2011. május 6., péntek

Legendák az őshonos nyelvek hatásairól a spanyolban

Egyik előző témámhoz írt kommentből jött az ötlet, hogy valamit írni kellene azokról a spanyolok körében népszerű „legendákról”, melyek nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a baszk nyelv, illetve Latin-Amerikában az őshonos indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának, mint amekkorát kellene.

Mindenekelőtt kénytelen leszek használni két olyan kifejezést, amely talán nem minden érdeklődő számára ismert, ezek pedig a szubsztrátum és az adsztrátum. Az első „alsó nyelvi réteg”-et jelent, vagyis az őslakosok nyelveinek nyomait abban a nyelvben, amelyet átvettek, és amiért cserében feladták a sajátjaikat (ez főleg a meghódított népeknél fordul elő), illetve tágabb értelemben ezen őslakosok eredeti nyelvét (nyelveit) is szokták szubsztrátumnak nevezni; a második pedig egyszerűen nyelvi behatást, kölcsönhatást jelent egymás mellett élő – sokszor kétnyelvű – népek között. (Bár nem lesz rá szükség, de a teljesség kedvéért megemlítem, hogy van egy harmadik fogalom is, a szupersztrátum, azaz „felső réteg”, mely későbbi idegen nyelvi behatást jelent valamely élő nyelvre, ilyenek például a jövevényszavak.)

A szubsztrátumhatások – tehát az őshonos nyelv(ek) hatása a hódítóktól átvett nyelvre – kérdése azért nagyon kényes, mert szinte egyiket sem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. Méghozzá azért nem, mert egyrészt, ugyanaz a nyelvi változás létrejöhet egymástól függetlenül is különböző területeken, más-más nyelvek hatására, másrészt nem feltétlenül szükséges idegen hatás sem ahhoz, hogy valamilyen nyelvi változás bekövetkezzen. Ezt kihasználva pedig a nyelvvel foglalkozók – és sajnálatos módon sokszor a szakemberek is – gyakran abba a hibába esnek, hogy túlmisztifikálják egyes nyelvek feltételezett hatását a másikra (persze ezek mögött sokszor etnikai és politikai okok is vannak, amibe nem kívánok belemenni, hiszen nem ez a témája a blognak).

Az egyik legtöbb vitát generáló kérdés természetesen a spanyolországi rokontalan baszk nyelv hatása a környező újlatin nyelvekre, és legfőképpen a kasztíliaira. A probléma eleve az, hogy a baszk nyelv őstörténetéről nem sokat tudni – így például azt sem, hogy milyen lehetett a hangrendszere az indoeurópai népek (a kelták, majd a rómaiak) Ibériai-félszigetre érkezése előtti időkben –, mivel írásban is csak a 10. században jelent meg először – méghozzá ugyanazokban a glosszákban, melyekben az első „spanyol” nyelvemlékek is szerepelnek –, és csak a 16. századtól kezdve rendelkezik egyáltalán írásbeliséggel. Ebből eredően rengetegféle feltételezés létezik, melyek egy része hihetőbb, viszont sok köztük a legenda is, hiszen nem tudni például, hogy a spanyolban egy-egy hangtani sajátosság, melyet a baszk nyelvnek tulajdonítanak, valójában baszk szubsztrátum-e, vagy mindkét nyelvben egy harmadik nyelv – pl. valamely, a rómaiak érkezése előtt már ott beszélt ókelta dialektus – hatása, vagy egyik sem. (Ne is beszéljünk azokról a vakmerő következtetésekről, melyek szerint az őskorban egész Európában a baszk nyelvet beszélték.)

Őslakosok építették... (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Nézzük, melyek is azok a spanyol nyelvi sajátosságok, amelyeket a baszk nyelvnek tulajdonítanak.
