2011. április 23., szombat

Son tus perjúmenes – kitalált szavak és népköltészet

A népdalok sok bosszúságot tudnak okozni a nyelvtanulóknak, de még azoknak is, akik elég magas szinten bírják az adott idegen nyelvet. (Gondoljunk csak a magyar népdalokra, melyek sokszor még számunkra is értelmetlennek tűnnek.)

Hát még ha szándékosan kevernek egy dalba olyan szavakat, melyek valójában nem léteznek! – legalábbis nem olyan formában. A spanyolban természetesen erre is van számos példa. Nem egyszerű persze arra választ adni, hogy egy szó valójában létezik-e, vagy sem. Hiszen mondhatnánk, hogy minden olyan szó létezik, melyet valaki kimond, vagy leír egy műben, és azt az emberek megismerik, esetleg el is kezdik használni. Szintén nehéz eldönteni, hogy az ilyen szavak valóban csak valakinek az agyából pattantak ki, vagy esetleg népi, tájnyelvi elemek, melyeket adott területen egy kisebb közösség ténylegesen használ.

Jól példázza ezt az alábbi tradicionális dal (és még illik is a tavaszi, húsvéti hangulathoz, hiszen az udvarlásról szól), melyben szerepel néhány olyan népies – vagy inkább a népies beszédet utánzó, de valójában kitalált – szó, amelyet a hivatalos szótárakban hiába is keresnénk, pedig a 70-es évekből származó nicaraguai folklórsláger legalább annyira ismert Spanyolországban és Latin-Amerikában, mint a híres La Guantanamera. (Természetesen kénytelen voltam egyes soroknál szabad fordításhoz folyamodni – felelősséget nem vállalok érte! ;-)


Son tus perjúmenes, mujer

Son tus perjúmenes, mujer
Los que me suliveyan
Los que me suliveyan
Son tus perjúmenes, mujer

Az illataid, asszony
Melyek felemelnek
Melyek felemelnek
Az illataid, asszony
Tus ojos son de colibrí
Ay, cómo me aletean
Ay, cómo me aletean
Tus ojos son de colibrí
Szemeid, mint a kolibri
Jaj, mennyire rebegnek nekem
Jaj, mennyire rebegnek nekem
Szemeid, mint a kolibri
Tus labios pétalos en flor
Cómo me soripeyan
Cómo me soripeyan
Tus labios pétalos en flor
Ajkaid, mint szirmok a virágon
Mennyire csucsorítanak nekem
Mennyire csucsorítanak nekem
Ajkaid, mint szirmok a virágon
Tus pechos cántaros de miel
Cómo reverberean
Cómo reverberean
Tus pechos cántaros de miel
Kebleid, mint mézeskorsók
Mennyire ragyognak a fényben
Mennyire ragyognak a fényben
Kebleid, mint mézeskorsók
Tu cuerpo chúcaro, mi bien
Ay, cómo me almareya
Ay, cómo me almareya
Tu cuerpo chúcaro, mi bien
Vad tested, mindenem
Jaj, mennyire szédít engem
Jaj, mennyire szédít engem
Vad tested, mindenem

Az első akadályba rögtön a címnél bele is ütközünk: mi a fene az a perjúmenes? Egyértelmű, hogy többes számú alakkal állunk szemben, de mi az egyes szám? Nem lehet más, mint a perjume(n), azaz a perfume ’illat’ népies(ített) formája (bizonyos délspanyol nyelvjárásokban az f [h]-nak hangzik, ami azzal is összefügg, hogy az alapszavak nagy részében a latin szókezdő F- a spanyolban h-vá alakult – melyet ma már nem ejtenek az esetek többségében –, pl. lat. FUMU > humo ’füst’). A következő érdekes kifejezés, rögtön a második sorban, a suliveyan. Ennek szótári alakja suliveyar lenne, melynek értelmezéséhez segít a dal elején elhangzó monológ:
¿Qué cosa es el suliveyo? —le pregunté a Baltasar Nicoya—. Y él tiró una piedra pómez al fondo del río, y cuando esta volvió a salir me dijo: «¡Mírela, mírela! ¡Mírela, cómo se suliveya!».

Miféle dolog az a suliveyo? – kérdeztem Baltasar Nicoyától. S ő bedobott egy habkövet a folyó mélyére, s mikor ez újból felbukkant, azt mondta: „Nézze csak, hogy felemelkedik!”
A suliveyarse jelentése tehát ’felemelkedik [a víz felszínére]’ (s e jelentésben hozza is a Diccionario de americanismos), ebből pedig a suliveyar ’felemel’ (átvitt értelemben ’fellelkesít’), amely a – ma már nem használt – soliviar (< lat. *SUBLEVIARE) ige népies deformációja. (Ez utóbbinak a gyakorító képzős alakja, a soliviantar ma is használatos ’buzdít, felbujt, lázít’ jelentésben.)

A harmadik versszak második sorában szerepel a következő feladvány, a soripeyan, melynek szótári alakja *soripe(y)ar lenne, szintén kitalált szó lehet, talán hangfestő ige. A szerző szerint arra a szájmozgásra utal, amellyel a parasztlány elcsábítja az ifjút. Ha fordítani kellene, talán a ’csucsorít’ lenne a legmefelelőbb rá.

A negyedik versszak második sorában szereplő reverberean (népies kiejtéssel reverbereyan) kétségtelenül a reverberan (reverberar) alakváltozata – habár „hivatalosan”, a DRAE szerint csak az utóbbi létezik – ’fénysugarat, hangot visszaver’, illetve ’tükröződik, visszhangzik’ jelentésben, a szövegkörnyezetbe viszont leginkább a ’ragyog’ illik.

Az utolsó versszak első sorában szereplő chúcaro melléknév kecsua eredetű, a DRAE szerint ’vad, betöretlen, szelidítetlen’. Viszont az almare(y)a, almare(y)ar igénél mondanám én is, hogy itt feladom, ám olyan könnyen mégsem adom fel: az az érzésem, hogy ez talán a marear ’(el)szédít’ igével állhat kapcsolatban, esetleg portugál hatásra keletkezett (vö. port. almarear ’megbolondít’). S láss csodát, a Diccionario de americanismos hozza is a szót ebben a jelentésben.

Ezekkel az igékkel minden bizonnyal az volt a dalszerző szándéka, hogy mindenki gondoljon mögé olyan jelentést, amilyet éppen akar; ezt én meg is tettem. Természetesen, ha valaki másképp fordítaná ezeket a szavakat, várom a további ötleteket! És akkor még nem is beszéltem a költeményben szereplő kitalált „néphősökről”, mint Espiridión Pichincha, Mincho Calandraca vagy Cástulo Guandique, akiknek ad libitum elhangzó „bölcsességeit” azóta is sokan idézik tréfából a latin világban.

