2011. szeptember 24., szombat

Miért ejtik a spanyol j-t a h-hoz hasonlóan?
Egy kis történeti hangtan és helyesírási zűrzavar

A 12. századi Cantar de Mio Çid első oldala
Gondolom, sokakban felmerült már a kérdés, ahogy annak idején bennem is: vajon mi az oka annak, hogy a spanyolban a j és a ge, gi kapcsolatok g-je érdes h-szerű hangnak felel meg (az átírásban én ezt [ch]-val fogom jelölni), amikor az összes többi újlatin nyelvben – még a szomszédos portugálban és katalánban is – ezek [zs]-nek, illetve [dzs]-nek hangzanak: pl. olasz gente [dzsente] ’emberek’, francia je [zsö] ’én’, portugál junto [zsuntu] ’együtt’, román jucá [zsuká] ’játszik’ stb. – vö. spanyol gente [chente] ’emberek’, junto [chunto] ’együtt’, jugar [chugár] ’játszik’.

Bizonyára ebből egyértelműnek tűnne, hogy a spanyolban történhetett az újítás (a [ch] hang megléte egyébként sajátosan megkülönbözteti őt a többi újlatin nyelvtől), csakhogy van egy kis csavar is a dologban: ugyanis ez a j által jelölt spanyol [ch] hang sok esetben nem is azonos eredetű az ugyanezzel betűvel jelölt francia, katalán vagy portugál [zs] hanggal (tehát többnyire nem is az ugyanolyan eredetű szavakban szerepel; ezt még később részletezem). De hogy megértsük, pontosan mi történt, egészen a 12. századig kell visszamennünk. Ekkor még a spanyol mássalhangzórendszer sem különbözött nagyon a többi újlatin nyelvétől (bár ebben a korban még nem igazán beszélhettek „újlatin nyelvek”-ről, csupán népi latin nyelvjárásokról), ami a hasonló hangokat illeti. Három pár „sziszegőhanggal” rendelkezett, zöngés–zöngétlen megkülönböztetéssel, hasonlóan a mai olaszhoz, amelyek a következők voltak (szögletes zárójelben a hang, utána zárójelben a jelölésére szolgáló betűvel):
  • [sz] (s-, -s, -ss-) és [z] (-s-),
  • [c] (ç) és [dz] (z), valamint
  • [s] (x) és [zs] (j, ge, gi).
Mint látható, a 12. századi spanyolban (óspanyolban) a j és a g (e, i előtt) még szintén a [zs] hangot jelölte. Így volt ez egészen a 15. század végéig, amikor is elkezdődött egy hangváltozás. Itt el kell azt is mondani, hogy egy nyelvben nem elég azt vizsgálni, hogy egy adott hang miért változott meg: a hangok ugyanis valamilyen rendszert alkotnak, és valójában ez a rendszer változik meg, különböző tényezők (pl. belső szerkezeti okok, más nyelvek befolyása stb.) hatására. A spanyolban ez a lassú változás a 16–17. században zajlott le (ezt tekintjük egyébként a középspanyol korszaknak, melyben az irodalom is virágzott), és következőképpen történt:
  • Először eltűnt a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés az utóbbiak javára, így maradtak tehát a rendszerben az [sz], [c] és [s] sziszegőhangok.
  • A második lépésben a [c] hang [sz]-szé egyszerűsödött. Mivel így alig volt hallható különbség a [c]-ből származó, és az eredeti [sz] (s) között (az utóbbit valamivel lágyabban, a nyelvhegy megemelésével ejtették), ezért az északi területeken élő beszélők a kettő közötti különbséget oly módon próbálták fenntartani, hogy [c]-ből származó [sz] kiejtését „eltúlozták”, így az angol thing szó th-jához hasonló hanggá alakult (a tudományos fonetikai átírásokban [θ] a jele); ezzel szemben a déli területek beszélői más megoldást választottak: inkább belenyugodtak, hogy eltűnt a különbség a két hang között, így ma a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában csak egyetlen, a magyar sz-hez hasonló [sz] hang létezik, melyet írásban az s, c (e, i előtt) és a z betű is jelöl. Az a tény, hogy az utóbbi történt szintén a portugálban, az okcitánban, a katalánban, a franciában, valamint a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók archaikus kasztíliai nyelvváltozatában, a ladinóban is, arra enged következtetni, hogy ez a változás előbb ment végbe, mint az északi megkülönböztető ejtés – [θ] vs. [sz] – kialakulása. (Ennek ellenére gyakran találkozhatunk nem tudományos spanyol forrásokban olyan állításokkal, melyek azt sugallják, hogy északi, megkülönböztető ejtés az „eredeti állapot”, míg a déli és a latin-amerikai nyelvjárásokból „eltűnt a megkülönböztetés”; de valójában természetesen nem ez történt: egyik változás sem eredetibb a másiknál, csak eltérő. Az már persze más kérdés, hogy miért éppen az egyik változás történt az összes többi újlatin nyelvben, és nem a másik, de erre aligha tudjuk a választ.)
  • Végül a harmadik lépésben az [s] hang – amely egyrészt a bizonyos latin mássalhangzócsoportok (-C’L-, -G’L-, -LJ-) lágyításából származó [zs] elzöngétlenedéséből, illetve a latin -X- lágyításából kialakult középkori [s]-ből keletkezett (ezért is jelölték a régi helyesírásban x-szel), tovább lágyult: először a német ich szóban lévő ch-hoz hasonló [hj] hanggá vált, majd képzési helyét még hátrébb tolva létrejött belőle a mai, lágy szájpadláson képzett (veláris) [ch] hang. A változás elindításában valószínűleg szintén az játszott szerepet, hogy a beszélők igyekeztek megkülönböztetni az s-szel jelölt, [sz]~[s] között ejtett hangtól a középkori [s] hangot, így eltávolodott egymástól a kettő kiejtése, hogy minél „kiegyenlítettebb” legyen e sziszegőhangok eloszlása.
Miután lezajlott a fent ismertetett, 16–17. századi hangváltozás – ahonnét a modern spanyol nyelvet számítjuk –, szükségessé vált a helyesírási szabályok megreformálása is. A sziszegőhangok zöngés–zöngétlen megkülönböztetésének eltűnésével nyilván már nem volt szükség az x és a j betűre is ugyannak a hangnak a jelölésére, így az x-et megtartották a kultizmusokban lévő [ksz] hangra (bár néhány hagyományőrző helyesírású névben és származékaiban még megtalálható [ch] hangértékkel, mint pl. México, mexicano, Ximena stb.), így a j – valamint e, i előtt a g – jelölte ezután a modern spanyol [ch] hangot. (Azokban a rokon nyelvekben, ahol a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés nem tűnt el, például a katalánban és a portugálban, továbbra is az x jelöli az [s] hangot is, a j pedig a [zs]-t.) Egyúttal eltörölték az ábécéből a ç betűt (lévén az általa jelölt közpékpori hang már régen kiveszett), s az északi nyelvjárások alapján rögzítették, hogy a [θ] hangot a z, illetve e, i előtt a c jelöli. A Spanyol Királyi Akadémia folyamatosan vezette be e változtatásokat a 18. század első felében, azonban az akadémiai helyesírásnak csak az 1815-ös kiadása rögzítette őket véglegesen. Ettől kezdve a betűk használata és a helyesírás rendszere lényegében máig nem változott.