  • Az ötmagánhangzós spanyol hangrendszer a baszkból öröklődött. A spanyol magánhangzórendszer valóban egyszerűnek mondható a legtöbb újlatin nyelvéhez képest, hiszen csak öt magánhangzó-fonémával – /a/, /e/, /i/, /o/, /u/ – rendelkezik, míg a portugál-galiciaiban, a katalánban és az olaszban is két magánhangzó (e és o) nyíltsága megkülönböztető értékű lehet a szavakban, vagyis ez hét eltérő magánhangzót jelent ezekben a nyelvekben: /a/, /e/, /ɛ/, /i/, /o/, /ɔ/, /u/ (az [e] a magyar zárt ë-nek, az [ɛ] magyar e-nek, az [ɔ] pedig a magyar a-hoz közelítő nyílt o-nak felel meg). Nem beszélve a franciáról, ahol még számos magánhangzó található, melyek még orrhangúak is lehetnek. Ezt az egyszerű spanyol magánhangzórendszert azzal magyarázzák egyesek, hogy a baszkok nem tudták kiejteni a latin rövid Ĕ és Ŏ hangokból származó nyílt [ɛ] és [ɔ] magánhangzókat, ezért ezekből ie és ue kettőshangzók lettek. Itt rögtön több dolgot is tisztáznunk kell: 1) minden bizonnyal az utóbbi az oka az előbbinek, nem pedig fordítva: vagyis azért nem találhatóak meg a spanyolban a nyílt [ɛ] és [ɔ] hangok fonémikus szereppel, mert ezek kettőshangzókká alakultak; 2) a baszkban nem léteznek nyíló kettőshangzók, tehát mindenképpen furcsa lenne, hogy ezeket ki tudták ejteni, de a másik két hangot nem; 3) a latin rövid Ĕ és Ŏ az olaszban (beleértve a délolasz nyelvjárásokat is), a galloitáliai nyelvjárásokban, a romában és a dalmátban is hasonló kettőshangzókká alakultak (nyilván például az olasz nyelvjárásoknál nem beszélhetünk baszk hatásról), de még az okcitánban és a régi franciában is; 4) az ötmagánhangzós hangrendszer a legáltalánosabb a nyelvek között; és 5) a szárd nyelvben is csak öt magánhangzó van (bár különös módon ez a nyelv több hasonlóságot is mutat a spanyollal). Mindezen cáfolatok ellenére még akadnak, akik kitartanak amellett, hogy a spanyolban baszk hatásra van csak öt magánhangzó-fonéma.
  • A spanyolból azért tűntek el az óspanyolban még meglévő zöngés sziszegőhangok – [dz], [z], [zs] –, mert a baszkban nincsenek ilyen hangok. A régi spanyol nyelv hangrendszere valóban bonyolultabb volt: léteztek a magyar [c]-nek, illetve [dz]-nek megfelelő hangok (írásban ç, z), a [z] (írásban -s-), valamint volt magyar [s] (írásban x) és [zs] (írásban j, ge, gi) is. A 16–17. században azonban a [c], [dz] hangok Észak-Spanyolországban [th]-vá (vö. angol thing) váltak, máshol egybeolvadtak az [sz] hanggal, míg az [s] és [zs] – egy palatalizált [h]-n keresztül (mint pl. a német ich szóban) – [ch]-vá alakultak, mint pl. a magyar pech szóban. Az is igaz, hogy a baszk nyelv nem ismeri a zöngés sziszegőhangokat. Viszont a meglehetősen régies galiciai nyelvben sincsenek meg a zöngés sziszegőhangok, mely viszonylag távol alakult ki a baszk nyelv feltételezett egykori hatásterületétől (bár ez lehet éppen spanyol hatás is a galiciaiban), és számos olasz nyelvjárásból is eltűnt a [z] hang. A modernebb kutatók mindinkább belső, strukturális okokkal magyarázzák a zöngés sziszegőhangok eltűnését (és a mássalhangzórendszer átalakulását): ezeknek a hangoknak ugyanis már a régi spanyolban sem volt jelentős megkülönböztető szerepük, nem igazán léteztek például olyan minimális szópárok, melyek jelentését csak az [sz] és [z], illetve a [c] és [dz] különböztette volna meg a kiejtésben, ráadásul a zöngés sziszegőhangok sokkal ritkábbak, azaz „jelöltebbek” a nyelvekben, amely kedvez az eltűnésüknek.