Nem marad más hátra, mint hogy minden kedves olvasónak kellemes húsvéti ünnepeket, a hölgyeknek pedig sok locsolót kívánjak!

2011. április 16., szombat

Görög és spanyol: valóban hasonlítanak?

Sokan felvetették már, hogy a görög és a spanyol nyelv hangzása mennyire hasonló. Azok számára, akik egyik nyelvet sem ismerik vagy értik, valóban nagyon hasonlóan hangzik a két nyelv, különösképpen az európai kasztíliai hasonlít leginkább a görögre. De nézzük meg, hogy e hasonlóság mennyire valós (azonkívül persze, hogy mindkét nyelv indoeurópai, és a spanyolba sok görög szó került be a latinon keresztül), s egyáltalán miért halljuk hasonlónak őket.

Mivel a spanyolról már elég sok szó esett, mindenekelőtt röviden a görögről szólnék. A görög az egyik legősibb ma is élő indoeurópai nyelv, eredetileg csak nyelvjáráscsoport (az ókorban ugyanis több változatban élt, amelyek akár különálló, de közeli rokon nyelveknek is tekinthetőek voltak), melynek a nyelvcsaládon belül nincsenek közeli rokonai; hangtanilag átmenetet képez a keleti (indoiráni, örmény, szláv) és a nyugati (itáliai, germán stb.) nyelvek között, mivel azonban – a klasszikus latinhoz hasonlóan – megőrizte [e], [i] előtt is az indoeurópai palatális *k hangot, a „kentum” nyelvek közé sorolják. A mai beszélt görög legalább annyira (vagy még inkább) különbözik – mind kiejtésben, mind nyelvtanában és szókincsében – az ógörögtől, mint a spanyol a latintól (az újgörögben számos hangot másképp ejtenek, mint az ógörögben, pl. [b] helyett [v]-t, a hosszú [e] helyett [i]-t, a [h] és az [ü] hang, valamint a klasszikus kettőshangzók eltűntek, az utóbbiak ma már egyszerű magánhangzóként, illetve magánhangzó+[j]/[v]-ként valósulnak meg; szintén eltűnt – ahogyan az újlatin nyelvekből is – a magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése, valamint a zenei hangsúly is). A görög az újlatin nyelvekkel szemben viszont – a szláv nyelvekhez hasonlóan – megőrizte a névszóragozást, bár ez valamennyit szintén egyszerűsödött.

A híres athéni Akropolisz (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Lássuk akkor a főbb hasonlóságokat, illetve különbségeket a két nyelv között (tárgyalásukkor az európai spanyol, és természetesen az újgörög nyelv sztenderd változata az összehasonlítási alap).

Főbb (látszólagos) hasonlóságok

  • Mind a két nyelvben öt magánhangzót – [a], [e], [i], [o], [u] – találunk. Helyesírási érdekesség, hogy a görögben csak négy magánhangzóra van külön betű (α = [a], ε = [e], ι, η és υ = [i], ο és ω = [o]) az ötödik, [u] hangot ezért írásban kettős betűvel jelölik (ου), ami már az ógörögben is így volt. Az ógörögben a hosszú és a rövid [e]-t és [o]-t külön-külön betűk jelölték (eredetileg: ε = [e] és η = [ē], illetve ο = [o] és ω = [ō]), míg az υ eredetileg [ü]-t jelölt, de mivel a hosszúságkülönbség idővel eltűnt, és az [ü]-ből [i] lett, a mai helyesírásban ugyanazt a magánhangzót – mint láttuk – több betű, sőt, kettős betű is jelölheti (lásd később). Bár nem a legfeltűnőbb különbség, de érdemes megemlíteni, hogy a spanyollal szemben, ahol az [e] inkább zártan, magyar é-szerűen hangzik (és csak bizonyos helyzetekben ejtik nyíltan), addig a görögben inkább nyílt, és a magyar e-hez áll közelebb, főleg hangsúlyosan.
  • Mindkét nyelvben megtalálhatóak az – IPA-jellel – [θ], [x], [δ], [γ] hangok (az ezeket jelölő görög betűk nagyjából megegyeznek a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleivel: θ, χ, δ, γ; kiejtésük magyaros átírásában ezzel egyenértékű a [th], [ch], [dh] és [gh] jelölés). Az első az angol zöngétlen th-hoz hasonló (fogak közé helyezett nyelvheggyel ejtett, ún. interdentális sziszegőhang), mint amilyet a thing szóban találunk, a második magyar ch, mint pl. a pech, technika szavainkban, a harmadik és a negyedik pedig kb. ezek zöngés párjai. Igen ám, csak míg ezek a hangok a görögben négy különböző fonémát (megkülönböztető szereppel bíró beszédhangot) jelentenek – megkülönböztető szereppel a [t], [k], [d], [g] hangokkal szemben –, addig a spanyolban csupán az első kettő eltérő hang, a [δ] és a [γ] csak a [d] és a [g] „gyenge” változatai, melyeket leginkább magánhangzók között ejtenek, ami általános, de nem kötelező érvényű: a lassú, választékos beszédben, a művelt normanyelvben magánhangzók között is előfordul a magyaros [d] és [g].
  • Mind a két nyelvben „sajátosan” ejtik az [sz] hangot. A görög és a spanyol [sz] hangot kissé másképp képzik, mint a magyarban és a legtöbb európai nyelvben. Míg a magyarban a nyelvünk háta és a fogmeder között keletkezik rés az [sz] ejtésekor (ún. dorzo- vagy laminoalveoláris, azaz nyelvhát-fogmeder hang), addig több spanyol és görög – főleg az athéni – nyelvjárásban a nyelv hegye képez rést a fogmederben (ún. apikoalveoláris, azaz nyelvhegy-fogmeder hang), ezért az ő [sz]-ük kissé a magyar [s]-re is emlékeztet. Mindazonáltal, úgy a görögben, mint a spanyolban, nyelvjárástól függően számos átmenet lehetséges a magyar [sz]- és [s]-szerű ejtésmód között. Egyébként hasonló [sz]-t találunk az északi finnugor (finn, észt, lapp stb.), a holland és az északi germán vagy skandináv (dán, norvég, svéd, izlandi) nyelvekben is, tehát nem egyedülálló tulajdonság; valószínűleg ilyen [sz] hangot ejthettek valamennyi régi indoeurópai nyelvben és talán a latinban is.
  • Mindkét nyelvben jellemzőek az -s végződésű szavak. Ez valóban így van, azonban míg a spanyolban ezek általában többes számú végződések (ritkábban egyes számú is, pl. dios ’isten’, mes ’hónap’, paraguas ’esernyő’), addig a görögben az -ς több nyelvtani eset jele is lehet, egyes és többes számban egyaránt.

