2011. október 1., szombat

Az újlatin nyelvek „létkérdése”
avagy être, essere, ser, ésser, èsser, esser, fi...

Ahhoz nem fér kétség, hogy az újlatin nyelvek egyik leggyakrabban – ha nem a leggyakrabban – használt igéje a létige. Viszont annak ellenére, hogy ez minden nyelvben ugyanabból a latin igéből származik, bizonyos alakjai elég nagy változatosságot mutatnak e nagyon közeli rokon nyelvekben, illetve nyelvváltozatokban. Mostani témánkban ezt fogjuk körbejárni.

A latinban a létige és a kopula szerepét az ESSE töltötte be, melynek alakjai kijelentő mód jelen időben a következők voltak: SŬM, ES, EST, SŬMUS, ESTIS, SŬNT. A köznyelvi változatokban ezek már valahogy így hangozhattak, figyelembe véve a beszélt nyelv változásait, melyeknek már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy bizonyos alakokat már csak egy-egy szóvégi mássalhangzó különböztetett meg egymástól, amely viszont hajlamos volt a lekopásra, ahogy ez meg is történt a legtöbb változatban (a szárd és egyes francia igealakok kivételével). A különbség megtartására az újlatin nyelvek általában analógiás megoldásokat vagy bizonyos alakok „szabályosítását” választották, a főnévi igenevet – esser(e)~ser(e) – alapul véve, míg például a spanyol az ESSE ige eredeti jövő idejéből kölcsönzött egy alakot (mely latin igeidőnek egyébként nincs közvetlen folytatása az újlatin nyelvekben; a mostani jövő idő igei körülírásból származik).

A létige ragozása az újlatin nyelvekben (Forrás: El Mexicano)

Vitatott ugyanakkor, hogy bizonyos alakok a fent említett közös újlatin, rövidült *sere < *ESSERE alakból, vagy pedig a hasonló jelentésű SEDĒRE ’tartózkodik, ül’ alakjaiból származnak-e (ami a spanyol – és feltehetően a portugál-galiciai – ser főnévi igenevet és a belőle képzett jövő időt, valamint a kötőmód jelen idejű alakjait illeti, inkább az utóbbiról van szó; erre szintén bizonyítékul szolgál, hogy a spanyol ser az óspanyolban még seer volt). De nézzük meg sorjában, mi a helyzet az egyes nyelveknél. (Az átírásban a hangsúlyt, ahol szükséges, aláhúzással, az orrhangú magánhangzót pedig hullámvonallal fogom jelölni. Az orrhangú magánhangzót úgy kell ejteni, mintha utána m vagy n következne, amelyet viszont nem artikulálunk tisztán.)

A francia írásban nagyjából a latin alakokat őrzi, melyek viszont kiejtve teljesen másképp hangzanak: suis [szüi], es [é], est [é], sommes [szom], êtes [et], sont [szõ] (a suis végén lévő -s valószínűleg analógiás alapon, a sommes mintájára jelenik meg). Szintén fontos, hogy a franciában minden ige elé kötelező a személyes névmást is kitenni, amennyiben nincs meghatározott alany, a szabályos igéknél ugyanis számos alakot csak ezáltal képesek a kiejtésben megkülönböztetni (pl. az aimer ’szeret’ ige: aime [em], aimes [em], aime [em], aimons [émõ], aimez [émé], aiment [em]).

Az olaszban már más a helyzet: sono [szóno], sei [szei̯], è [e], siamo [szjámo], siete [szjete], sono [szóno]. Az egyes szám első és a többes szám harmadik személyű alak is sono, amely a beszélt latin *son, megtoldva egy kiegészítő magánhangzóval (hiszen az olasz fonetikában nem engedhető meg a mássalhangzós szóvégződés). Az è [e] szintén a beszélt latin *es(t) természetes folytatása: a közép- és dél-itáliai, illetve a keleti újlatin változatokban ugyanis eltűnt a szóvégi [sz] hang is. A sei, siamo, illetve siete alakok már érdekesebbek. Ezek vagy a beszélt latin *ESSERE > olasz essere rövidült régi sere alakjából származnak „szabályosítással”, vagy talán a hasonló jelentésű latin SEDĒRE (’ül, tartózkodik, van’) igéből, melyből szintén kölcsönöztek egyes újlatin nyelvek a létige paradigmájához; mindenesetre az olasz esetében az előbbi tűnik valószínűbbnek.