Eddig csak arról írtam, hogy hogyan alakult bizonyos hangok és az őket jelölő betűk története a spanyolban. Fontos azonban azt is tudni, mint utaltam már rá, hogy a j/g által jelölt középkori spanyol [zs], illetve mai spanyol [ch] hang eredete nem mindig azonos az ugyanezekkel a betűkkel jelölt francia, katalán, olasz és portugál hangokéval. Míg az utóbbi nyelvekben a [zs] többnyire a latin [j]-ből, illetve [dj]-ből, valamint a [g] palatalizálásából származik – pl. lat. IAM ’már’ > portugál [zsá], olasz già [dzsá], ill. pl. lat. DIURNU ’nap(pali)’ > ol. giorno [dzsorno], fr. jour [zsúr] –, a középkori spanyolban a [zs], majd a későbbi [ch] a vulgáris latin [lj] folytatása, amely többféle latin mássalhangzócsoport egyszerűsödéséből és lágyulásából (palatalizálásából) jött létre (pl. lat. OCULUM [okulu] ’szem’ > vulg. lat. OCLU > *[ojlu]~*[okju] > *[oljo]~*[okjo] > *[ojjo] > ósp. ojo [ozso] > [oso] > [ohjo] > sp. [ocho], vö. port. olho [olju], ol. occhio [okkjo], fr. oeil [öj]; vagy pl. lat. FILIU [filju] ’fiú’ > *[fijju] > ósp. fijo [fízso] > *[híso] > *[íhjo] > sp. hijo [ícho], vö. port filho [fílju], ol. figlio [fíljo], fr. fils [fisz]). A latin [j] és [dj] viszont, akárcsak e és i előtt a g, a spanyolban eredetileg [j]-ként folytatódott, vagy eltűnt (pl. IAM > ya [já], MAIOR ’nagyobb’ > mayor [majjór], GELU ’jég’ > hielo [jélo], PLAGIA ’tengerpart’ > playa [plájja], IANUARIU ’január’ > enero), kivétel a veláris [u] és olykor [o] előtt, ahol az óspanyolban – a portugálhoz, franciához hasonlóan – [zs]-t, a mai spanyolban [ch]-t találunk (pl. IUNCTU ’együtt’ > junto [chunto], IUVENE ’fiatal’ > joven [chóven]). A spanyol [ch] hang másik forrása pedig a magánhangzók közötti latin -x- (a latinban eredetileg [ksz] hangértékkel), amely az óspanyolban még [s]-ként hangzott, s mint az előző bekezdésben írtam, az 1815-ös akadémiai helyesírási reform óta ezt is a j jelöli (pl. lat. EXEMPLU [ekszemplu] ’példa’ > *[ehjszemplo] > *[ejszemplo] > ósp. exemplo [esemplo] > *[ehjemplo] > ejemplo [echemplo], hasonlóképpen AXE ’tengely’ > eje, DIXI ’mondtam’ > dije, LAXIUS ’távol’ > lejos stb. – vö. pl. LAXARE ’elhagy’ > olasz lasciare [lassáre]).