Fontosabb különbségek

  • A görögben megtalálhatóak a [c], [dz] affrikáták (zár-rés hangok), a zöngés [z], illetve [v] hangok is, a spanyolban ezek nincsenek meg; a görögben nincs [cs] hang, a spanyolban van. A [c] hangot írásban τσ, a [dz]-t τζ, a [z]-t pedig ζ jelöli. Az újgörögben a β már nem [b]-nek, hanem [v]-nek hangzik (a [b]-t az μπ kapcsolat jelöli); a spanyolban a magánhangzók közötti -b- szintén a [v] hanghoz hasonlóan ejtődik, azonban ezt nem a felső fogsorral ejtik, mint a görögben és a magyarban, hanem csak a két ajak közötti réssel, ahogy a latinban ejtették (ami a spanyolban szintén nem megkülönböztető fonéma, a görögben viszont az, a [b]-vel szemben).
  • A görögből kivesztek a klasszikus kettőshangzók, a spanyolra viszont nagyon jellemzőek a diftongusok. Az ógörögben voltak még kettőshangzók (pl. αι [ai], οι [oi], αυ [au], ευ [eu]), azonban eltűntek, csupán a történeti helyesírás őrzi őket: az αι-t ma [e]-nek, az ει-t és οι-t [i]-nek, az αυ-t és ευ-t pedig [av]-nak és [ev]-nek – illetve zöngétlen mássalhangzó előtt és szó végén [af]-nak és [ef]-nek – ejtik (bár az újgörög hangsúlytalan ι és magánhangzó kapcsolatát is szokták diftongusnak tekinteni, de ebben az esetben az ι mássalhangzóvá – [ʝ]-vé – válik a kiejtésben). Ezzel szemben a spanyolban tizennégy diftongus van (záródó: ai, ei, oi; au, eu, ou, ill. nyíló: ia, ie, io, iu; ua, ue, ui, uo), nem beszélve a hármashangzókról (iai, iei, uai, uei).
  • A görögben lágyulnak az [e] (ε, αι) és [i] (ι, υ, η, ει, οι) hangok előtt álló κ, γ, χ és bizonyos nyelvjárásokban az λ, ν mássalhangzók is – így ejtésük kb. [kj], [j], [chj], [lj], [ny] lesz –, a spanyolban viszont nem. Az újgörög hangzása ezért kissé az oroszéra is emlékeztet.
  • A görög hangsúly sokszor eltér a hasonló spanyol szavak hangsúlyozásától. Példaul Spanyolország neve görögül Ισπανία [iszpanía], spanyolul España [eszpánnya], a latin HISPANIA [iszpánia] szóból.
  • A görögben a szavak csak magánhangzóra, [n]-re (-ν) és [sz]-re (-ς) végződhetnek; a spanyolban szintén ezek a leggyakoribbak, de végződhetnek a szavak -d, -l, -r, -z, illetve nagyon ritkán (főleg idegen szavak) más mássalhangzóra is. Ezek közül a -d alig vagy egyáltalán nem hangzik szó végén, a z-t pedig a nyelvterület legnagyobb részén (az Ibériai-félsziget kivételével mindenhol) ugyanúgy ejtik, mint az s-t.
  • A görögben nincsenek hosszú mássalhangzók – a kettőzött mássalhangzókat is röviden ejtik; a spanyolban viszont az [r] hangnak van egy hosszú párja jelentésmegkülönböztető szereppel: caro [káro] ’drága’ vs. carro [kárro] ’kocsi’. Ritkábban, de szintén előfordul az -[nn]- (pl. innato [innáto] ’veleszületett’, perenne [peré(n)ne] ’örökzöld’, sinnúmero [szinnúmero] ’rengeteg’), illetve néha a -[bb]- (pl. obvio [óbbio] ’nyilvánvaló’, subvención [szubbenszión] ’segély’, subbase [szubbásze] ’albázis’).

Láthatjuk tehát, hogy bár első hallásra valóban két eléggé hasonló hangzású nyelvről van szó, valójában ez inkább csak akusztikai hatás, ugyanis vannak azért jelentős különbségek is a hangrendszerük között. Természetesen meg sem értik egymást a két nyelv beszélői, hiszen a hangzásbeli hasonlóság még nem jelent sem nyelvrokonságot, sem kölcsönös érthetőséget, ugyanakkor két nagyon közeli rokon nyelv hangzása is lehet teljesen eltérő (pl. spanyol és portugál).

A sevillai bikaviadal-aréna (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként, avatatlan fül számára a baszk nyelv is spanyolosan hangzik, holott a spanyolhoz nyelvrokonság szempontjából még annyi köze sincs, mint a görögnek (vagy úgy is fogalmazhatnánk, nincs több köze hozzá, mint a magyarnak vagy a finnek). Ugyanakkor a spanyol és a baszk hasonlósága a két nyelv egymásra hatásából (főleg a latinnak és a spanyolnak a baszkra gyakorolt hatásából) következik a hosszas együttélésnek köszönhetően. A görög és spanyol esetében viszont csak véletlen egybeesésről beszélhetünk, hacsak nem arról van szó, hogy mindkét nyelvre egy ismeretlen nyelvcsaládhoz tartozó, hasonló hangrendszerű ókori nyelvek hatottak, ami viszont nem bizonyítható, mivel a baszk és az ibér nyelvek eredete máig ismeretlen, s azt sem tudni, milyen preindoeurópai nyelveket beszéltek a görögök Európába érkezése előtt a területükön.

Szókincsbeli hatások

Érdemes még röviden kitérni a görög hatásra a spanyol szókincsben. Az ógörög mint klasszikus nyelv és – a latinhoz hasonlóan – a tudományok nyelve, sok szót kölcsönzött az európai nyelveknek, így a spanyolnak is, természetesen a beszélt latinon keresztül. Ha a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárát (DRAE) nézzük, a benne szereplő szavak közül mintegy 4000 szó van görög eredetűként feltüntetve. Mivel azonban e szavak nem a modern görögből származnak, egy mai görög már nem biztos, hogy megértené mindegyiket. Valószínűleg görög hatásra jött létre a beszélt latinban és a spanyolban az -ía főnévképző is, melyet a klasszikus latinban általában még rövid és hangsúlytalan [i]-vel ejtettek (pl. lat. GEOGRÁPHĬA > sp. geografía ’földrajz’, vö. gör. γεωγραφία); vagy például, hogy egy teljesen hétköznapi szót említsek, a spanyol cada ’mindegyik, minden egyes’ szó is végső soron görög eredetű – a latin CATA-n keresztül –, melyet a beszélt latinban az OMNES helyett használtak. A latin szó görög forrása viszont nem teljesen egyértelmű: ez vagy a κατά [katá] ’-ként, szerint’ (a DRAE szerint), vagy a κάθε [káthe] ’minden egyes, mindegyik’ (amely a κατά ’-ként’ + εις ’egy’ összevonásából keletkezett καθ’εις ’egyenként’ folytatása); a latinban ugyanis mindkettő ugyanazt az alakot eredményezné.

