hol y-t írni). Senki nem fog szólni érte, ha mi egyszerűen magyar [jj]-nek ejtjük, mint például a jöjjön szóban. A Mallorca tehát nem *[malorka], hanem [majjorka], a Guillermina ejtése pedig szintén nem *[gvilermina], hanem [gijjermína].

5. szabály: az -rr- viszont rendes magyar pergetett [rr]!

Érdekes dolog ám, hogy amit egyszerűen úgy kellene ejteni, ahogy le van írva, azt biztosan nem úgy sikerül, és fordítva. A spanyol -rr- ugyanolyan pergetett [rr], mint amit mi ejtünk például a durran szóban, nincs benne semmi extra (viszont jelentésmegkülönböztető szerepe is van, mert például nem mindegy, hogy pero ’de’ vagy perro ’kutya’). Ennek ellenére a Monterrey sokaknak *[monteréj], amikor az [monterrei] helyesen.

6. szabály: meglepő, de a spanyolban [ty] sincs!

Bár bizonyos nyelvekben (például több szláv nyelvben vagy a franciában) valóban enyhén lágyítja az [i] az előtte lévő mássalhangzót, a spanyolban ilyen szabály nincs. Szóval lehet, hogy nagyon „menőnek” hangzik a Gutiérrez név *[guty(i)erez]-nek ejtése, de sajnos nem így kell: be kell érnünk azzal, ha egyszerűen és könnyedén [gutierresz]-nek mondjuk – mivel így a helyes.

7. szabály: a spanyol nem angol!

Nem értem, miért terjedt el az a hülye szokás Magyarországon, hogy a spanyol neveket angol kiejtéssel mondják egyesek, de még talán ennél is rosszabb, amikor magyar művészek spanyol dalokat angol kiejtéssel énekelnek. Azért ennyire mégsem kellene az angolt majmolni, hogy lassan már minden az, ami nem magyar. Talán mondani sem kellene ezek után, hogy a David spanyolul – megközelítőleg – [davíd]-nak (természetesen nem magyar [a]-val, hanem rövid [á]-val) ejtendő, nem pedig *[dévid]-nek.

8. szabály: „Porto Rikó” nevű ország nem létezik!

Ez már csak hab a tortán, így utoljára hagytam. Tény, hogy sok magyarnak gondot okoz a spanyol ue diftongus helyes kiejtése, azonban itt minden bizonnyal nem erről van szó, hanem puszta tájékozatlanságról (vagy talán egyfajta rögzült rosszról régi időkből, amikor még egyáltalán nem számított, pontosan hogy hívnak valamit, ha az tőlünk eléggé messze van). Mindenesetre Porto Rikó nincs, Puerto Rico viszont van, amit helyesen valahogy így kellene mondani – vagy legalábbis megpróbálni: [puertorríko] (ahol a puer- egyetlen szótag, egészen rövid u-val, de mégsem v-vel).

Remélem, a fentiekből most már mindenki belátja, hogy egyáltalán nem okozna semmilyen problémát nagyjából úgy ejteni a spanyol neveket is, ahogy kellene. S mindezt természetesen anélkül, hogy a tökéletességre törekednénk – hiszen vannak azért a spanyolban is olyan hangok és finomságok, melyeket ha megpróbálnánk tökéletesen úgy ejteni, ahogyan az anyanyelvűek, kinevetnének minket, de minimum beszédhibásnak gondolnának. Csak sajnos ez az egész valószínűleg éppen oda nem fog eljutni, ahol igazán szükség lenne rá...

2011. október 15., szombat

Ñ: a spanyol nyelv jelképe
A betű eredete és története

A Cervantes Intézet madridi székhelye
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
La eñe también es gente, vagyis „Az ñ betű is ember” – állította María Elena Walsh (1930–2011) argentin költő-, író- és zeneszerzőnő egy, e jellegzetes spanyol betű védelmében és internetes terjesztésére írt cikkében. Tény, hogy ha másról nem, hát erről a „furcsa betűről” mindenképpen felismerhető az írott spanyol a „nagy” nyelvek között.

Az Ñ, ñ a spanyol ábécé (abecedario) tizenötödik betűje, amely az N után következik, így vele egészül ki a nemzetközi latin betűsor. Elnevezése eñe, hangértéke pedig nagyjából megfelel a magyar [ny]-nek – bár annál valamivel hosszabban ejtik. A tetején található hullámvonalat tildének nevezik (a spanyol tilde szó jelentése egyszerűen ’ékezet’, a tildar ’ékez, megjelöl’ igéből képzett főnév, amelynek végső forrása a latin TITULĀRE ige, a TÍTŬLUS, ’felirat, cím, jel, jegy’ szóból). Az ñ betű a spanyol nyelv jelképévé vált, a Cervantes Intézet logójában is megtalálható.

