2011. augusztus 20., szombat

Salvemos el futuro de subjuntivo
Megmenthető-e egy igeidő?

A DesEquiLIBROS. Lectura y cultura spanyol kulturális-nyelvművelő blog érdekes kezdeményezést indított néhány éve „Mentsük meg a kötőmód jövő idejét” címmel. Kérdés, hogy egyáltalán megmenthető-e egy, a beszélt nyelvből már több száz éve eltűnt igeidő, illetve, hogy szükséges-e. A válasz szerintem mindenki számára egyértelmű; mindazonáltal a kezdeményezés ötletes lehet a spanyol nyelv – akár anyanyelvi, akár külföldi – művelői, kedvelői számára is, hogy ne merüljön teljesen feledésbe ez a „szép” igeidő.

A quien pudiere interesar:

quien conociere dicha forma verbal, supiere cómo usarla y quisiere colaborar en su difusión, emplazado queda a contribuir a su divulgación y correcto uso;

quien optare por colaborar, sepa que bien pudiere hacerlo dejando edificante ejemplo en los comentarios de lo suso dicho, bien difundiendo esta quijotesca iniciativa doquiera que fuere;

para quien, por el contrario, considerare el presente texto como fútil y estéril, o desconociere el tema de que tratare, sépase que es cuestión de saber y conocer; y si no lo hubiere estudiado en la escuela o lo hubiere olvidado por el pobre uso diario que hiciere del lenguaje, tiempo es de aprender de nuevo o recuperar lo aprendido.



„Annak, kit érdekelhet:

aki netán ismerné az említett igealakot, tudná, hogy kell használni, és szeretne együttműködni a terjesztésében, meg van szólítva a terjesztéséhez és helyes használatához való hozzájárulásban;

aki majd az együttműködés mellett döntene, legyen tudatában, hogy megteheti ezt akár a fent mondottak hozzászólásaiban építő példa hagyásával, akár e quijotei kezdeményezés terjesztésével, bárhol légyen is;

annak számára, ellenben, aki a jelen szöveget semmitmondónak és száraznak vélné, vagy nem ismerné a témát, amiről szól, tudva légyen, hogy tudás és ismeret kérdése; s ha nem tanulta légyen az iskolában, avagy elfeledte légyen szegényes mindennapi nyelvhasználata révén, ideje, hogy újból megtanulja, vagy helyreállítsa a tanultakat.”

– szól a kezdeményezés archaizáló szövege, kissé fennkölt stílusban (a kötőmód jövő idejű igealakjai kivastagítva szerepelnek). De beszéljünk egy kicsit magáról az igeidőről is (pontosabban a két igeidőről, hiszen ennek is van egyszerű, valamint összetett – befejezett szemléletű – formája, melyet az haber egyszerű alakjaival és a múlt idejű melléknévi igenévvel képeznek).

A Spanyol Királyi Akadémia madridi épülete – Juan Comba (1852–1924) spanyol festő alkotása, 1894.
A futuro de subjuntivo már akkor sem volt használatos, amikor ez a festmény készült.

A futuro de subjuntivo két latin igeidő egybeesése a spanyolban: a kijelentő mód (indicativus) futurum perfectumáé (befejezett jövő idő), valamint a kötőmód (coniunctivus) perfectumáé (befejezett múlt). Ez a két igeidő ugyanis csupán az egyes szám első személyben különbözött egymástól, a többi alakjai azonosak voltak. Emiatt már a latinban is dokumentálták olykor a kettő keveredését, ezért nem állapítható meg pontosan, és máig vita tárgyát képezi a szakemberek között, hogy a spanyol alakok melyikből származnak. Hogy jobban megértsük, nézzük meg, hogy is nézett ki ezek ragozása a latinban, a CANTARE ’énekelni’ igével (az ékezettel a hangsúlyt jelölöm):
  • kijelentő mód, befejezett jövő idő: CANTÁVERO, CANTÁVERIS, CANTÁVERIT, CANTAVÉRIMVS, CANTAVÉRITIS, CANTÁVERINT;
  • kötőmód, befejezett múlt idő: CANTÁVERIM, CANTÁVERIS, CANTÁVERIT, CANTAVÉRIMVS, CANTAVÉRITIS, CANTÁVERINT.
Láthatjuk tehát, hogy mindössze egyetlen magánhangzó különbség volt az első alakokban is, amelyek kiejtve valahogy így hangozhattak a klasszikus kor vége felé: CANTÁVERO [kantá(we)ro] és CANTÁVERIM [kantá(we)re]. Ennek megfelelően a spanyolban a következő alakokkal rendelkezik (a hangsúlyt jelölve): cantáre (*cantáro), cantáres, cantáre, cantáremos, cantáreis, cantáren. Bár az óspanyolban dokumentált volt bizonyos igéknél az egyes szám első személyű -ro végű alak is, ez nagyon korán el is tűnt a többi alak -re végződésének analógiás hatására:
  • Et si más preciada obra fiziero de la paret cerquana o casa ’És ha értékesebb művet csinálok majd a közeli falból vagy házból’ (az Aragóniai Királyság törvénykönyvéből (Vidal Mayor), 13. század közepe);
  • [...] si fasta estos x annos no vos diero estos cc moravedis, esta heredat que finque por siempre por yuro de heredat al monesterio de Onna ’ha e 10 évig nem adnám meg nektek e 200 maravedit [régi kasztíliai pénz – a szerk.], e birtok maradjon mindörökre jogosan Onna kolostorának birtokában’ (adománylevél a Kasztíliai Királyságból, 1244).
Mire is volt jó ez az igeidő? Nyilvánvaló, hogy a nyelvekben azért szokott valami kiveszni a használatból, mert igazából nincs rá szükség. Ennek általában az az alapja, hogy többféleképpen lehet valamit kifejezni, esetleg árnyalatnyi különbségekkel, ilyenkor pedig mindig fennáll annak a veszélye, hogy az egyikféle kifejezésmód egyre inkább általánossá és elterjedtebbé válik, míg a másik egyre ritkább lesz, s a végén teljesen kiszorul a használatból.