E hangtani változások és sajátosságok természetesen a latinból folytonossággal, a beszélt (nép)nyelv útján örökölt szavakra jellemzőek csak, vagyis az írott klasszikus nyelvből átvett (visszakölcsönzött), vagy más újlatin nyelvből származó jövevényszavakban megjelenhet a j/g [ch] olyan kontextusban is, ha egyébként a népi szóalak nem eredményezné (így például a mai szavak többsége, amelyekben a ge, gi kapcsolat szerepel [ch] hangértékkel, ebbe a kategóriába tartozik). A helyzet, persze, azért nem annyira egyszerű, mint ahogy próbáltam nagy vonalakban bemutatni, így aki a részletes hangváltozásokra kíváncsi, az ajánlott irodalomban talál erről bővebb információt.

Végezetül tartogatok mára egy kis meglepetést is (persze kinek az, kinek nem, nyilván a nyelv iránt érdeklődőkből indulok ki). Hogy legyen mindenkinek fogalma, hogyan is hangozhatott a spanyol nyelv a 12. században, íme egy részlet az első kasztíliai nyelvű irodalmi alkotásból, a Cid-énekből (330–365. sor), korabeli rekonstruált kiejtéssel.*
Ya Señor glorioso, Padre que en çielo estás,
Fezist’ çielo e tierra, el terçero el mar,
Fezist’ estrellas e luna, e el sol pora escalentar,
Prisist’ encarnaçión en Santa María madre,
En Beleem apareçist’, commo fue tu veluntad,
Pastores te glorificaron, oviéronte a laudare,
Tres reyes de Arabia te vinieron adorar,
Melchior e Gaspar e Baltasar, oro e tus e mirra
Te ofreçieron, commo fue tu veluntad.
Salvest’ a Jonás quando cayó en la mar,
Salvest’ a Daniel con los leones en la mala cárçel,
Salvest’ dentro en Roma al señor San Sabastián,
Salvest’ a Santa Susaña del falso criminal,
Por tierra andidiste treinta e dos años, Señor spirital,
Mostrando los miraclos, por én avemos que fablar,
Del agua fezist’ vino e de la piedra pan,
Resuçitest’ a Lázaro, ca fue tu voluntad,
A los judíos te dexeste prender, do dizen monte Calvarie
Pusiéronte en cruz, por nombre en Golgotá,
Dos ladrones contigo, estos de señas partes,
El uno es en paraíso, ca el otro non entró allá,
Estando en la cruz vertud fezist’ muy grant,
Longinos era çiego, que nunquas vio alguandre,
Diot’ con la lança en el costado, dont ixió la sangre,
Corrió la sangre por el astil ayuso, las manos se ovo de untar,
Alçólas arriba, llególas a la faz,
Abrió sos ojos, cató a todas partes,
En ti crovo al ora, por end’ es salvo de mal.
En el monumento resuçitest’ e fust’ a los infiernos,
Commo fue tu voluntad,
Quebranteste las puertas e saqueste los padres santos.
Tú eres rey de los reyes e de tod’ el mundo padre,
A ti adoro e creo de toda voluntad,
E ruego a San Peidro que me ajude a rogar
Por mio Çid el Campeador, que Dios le curie de mal,
Quando oy nos partimos, en vida nos faz juntar.

Ajánlott irodalom

_____
*A hanganyag (részlet) a texasi egyetem multimédiás bemutatóoldaláról származik. A lejátszáshoz .ogg fájlformátumot ismerő lejátszóprogram szükséges. • Szómagyarázat: alguandre = jamás; andidiste = anduviste; avemos = tenemos; ayuso = abajo; ca = porque; cató = miró; crovo = creyó; curie = cure; dexeste = dejaste; diot’ = te dio; do, dont = donde; fablar = hablar; fezist’ = hiciste; fust’ = fuiste; grant = grande; ixió (exir) = salió; miraclos = milagros; nos faz = haznos; nunquas = nunca; oviéronte a laudare = tuvieron que alabarte; ovo de = tuvo que; por én, por end’ = por ende; pora = para; escalentar = calentar; prisist’ = prendiste (~ encarnaçión = te encarnaste); quebranteste = quebrantaste; resuçitest’ = resucitaste; salvest’ = salvaste; saqueste = sacaste; señas = sendas; sos = sus; spirital = espiritual; veluntad = voluntad; vertud = virtud.