A spanyolban a beszélt latinéihoz közeli alakok találhatóak: soy [szoi̯], eres [eresz], es [esz], somos [szomosz], sois [szoi̯sz], son [szon]. A soy végén lévő [i̯] utólagos fejlemény (a 12. századi spanyolban még so alakot találunk), amely valószínűleg a 13. századtól már dokumentált do y ’odaadok’ (> doy), illetve ha y ’ott van’ (> hay) kifejezésekben lévő, majd az igealak részévé váló régi határozószócska, az y (< lat. IBI ’ott’, vö. fr. il y a) analógiás hatására jelenik meg, ahogy a voy, estoy alakokban is (bár ez a téma máig vita tárgyát képezi a történeti nyelvészek között). Egyedül az eres szorul némi magyarázatra, amely nem más, mint a latin ES ’vagy’ jövő idejű ERIS (eredetileg ’leszel’) alakjának folytatója: az ES ugyanis egybeesett volna a harmadik személyű EST > es alakkal. A klasszikus latin jövő idő azonban ekkorra már régen kiveszett a beszélt nyelvből, így nem volt akadálya, hogy ez az alakja a spanyol létige jelen idejének egyes szám második személyeként folytatódjon, megkülönböztetve így a harmadiktól. Említést érdemel még a többes szám második személyű sois alak, amely az óspanyol sodes (< vulg. lat. *SOTES) folytatása a -d- kiesésével (sodes > *soes > sois), ahogy a szabályos ragozásban is történt az összes többes szám második személyű alakkal (vö. lat. CANTATIS > ósp. cantades > *cantaes > cantáis).

A létige portugál alakjai részben a spanyoléihoz hasonlóak: sou [szó], és [es], é [e], somos [szomus], sois [szoi̯s], são [szãu]. A portugál az egyes szám második személyben megőrizte az eredeti latin alakot, viszont a harmadik személyben elvesztette az -s-t a szabályos ragozás mintájára, ahol az összes ige ezen alakja magánhangzóra végződik. A galiciaiban viszont szinte érintetlenül maradtak a köznyelvi latin alakok (az EST kivételével, a portugálhoz hasonlóan): son, es, é, somos, sodes, son (bár elképzelhető, hogy az egyes szám első személyű son végén lévő -n utólagos fejlemény, és nem a latin SUM [m]-jének folytatása, vö. óspanyol so, portugál sou, vagy pl. lat. FUI > gal. fun, lat. VIDI > gal. vin).

Az okcitánban a létige a következő alakokkal rendelkezik: soi [szui], siás/ès/sès [szjosz/esz/szesz], es [ész], sèm [szem], sètz [szec], son [szun]. A soi hasonló a francia suis, spanyol soy alakokhoz, a sès, sèm, sètz pedig szabályosítással jöhetett létre egy vulgáris latin *sere (< *ESSERE < lat. ESSE) alakból, vagy talán a SEDĒRE igével való keveredés hatására (vö. az olasszal).


Az okcitánt sokszor úgy emlegetik, mint a „legátlagosabb újlatin nyelv”.
Persze senki sem tudja, hogy ez pontosan mit jelent...

Az okcitán testvérnyelve, a katalán viszont alaktanilag sok tekintetben furcsán viselkedik az újlatin nyelvek között, így a létige sem kivétel ez alól: sóc [szok], ets [étsz], és [ész], som [szom], sou [szou], són [szon]. Az és, som és són alakok hasonlóak azokhoz, melyeket a többi újlatin nyelvben is találunk, a többi azonban magyarázatra szorul. A sóc végén lévő -[k] analóg a kötőmódú alakokban (sigui, siguis stb.) lévő [g]-vel (a szóvégi mássalhangzó elzöngétlenedésével), illetve talán a dic ’mondok’ típusú igealakok végén és kötőmódú alakjaiban végig jelen lévő veláris zárhanggal (vö. spanyol digo/diga vagy olasz dico/dica < lat. DĪCO / DĪCAM, DĪCAT), amely a katalánban – a spanyollal és az olasszal ellentétben – több igére kiterjedt. Ez a [k] vagy [g] pedig a latin -CERE és -GERE végű igék egyes szám első személyű alakjának -CO, -GO végződésében, illetve a kötőmódú alakok -CA- és -GA- szegmensében lévő [k] (> -[g]-), [g] analógiás mintájára toldódott be olyan igealakokba is, melyekben a latinban eredetileg nem volt. Az egyes szám második személyű ets viszont a latin – eredetileg többes szám második személyű – ESTIS alak folytatója, szintén a második és a harmadik alak egymástól való megkülönböztetésére. Ezek után már csak a sou alakot kell magyarázni, amikor ennek végén valamilyen sziszegőhangot várnánk (< vulg. lat. *SOTES – lévén az ESTIS > ets az egyes szám második személyű ES-t váltotta fel – vö. okcitán sètz): a katalán történeti hangtan egyik különös változása ugyanis a latin -[kj], -[tj] és -[t’s] csoportokból származó [c] félhangzóvá alakulása (így *SOTES > *sots > sou, vö. pl. lat. PACE ’béke’ > pau), aminek okára egyelőre nincs elfogadható magyarázat.

