2011. február 11., péntek

Az indoeurópai nyelvcsalád

Az indoeurópai nyelvek Eurázsiában – újlatin, kelta, germán,
balti és szláv, albán, görög, örmény, indoiráni nyelvek
Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)
Az előző témában az újlatin nyelvek felosztásáról írtam, amelyek szintén a hatalmas indoeurópai nyelvcsalád egyik csoportját képezik. Itt részletesebben kitérnék erre a nyelvcsaládra, annál is inkább, mert bizonyára sokaknak kavarodás van a fejében, mit is takar az indoeurópai nyelvcsalád fogalma, s mely nyelvek tartoznak ide.

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, mit is takar a nyelvcsalád fogalma. A nyelvcsalád olyan nyelvek összessége, amelyek bizonyítottan – vagy feltételezhetően – egy közös őstől származnak; ezt a közös őst alapnyelvnek nevezzük. Vannak, akik vitatják a nyelvcsaládok létezését, és mindenféle más – tudománytalan – elméletet próbálnak felállítani a nyelvek rokonságára; azonban a tudomány mai állása szerint, a rokon nyelvek csak úgy lehetnek rokonok (a keveréknyelvek kivételével), ha közös ősből – alapnyelvből – származnak, még akkor is, ha ezt az alapnyelvet közvetlen bizonyítékok által nem ismerhetjük (mivel a legtöbb esetben ez nem volt írott nyelv). Az alapnyelveket így a tudósok a mai rokon nyelvek szavai alapján próbálják meg rekonstruálni.

Az indoeurópai, régiesebb kifejezéssel indogermán (az elnevezések az e nyelvcsaládba tartozó nyelvek legszélső területeinek nevéből származnak) nyelvcsalád tagjait az egész Földön beszélik, hiszen a hódításokkal eljutottak Amerikába, Afrikába és Ausztráliába is; így a világ legelterjedtebb nyelvcsaládjaként szokás említeni. Természetesen nem az indoeurópai az egyetlen nyelvcsalád a Földön, hiszen a magyar sem ebbe tartozik: a legfontosabbak még az uráli (finnugor és szamojéd nyelvek), az altaji (török és mongol nyelvek, talán a japánnal és a koreaival – vitatott), az afroázsiai vagy sémi-hámi (arab, héber stb.), az ausztronéz (maláj-polinéz) nyelvcsalád (maláj-indonéz, filippínó, malgas, hawaii stb.), és számos nyelvcsaládot alkotnak az Amerikában őshonos indián nyelvek is.

Az indoeurópai nyelvcsalád tagjai tehát egy nem közvetlenül ismert, de feltételezett alapnyelvből, az indoeurópai alapnyelvből (rövidítése a külföldi szakirodalmakban általában PIE: Proto-Indo-European, protoindoeuropeo stb.) származnak, amelynek őshazájáról nincs egyetértés a nyelvészek között: egyesek a Fekete-tenger vidékére, mások Közép-Európa északi részére tennék, egy újabb elmélet szerint pedig Anatólia területén lenne. Az alapnyelv az i. e. 5. évezred körül kezdett nyelvjárásokra bomlani, melyek a népvándorlással egyre inkább eltávolodtak egymástól, belőlük újabb – köztes – alapnyelvek alakultak ki, majd azok ismét nyelvjárásokra bomlottak, és így tovább: így születettek a mai indoeurópai nyelvek ágai vagy csoportjai.


A király és az isten – rövid mese rekonstruált indoeurópai alapnyelven

Az indoeurópai nyelvcsoportokat hagyományosan két fő ágra: keletire és nyugatira szokás osztani, amelyek abban különböznek egymástól, hogy az alapnyelvi *k- hangot megőrizték-e mint veláris [k]-t, vagy pedig ez palatalizációs folyamatok által elöl képzett réshanggá – főleg [sz]-szé – alakult. Ez alapján a keleti ágat szokták szatem nyelveknek (az alapnyelvi *kmtom ’száz’ szó avesztai megfelelője, amely azt szemlélteti, hogy a *k > sz-szé vált), míg a nyugatit kentum nyelveknek (a klasszikus latin centum ’száz’ szó kiejtése alapján) nevezni. Tehát például a ’szív’ jelentésű rekonstruált alapnyelvi tőnek, a *k(e)rd-nek a kentum nyelvekhez tartozó latinban cor(d-), a görögben kard-, az angolban heart, viszont a szatem ághoz tartozó szláv nyelvekben szerd- felel meg.