2011. szeptember 17., szombat

Hajlító, ragasztó, elszigetelő, bekebelező
A morfológiai tipológiáról

Példa toldalékolásra a spanyol ’macska’ szón keresztül
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL)
Mint egy korábbi bejegyzésben megígértem, mondanék néhány szót a különböző nyelvtípusokról. Bizonyára az iskolai nyelvtanórákról ismerősen hangzanak az olyan kifejezések, hogy egy nyelv lehet „hajlító”, „ragasztó”, „elszigetelő”, vagy éppen „bekebelező” típusú (ha a hagyományosan elfogadott négy alaptípust említem különösebb hozzáfűznivaló nélkül), most viszont megnézzük, hogy mit is jelentenek igazából ezek az elsőre talán eléggé zavarosnak tűnő fogalmak, és milyen szempontok szerint vizsgáljuk őket.

A nyelveket aszerint, hogy a különböző nyelvtani viszonyok kifejezésére milyen felépítésű szóalakokat, szókapcsolatokat használnak (pl. ragozás, tőváltoztatás, toldalékolás, vagy csupán segédszavak és a szórend változtatása) alaktani kategóriákba szokás sorolni, amit morfológiai tipológiának nevezünk. A hagyományos – az ókori görög és latin nyelvtanra épülő – nyelvtan lényegében csak az alaktant ismerte, így amikor a köznyelvben nyelvtípusokról beszélünk, leginkább az alaktani típusokat értjük alatta (hiszen léteznek például mondattani nyelvtípusok is, amelyek azt mondják meg, hogy egy nyelvben mi a fő mondatrészek – az alany, az ige és a tárgy – jellemző sorrendje).

Nem egyszerű a dolog, ugyanis többféle csoportosítás is létezik, amelyek ráadásul gyakran keverednek is egymással (még a szakirodalomban is), illetve bizonyos esetekben egymás szinonimáiként használják őket, mivel vannak köztük átfedések. Alapvetően kétféle besorolást különböztetnek meg. Közülük az egyik arra ad választ, hogy a szóalakok mennyire bonthatóak elemekre, a másik pedig arra, hogy egy-egy szóalak mi mindent képes kifejezni, vagyis mennyire jelentéssűrítő (szintetizáló).

Attól függően, hogy egy nyelvben jellemzően mennyire bonthatóak elemekre a szavak, megkülönböztetünk elszigetelő (izoláló), ragasztó (agglutináló), illetve hajlító (flektáló) nyelveket.
  • Az elszigetelő (izoláló) nyelvekben, mint az elnevezés is mutatja, a szavak általában egyetlen „elszigetelt” elemből állnak, vagyis nem toldalékolhatóak, és nem is képesek alakváltoztatásra (bár az ilyen nyelvekben is lehetnek összetett szavak), hanem azok meghatározott sorrendje (más szavakkal, segédszókkal való kombinálása), vagy például a hanglejtés változtatása fejezi ki a mondaton belüli nyelvtani viszonyokat. Ilyen nyelvek tipikusan a sino-tibeti nyelvcsalád tagjai, köztük a legismertebb kínaival, de az angol nyelv is erős izoláló jelleget mutat, miután a ragozás szinte teljesen eltűnt.
  • A hajlító (flektáló) vagy fuzionáló nyelvek sajátossága, hogy a ragozás és a szóképzés során a szótő is megváltozhat: pl. spanyol sabemos ’tudunk’, supimos ’tudtunk’ és sepamos ’tudjunk’. Ezekben a nyelvekben a szavak általában nehezen bonthatóak fel szótőre és elkülöníthető toldalékokra: csupán egy-két toldalék vagy rag járulhat hozzájuk, amely egyúttal több mindent is kifejez egyszerre (innen a fuziónáló elnevezés is), és sokszor teljesen összeolvad a szótővel – éppen ezért nem is mindig lehet ragról beszélni, hanem csupán alakváltozásról. A hajlító nyelvtípusba tartoznak jellemzően az indoeurópai és az afroázsiai nyelvcsalád tagjai.
  • A ragasztó (agglutináló) vagy ragozó nyelvek fő jellemzője, hogy a szótövekhez „egymás után ragasztott” toldalékokkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Valószínűleg ebbe a csoportba tartozik a legtöbb nyelv, így a magyar, a finnugor nyelvek többsége, a török nyelvek, a baszk, a japán, a koreai, az ausztronéz (maláj–polinéz) nyelvcsalád több tagja, a dravida nyelvek és számtalan amerikai indián nyelv. Az előző, hajlító típusú nyelvekkel ellentétben a ragasztó típusú nyelveknél már a szótőhöz jól elkülöníthető toldalékok kapcsolódnak egymás után, melyeknek egyenként is van jelentése: pl. a magyar házakat szó az alábbi morfémákra, vagyis nyelvtani jelentéssel bíró elemekre bontható: ház- (tő) -ak- (többes szám) -at (tárgyeset); ugyanennek viszont pl. a latinban CASAS felel meg, ahol egyetlen rag, az -s jelöli a többes számot és a tárgyesetet egyben.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti csoportosítás csupán „idealizált” nyelvtípusokról szól, a valóságban ilyenek nincsenek (legalábbis nagyon ritkák). A legtöbb nyelv kevert típusú, ami azt jelenti, hogy például a jellemzően flektáló nyelvekben éppúgy lehetnek agglutináló jelenségek, ahogy a jellemzően agglutináló nyelvekben flektáló jellegű megoldások. Az előbbire jó példa lehet a hajlító típusú nyugati újlatin nyelvekben a többes szám -s hozzáadásával történő képzése (pl. spanyol gato, gata ’macska’ – gatos, gatas ’macskák’), amely agglutináló sajátosság; az utóbbira pedig a magyar ló – lovak, tó – tavat típusú szóalakokat lehetne példaként említeni, amelyekben tőváltozás (hajlítás) és toldalékolás (agglutináció) is megfigyelhető.