A két futuro de subjuntivo soha nem volt stabil igeidő: használata már a 14. században kezdett háttérbe szorulni a beszélt nyelvben, a 17. századra pedig teljesen eltűnt. Ma már csupán a sea lo que fuere (’lesz, ami lesz’) típusú rögzült kifejezésekben, a tudományos és a jogi nyelvben, törvények, rendeletek szövegében találkozhatunk vele, illetve nagyon ritkán fellelhető még (talán archaizáló jelleggel) az írott nyelvben. Használatuk megegyezett a kötőmód jelen idejével (cante), illetve régmúltjáéval (hubiera/hubiese cantado) a feltételes mondatok mellékmondataiban, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy a feltételes előtagot (prótasis condicional) jobban kihangsúlyozta. A cantare alak megfelelője tehát kb. ’ha majd énekelni fogok ~ énekelnék’ volt. (Ugyanez igaz az összetett formára is: hubiere cantado ’ha majd énekeltem (volna)’.) Ezek az igeidők tehát eleve redundánsak voltak, mindez pedig az eltűnéséhez vezetett.

Ismerete viszont hozzátartozik az általános műveltséghez, szükséges a régi irodalom, illetve a jogi szövegek megértéséhez, így a futuro de subjuntivo továbbra is az írott nyelv része, és a spanyol szótárak, nyelvtanok igeragozási táblázataiban is máig szerepel.

8 megjegyzés:

  1. Hiba javítása után:

    "Egy hibára felhívnám a figyelmedet: az i bötű coniunctivus praesens perfectumban E/2, T/1, T/2 alakjaiban hosszú (cantaverīs, cantaverī'mus, cantaverī'tis), és az utóbbi kettőben a latin hangsúlyozás törvénye szerint az utolsó kettő hangsúlya paenultima."

    VálaszTörlés
  2. Köszi az észrevételt. Utánanéztem én is több forrásban, köztük egy középiskolai latin nyelvtanban is, de nem jutottam egyről a kettőre, kb. fele-fele arányban ellentmondásosak az információk. A szintén nagy latinos Bennó kolléga sem tudta 100%-osan megmondani, úgyhogy írtam Adamik Béla úrnak a témában, ő talán igazságot tud tenni. :)

    VálaszTörlés
  3. Olvastam, de nekem az angol források sem tűnnek túl megbízhatónak az ilyen témákban. Továbbá az a gyanús nekem, miért írják akkor, hogy vitatkoznak, melyik latin igeidőből származik a kötőmód jövő ideje, ugyanis ha tényleg úgy van, ahogy mondod, akkor már korántsem hasonlít annyira egymásra a két igeidő, hogy ne tudják ezt eldönteni.

    VálaszTörlés
  4. Quis scit an adiciant hodiernae crastina summae
    - u u - u u - u u - - - u u - -

    Tempora di superi ?

    - u u - u u -

    Cuncta manus avidas fugient heredis, amico

    - u u - u u - u u - - - u u - -

    Quae dederis animo.

    - u u - (<-!) u u -

    (Horatius: Ódák - IV.7)

    VálaszTörlés
  5. Az E/2. személy a spanyol szempontjából lényegtelen, ugyanis ha a hangsúly nem oda esett, hiába volt hosszú, az ugyanúgy rövid lett már a kései latinban, és [e]-vé változott. Erre szintén jó példa az illī(s), amelyből le(s) lett, hiába volt hosszú az ī, nem oda esett a hangsúly. :) Olyan verset próbálj keresni, ahol T/1., vagy T/2. személyű ige van. :)

    VálaszTörlés
  6. Meg is érkezett a válasz Adamik Béla úrtól, idézem:

    "A praesens perfectum conjunctivusában (fecerim, –eris etc.) az i- eredetileg hosszú volt, míg a futurum perfectumban rövid (fecero, –eris etc.). Az ólatin korszakban ez a különbség még megvolt (Catullusnál is még egyszer előfordul a hosszú i-s coni. perf.), majd analógikus kiegyenlítődéssel a klasszikus korszakra egységesen rövid –i lett a coniunctivusban is, ez megy tovább a vulgáris latinba és így az újlatinba is. Vö. Leumann 1977: 445. §."

    Tehát végül is mindkettőnknek igaza van, csak ahogy te mondod, az ólatin korszakban volt. A cikk szempontjából viszont a klasszikus kor vége, ill. a kései latin érdekes. :)

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.