A dolog izgalmasabb része viszont csak most következik. Vajon spanyol újításról van-e szó, vagy egy igen régi szokás megtartásáról? A történet a középkori latinban kezdődik, ahol elterjedt szokás volt a szövegmásolók (scriptorok) között, hogy hely- és időtakarékosság céljából a leggyakrabban ismétlődő betűket és szavakat úgy rövidítették, hogy az elhagyott betű(ke)t az előttük lévő betű tetejére helyezett – kezdetben inkább vízszintes, majd hajlított – vonalka helyettesítette (pl. QUAM QUÃ ’mint’, ÍNSŬLAĨSULA ’sziget’). Az ñ eredete pontosan egy ilyen rövidítésben rejlik: a latin -NN- csoportot egyszerűsítették így a középkori szövegekben, s mivel a kasztíliai nyelvjárásban a hosszú latin [nn] hang – az [ll]-hez hasonlóan – lágyult (palatalizálódott), a tetején lévő vonal hullámos alakot öltött, jelölve ezzel a megváltozott kiejtést is, majd ezt a rövidítési módot önálló betűként kezdték el használni (pl. ANNU > año ’év’, CANNA > caña ’nád’, PITINNU > pequeño ’kicsi’).

Az [ny] hangot tehát innentől kezdve az ñ jelölte a spanyolban, amely viszont nemcsak a latin -NN- folytatása lehet az újlatin nyelvekben, hanem a -GN- és a (magánhangzó előtti) -NE-, -NI- betűkapcsolatok népi kiejtéséből is származhat (pl. LĬGNA > leña ’tűzifa’, ARÁNĔA > araña ’pók’, HISPÁNĬA > España ’Spanyolország’), ezért például a franciában és az olaszban éppen a gn kettős betű jelöli ezt a hangot (ol. Spagna, fr. Espagne), míg a katalán az ny (Espanya), az okcitán és a portugál pedig az nh kapcsolatot választotta a jelölésére (Espanha).



Szellemes ismeretterjesztő videó a spanyol ñ születéséről (angol nyelven)

Láthatjuk tehát, hogy az ñ korántsem valami forradalmi újítás eredménye, hanem egy középkori latin íráshagyomány túlélője, amely a spanyolból bekerült a galiciaiba, illetve más nyelvekbe is, melyekre hatással volt a spanyol írásbeliség a hódítások során; a Franciaországban beszélt kelta breton nyelvben viszont az előző magánhangzó orrhangú ejtését jelöli (pl. Jañ [zsã] ’János’). (Hasonlóképpen keletkeztek egyébként az orrhangú magánhangzókat jelölő portugál ã, õ betűk is, ám ezek csak a hangsúlyos -ã, -ão, -ões szóvégződésekben fordulhatnak elő.)

Mindamellett nagyon kevés, mindössze 80 szó kezdődik az ñ-nyel, amelyek a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárában (DRAE 22. kiadás, II. kötet, 1599–1600. oldal) nem egészen két oldalt tesznek ki  – közülük mindössze tíz szerepel az Akadémiai spanyol–magyar szótárban –, s ezek is szinte kivétel nélkül tájnyelvi szavak, illetve valamelyik dél-amerikai indián nyelvből származó növény- vagy állatnevek – mivel ez a betű egyébként nem fordulhat elő latin–görög eredetű szavak elején. Egyetlen kivétel a ñoño, -a (< lat. NONNU) ’mamlasz, ostoba, tutyimutyi’. A még néhány ismert fogalmat jelölő, ñ-nyel kezdődő szó között említhető az olasz eredetű a ñoqui (< ol. gnocchi) ’nokedli’; az állatnevek közül a ñu ’gnu’ (afrikai antilopféle) és a ñandú ’nandu’ (dél-amerikai struccféle); népnyelvi szavak például a ño, ña, illetve ñor, ñora, melyek a señor ’úr’ és señora ’asszony’ rövidülései (forrásuk a latin SENĬOR ’idősebb, vénebb’, a SENEX, SENIS középfoka).

2011. október 8., szombat

Kik voltak a keltibérek, és milyen nyelvet beszéltek?

A római hódítás kronológiája, i. e. 220–19.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Mai témánkban kicsit visszamegyünk az időben, méghozzá a római hódítás előtti Hispaniába, melyet természetesen ekkor még nem is nevezhetünk Hispaniának, inkább csak Ibériai-félszigetnek.