Egy ebből a szempontból modernebb – és logikusabb – besorolás skálaszerű megközelítést alkalmaz, amely szerint ennek két végpontját a flektáló (a szóalakok nehezen bonthatóak fel elemekre, tőre és toldalékokra, csak alakváltoztatás van), illetve az agglutináló (a szóalakok jól elkülönített elemekre, tőre és toldalékokra bonthatóak) nyelvek jelentenék.

Térjünk viszont rá a másik fő szempont szerinti csoportosításra. A szóalakok jelentéstani funkciója, vagyis a jelentéssűrítés mértéke szerint – azaz, hogy egyetlen szóalak milyen hosszú jelentéstartalmat foglalhat magába – egy nyelv lehet analitikus („részekre bontó”), szintetikus (toldalékoló) és poliszintetikus (bekebelező, inkorporáló).
  • Az analitikus nyelvek jellemzően több szóból álló szerkezetekkel (segédszavakkal, a szórend kötöttségével) fejezik ki a nyelvtani viszonyítást, és a szavak csak egyalakúak lehetnek. Következésképpen tisztán analitikus nyelvek az elszigetelő (izoláló) nyelvek, így gyakran ezeket hívják analitikus nyelveknek. Viszont – hasonlóan ahhoz, amit fentebb említettem – éppúgy lehetnek analitikus szerkezetek az egyébként toldalékoló típusú nyelvekben is: pl. a magyarban az énekelni fog analitikus szerkezet, pedig a magyar igencsak agglutináló nyelv. Szintén analitikus(abb)ak az újlatin nyelvek (a latinnál), melyekben több mindent szószerkezetekkel fejeznek ki, ami a latinban még névszóragozással történt: pl. lat. CASAE ’a háznak’ (birtokos eset) megfelelője a spanyolban de la casa, az olaszban della casa stb., amelyek analitikus szerkezetek.
  • A szintetikus vagy toldalékoló nyelvek toldalékokkal, képzőkkel, ragozással, vagyis több elemből összerakott szavakkal fejezik ki a nyelvtani viszonyokat. Szintetikus nyelveknek tekintik általában a ragasztó (agglutináló) és a hajlító (flektáló) típusú ragozó nyelveket is. Az újlatin nyelvek például tipikus átmenetet képeznek az analitikus és a szintetikus nyelvek között: az igeragozásban, igés szerkezetekben meglehetősen szintetikusak, a névszói szerkezetekben pedig erősen analitikusak.
  • A poliszintetikus vagy bekebelező (inkorporáló) nyelvek magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyek egyetlen szóalakba foglalnak bele („kebeleznek be”) több szótövet, képzőt, sőt, névmást, igét és egyéb mondatrészeket is. A bekebelező nyelvekben így sokszor egyetlen szó jelentése egy egyszerűbb mondatnak, tagmondatnak is megfelelhet. Ezt a típust erősíti az eszkimó–aleut nyelvcsalád, illetve számos amerikai indián nyelv is. Például a Mexikóban beszélt azték (nawatl) nyelv nimitztlamaka szavának jelentése ’én adok neked valamit’, ahol a ni- az igei alanyi képző egyes szám első személyben (’én’), a mitz- az egyes szám második személyű tárgyas és részes bővítményképző (’téged, neked’), a tla a tárgyra utal, a maka pedig az igealak (’adni’), vagyis szó szerint kb. ’én-neked-valami-adni’. Hasonlóképpen: nimitzitta ’én látlak téged’ (’én-téged-látni’), tinechitta ’te látsz engem’ (’te-engem-látni’).
A két csoportosítás összefoglalva pedig valahogy így nézne ki:
  • analitikus nyelvek
    • jellemzően az elszigetelő (izoláló) nyelvek (pl. kínai, vietnami, angol)
  • szintetikus (toldalékoló, ragozó) nyelvek
    • agglutináló (ragasztó) nyelvek (pl. magyar, török, japán, baszk, kecsua)
    • flektáló (hajlító, fuzionáló) nyelvek (pl. latin, spanyol, görög, német, arab)
  • poliszintetikus nyelvek
    • bekebelező (inkorporáló) nyelvek (szintén lehetnek agglutinálóak vagy flektálóak, bár itt nem ez a fő szempont: pl. azték, eszkimó nyelvek)
A fentiekben megpróbáltam átfogó képet adni a nyelvek alaktani tipológiai osztályozásáról. Természetesen semmi sem lehet tökéletes, így ezekkel a besorolásokkal is akadnak problémák. Mint már utaltam is rá, elég sok az átfedés, és a nyelvek többsége nem is sorolható be tisztán egy-egy típusba, de még a különböző csoportosítások és típusok között sincs éles határ (a flektáló és az agglutináló, illetve az analitikus és a szintetikus is csak végleteket jelent, valójában, mint említettem, a legtöbb nyelv erősen kevert típusú).