Példák mindkét nyelven

Most lássunk néhány egyszerű kifejezést görögül és spanyolul, hogy a különbségeket érzékeltessem (a példák görög / spanyol / magyar sorrendben szerepelnek; a megközelítő görög kiejtést szögletes zárójelben adom meg):
  • Γειά σου! [já szu] / ¡Hola! / Szia!
  • Καλημέρα! [kaliméra] / ¡Buenos días! / Jó reggelt!
  • Πώς είσαι; [posz ísze] / ¿Cómo estás? / Hogy vagy?
  • Πολύ καλά, ευχαριστώ. [polí kalá, efcharisztó] / Muy bien, gracias. / Köszönöm, jól.
  • ναι [ne] / sí / igen
  • όχι [óhji], (tagadásként) δεν [dhen] / no / nem
A tőszámnevek 1-től 10-ig görögül és spanyolul, etimológiával (h = hímnemű, n = nőnemű, s = semlegesnemű alak, PIE = indoeurópai alapnyelvi – feltételezett – ősalak):
  1. ένας [énasz] (h), μία [mía] (n), ένα [éna] (s) / un/uno (h), una (n) (< lat. ŪNUM, ŪNA) < PIE *oinosz
  2. δίο [dhío] / dos (< lat. DUŌS) < PIE *duwó
  3. τρεις [trisz] (h/n), τρία [tría] (s) / tres (< lat. TRĒS) < PIE *trej(e)sz
  4. τέσσερις [tészerisz] (h/n), τέσσερα [tészera] (s) / cuatro (< lat. QUATTUOR) < PIE *kwetuóresz
  5. πέντε [pé(n)de] / cinco (< népi lat. CĪNQUE < lat. QUĪNQUE) < PIE *penkwe
  6. έξι [égzi] / seis (< lat. SĒX) < PIE *szweksz
  7. εφτά [eftá] / siete (< lat. SĔPTEM) < PIE *szeptm
  8. οχτώ [ochtó] / ocho (< lat. ŎCTO) < PIE *okj
  9. εννέα [enéa] ~ εννιά [enyá] / nueve (< lat. NŎVEM) < PIE *neun
  10. δέκα [dhéka] / diez (< lat. DĔCEM) < PIE *dekjmt
A számokból rögtön feltűnik két görög hangtani jellegzetesség:
  • az indoeurópai alapnyelvi szókezdő [sz] helyén a görögben magánhangzó áll (*szweksz > έξι [égzi], *szeptm > εφτά [eftá]) a spanyollal és a latinnal szemben, aminek az az oka, hogy az indoeurópai szókezdő [sz] – valószínűleg lágyulás (palatalizáció) folytán – először [h]-vá alakult, amelyet az ógörögben még ejtettek (pl. az [eftá] még [heptá] volt), majd ez a [h] eltűnt (ahogy a latinban is eltűnt a [h] hang a klasszikus korra, azonban a latin [h] az indoeurópai *gh-ból származott);
  • a görög a spanyollal és a latinnal szemben elvesztette az indoeurópai [w] hangot is, az előtte álló [k] pedig furcsamód [t]-vé alakult (*kwetworesz > τέσσερις [teszerisz]).
Példa az igeragozásra (görög αγαπώ [aghapó] ’szeretek’ – a görögben nincs főnévi igenév, az igék szótári alakja az egyes szám első személy –, ill. spanyol amar [amár] ’szeretni’):
  • αγαπώ [aghapó] ~ αγαπάω [aghapáo] / amo [ámo] (< lat. AMO),
  • αγαπάς [aghapász] / amas [ámasz] (< lat. AMAS),
  • αγαπά [aghapá] ~ αγαπάει [aghapái] / ama [áma] (< lat. AMAT),
  • αγαπάμε [aghapáme] ~ αγαπούμε [aghapúme] / amamos [amámosz] (< lat. AMAMUS),
  • αγαπάτε [aghapáte] / amáis [amáisz] (< lat. AMATIS; csak Spanyolországban),
  • αγαπάν(ε) [aghapán(e)] ~ αγαπούν [aghapún] / aman [áman] (< lat. AMANT).
Végül, hogy ne csak a száraz szöveg legyen, itt meghallgatjuk a görög ábécét, alább pedig következzék egy dal Χρύσπα [Chríszpa] előadásában, a Μου κάνει πλάκα ο θεός [mu káni pláka o theósz], azaz ’Tréfát űz velem az Isten’, ami spanyolul így lenne: Dios está bromeando conmigo. Az már csak hab a tortán, hogy a spanyol broma ’tréfa’ szó éppen görög eredetű – bár görögül teljesen mást jelent(ett).

2011. április 10., vasárnap

Egy újlatin nyelv rejtélyes útja

Talán egyetlen újlatin nyelv történetét sem övezi annyi rejtély, mint a szomszédunkban beszélt románét. Az egyik legfőbb kérdés, egyáltalán hogyan kerültek oda; de ha már ott vannak, akkor felvetődik a másik kérdés, hogy a vulgáris latin mely területi változatának (változatainak) folytatása lenne a román. Túl sok ugyanis az ellentmondás, mint az alábbiakban látni fogjuk.

A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română (< lat. LINGUA ROMANA) a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotja, legközelebbi rokona az olasz nyelv. Irodalmi változata a dákoromán – modernebb értelemben a román nyelv kifejezés csak erre a változatra utal –, további román nyelvjárások az aromán, az isztroromán és meglenoromán, melyeket a nyelvészek többsége ma már különálló nyelveknek tart, ám valószínűleg a dákoromán nyelvvel valamikor egységet alkothattak. Kérdés persze, hogy hol és mikor.