Bár azt is figyelembe kell venni, hogy a keleti–nyugati, illetve szatem–kentum-felosztás mára már kissé elavult, ugyanis pl. a tokhár nyelveket keleten, a mai Kína területén beszélték, mégis kentum nyelvek (vagyis megőrizték a veláris *k-t); másrészt pedig a mai modern indoeurópai nyelveknél átmenetek is vannak a két ág között (pl. az itáliai ághoz tartozó klasszikus latin megőrizte minden helyzetben a *k hangot, azonban később – a vulgáris latinban és az újlatin nyelvekben – e és i előtt sz vagy cs hangokká vált, vagyis a mai újlatin nyelvek is hangtanilag valójában átmenetet képeznek a kentum és a szatem nyelvek között). Mindezt korrigálandó, ma már inkább az az elfogadott felosztás, mely szerint minden nyelv kentum, amelyik nem (egyértelműen) szatem jellegű.

Az indoeurópai nyelvek szétterjedése (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Lássuk tehát – a teljesség igénye nélkül – e hatalmas nyelvcsalád csoportjait és legfontosabb tagjait (a † utódok nélkül kihalt nyelvet jelöl; (k) = kentum, (sz) = szatem nyelvek):

INDOEURÓPAI NYELVCSALÁD
  • anatóliai ág (k) (régi kis-ázsiai nyelvek): hettita, palái, lüd stb.
  • indoiráni ág (sz)
    • ind nyelvek (a szanszkrit vagy óind leszármazottjai): hindusztáni (változatai a hindi és az urdu), bengáli, cigány (romani; nem tévesztendő össze a beás nyelvvel, amely az újlatin román nyelvnek egy cigányok által használt régies változata), nepáli, pandzsábi, szingaléz stb.
    • iráni nyelvek: óperzsa, középperzsa (pehlevi), újperzsa (változatai: dari, fárszi, tádzsik), kurd stb.
  • örmény nyelv (sz) (keleti és nyugati változat)
  • tokhár nyelvek (k) (A és B nyelv)
  • szláv ág (sz)
    • keleti szláv nyelvek: belorusz, orosz, ukrán
    • nyugati szláv nyelvek: cseh, szlovák, lengyel
    • déli szláv nyelvek: szerb–horvát–bosnyák, szlovén, bolgár, macedón
  • balti ág (sz) (a szláv nyelvek közeli rokonai, de az egység vitatott): lett, litván, óporosz
  • albán nyelv (geg és toszk változat)
  • görög nyelv (k) (ógörög nyelvjárások, középgörög vagy bizánci, újgörög)
  • régi balkáni nyelvek † : fríg, illír, messzáp, trák stb.
  • germán ág (k)
    • keleti germán nyelvek † : gót, vandál, gepida stb.
    • nyugati germán nyelvek: angol, fríz, holland és afrikaans, alnémet, német stb.
    • északi germán (skandináv) nyelvek: dán, izlandi, norvég, svéd
  • italikokelta ág (k)

Természetesen vannak nyelvek, melyeknek a nyelvcsaládon belüli hovatartozása vitatott (pl. az örményt sokáig az indoiráni nyelvek közé sorolták), illetve olyanok is, amelyek önállóan fejlődtek a nyelvcsaládon belül, vagyis nincsenek közelebbi rokonaik (pl. a görög és az albán).