Az angol nyelvről például ma már sokan azt mondják, hogy inkább izoláló, mégis vannak benne a hajlító nyelvekre jellemző sajátosságok, mint pl. az igék rendhagyó múlt idejű, illetve befejezett melléknévi igenévi alakjai (to know, knew, known), de még agglutináló jelenségek is, mint például a szabályosan képzett főnévi többes szám (cat|s).

Hasonló mondható el az újlatin nyelvekről is, amelyek épp annyira analitikusak, amennyire szintetikusak, és éppúgy megfigyelhetőek bennük is az agglutináló nyelvekre jellemző sajátosságok is, mint a hajlítóakra: a nyugati újlatin nyelvek többesszám-képzése – az imént említett angoléhoz hasonlóan – inkább agglutinálás, mint hajlítás (pl. sp. gato|s ’macskák’ és gata|s ’nőstény macskák’), sőt, ha még a bizonyos igealakokhoz simulószóként tapadó hangsúlytalan (ún. klitikus) névmást is figyelembe vesszük, akkor ez már inkább inkorporáló tulajdonság – lásd pl. spanyol (vagy olasz) cántamela ’énekeld el nekem (a dalt)’.

Összegzésként megállapítható tehát, hogy nem minden nyelvet lehet pontosan besorolni, és a morfológiai típus megállapításakor is mindig abból a tulajdonságból kell kiindulni, amely az adott nyelvre leginkább jellemző.

A lektorálásért és a kiegészítő információkért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2011. szeptember 10., szombat

Mesterséges nyelvvel a természetességért

Mesterséges – pontosabban fogalmazva megalkotott – nyelvekről már bizonyára mindenki hallott, olyanról viszont aligha, amely egy természetes nyelvet próbálna „még természetesebbé” tenni. Márpedig a padremoñal nyelv ötlete pont ezzel a céllal merült fel alkotójában.

A mesterséges nyelveket általában abban a reményben hozzák létre, hogy sokkal egyszerűbbek és „logikusabb” felépítésűek legyenek bármelyik természetes eredetű nyelvnél – például ne legyenek benne szabálytalanságok vagy rendhagyó igék –, így közvetítőnyelvként szolgálhassanak bizonyos közösségekben. Ugyanakkor minden természetes nyelvben rengeteg rendhagyóság fordul elő, a leggyakoribb alakokban, éppen ezért nem biztos, hogy jó ötlet olyan nyelvet alkotni, amelyben nincsenek, hiszen ez éppen a természetesség ellen szól. Mesterséges nyelvet egyébként bárki alkothat, nem kell hozzá még csak nyelvésznek lenni sem – erről bővebben a Nyelv és Tudomány egyik cikkében lehetett olvasni.

A spanyol alapú padremoñal nyelv megalkotójának szándéka azonban valami egészen más volt. Francesc Ojeda Briones katalán–spanyol filológus 2000-ben alkotta meg mesterséges nyelvét, amelyet eredetileg tréfának szánt; az interneten azonban nagy népszerűségre tett szert.