A román parlament épülete Bukarestben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A román nyelv keletkezéséről és történetéről alapvetően kétféle feltételezés létezik, ám mindegyikben vannak bökkenők. Az egyik elgondolás szerint a nyelv a Római Birodalomhoz tartozó Dacia [dákia v. dácia] tartományban (i. sz. 106–271) beszélt latin nyelvjárások folytatása lenne. Ezzel az elmélettel a következők a problémák:
  1. A római fennhatóság alatt töltött mindössze 165 év túl kevés idő lett volna ahhoz, hogy Dacia lakossága megtanulja és átvegye a latin nyelvet, vagyis a romanizációhoz.
  2. Egyes antik források alapján, amikor a rómaiak feladták Dacia tartományt, a polgári lakosság elmenekült a területről, s a régészeti kutatások is egyre kevesebb római emlékről tanúskodnak a 3. század végétől.
  3. A rómaiak kivonulása után germán népek – gótok, gepidák stb. – szállták meg a területet, ennek ellenére a románban nincsenek – legalábbis abból a korból származó – germán jövevényszavak.
  4. Nem világos, hogy a további román (pontosabban keleti újlatin) nyelvjárások hogyan kerültek a Balkán-félszigetre.
E problémákból adódóan született meg egy másik, a fenti daciai kontinuitáselmélettel szembeni feltételezés, amely szerint ezen újlatin nyelvváltozatok őse a Duna jobb partján, a Balkánon alakult ki, s innen vándorolt be a lakosság a mai Románia területére a 10. századtól. E feltételezést támogatná az a tény, hogy a román nyelv bizonyos nyelvtani és szókincsbeli hasonlóságokat mutat a balkáni nyelvekkel, leginkább az albánnal – ilyenek pl. a hátravetett névelő, vagy több mint 120 hasonló szó (bár ezek származhatnak más, ismeretlen nyelvekből is, mivel pl. a dákok nyelvéről nem sokat lehet tudni). A román ebből a szempontból – az albánnal, valamint délszláv csoportba tartozó bolgárral és a macedónnal – az ún. balkáni nyelvszövetséghez tartozik, mely nyelvek közös, párhuzamos vonásait a dán K. Sandfield kutató egy korábbi görög hatásnak tulajdonítja. E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is).

A fentiek figyelembevételével, bár elsőre talán eléggé merész gondolatnak hat, elképzelhető az is, hogy a románok ősei Dél-Itáliából kerültek a Balkánra, s már ott alakulhattak ki – a balkáni és a délszláv nyelvek hatására – a nyelv jellegzetességei, melyek élesen elkülönítik a nyugatabbra beszélt nyelvrokonaitól. Tény, hogy a román legközelebbi rokonságban az olasz nyelvvel áll, akár hangtanilag (pl. a ce, ci és ge, gi csoportokat mindkét nyelvben [cs]-vel, illetve [dzs]-vel ejtik, a magánhangzóközi zöngétlen latin zárhangok – [k], [p] és [t] – nem zöngésültek, stb.), akár nyelvtanilag (pl. a többes szám jele az -i vagy -e); viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban, a főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása stb.).

Hangtanilag sajátos vonás a románban két hátul képzett magánhangzó-fonéma megléte. Az egyik egy központi magánhangzó, ún. „svá” [ə], melyet az ă betűvel jelölnek (ejtése kb. a magyar á~ö közötti – ilyet több indoeurópai nyelvben is találunk, többnyire hangsúlytalan szótagban), és általában a latin hangsúlytalan a folytatása (pl. lat. CÁSA > casă ’ház’); a másik pedig ennek egy zártabb változata, az [ɨ] (amely kb. ajakkerekítés nélküli u-nak felel meg), és az â, illetve î betűk jelölik (a kétféle írásmódnak csupán etimológiai okai vannak, mindkettő ugyanaz a hang); az utóbbi általában a latin magánhangzó+nazális eredménye, és főleg hangsúlyos szótagokban fordul elő (pl. lat. QUÁNDO > când ’mikor’, VÉNTU > vânt ’szél’, IN > în ’-ban/-ben’, SUNT > sînt vagy sunt ’vagyok/vannak’; de ugyanez működött az idegen átvételeknél is, pl. magyar gond > gând).

A Bâlea-tó, háttérben a Fogarasi-havasok (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A román mássalhangzórendszerben újítás a többi újlatin nyelvhez képest, hogy a latin QUE, QUI csoport is palatalizálódott, amely a többi újlatin nyelvben [ke], [ki]-ként folytatódott: pl. lat. QUID > román ce [cse] ’mi?’ (vö. olasz che [ke], spanyol que [ke], francia, katalán és portugál que [kö] stb.), illetve lat. QUEM > román cine [csine] ’ki?’ (vö. spanyol quien [kjen], portugál quem [kẽj]). Valószínűsíthető, hogy ez a palatalizáció is szláv hatásra jött létre. Ezzel szemben van egy archaikus sajátossága is, mégpedig megőrizte a latin -CT-, -PT- csoportokat -pt- formájában, amelyek az összes többi újlatin nyelvben – hasonlulás, palatalizáció, vagy mindkettő folytán – leegyszerűsödtek a latinból örökölt alapszavakban: pl. latin OCTO > opt ’nyolc’ (vö. olasz otto, spanyol ocho [ocso], portugál oito [ojtu], francia huit [üit], katalán vuit, romans otg [otyj]), illetve SEPTE(M) > şapte [sápte] ’hét’ (vö. olasz sette, spanyol siete, portugál sete [szet] v. [szecs(i)] francia sept [szet], katalán és romans set).

Nyelvtanilag két lényeges ponton tér el a többi újlatin nyelvtől:
  1. A latin ’az’ mutató névmás ragozott alakjaiból – ILLE, ILLA, ILLI, ILLAE, népi ILLUI (< ILLIUS) és ILLORU (< ILLARUM) – származó határozott „névelő” nem a főnév előtt áll, hanem ahhoz hátulról kapcsolódik, vele egy szót alkotva (ha egészen pontosak akarunk lenni, ezért nem is lehet névelőnek nevezni, precízebb az artikulus kifejezés). A végartikulus bizonyos alakoknál – szintetikus módon – teljesen beleolvad a szóba, így észre sem lehet venni, hogy valójában a latin mutató névmás maradványáról van szó: LUPU ILLE > lupul (vö. olasz il lupo) ’a farkas’, LUPI ILLI > lupii (vö. olasz i lupi) ’ a farkasok’, CASA ILLA > casăa > casa (vö. olasz la casa) ’a ház’, CASAE ILLAE > casele (vö. olasz le case) ’a házak’.
  2. A latin névszóragozás maradványaként a román – a fent említett „beolvadt” végartikulus formájában – megőrzött egy megkülönböztetett dativus–genitivusi (részes és birtokos esetű) alakot a főneveknél, a mellékneveknél, a személyes és a mutató névmásoknál (ezek több eltérő latin eset összekeveredéséből származnak), míg a szavak alapakja a nominativus–accusativusi (alany-tárgy esetű). A főnevek esetében tehát a dativus–genitivus ragjaként a vele összeolvadt artikulus latinból örökölt részes vagy birtokos esetű alakja szolgál: LUPU ILLUI ’farkas azé’ > lupului ’a farkasé/farkasnak’, CASAE ILLI ’háznak annak’ > casei ’a háznak/házé’, illetve többes számban LUPI ILLORU ’farkasok azoké’ > LUPILOR ’a farkasoké/farkasoknak’ és CASAE ILLORU ’házak azoké’ > CASELOR ’a házaké/házaknak’. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a latin mutató névmás ragozása a személyes névmások különböző alakjaiban a többi újlatin nyelvben is megörződött, ebből a szempontból a román esete annyira nem is különleges.) Létezik még ezenkívül egy megszólító eset (vocativus) is – valószínűleg szláv nyelvtani hatás eredményeként – amellyel azonban csak kevés névszó rendelkezik.
A román főnevek rendelkeznek a hímnemen és a nőnemen kívül egy harmadik nemmel is, melyet sokszor semlegesnemnek (neutru) neveznek, ám valójában ezek a főnevek kétneműek (ambigene): egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; nem egyértelmű, hogy ez a latin semlegesnem maradványa-e (hiszen a semlegesnemű latin főnevek nagy része nőneművé vált a románban), vagy belső nyelvi fejlemény. Kétnemű főnevek egyébként a többi újlatin nyelvben is léteznek, azonban nem alkotnak kiterjedt kategóriát, inkább csak elvétve fordulnak elő.