A félszigeten már a rómaiak hódítása (mely i. e. 218-tól 19-ig tartott) előtt is sokféle nép élt, és gazdag, színes kultúra virágzott; a régészeti felfedezések szerint Európa egyik legrégebben lakott területéről beszélhetünk. Az ott élt őslakos népeknek és nyelveknek azonban csak egy részéről vannak – sokszor csak halvány – emlékeink, többségüket máig homály fedi. Egy biztosra vehető: a római kort megelőző időkben indoeurópai és nem indoeurópai népek egyaránt éltek a félszigeten (az előbbiek főleg középen, illetve a nyugati területein, míg az utóbbiak főként a partmenti területeken és a Pireneusok mindkét oldalán), sőt, még azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az indoeurópai népek többsége valamilyen ősi kelta, vagy ahhoz közel álló nyelvet beszélt.

A hagyományos – mára elavult – elképzelések szerint a rómaiak érkezése előtt a félszigeten eredetileg a nem indoeurópai ibérek éltek, majd jöttek a kelták (az i. e. I. évezredben), akikkel összekeveredtek, s így alakult ki a keltibér nép. Mára azonban bebizonyosodott, hogy nem erről van szó: e tévedés alapján azóta is keltibéreknek nevezett indoeurópai nép csak egy volt a feltételezhetően számos kelta törzs közül (melyek nyelveiről nincsenek emlékeink), és a félsziget északkeleti-középső felén, az Ebro folyótól Délre eső területen éltek.

Hispania őshonos nyelveinek területe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ha már tisztáztuk, kik is voltak a keltibérek, térjünk rá a nyelvükre. A keltibér a gallhoz képest archaikus kelta nyelv volt, vele ellentétben megőrizte az indoeurópai *kw hangot, amely a gallban és a ma beszélt kelta nyelvekben – a gael ág kivételével – [p]-vé alakult. Ezért hangtanilag a régiesebb, ún. q-kelta nyelvek közé tartozik (a másik csoportot p-kelta nyelveknek hívják). (A kelta nyelveket alapvetően az különbözteti meg az indoeurópai nyelvek többi csoportjától, hogy elvesztették az alapnyelv *p- hangját: pl. *pHter > lat. pater, sp. és ol. padre, ang. father, de: gael athair.) Hangrendszere egyebekben hasonló lehetett a latinéhoz; szintén öt magánhangzót – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – tartalmazott, valószínűleg hosszúsági megkülönböztetéssel. A nyelvet ibér szótagírással, illetve később latin betűkkel (is) írták. Az előbbi esetében, mivel az ibér írás nem különböztette meg a zöngés és a zöngétlen zárhangokat, az ilyen feliratokban szereplő t és k jel [d] és [g] hangokat is jelenthetett (a harmadik zárhangot pedig mindig b jellel írták, mert az ibérben nem volt [p] hang).

A keltibér nyelvről mintegy 40 – néhány kivételével elég rövid – felirat maradt ránk az i. e. II. és I. évezredből. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Peñalba de Villastarban talált latin betűs sziklafelirat, amely egy bizonyos Lugus istennek szentelt kultikus építmény felállításáról szól:
Eniorosei uta tigino tiatunei trecaias to luguei araianom comeimu. Eniorosei equeisuique ocris olocas togias sistat luguei, tiaso togias.

’A hegyeken lakóhoz, az araiak Lugusához zarándoklatot tettünk. A hegyi lakónak és egyben Lugus lóistennek a közösség feje hajlékot [házat, csarnokot, kultikus építményt] emelt, (egyben) thiasusnak [a kultikus közösségnek] hajlékot.’
A másik két hosszabb felirat már ibér írással készült, és bronztáblába vésték. Az első, a lusagai, egy vendégjogi szerződés kivonata (a szokványos átírásban az ś valószínűleg [sz] hangot, az s pedig talán [z]-t jelöl):
Belaiokumkue keniś karikokue keniś śtam kortikam elasunom. Karuo tekes śa kortika teiuoreikiś

’A Belaiokok nemzetsége és a Karikos nemzetség állította ki ezt a szerződésokiratot. Ez a barátsági szerződés Deivorexék házában (van).’
A másik egy botorritai bronztábla, melyen egy földhasználati adóról szóló szöveg található (kivonat):
Tokoitei ioś uratiomue auseti aratimue, tekametam tatus
’Aki Tokoit isten szent helyén legelőt vagy szántót kíván használni, tizedet adjon!’