Érdemes még kitérni a szintén a katalánhoz és az okcitánhoz közel álló rétoromán dialektusok svájci sztenderdizált változatára, a romansra, ahol több alakban is az esser szabályosítása látszik: sun, es, è, essan, essas, èn. Az essan és essas feltételezhetően egy *essem (< *essemos), illetve *essedes (< *essetis) alakokból jöhet, az e > a pedig talán a leggyakoribb, -ar végű igék ragozásának analógiás hatása (vö. az olasz többes szám első személyű -iamo végződést, amely közös az -are, -ere, ´-ere és -ire végű ragozásban).

A legkonzervatívabbnak tartott szárdban megőrződtek a latin szóvégi mássalhangzók (az -M kivételével, amely már a klasszikus korra eltűnt), így a létige alakjaiban is, azonban kiegészültek egy ejtéskönnyítő magánhangzóval, melyet a helyesírás (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni, hiszen a szárd nem rendelkezik írott sztenderd változattal) nem jelöl. Szintén találunk „szabályosított” alakokat: so [szó], ses [széze]~[szézi], est [eszte]~[eszti], semus [szémuzu], sezis [szédzizi], sunt [szuntu].

A román egyetlen latin alakot örzött meg változatlanul, ez pedig a többes szám harmadik személyű sunt, amely viszont a legtöbb alak töveként is szolgál, tehát itt is egyfajta szabályosítás történt: sunt [szunt], eşti [jestj], este [jeszte] vagy e [je], suntem [szuntem], sunteţi [szuntecj], sunt. (A eşti, este/e alakok írásban nem jelölt szókezdő [j]-je a latin rövid Ĕ-ből származó, számos újlatin nyelvben megjelenő [je] kettőshangzó első eleme lehet, vö. pl. PĔLLE > román piele, spanyol piel.) Az egyes szám második személyű eşti alakot vagy a harmadik személyű este és szabályos ragozás -i végződése (mely sokszor csak az előtte lévő mássalhangzó enyhe palatalizációjában nyilvánul meg) befolyásolta, vagy pedig – a katalánhoz hasonlóan – talán a latin ESTIS folytatásáról van szó (a keleti latinságra jellemző -s lekopással). A sunt- tőnek létezik egy variánsa, melyben az u helyén î (hátul képzett i~ü) áll: sînt, sîntem és sînteţi (a helyesírás korszakonként hol az egyik, hol a másik használatát írta elő a sztenderd nyelvben – az 1993-as reform óta csak az u-s forma elfogadott, ez szerepel a szótárakban is). További érdekesség a románban, hogy bizonyos alakok rendelkeznek népies változattal is, így pl. sunt = îs, illetve este/e = îi (ezek simulóalakjai viszont, az -s, ill. -i a bizalmas nyelvben használatosak). A többi újlatin nyelvtől eltérően a románban a főnévi igenév, az (a) fi sem a latin ESSE folytatása, hanem valószínűleg egy nyelvjárási *fire alakból származik a fu- (fui) perfectumtő hatására. Szintén említésre érdemes még, hogy a magyarországi beás cigányok régies román nyelvjárásaiban (ezek a bánsági román nyelvjárásokból származnak) megint más alakjai vannak a létigének: misz, jésty, ăj/jestyé, nyisz vagy ăstyény vagy szîntyény (nyelvjárástól függően), vic vagy ăstyéc vagy szîntyéc (nyelvjárástól függően), ăsz/jestyé. A misz, nyisz és vic kevert alakok, melyek valószínűleg a személyes névmás visszaható változataiból, ill. az -s simulóalakból tevődnek össze (lásd román mi-s, ni-s, vi-s, vö. îmi, ne/ni, vă/vi < lat. , NŌS, VŌS).

A lektorálásért és a beás nyelvi adatokért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

14 megjegyzés:

  1. Phúú, engem az "essere" alak mindig is megőrjített, de leginkább az "ens" ill. "essendum" igenevek (ezek inkább a középkori filozófiai nyelv terjedt el, ezzel fordították az 'ὦν' "levő/létező" igenevet).