  • A spanyolból azért hiányzik a – felső fogsorral képzett – [v] hang, mert a baszkok nem tudták kiejteni. Bár ez a feltevés már annyira nem abszurd, mint a legelső, azért óvatosan kell eljárni. Legelőször azt kell tisztáznunk, hogy magyaros [v] hang a latinban sem volt, bizonyos újlatin nyelvekben (francia, olasz, portugál, román) ez későbbi fejlemény. A latinban csak /b/ és /u/ fonéma létezett, az utóbbit írásban eredetileg mindig a V jelölte, majd később, már modern szövegekben vált ketté ennek jelölése: u-t írtak mássalhangzók, illetve mássalhangzó és magánhangzó között, amikor ez magánhangzós vagy „félmagánhangzós” ejtést jelölt, és v-t írtak a szó elején, illetve magánhangzók között, amikor kiejtése az angol w-hez hasonló [w] volt. Idővel azonban a latin B ejtése „fellazult” magánhangzók között, és lágy, csak az ajkak közötti réssel képzett v-szerű hanggá alakult – melyet a fonetikában a [β] jelöl –, ugyanakkor a [w] hang is hasonló sorsra jutott, így magánhangzók között megszűnt a különbség kiejtésben a [w] és a [b] hangok között, hiszen mindkettőből [β] lett. A spanyol és a környező nyelvek, valamint az okcitán és a szárd is ezt az állapotot őrzik máig. Az átalakulás természetesen nemcsak szó közben jelent meg, hanem akkor is, ha a [b]-vel vagy [w]-vel kezdődő latin szó előtt magánhangzóra végződő szó állt, ezt az ókori feliratokon lévő hibák is alátámasztják: a beszélők így egy idő után nem voltak biztosak abban, hogy a szó elején [b] vagy [w] hang áll-e, de mivel a szó eleji pozíció mindig „erősebb” (vagyis a nyelvekben általában a szókezdő hangokat nagyobb energiával és „pontosabban” artikulálják), ezért ebben a helyzetben a [b] hang javára tűnt el különbség e nyelvekben (a jelenség neve egyébként betacizmus, és van rá példa még a románból is: pl. lat. VETERANU > bătrân ’öreg’). Látható tehát, hogy itt is eléggé általános hangváltozásról van szó, tehát nehéz lenne bizonyítani a baszk hatást (nem mellesleg, a betacizmusra utaló első írásos nyomok, feliratokon lévő B~V betűtévesztések éppen az ókori Itáliából származnak).
  • A latin szókezdő F- azért alakult h-vá a spanyol alapszavak többségében, mert a baszkok nyelvében nem volt [f] hang, ezért [h]-val helyettesítették. Valójában ez az egyetlen olyan feltételezés, amely komolyan vehető és hagyományosan el is fogadott a nyelvész szakemberek körében, mindazonáltal komoly fenntartások vannak vele szemben. A feltételezés abból indul ki, hogy 1) a baszkok nem tudták az [f] hangot kiejteni, ezért 2) azt a [h]-val helyettesítették, mert akusztikailag hasonló. A gond csak az, hogy sem az első, sem a második állítás nem igazolható (bár volt a régi baszkban [h] hang, ez nem volt fonémikus, másfelől az F- kezdetű latin szavakat a baszk általában [b]-vel vagy [p]-vel vette át), másrészt a változás kizárólag magánhangzók előtt következett be a spanyolban. A kutatók azt is megállapították, hogy a baszk anyanyelvűeknek minden bizonnyal semmiféle nehézséget nem okozhatott az [f] hang kiejtése már egészen régi időktől, hiszen e hang még meg is jelenik bizonyos modern baszk dialektusokban; minderre éppen egy baszk nyelvész, Koldo Mitxelena hívta fel a figyelmet. A kérdésnek tehát egy olyan oldalát is vizsgálni