Ami a szókincset illeti, az újlatin nyelvek közül a román tartalmazza a legtöbb nem latin eredetű jövevényszót. Ezek közül is a szláv elemek a legnépesebbek, melyek szókincsének mintegy 14%-át teszik ki, mivel az egyházi szláv nyelv (óbolgár) az ortodox vallás nyelveként fontos szerepet játszott a román történelmében – olyannyira, hogy a 19. század közepéig még a cirill írást használták –, vagyis ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a többi születő újlatin nyelv életében a klasszikus latin, melyből szókincsüket bővíthették; ezenkívül sok magyar átvételt is tartalmaz. Mindamellett a román szókincs archaikus is, hiszen megőrzött olyan latin szavakat, melyeknek a többi újlatin nyelvben nyoma sincs (pl. lat. SCIRE > şti ’tudni’).

S végül lássunk néhány példát. A tőszámnevek 1-től 10-ig:
  1. unu, una (< lat. UNU(M), UNA; vö. ol., sp. uno, una, port. um, uma, fr. un, une)
  2. doi, două [douö] (< lat. DUO(S), DUAE; vö. ol. due, sp. dos, port. dos, duas, fr. deux)
  3. trei (< lat. TRES; vö. ol. tre, sp., port. tres, fr. trois)
  4. patru (< lat. QUATTUOR; vö. ol. quattro, sp. cuatro, port. quatro, fr. quatre)
  5. cinci [csincs] (< népi lat. CINQUE < lat. QUINQUE; vö. ol. cinque, sp., port. cinco, fr. cinq)
  6. şase [sásze] (< lat. SEX; vö. ol. sei, sp., port. seis, fr. six)
  7. şapte [sápte] (< lat. SEPTE(M); vö. ol. sette, sp. siete, port. sete, fr. sept)
  8. opt (< lat. OCTO; vö. ol. otto, sp. ocho, port. oito, fr. huit)
  9. nouă [nouö] (< lat. NOVE(M); vö. ol. és port. nove, sp. nueve, fr. neuf)
  10. zece [zecse] (< lat. DECE(M); vö. ol. dieci, sp. diez, port. dez, fr. dix)

Felhasznált irodalom

  • Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
  • José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)

2011. április 1., péntek

Spanyolul lenni nem egyszerű – ser, estar, haber, tener

Folytatjuk tehát a spanyol nyelvtan sajátosságaival, érdekességeivel foglalkozó témakört, méghozzá egy olyan résszel, amellyel előszeretettel szokták „kínozni” a nyelvtanulót, ez pedig a magyar ’van’ jelentés különböző árnyalatainak kifejezése. „Spanyolul lenni” ugyanis nem annyira egyszerű, s a következőkben meglátjuk, miért is nem.

Nyelvünk mindössze egyetlen van igével rendelkezik – melynek jövő idejeként és főnévi igeneveként a lesz, lenni igét használjuk –, és a birtoklást is ezzel az igével és a részes névmással fejezzük ki: neki van. Ezzel szemben a legtöbb „népszerű” nyugati indoeurópai nyelvben a ’van’ kifejezésére legalább két eltérő igével rendelkeznek, ugyanis külön igét használnak létigeként, illetve kopulaként (kopula: „kapcsolóige”, a mondat alanyát és állítmányát köti össze, amit a magyarban harmadik személyben nem használunk: pl. Te magyar vagy, ő spanyol [van]), valamint a birtoklásra, vagyis a ’neki van’ jelentés kifejezésére (pl. angol to have, német haben, francia avoir, olasz avere/tenere stb.).

A spanyolban viszont még ennél is kacifántosabb a helyzet, ugyanis a ’van’ árnyalatainak kifejezésére – a birtokláson kívül, amire a tener (< latin TENĒRE) szolgál – három különböző igét használnak, melyek a ser (< lat. ESSE+SEDĒRE), az estar (< népi lat. ISTARE < lat. STĀRE), és az haber (< lat. HABĒRE) személytelen formái. A továbbiakban megnézzük, mikor melyiket kell használni, és milyen jelentéskülönbségek vannak a használatuk között (az igék ismertetésénél zárójelben a kijelentő mód E/1. és E/3. személyű, a pretérito perfecto simple E/1. személyű, az imperfecto E/1. személyű, a jövő idő E/1. személyű, a kötőmód jelen idejének E/1. személyű, a felszólító mód E/2. személyű alakját, valamint a gerundio-t és a participio-t adom meg). (Akik pedig lusták végigolvasni a cikket vagy beérik egy összefoglaló táblázattal is, azt alább megtalálják!)

(Forrás: El Mexicano)*

A ser létige

A ser (soy, es; fui; era; seré; sea; sé; siendo, sido) a latin ESSE ’van’ igéből – illetve bizonyos alakjai a hasonló jelentésű SEDERE ’ülni > tartózkodni, időzni’ igéből – örökölt létige. Ezt az igét használják kopulaként (verbo sustantivo vagy copulativo), illetve az állandó, inherens tulajdonság (anyagjellemző, származás, hovatartozás, részeltetés stb.), a dátum és az időpont, illetve esemény helye vagy ideje, mennyiség, cél kifejezésére; segédigeként (verbo auxiliar) pedig a szenvedő szerkezetet (voz pasiva) képzik vele. Példák a használatára:
  • Yo soy húngaro, tú eres española. ’Én magyar [férfi] vagyok, te spanyol [nő] vagy.’
  • Ella es alta, de pelo largo y ojos verdes. ’Ő magas, hosszú hajú és zöld szemű.’
  • —¿Qué hora es? —Son las tres. ’Hány óra van? – Három [van].’
  • El concierto fue en el Auditorio Nacional. ’A koncert a Nemzeti Auditóriumban volt.’
  • Esta columna es de acero. ’Ez az oszlop acélból van.’
  • —¿Cuántos sois en la familia? —Somos cuatro. ’Hányan vagytok a családban? – Négyen.’
  • Él es profesor de Historia. ’Ő történelemtanár.’
  • Los chistes son para divertirnos. ’A viccek azért vannak, hogy szórakozzunk.’
  • Eso es. Así es. ’Ez az. Úgy van.’
  • Tres presuntos narcotraficantes fueron capturados ayer. ’Három kábítószer-kereskedelemmel gyanúsítottat fogtak el [=lettek elfogva] tegnap.’
  • Me es imposible creer lo que dices. ’Számomra lehetetlen elhinni, amit mondasz.’