    Itt régebben vita alakult ki róla:

    http://chat.yle.fi/latini/viewtopic.php?f=1&t=857&st=0&sk=t&sd=a

    VálaszTörlés
  2. Hát igen, ez az ESSE igenév "szabályosítása" volt a vulgáris latinban. De mint az újlatin nyelvek példája mutatja, valószínűleg létezhetett még egy *SERE alakja is, talán a SEDERE hatására (???). Mindenesetre van néhány érdekes kérdés. A spanyolban dokumentált, hogy a "ser" nem az *(ES)SERE rövidülése, hanem a középkori "seer" (< SEDERE) folytatója, s mivel a jövő idejű alakok töve a főnévi igenév, így a seré, serás, será stb. tövében is a latin SEDERE köszön vissza, és nem az ESSE(RE). De akkor mi van a franciával (serai, seras, sera stb.) és az olasszal (sarò, sarai, sarà stb.)?? Létezhet, hogy ezek a kísértetiesen hasonló alakok csak a véletlennek köszönhetőek? Mert a francia és az olasz esetében viszont semmi nem szól arról sehol, hogy ezeknek bármi közük lenne a SEDERE-hez. De ugyanezt el lehetne mondani a kötőmódnál is: sp. sea (< SEDEAM), de az ol. sia ??? (Talán a lat. SIM/SIT + a szabályos végződés -a-ja? De ezen az alapon a spanyol sea is lehetne az...) Szóval vannak itt még nyitott kérdések, és az a baj, hogy erről nagyon kevés irodalom van. Ha esetleg találsz róla valamit, megoszthatnád.

    VálaszTörlés
  3. " A régies – ma már nem használt – alakokban a sunt tő u-ja helyén î (hátul képzett i~ü) áll: sînt, sîntem és sînteţi."

    Ez érdekes, mert én azt hallottam, hogy ma a nép u helyett î-vel ejti ezeket az alakokat és a rossz nyelvek szerint írásban azért vezették be az u-t, (a nyelvművelők persze kiejtésben is erőltetik), hogy jobban hasonlítson a latinra, demonstrálando, hogy a román már pedig újlatin nyelv.

    Szoktam hallgatni modern román zenét és ott is î-vel ejti az énekes. Szerintem ezek nem régies alakok, hanem nagyon is élőek.

    VálaszTörlés
  4. Elképzelhető, hogy így van, mindenesetre furcsa, mert az újabb források (köztük a DEX Online román kiadású etimológiai szótár is) egyáltalán nem is szerepeltetik már az î-s alakokat a ragozásban:

    http://dexonline.ro/definitie/fi (Conjugari)

    Mindenesetre köszönöm az észrevételt, beledolgoztam a cikkbe.

    VálaszTörlés
  5. Eredetileg "sunt" volt, aztán a kommunisták bevezették a "sînt" formát, majd 1989 után a Román Akadémia visszatért az eredeti formára. Ugyanúgy visszatértek az "â" használatára az "î" helyett (kivéve ha a szó első betűje). Egyébként a kiejtése valójában valahol az "u" és az "î" között van, mindenesetre, minél keletrebbre mész, Moldova felé, annál "î"-sebb a hangzása. A DEX az iránymutató és abban csak az "u"-s változat szerepel, mindig az éppen hatályos. A "io îs" úgymond népies formától borsódzik a hátam.

    VálaszTörlés
  6. Így már értem, köszönöm az információt. Egyébként elvben az î-s ejtés lenne a természetes, gondolom én, mivel zárt szótagban a nazális előtt lévő latin magánhangzók (függetlenül attól, hogy a, e, i, o vagy u volt eredetileg) a románban mind î/â hangként folytatódnak, vö. QUANDO > când, VENTU > vânt, IN > în stb.

    VálaszTörlés
  7. A román létigével kapcsolatban még hozzátennék két dolgot:
    1. A sînt îs változatát népiesnek tekintik. Ennek van egy szó végéhez hozzáadott alakja, -s (pl. toate-s bune 'jó az összes'). Ezt nem népiesnek, hanem bizalmasnak tartják, de költőknél is megjelenik [pl. „Toate-s vechi și nouă toate” (Eminescu) 'Minden új és minden ódon' (Dzsida Jenő fordítása)]. Hasonlóképpen a este/e népies îi változatának megvan a bizalmas -i változata (pl. zăpada-i mare 'nagy a hó').
    2. A beás misz, nyisz és vic (nem inkább visz?) a bánsági román nyelvjárásból származnak. Ezeket románul mi-s, ni-s, vi-s alakban írják, és kiejtésük [misz], [nisz], [visz]. Ezek valószínűleg visszaható alakok. Felismerhetőek bennük az îmi, ne/ni, vă/vi visszaható névmások illesztett alakjai és a fent említett -s igealak.