A botorritai bronztábla (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A talált keltibér szövegekből a névszó- és igeragozásra is lehet következtetni, amely nagyon hasonló lehetett a latinéhoz. Ezenkívül számos szót ismerünk, mint pl. a ne, neque ’ne(m)’, uta ’és, szintén’, illetve -que, -ue ’és’ (simulószóként), autom ’vagy’, iom ’ha’, eni ’-ban, -ben’, to ’-hoz, -hez, -höz’; a śa, śtam, śaum, śomui, śomei; osaś, osiaś, ośques mutató névmások; vagy pl. a főnevek közül a teiuo ’isten’, reś ’király’, viros ’férfi’, keniś ’nemzetség’, kentiś ’család’, kortika ’okmány, szerződés’, aratis ’szántóföld’; illetve pl. a számnevek közül kantom ’száz’, tekameta ’tized’, tiris ’három’ stb.

Az ókelta nyelveket egyébként az őskori Európában hatalmas területen beszélték, egészen Kis-Ázsiáig, és egyes feltételezések szerint ezek a nyelvek felelősek bizonyos, a nyugati újlatin nyelvekben végbement jellegzetes hangváltozásokért, különösképpen a magánhangzók közötti zöngétlen latin [p], [t], [k] gyengüléséért – bár ez az elmélet ma már vitatott.

2011. október 5., szerda

A spanyol igeidők hivatalos elnevezései
Egyáltalán hány igeidő van a spanyolban?

Az utóbbi időben többször tapasztaltam, hogy elég nagy káosz van a spanyoltanulók fejében az igeidők, igemódok elnevezései, illetve az igeragozás rendszere vonatkozásában (számomra nem meglepő, ismervén a magyar kiadású tankönyvek elavultságát), ezért úgy gondolom, mindenkinek jól jöhet egy rövid összefoglaló a létező igemódokról és igeidőkről.

Ha valaki mindenáron számolgatni akar... (Forrás: El Mexicano)

Az alábbiakban a hivatalos, vagyis a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) általi kiadványokban használt elnevezések szerepelnek kivastagítva, zárójelben egy-egy példával (egyes szám első személyű alak, a felszólító módnál a második), majd az egyéb elnevezések, melyek közül az elavult elnevezéseket csillag jelöli. A kereszttel jelzett igeidők ma már nem használatosak.

  • Modo indicativo (Kijelentő mód)
    • Presente (canto)
    • Pretérito perfecto simple (canté), pretérito indefinido
    • Pretérito perfecto compuesto (he cantado), antepresente
    • Pretérito imperfecto (cantaba), copretérito
    • † Pretérito anterior (hube cantado), antepretérito
    • Pretérito pluscuamperfecto (había cantado)
    • Futuro simple (cantaré), futuro imperfecto
    • Futuro compuesto (habré cantado), antefuturo, futuro perfecto
    • Condicional simple (cantaría), pospretérito, condicional imperfecto,
      *potencial simple, *potencial imperfecto
    • Condicional compuesto (habría cantado), antepospretérito,
      condicional perfecto, *potencial compuesto, *potencial perfecto
  • Modo subjuntivo (Kötőmód)
    • Presente (cante)
    • Pretérito imperfecto (cantara vagy cantase)
    • Pretérito perfecto compuesto (haya cantado)
    • Pretérito pluscuamperfecto (hubiera cantado vagy hubiese cantado)
    • † Futuro simple (cantare), futuro imperfecto
    • † Futuro compuesto (hubiere cantado), futuro perfecto
  • Modo imperativo (Felszólító mód)
    • Imperativo (canta/cantá)
    • Imperativo con negación (no cantes)
  • Formas no personales, *Modo infinitivo (Igenevek)
    • Infinitivo (cantar)
    • Infinitivo compuesto (haber cantado)
    • Participio (cantado), participio pasivo
    • Gerundio (cantando)
    • Gerundio compuesto (habiendo cantado)

Gyakori kérdés, hogy „összesen hány spanyol igeidő van”. Bár ránézésre egyszerűnek tűnhet a válasz, annyira viszont mégsem az. Először is kérdés, hogy csak a mai nyelvben használatos igeidőket vegyük-e figyelembe, vagy azokat is, melyeket ma már nem használnak, csak régi irodalmi (pretérito anterior), esetleg jogi szövegekben (futuro de subjuntivo) lelhetőek fel. Másrészt kérdés, hogy mit számítunk egyáltalán „igeidőnek”: például az imperfecto de subjuntivo és a pluscuamperfecto de subjuntivo is két-két ragozási változattal rendelkezik (cantara vagy cantase, illetve hubiera vagy hubiese cantado), amelyeket számolhatunk két-két (azonos jelentésű) igeidőnek is – ha abból indulunk ki, hogy a tanulónak mindkettőt el kell sajátítania –, de tekinthetjük őket egy-egy igeidőnek kétféle ragozással. Vagy például az imperativo (mely összesen két önálló, állító alakkal rendelkezik) igeidő? Ha igen, akkor egy, vagy kettő? (A tiltás ugyanis megegyezik a kötőmód jelen idejű alakjaival.)