kell, hogy valóban [f] volt-e a latin F kiejtése, mivel, mint már tudjuk, ennek nem lett volna zöngés párja sem (hiszen a [v] sem létezett a latinban), és még érdekesebb, hogy a latin F kizárólag szótő elején állhatott. Mindez talán arra enged következtetni, hogy a latin F pontos ejtése – bizonyos területeken legalábbis – nem is [f], hanem inkább a két ajak közötti réssel képzett – a fújáshoz hasonlító – hang lehetett (ennek jele [φ] a fonetikában), amelyből simán lesz [h], ha a beszélők elkezdik „lazábban” ejteni (a [h] hang sorsa pedig általában az, hogy eltűnik, ahogy történt a latinban és a görögben is). Ha ez valóban így történt, amit nem tudni, akkor viszont mindjárt könnyebben meg lehetne magyarázni a [v] hang hiányát is a spanyolban, vagy éppen létezését a portugálban és az olaszban: feltételezhető ugyanis, hogy azzal párhuzamosan, ahogyan ezekben a nyelvekben a magánhangzók közötti latin [b]/[w] > [β] magyaros [v]-vé alakult, úgy a fentebb említett [φ] hang [f]-fé szilárdulhatott meg. Szintén hozzátartozik a kérdéshez, hogy az [f] > [h] (> 0) változás nem kizárólag a spanyolban ment végbe: megtörtént az okcitán nyelv gascogne-i dialektusában is, bizonyos román, sőt, délolasz nyelvjárásokban is. A spanyol és a gascon esetében a baszk szubsztrátum (pontosabban inkább adsztrátum, hiszen a baszk máig élő nyelv!) mellett szóló legfontosabb érv inkább, hogy a terület, ahol ez bekövetkezett, a kutatások szerint nagyjából lefedi a baszk nyelv (vagy annak őse) régebbi elterjedési területét. Viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy a szubsztrátum segítheti éppen valamely tulajdonság megőrzését is, amely később eltűnik más nyelvváltozatokból (mint ahogy a dél-amerikai kecsua–spanyol kétnyelvű beszélők éppen a kecsua nyelv hatására őrizték meg a spanyol ll klasszikus [ʎ] – lágyított l – ejtését, amiről később szólok).
  • A spanyolban csak azért van /r/ és /rr/ fonéma, mert a baszkban is így van. Az igaz, hogy a spanyolban a rövid [r] és a hosszú [rr] hang magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szerepű, s lévén ez az egyetlen olyan mássalhangzó, melynél ez előfordul, a spanyol nyelvészek két eltérő fonémának is tekintik. Az is igaz, hogy a baszk nyelvben is létezik az egyperdületű [r] és a többszörös [rr] (angolból átvett szakszóval az utóbbit trillnek nevezik). Viszont nincs ez másként a katalánban, a galiciaiban, a portugálban (ahol az [rr] ma már inkább a nyelvcsap pergetésével, „raccsolva” ejtődik), és a szárdban sem. Továbbá, soha nem elég egy nyelv hangrendszeréből egyetlen vagy néhány hangot kiragadni, és az alapján következtetéseket levonni: a fonológiát mint rendszert kell vizsgálnunk. Ehhez viszont azt is tudnunk kell, a nyugati újlatin nyelvek egyik legfőbb jellemzője, hogy a magánhangzók között lévő egyszerű zöngétlen zárhangok – [p], [t], [k] –, valamint sok nyelvjárásban szintén az [sz], zöngésültek, így [b], [d], [g], [z] lett belőlük, míg a hosszú zöngétlen zárhangok – [pp], [tt], [kk] –, illetve sok helyütt az [ssz], leegyszerűsödtek, azaz [p], [t], [k], [sz] lett belőlük; azaz, a mennyiségi (hosszúsági) megkülönböztetés minőségivé alakult át. Ugyanakkor az ún. szonoránsok vagy „hangzós” mássalhangzók – ezek alatt a nazálisokat, illetve a likvidákat vagy „folyékony hangokat” értjük együttesen, tehát az [m], [n], [l], [r] hangokat – mindig ellenállóbbak a változásokkal szemben, és általában megmaradnak. Mivel az [n] és az [l] eleve palatális hangok, hosszú párjaik, az [nn] és az [ll] a spanyolban még palatálisabbak lettek, így [nny]-nyé és [llʲ]-vé alakultak (tehát lényegében a hosszúság itt is minőségi megkülönböztetéssé vált), viszont az [rr] hang artikulációs sajátosságainál fogva nem tudott palatalizálódni vagy leegyszerűsödni – valószínűleg azért nem, mert a latinban is fontos szerepe volt a magánhangzók közötti hosszúsága megőrzésének – így érintetlenül megmaradt a különbség az [r] és az [rr] között. Említésre érdemes még, hogy a mássalhangzórendszerét tekintve legkonzervatívabb újlatin nyelvben, az olaszban is lényegében csak az [mm], [nn], [ll] és [rr] hosszú mássalhangzók maradtak fenn a latinból örökölt szavakban, az összes többi hosszú mássalhangzó általában hasonulás eredményeként jött létre (pl. lat. FACTU > fatto), vagy belső fejlemény (pl. lat. AQUA > acqua, HABEMUS > abbiamo). Ami még érdekes lehet, az annak a kérdése, hogy a spanyol szavak elején miért éppen a hosszú [rr] hang jelenik meg a kiejtésben. Mivel a baszk nyelvben az [r] hanggal egyáltalán nem is kezdődhet szó, így természetesen megalapozatlan lenne azt állítani, hogy ez is baszk hatás eredménye. Ismert tény viszont, hogy az R-rel kezdődő latin szavakat a baszk nyelv hosszú [rr] hanggal vette át, betoldva elé egy magánhangzót, általában e-t (hiszen mint fentebb írtam, az [r]-rel való szókezdet a baszkban lehetetlen): pl. lat. REGE(M) > baszk errege ’király’, ROMA > baszk Erroma ’Róma’. Kérdés, hogy miért vette volna így át a baszk nyelv e latin szavakat, ha latinul ezekben egyszerű [r]-t ejtettek, hiszen a baszkban is létezik az egyszerű [r] hang. Azt hiszem, a válasz teljesen egyértelmű: a szókezdő r-t már a latinban is pergették. Egyes spanyol nyelvészek azt állítják, hogy ez főleg a Dél-Itáliában beszélt latinra volt jellemző, és a római hódítók onnan érkeztek az Ibériai-félszigetre (mivel bizonyos délolasz nyelvjárásokban máig pergetve ejtik a szókezdő r-t). Fonológiai szempontból ennek természetesen nincs jelentősége, hiszen az [r] és [rr] hangok közötti megkülönböztetés csak szó közben, magánhangzók között jelenik meg; a spanyol r-t egyébként rendszerint nemcsak szó elején, hanem szótag végén – mássalhangzó előtt – is pergetik (rendszerint legalább kettőt perdül pl. a perla ’gyöngy’ szóban is).
Tömören ennyit a vitatott baszk hatásokról, és most térjünk rá az indián nyelvekére. Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy az „indián nyelvek” csupán gyűjtőfogalom az amerikai kontinens őslakosainak valamennyi nyelvére, és legalább 80 eltérő nyelvcsaládba tartozó, mintegy 900 különböző nyelvet jelöl. Az amerikai indián nyelvek spanyolra gyakorolt hatásának tárgyalásakor két fontos szempontot kell élesen elkülöníteni egymástól, amelyek a következők:
  1. a kétnyelvű – vagyis indián anyanyelvű, a spanyolt második nyelvként használó – beszélők nyelvében megjelenő indián elemek;
  2. az egynyelvű – spanyol anyanyelvű – beszélők nyelvében jelen lévő indián hatások.