Szintén említést érdemel, hogy a nyelvrokonság (tehát az a tény, hogy több nyelv egy közös ősnyelvből származik) természetesen nem jelenti azt, hogy a rokon nyelvek a mai állapotukban is hasonlítanak egymásra. A nyelvek folyamatosan változnak, különböző hatások érik őket, átvesznek más (rokon vagy nem rokon) nyelvekből szavakat, és bár elképzelhető, hogy az idők során felismerhetetlenül megváltoznak a közös nyelvállapothoz vagy akár több rokon nyelvhez képest, de persze ettől még mindig ugyanabba nyelvcsaládba tartoznak. A legjobb példa erre a ma beszélt (szigeti) kelta nyelvek: ezek hangzása ma már inkább a germán nyelvekéhez hasonlít, viszont a régi ókelta nyelvek sokkal inkább a latinra hasonlítottak, egyes források szerint még kölcsönösen érhetőek is voltak valamennyire a latinnal (s többek között ez lenne az oka, amiért az ókelta nyelvű őslakosság viszonylag hamar megtanulta és átvette a latint Galliában és Hispaniában).

Befejezésül érdekességként megemlíteném az egyszerű tőszámnevek (1–10) indoeurópai alapnyelvi rekonstruált alakjait:
  1. *hoinos (ang. one, ír haon, gör. ena, lat. unus, sp. uno, orosz adjin);
  2. *duwō (ang. two, ír , gör. dío, lat. duo(s), sp. dos, or. dva, szanszkrit dvé);
  3. *trei(e)s (ang. three, ír trí, gör. tría, lat./sp. tres, or. tri, szkr. trini);
  4. *kwetuor (ang. four, ír ceathair, gör. tettara, lat. quattuor, sp. cuatro, or. csetire, litván keturi, szkr. csatvári);
  5. *penkwe (ang. five, ír cúig, gör. pente, lat. quinque, sp. cinco, or. pjaty, szkr. panycsa);
  6. *sweks (ang. six, ír, gör. hex, lat. sex, sp. seis, or. seszty, szkr. sas);
  7. *septm (ang. seven, ír seacht, gör. hepta, lat. septem, sp. siete, or. szegyem, szkr. szapta);
  8. *okʲtō (ang. eight, ír ocht, gör. okhtó, lat. octo, sp. ocho, or. voszem, szkr. asta);
  9. *neun (ang. nine, ír naoi, gör. enneá, lat. novem, sp. nueve, szkr. nava);
  10. *dekʲmt (ang. ten, ír deich, gör. deká, lat. decem, sp. diez, or. djeszity, szkr. dasa).

2011. február 6., vasárnap

Az újlatin nyelvek felosztása

Azt hiszem, ideje írnom valamit az újlatin nyelvek nyelvtörténeti besorolásáról, felosztásáról is. Bár már nagy vonalakban érintettem a kérdést korábbi bejegyzésekben, csakis a legfontosabb kritériumokat figyelembe véve, de részleteiben még nem volt szó róla. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy egyelőre nem létezik olyan egységes és egyértelmű felosztás, melyet minden forrásban megtalálnánk, de általánosságban elmondható, hogy e nyelvek besorolását többé-kevésbé földrajzi területekhez kötik, ebből is következik, hogy adott területen beszélt nyelvek közelebbi rokonságban állhatnak egymással hang- és nyelvtanilag is (lásd a dialektuskontinuumról szóló bejegyzést).

Az újlatin nyelvek jelenkori elterjedési területe – kék: francia; narancs: portugál; zöld: spanyol;
sárga: olasz; piros: román (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

A hagyományos, keleti és nyugati ágra való felosztást (melyet a többesszám-képzés típusa, illetve a magánhangzók közötti, eredetileg zöngétlen felpattanó zárhangok – [p], [t], [k] – kezelése határoz meg) senki nem vitatja, és szintén nem kérdéses, hogy például vannak galloromán és iberoromán nyelvek; azonban egy-egy nyelv csoportba sorolása eltérhet a különböző források szerint – annál is inkább, mert mint ismeretes, eleve vitás és tudományossággal nem is megválaszolható kérdés, hogy ilyen közeli rokonságban álló nyelvváltozatok közül hol húzható meg a határ a nyelv és a nyelvjárás között. Erre a legjobb példa, hogy például a katalán és az okcitán nyelv annyira közel állnak egymáshoz, hogy egyetlen nyelv két változatának is tekinhetőek (és tekintették is régebben), bizonyos források mégis az iberoromán nyelvekhez sorolják a katalánt, míg a galloromán csoportba az okcitánt, vagyis igazából e két nyelv átmenetet alkot a két csoport között.