Mindenesetre, ha az összes igeidőt nézzük, és a kötőmód folyamatos és régmúltját csak egy-egy igeidőnek tekintjük két-két ragozási változattal, valamint a felszólító módot is csak egy igeidőnek számoljuk (a két önálló alakja miatt), akkor ez a szám 17 – amiből viszont hármat ma már nem használnak, tehát a gyakorlatban ez csak 14. Mindazonáltal nem biztos, hogy sok értelme van az igeidőket számolgatni, hiszen nem attól lesz a nyelvtanulónak könnyebb dolga, hogy nem 17 igeidőt kell megtanulnia, hanem csak 14-et: a helyes és spontán használatuk elsajátítása a lényeg, nem beszélve arról, hogy ott vannak még az igenevek, illetve a személyes névmások igékkel kombinált használata, ami szintén nagy falat lehet.

Ezenkívül sokszor felmerül az is, hogy „melyek a leggyakrabban használt spanyol igeidők”. Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert egy anyanyelvű beszélő természetesen nem fog gondolkozni azon, hogy milyen igeidőt használjon, hogy a külföldi nyelvtanuló megértse, mivel ő csak használja az anyanyelvét (az átlagos – nem nyelvész vagy nyelvtanár képesítésű – anyanyelvi beszélők még az igeidők neveit sem ismerik). Ettől függetlenül elmondható, hogy a legalapvetőbb igeidők, amelyekkel már valamennyire lehet boldogulni, a kijelentő mód jelen ideje, a három leggyakoribb múlt idő, a kötőmód jelen ideje, valamint talán még a felszólító mód. Valószínűleg egy turistának nem lesz szüksége bonyolult, például feltételes összetett mondatokat használnia, így meglesz a kötőmód többi ideje nélkül is; míg a jövő időt helyettesítheti a jelen idővel, illetve az ir a + infinitivo szerkezettel is. Arra viszont természetesen számítani kell, hogy egy anyanyelvi beszélő nem biztos, hogy csak ezeket az igeidőket fogja használni a kérdésünkre adott válaszában...

2011. október 1., szombat

Az újlatin nyelvek „létkérdése”
avagy être, essere, ser, ésser, èsser, esser, fi...

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szóvégi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e)~ser(e) – alapul véve, míg például a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely latin igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben; a mostani jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis végén lévő -s valószínűleg analógiás alapon, a sommes mintájára jelenik meg). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, illetve a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szóvégi [sz] hang is. A sei, siamo, illetve siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek.

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), illetve ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi határozószócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is (bár ez a téma máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között). Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< vulg. lat. *SOTES) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTATIS > ósp. cantades > *cantaes > cantáis).

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az -s-t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény, és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUI > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin).

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).


Az okcitánt sokszor úgy emlegetik, mint a „legátlagosabb újlatin nyelv”.
Persze senki sem tudja, hogy ez pontosan mit jelent...

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő -[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szóvégi mássalhangzó elzöngétlenedésével), illetve talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának -CO, -GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok -CA- és -GA- szegmensében lévő [k] (> -[g]-), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin – eredetileg többes szám második személyű – ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak egymástól való megkülönböztetésére. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< vulg. lat. *SOTES – lévén az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES-t váltotta fel – vö. okcitán sètz): a katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin -[kj], -[tj] és -[t’s] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SOTES > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), aminek okára egyelőre nincs elfogadható magyarázat.

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), illetve *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű -iamo végződést, amely közös az -are, -ere, ´-ere és -ire végű ragozásban).

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szóvégi mássalhangzók (az -M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze]~[szézi], est [eszte]~[eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], eşti [jestj], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteţi [szuntecj], sunt. (A eşti, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű eşti alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás -i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe palatalizációjában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző -s lekopással). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i~ü) áll: sînt, sîntem és sînteţi (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben – az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, illetve este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az -s, ill. -i a bizalmas nyelvben használatosak). A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az -s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi-s, ni-s, vi-s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. , NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.