Az estar állapot-eredmény ige

Az estar (estoy, está; estuve; estaba; estaré; esté; está(te); estando, estado) ige a latin STĀRE (mely a népi latinban [isztáre]-nak hangzott), eredetileg ’állni’ (vö. angol to stand), ebből ’valahol állni, lenni > elhelyezkedni’ (vö. a mi szintén latin eredetű státusz szavunkkal), majd innen ’valamilyen (lelki)állapotban, helyzetben lenni’ jelentésű igéből származik. Nem véletlenül vezettem le ezt ilyen részletességgel, hiszen így talán könnyebb lesz megérteni a spanyol használatát. Ez az ige, mint láthatjuk, a ser létigével ellentétben általában állapotot – átmeneti helyzetet, illetve valamilyen cselekvés/történés eredményeképpen létrejött, szerzett tulajdonságot –, módot, valamint elhelyezkedést jelöl. Az esetek többségében tehát akkor használják, amikor a mondat állítmánya hely-, mód- vagy állapothatározói. (Érdekesség, hogy a spanyolban e jelentésváltozás dacára nem is létezik olyan ige, melynek jelentése ’állni’, azaz álló helyzetben lenni – ezt szókapcsolattal fejezik ki: estar de pie, azaz ’lábon lenni’.)

A gondot legtöbbször az okozza, hogy bizonyos esetekben elsőre nem állapítható meg egyértelmű különbség az állandó és a szerzett tulajdonság, állapot között. Például ha azt mondjuk, hogy „Ez a leves finom”, akkor ezzel utalhatunk arra is, hogy ez a bizonyos levesfajta ’általában finom’ (ilyen esetben Esta sopa es deliciosa), de azt is kifejezhetjük, hogy amit most éppen eszem, az finom, mert így készítették el (azaz Esta sopa está deliciosa), vagyis az utóbbi esetben nem inherens tulajdonságról, hanem állapotról, elkészítési módról van szó.

A beszélt nyelvben mindez ellenére sokszor csak a szokás határozza meg, hogy melyik igét kell használni – sajnos ilyenkor, pechünkre, meg kell tanulni, hogy az adott kifejezésben (többnyire) melyik ige szerepel. Erre az egyik remek példa a casado, -a ’házas’ szó. Amennyiben mellkénévként használják, a legtöbb beszélő ezt állapotként értelmezi – estoy casado ’házas vagyok [férfi]’, está casada ’ő házas [nő]’ –, mivel végső soron eredményt fejez ki, azaz ’megházasodott’ (nem úgy született, hogy házas); amikor viszont főnévként használják – mint ’házas ember’ –, akkor általában állandó tulajdonságnak tekinthető – es casado. Mindazonáltal az estar igével történő használata jóval elterjedtebb. Hasonló példaként említhetném a feliz ’boldog’ melléknevet. Bár boldognak lenni inkább állapot, mint megváltoztathatatlan tulajdonság, mégis gyakoribb a soy feliz ’boldog vagyok’, mint az estoy feliz; illetve a sincero ’őszinte’ is ebbe a kategóriába tartozik, mégis kizárólag a létigével lehet mondani: Es sincero ’Ő őszinte’ (*está sincero nem létezik). További példák az estar ige használatára:
  • ¿Cómo estás? ’Hogy vagy? (vö. ¿Cómo eres? ’Milyen vagy?’)
  • La cabina telefónica está en la esquina. ’A telefonfülke a sarkon van.’
  • El vaso está roto. ’A pohár törött’ [=mert eltörött vagy eltörték].
  • Esa foto está bonita. ’Az a fénykép szép’ [=mert jól csinálták].
  • —¿Dónde están esos alumnos? —Faltan, porque están enfermos. ’Hol vannak azok a tanulók? – Hiányoznak, mert betegek.’
  • Es una mujer bella, pero ayer estuvo hermosísima. ’Szép nő, de tegnap gyönyörű volt.’
  • Somos cuatro en la familia, pero hoy estamos solo tres en casa. ’Négyen vagyunk a családban, de ma csak hárman vagyunk otthon.’
  • Está lloviendo todo el día. ’Esik az eső egész nap.’
  • —¿Está Dolores? —No, hoy no trabaja. ’Itt/Bent van Dolores? – Nem, ma nem dolgozik.’
  • Estoy contento con lo que tengo. ’Elégedett vagyok azzal, amim van.’
A spanyol nyelv történetében egyébként nem mindig volt az estar ige használata annyira elterjedt, mint a mai nyelvben. Az óspanyolban többször használták a ser igét olyan esetekben is, amelyeknél ma már csak az estar a helyes, s ez a tendencia ma is folytatódik, főleg a latin-amerikai spanyolban, ahol egyre inkább az estar igét használják olyan kifejezésekben is, melyekben egyáltalán nem lenne indokolt: pl. Esta imagen está bella ’Ez a kép szép’ (az es bella helyett).


Az haber mint személytelen, létezést kifejező ige

Az haber a latin HABĒRE, eredetileg birtoklást (’neki van’) kifejező ige folytatása, s ez volt az elsődleges funkciója még a régi spanyol nyelvben is az összetett igeidők – lásd pl. pretérito perfecto compuesto – képzése mellett (melyek eredetileg szintén birtoklást kifejező igei körülíró szerkezetek voltak). A birtoklási szerepét azonban idővel átvette a teljesen hasonló jelentésű tener ige (lásd a következő cím alatt), így az haber használata visszaszorult: ragozott alakjait ma csupán az összetett befejezett igeidők képzésére, illetve néhány kifejezésben, míg személytelen formáit a létezés, előfordulás, fennállás puszta tényének kifejezésére használják – ez utóbbi használatát tárgyaljuk ebben a fejezetben.

Az haber jelen idejű személytelen alakja az hay ’van(nak), előfordul(nak), létezik/léteznek’, amely az egyes szám harmadik személyű ha (< lat. HABET ’neki van’) és a régi spanyol y ’ott’ (< lat. IBI) – ma ahí (< lat. AD-HIC) vagy allí (< lat. AD-ILLIC) – határozószó összeolvadásával keletkezett. (A latin birtoklóigéből való származásából következik, hogy – bármennyire is furcsa, de – ez az ige tárgyas, vagyis tárgyesetű névmást vonz, mint később látni fogjuk.) A többi személytelen formája a különböző igeidőkben megegyezik az egyes szám harmadik személyű alakkal (hubo, había, habrá, habría, haya, hubiera/hubiese stb.). Ez az ige a ser létigével és az állapotot/eredményt kifejező estar igével ellentétben csupán annyit tesz, hogy ’(valahol, valami) van, létezik, előfordul’, adott időben ’fennáll’ (teljesen azonos az angol there is/are szerkezettel).