Az alábbiakban megpróbálom – a teljesség igénye nélkül – vázolni az újlatin nyelvek felosztását.

Indoeurópai nyelvcsalád
  itáliai ág
    latin nyelv / újlatin nyelvek
  • keleti ág (román nyelvjárások)
    • román (dákoromán, tulajdonképpeni román)
    • aromán
    • isztroromán
    • meglenoromán
  • itáliai-dalmát csoport (hagyományosan a keleti ághoz sorolták)
    • dalmát
    • olasz (toszkán, irodalmi olasz) és középső olasz nyelvjárások
    • korzikai
    • délolasz nyelvjárások (bari, nápolyi-calabriai, pugliai, tarantói stb.)
    • szicíliai (extrém délolasz)
  • nyugati ág
    • galloromán csoport
      • galloitáliai nyelvek (hagyományosan: északolasz nyelvjárások)
        • emilián-romanyol (két nyelvjáráscsoport)
        • ligur
        • lombard (keleti és nyugati változat, számos nyelvjárással)
        • piemonti
        • velencei
      • gallorétiai nyelvek
        • rétoromán
          • romans (tulajdonképpeni rétoromán, számos nyelvjárással)
          • ladin
          • friuli
        • oïl-nyelvek (hagyományos elnevezés arra utalva, hogy az ’igen’ szó a franciában a latin HOC [EST] ILLUD kifejezésből származik)
          • francia (sztenderd) és közeli dialektusok (vallon, pikárd stb.)
          • jèrrais (normann nyelvjárás)
          • frankoprovanszál vagy arpitán (átmenet a francia és az okcitán nyelv provanszál nyelvjárása között)
        • oc-nyelvek (hagyományos elnevezés arra utalva, hogy az ’igen’ szó az okcitánban a latin HOC-ból származik)
          • okcitán (hagyományosan: provanszál) és nyelvjárásai (északi: lemosin, auvernhat, vivaroalpenc; déli: lengadocian [sztenderd okcitán] és provençau [provanszál]; illetve gascon [gascogne-i])
          • katalán (katalóniai, valenciai, baleári)
    • iberoromán (spanyol-portugál) csoport
      • aragóniai (hagyományosan csak „spanyol nyelvjárás”)
      • kasztíliai (tulajdonképpeni spanyol) és nyelvjárásai (aragóniai, kasztíliai, leóni, extremadurai, murciai, andalúz, Kanári-szigeteki, latin-amerikai nyelvjárások)
      • aszturleóni (nyelvjáráscsoportok: kelet-asztúriai, közép-asztúriai, leóni)
      • galiciai-portugál (a galaikoportugál vagy óportugál folytatásai)
      • mozarab † (arab hatástól érintett vulgáris latin nyelvjárások összessége)
    • déli csoport
      • szárd, északi (logudorói-nuorói nyelvjárások)
      • szárd, déli (campidanói nyelvjárások)
  • korzikai-szárd átmeneti dialektusok
    • gallurai
    • sassari
Megjegyzés: Egyes források az aragóniait és a mozarabot egy külön „galloibér” csoportba sorolják a nyugati ágon belül, míg a szárd nyelvjárásokat egy teljesen különálló déli csoportba. Hangtani és nyelvtani sajátosságai alapján (zöngétlen intervokális zárhangok zöngésülése, a többes szám jele az -s) azonban a szárd egyértelműen a nyugati ághoz tartozik.