„Mesterséges természet” (Hol hibádzik a kép?)

Mielőtt arról szólnék, mi is tulajdonképpen a padremoñal, mindenképpen szükséges megmagyarázni egy fogalmat. Az ún. cultismo (magyar forrásokban sokszor „tudós szó” vagy „műveltségszó”, amely eléggé félrevezető, hiszen nem azt jelenti, hogy csak művelt emberek vagy csak tudományos szövegekben használják, hanem egészen mást, mint látni fogjuk) az újlatin nyelvekben olyan latin vagy görög eredetű szót jelent, amely az írott nyelv, a liturgiai, illetve a művelt nyelvhasználat által örződik meg, ezért nem, vagy csak részben (semicultismo) szenvedi el azokat a rendszeres hangváltozásokat, amelyek a nép ajkán – vagyis teljes mértékben a beszélt nyelv útján – meghonosodott szavakra jellemzőek. E kultizmusoknak az újlatin nyelvekben különös jelentőségük van, hiszen valójában az illető nyelv rég múlt történetéből, a „klasszikus nyelv”-ből való „visszakölcsönzések”, melyeken így nem mennek keresztül a változások, s javarészt ezek biztosítják e nyelvek írott változatának máig nagyfokú kölcsönös érthetőségét.

A padremoñal lényege pedig nem más, mint a kultizmusokat olyan hangalakra hozni, mintha a beszélt nyelv útján örökölt szavak lennének, alkalmazva rájuk az ezekben végbement hangváltozásokat. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy melyek ezek a hangváltozások (erről részletesen olvashatunk a Wikipédiában). Maga a nyelv neve is így keletkezett, méghozzá a patrimonial, azaz ’honi’ szó „népiesítésével”. A spanyolban ugyanis palabras patrimonialesnek, azaz ’honi szavak’-nak nevezik a latinból folytonossággal, a beszélt (nép)nyelv útján örökölt szavakat a kultizmusokkal szemben. A nyelvet egy hosszabb, kifejezőbb névvel is ellátta megalkotója, ez pedig a castellano sen cuchesmos, azaz „kultizmusok nélküli spanyol”, amely „rendes” spanyolul így hangzik: castellano sin cultismos.

Hogy néhány példát is említsek, padremoñal nyelven a comunicación (’közlés’) comulgazón [komulgaszón] lenne, a diccionario (’szótár’) dezonero [deszonéro], a futuro (’jövő’) hoduro [odúro] az historia (’történet’) pedig estuera [esztuéra]. Nos, melyek hangzanak szebben?

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2011. szeptember 3., szombat

„Azért hímnemű, mert o-ra végződik...”

Mint a címből kiderül, a mai témában a nyelvtani nemekről lesz szó. Vajon mitől függ, hogy egy szó milyen nemű? Egyáltalán van valami köze a főnév végződésének a neméhez? Hogyan alakult ki a nemek megkülönböztetése, és miért nincs minden nyelvben így? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni az alábbiakban.

Az iskolázott emberek többsége valamilyen indoeurópai nyelvet (pl. németet, oroszt, vagy spanyolt) már tanult, így bizonyára tudja, e nyelvek egyik jellemzője a nyelvtani nemek megkülönböztetése. Bár ez a megkülönböztetés bizonyos indoeurópai nyelvekből, például az angolból mára szinte teljesen eltűnt, még találkozhatunk vele legalább a személyes névmásoknál (he, she, it) – szemben a nem indoeurópai magyarral, ahol ilyen egyáltalán nincs, még a személyes névmásoknál sem. Szintén létezik a nyelvtani nemek megkülönböztetése az afroázsiai nyelvcsaládban is (pl. arab, héber).

Hogyan alakulhatott ki a nyelvtani nem? Feltételezhetően az emberek a dolgokat már a kezdetektől fogva különböző kategóriákba sorolták, például az „élő és mozgó”-t valahogyan megkülönböztették az „élettelen”-től vagy „mozdulatlan”-tól, ami aztán tovább differenciálódhatott. E kategóriák bizonyos nyelvekben a nyelvtani rendszerbe is beépültek, vagyis a szó alakjából (anélkül, hogy ismernénk a jelentését) már kiderült, hogy az mifélét jelenthet. Mindazonáltal természetesen nehéz ezt bizonyítani, hiszen az alapján, ameddig a nyelvek történelmét – a tudomány mai állása szerint – vissza tudjuk követni, mindig is léteztek olyan nyelvek, melyekben volt, és olyanok is, melyekben nem volt ilyesféle megkülönböztetés. Ma is vannak nyelvek (pl. számos afrikai nyelv, a bantu nyelvcsalád), amelyekben nagyon sok ilyen, ún. „főnévi osztály” található, vannak, ahol csak kettő vagy három (pl. az, amit nyelvtani nemnek nevezünk), de rengeteg nyelvben egy sincs, és nem is volt az eddig ismert történelmükben.