Használatának megértéséhez vizsgáljuk meg és próbáljuk értelmezni a következő három spanyol mondat közötti különbséget: Allí, es un hombre. – Allí está el hombre. – Allí hay un hombre. Az első mondatban a létige mint kopula szerepel, vagyis azt fejezi ki, hogy ’Ott [=aki ott van] az egy ember’. A második esetben arra kapunk választ, hogy ’Ott (van) az [a bizonyos] ember [mert odament]’, tehát az állítmány helyhatározói. A harmadik mondatban pedig csak annyit állítok, hogy ’Ott van [=létezik, előfordul] egy ember’, vagyis nem érdekes, hogy azért van-e ott, mert odament, és azzal sem foglalkozom, hogy milyen az ember, a lényeg csak annyi, hogy adott időpillanatban valami valahol ’van’. Jó tanács: mindig akkor használatos az haber, hay ige, amikor magyarul a ’van(nak)’ helyettesíthető a ’létezik, léteznek, előfordul(nak)’ igével. Például nem mondhatjuk azt, hogy „jól *létezik/*előfordul” a ’jól van’ (está bien) helyett, és azt sem, hogy „(az oszlop) vasból *létezik/*előfordul” a „vasból van” (es de hierro) helyett, azt viszont igen, hogy „sokféle ember létezik/előfordul” (hay muchos tipos de personas).

Mint már fent említettem, az haber eredendően tárgyesetet vonz, mivel a latinban birtoklást jelentő tárgyas ige volt: ¿Habrá funciones teatrales hoy? – No las habrá ’Lesznek színházi előadások ma? – Nem lesznek’ (itt a las természetesen nem határozott névelő, hanem T/3. személyű, nőnemű, tárgyesetű, hangsúlytalan, proklitikus személyes névmás). Talán ebből rögtön érthető, miért is használják akkor is egyes számban, ha több dolog, személy előfordulását fejezi ki, hiszen ha jól belegondolunk, az Habrá funciones teatrales mondat történetileg – szó szerinti fordításban – azt jelentené, hogy ’Színházi előadásokat fog tartani’, ahol az alany meghatározatlan (rejtett). Lényegében mondhatjuk, hogy alaktanilag ez él tovább a spanyolban is, csupán önállósult formában, elvesztve a birtoklással kapcsolatos jelentést. (Hasonló személytelen szerepben használják még az hacer (< lat. FACERE) ’tesz, csinál’ igét is: pl. Hace veinte grados ’20 fok van’ – szó szerint: ’20 fokot tesz [az időjárás]’ –, az haber személytelen használatát is valahogy így kell elképzelni.)

Nézzünk akkor néhány példát az haber használatára, illetve most már a három ’van’ ige közötti különbségekre is:
  • Había muchos problemas con este programa, y no era fácil resolverlos. ’Sok gond volt ezzel a programmal, és nem volt könnyű megoldani őket.’
  • Es domingo, casi no hay nadie en las calles, todos están en casa. ’Vasárnap van, majdnem senki sincs az utcákon, mindenki otthon van.’
  • Hay una farmacia por aquí cerca? —Sí, está a unos doscientos metros. ’Van (egy) gyógyszertár itt a közelben? – Igen, ott van mintegy kétszáz méterre.’
  • Esta noche habrá una buena película en la tele, pero no podré verla, no estaré en casa. ’Ma este lesz egy jó film a tévében, de nem fogom tudni megnézni, nem leszek otthon.’
  • Si no hubiera delincuencia y guerras, habría tranquilidad y paz en el mundo. ’Ha nem volna bűnözés és háborúk, nyugalom és béke lenne a világban.’
  • ¿Habrá concierto mañana? ¿Y dónde será? ’Lesz koncert holnap? És hol lesz?’

A birtoklást kifejező tener ige

Végül a már emlegetett tener (tengo, tiene; tuve; tenía; tendré; tenga; ten; teniendo, tenido) – amely a latin TENĒRE, eredetileg ’tart, fog’, innen ’megtart, birtokában van’ jelentésű igéből származik – a birtoklást fejezi ki. Már a latinban is használták ilyen jelentésben (pl. TENEO TE! ’Itt vagy nekem!’ vö. spanyol te tengo), a beszélt nyelvben pedig még inkább elterjedt lehetett bizonyos területeken az HABERE mellett – vagy helyett.

Fontos tehát, hogy míg a magyarban az ige a birtokkal egyezik számban és személyben (pl. itt vagy nekem, neki vannak könyvei stb.), addig a spanyolban a birtokos vagy birtokló személye és száma szerint kell ragozni a tener igét: Tenemos un perro ’Van egy kutyánk’ (szó szerint: ’Tartunk/birtoklunk egy kutyát’), Tengo muchos amigos ’Sok barátom van’. Szintén fontos, hogy a ’valakinek valamije van’ jelentést mindig a tener igével fejezzük ki, sosem mondunk olyat, hogy pl. *Nos es/hay un perro (a Me es imposible ’lehetetlen nekem/számomra’ típusú mondatok természetesen más kategóriába tartoznak: itt szó sincs birtoklásról, hiszen nem ’birtoklom a lehetetlent’, az imposible nem a mondat tárgya).

A tenert azonban nem csupán birtoklásra használják: gyakran előfordul a que ’hogy, ami(t)’ szócskával, melyet főnévi igenév követ, ebben az esetben kötelezettséget, belső kényszert fejez ki (pl. tengo que irme ’el kell mennem’); e használat eredete viszont szintén a birtoklásra vezethető vissza (tkp. ’neki van amit csinálnia’, azaz „meg kell csinálnia”).

Lássunk néhány példát a tener használatára is:
  • Mi vecino tiene tres gatos, yo tengo solo uno. ’A szomszédomnak három macskája van, nekem csak egy van.’
  • Tiene el pelo largo y oscuro. ’Hosszú és sötét a haja.’
  • —¿Cuántos años tienes? —Tengo dieciséis años. ’Hány éves vagy? – ’16 éves vagyok.’
  • ¡Ten paciencia! – ’Legyen türelmed!’
  • Tenía veinte años cuando tuve mi primer niño. – ’20 éves voltam, amikor meglett az első gyerekem.’
  • Tendría que hacer mis deberes, aunque no le tengo ganas. – ’Meg kellene csinálnom a házi feladataimat, bár nincs hozzá kedvem.’

Kapcsolódó cikkek