    VálaszTörlés
  8. Ötödszörre próbálom leírni: az első olasz nyelvemlékek közül Assziszi Szt. Ferenc Naphimnuszában a coniunctivus Sg/2 "sie v. si'" volt, a sarrano jövőidejű Pl/3 meg "sirano".

    Kicsit nonszensz, hogy néha váratlanul pontosan tükröződnek ki a praet.imp. és a praes.perf. alakok, míg egy teljesen más tőből képzi a jövő időt...

    VálaszTörlés
  9. A jövő idő az újlatin nyelvekben eredetileg a főnévi igenév és az habere rövidült alakváltozatának összeolvadása:

    CANTARE HABEO > *CANTARAEO > *cantareio > port. cantarei, sp. cantaré, ol. canterò, korz. canteraghju stb.

    Tehát elvileg a létigénél is az (ES)SER- tőnek kellene ebben lennie.

    VálaszTörlés
  10. De a létige is? Sere habeo? Sereo>sero>siro>saro?

    Valahogyan úgy érzem, hogy az olasz nyelvi változások folyamatának megállapítását az nehezíti meg leginkább, hogy van egy nagy vákuum a vulgáris latin és az első jelentős művek között.

    VálaszTörlés
  11. Miért ne? Ha egyszer valami így szabályosult, akkor a létige sem lesz kivétel ez alól, nem? :) Az olasszal az a probléma, a hispániai nyelvjárásokkal szemben, hogy míg az utóbbiak viszonylag egységesek (máig nincsenek akkora eltérések köztük, a 12. században pedig még a nyelvjárások is annyira hasonlóak voltak, hogy alig lehetett megkülönböztetni pl. az aragóniait a kasztíliaitól), az olasz pedig kezdettől fogva rengeteg kisebb nyelvjáráscsoport összessége, és még a toszkán sem volt egységes, szóval az olasz mint olyan csak egy mesterségesen csinált nyelv több helyi nyelvjárásból.

    Ezért is vannak az olaszban néha érthetetlen hangváltozások, pl. tök következetlen a fejlődés latin i/e hangoknál:

    dē > di (vö. sp. de) és ĭlle > il~egli (vö. sp. el, él), viszont sī > se (sp. si).

    Mint látod, a spanyol sokkal következetesebb, bár kivételek szintén vannak (sĭne > sin, nem *sen).

    VálaszTörlés
  12. "már a klasszikus nyelvben is megvoltak a nyomai: *so(n), *es, *es(t), *somos, *estes/*sotes, *son(t). Látható, hogy a népi latinban bizonyos alakokat már csak egy-egy szóvégi mássalhangzó különböztetett meg egymástól" ez egy feltételezés vagy vannak nyomai is, falfirkákon, bármilyen írott szövegben?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindkettő. Amire teljesen egyértelmű írásos bizonyíték van, az az -M lekopása, vagy pl. a rövid I > E (lásd pl. pompeji falfirkák.) J. N. Adams The Regional Diversification of Latin, 200BC – AD600 című 2007-es tanulmányában hoz néhány feliratpéldát a 3. személyű igealakok végén lévő -T lekopására is, de megjegyzi, hogy ezek vitatott esetek (lehet, hogy csak rövidítések vagy hasonulás következményei).

      Az újlatin nyelvekben – néhány vitatott kivételtől eltekintve – mindenhol eltűnt az -M az igelakok végéről (a többi szónál is csak a CUM, QUAM, QUEM, TAM, vagyis néhány egy szótagú szónál maradt meg: sp., gal., ol. con, pt. com; sp. cuan; sp. quien, pt. quem, gal. quen; sp. tan stb.); a -T (gyenge d-nek ejtve) pedig csak a szárdban és az ófranciában maradt meg.

      A vitatott esetek a SUM > ol. sono, galiciai son. (A román sunt, sînt egyértelmű, hogy T/3-analógiás alak, nem a latin SUM-ból származik.) Én valószínűnek tartom, hogy az olaszban és a galiciaiban is a T/3. son(o) mintájára jött létre az E/1. alak, ti. szárd és óspanyol so, portugál sou [szó]. (A szárd mindenképpen megőrizte volna, ha ejtették volna.)

      Az tény, hogy a -T tűnhetett el a legkésőbb az újlatin területeken, hiszen szárd és bizonyos francia alakok még őrzik a kiejtésben is.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.