A hímnemet, nőnemet és semlegesnemet megkülönböztető nyelveknél feltehetően eredetileg hímnemmel jelölték a férfiakat és a hím állatokat, nőnemmel a nőket és a nőstény állatokat, semlegesnemmel pedig az élettelen vagy mozdulatlan (ún. „nem animált”) dolgokat – legalábbis ez tűnne logikusnak, ha egyáltalán beszélhetünk logikáról (például az indoeurópai alapnyelvben eredetileg csak „animált” és „nem animált” megkülönböztetése volt, majd a nyelvjárásokban az előbbiből alakult ki a hímnem és a nőnem, az utóbbiból a semlegesnem). Ez a rendszer viszont idővel teljesen átalakult, és bár részben fennmaradt – ti. a férfiakat és a hím állatokat hímnemű, a nőket és a nőstény állatokat nőnemű szóval jelölik máig is –, az élettelen dolgokat jelölő szavak is éppúgy lehetnek hím- és nőneműek, sőt: az újlatin nyelvek többségéből el is tűnt a semlegesnem, amely az indoeurópai alapnyelvben eredetileg a nem animált dolgokat jelölte.

Így alakulhattak ki a nyelvtani nemek az indoeurópai nyelvekben... (Forrás: El Mexicano)

Elképzelhető persze az is, hogy a rendszer soha nem volt következetes, és csupán utólagosan alakult ki megfeleltetés különböző főnévtípusok és kategóriák között, méghozzá oly módon, hogy egy-egy főnévtípussal általában hasonló dolgokat jelöltek, ami aztán egyfajta szabályszerűséggé vált (úgy kell ezt elképzelni, hogy például adott végződéssel rendelkező főnevek gyakran férfiakra vonatkoztak, ezért később az ilyen főneveket elnevezték hímneműeknek). A kezdetekről tehát semmit nem lehet tudni, így marad a klasszikus kérdés: vajon mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?

Rá is térnék így a következő kérdéskörre, melyre már a címben is utaltam. Spanyol nyelvet tanulókban például gyakorta az az elképzelés él, hogy egy szó azért hímnemű, mert -o-ra végződik, míg egy másik azért nőnemű, mert -a-ra végződik. Ha ez valóban így lenne, akkor nem lenne semmi gond, hiszen minden -o-ra végződő szó hímnemű lenne, és minden a-ra végződő pedig nőnemű volna. Csakhogy nem így van: pl. la mano ’a kéz’, el día ’a nap [időegység]’. Mondhatnánk persze, hogy „így van, csak vannak kivételek”, de ezek a „kivételek” éppen arra mutatnak rá, hogy valójában nem a szó végződése határozza meg a nemét – nem beszélve azokról a szavakról, melyek nem is o-ra vagy a-ra végződnek. Hát akkor mi? Nos, rosszul tesszük fel a kérdést, ugyanis a dolog éppen fordítva van. A szónak van egy neme, amit vagy valami jelöl, vagy sem. Abban az esetben, ha jelölik, el lehet mondani, hogy általában a hímnemet az -o végződés – vagy éppen a végződés hiánya – jelöli, a nőnemet pedig az -a. Vagyis helyesen fogalmazva egy -o-ra végződő hímnemű főnév nem a végződése miatt lett hímnemű, hanem egyszerűen azért, mert hímnemű, és ezt éppen az -o végződés jelöli (ez azért is könnyen belátható, mert ha például lekopna a magánhangzó a szó végéről – ahogy a franciában történt – akkor is minden bizonnyal hímnemű maradna).

Szokták mondani, hogy mennyire hasznos egy nyelvben a nemek megkülönböztetése, hiszen így, például egy személyekről szóló szövegben, már a személyes névmásokból és a melléknevekből is kiderül, hogy ki a nő és a ki a férfi. De akkor miért nincs így minden nyelvben? A magyarázat egyszerűen az, hogy a nyelvek tipológiailag különbözőek lehetnek, vagyis különböző nyelvtani eszközeik vannak ugyanannak a kifejezésére. A magyarban például nincsenek nyelvtani nemek, de számos toldalék kapcsolódhat a szavakhoz (ún. agglutináló nyelv), és van magánhangzó-illeszkedés is, amelyek viszont a spanyolban – és egyáltalán az indoeurópai nyelvekben – nincsenek meg. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az egyik nyelv ezért „jobb” vagy „rosszabb”, sem azt, hogy „könnyebb” vagy „nehezebb”, mint a másik – csupán eltérőek.

Egy következő bejegyzésben mindenképpen írok még a nyelvtipológiai besorolásokról is, ha már itt megemlítettem. A kiegészítő információkért és észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Kapcsolódó cikkek