Valójában a „spanyolra gyakorolt indián hatásokról” csakis a második esetben beszélhetünk, hiszen az elsőben csupán arról van szó, hogy az indián anyanyelvű, a spanyolt csak második, tanult nyelvként használók nem tökéletesen sajátították el azt. (Gondoljunk csak arra, amikor egy idegen anyanyelvű, Magyarországon élő külföldi jól megtanult magyarul, de nem tökéletesen, így akcentussal és hibákkal beszél, akkor sem az idegen nyelv magyarra gyakorolt hatásáról beszélünk, hanem arról, hogy az illető nem tanult meg tökéletesen magyarul.) A kutatások ugyanakkor megállapították, hogy az egynyelvű, spanyol anyanyelvű beszélők nyelvében, általánosságban szólva, az indián nyelvek kimutatható hatása (legyen szó akár szubsztrátumról, vagy adsztrátumról) meglehetősen gyenge – a szóátvételeken kívül. De nézzük meg, hogy ezzel kapcsolatban milyen legendák terjengenek...
  • A mexikóiak „tiszta beszéde” az azték (nawatl) nyelv hatásának köszönhető. A nyelvészek szerint valóban Mexikóban, pontosabban a közép-mexikói fennsíkon beszélik a legarchaikusabb és a sztenderd nyelvhez legközelebb álló spanyol nyelvváltozatot. A mássalhangzókat és a mássalhangzó-torlódásokat minden helyzetben „tisztán” artikulálják, azaz például nem nyelik le a szó- és szótagvégi -s hangot, mint sok déli, illetve partmenti nyelvjárásban. Viszont nem teljesen megalapozott azt feltételezni, hogy ez éppen az azték nyelv hatásának lenne köszönhető. Annyi bizonyos, hogy a nawatl rendelkezik néhány olyan hanggal, amely a spanyolban nincs meg, csupán azték jövevényszavakban fordul elő (ezért az első kétnyelvű beszélőknek, akik a spanyolt megtanulták, valószínűleg nem okozott gondot bizonyos mássalhangzók kiejtése): ilyenek a magyar [c] (leírva tz), az [s] (leírva x) és leginkább a tl-lel jelölt sajátos zár-rés hang, kb. „zöngétlen [l]” (képzésekor a nyelvünket beakasztjuk a szájpadlásba, mintha [l] hangot készülnénk ejteni, de közben [t]-t ejtünk – tehát nem [t]+[l] hangról van szó!), ugyanakkor az azték nyelv nem rendelkezik pl. [r] hanggal, sem a zöngés [b], [d], [g] zárhangokkal, de még a szóvégi -s sem jellemző rá. A legendán túl, annak, hogy mexikóiak beszélik a sztenderd nyelvhez talán legközelebb álló spanyol nyelvváltozatokat, inkább kulturális, nem pedig nyelvtörténeti okai vannak, mint ahogy az egyik legnevesebb spanyol nyelvész, Ramón Menéndez Pidal szavaiból is kiderül: „Mexikóváros, természetesen, uralkodó vezérfonal volt a legelőkelőbb gyarmati nyelvhasználat kialakulásában. A kulturális asszimiláció csodája, az egyetlen a gyarmatnemzetek történelmében, nagyon hamar olyan szellemi és anyagi életszínvonallal kecsegtetett, amely összemérhető az anyaország legnagyobb városaiéval. Az 1521-es meghódítását követő nyolcadik évben már székesegyháza volt; 1535-től az alkirályok székhelyévé vált; az érsekség központja lesz 1547-ben; 1530-ban bevezetik a könyvnyomtatást, először az Újvilágban; megnyitja kapuit az egyeteme 1533-ban, s az irodalmi miliő, melynek központjául szolgál, a legkiválóbb sevillai írókat vonzotta kebléhez.”
  • Az argentin spanyolban azért ejtenek a [j] hang (ll, y) helyett [zs]-t, mert a guaraní nyelvben sok a [zs]. Tévedés. A guaraní nyelvben egyáltalán nincs [zs] hang, és az [s] is nagyon ritka. A jelenség pedig városi eredetű: Buenos Airesből, illetve a Río de la Plata torkolat környékéről terjedt el. Valószínűleg nem lehet többről szó, mint belső fejleményről: a [j] hang továbbpalatalizálódásáról, amely megtalálható más latin-amerikai nyelvjárásokban is, és egyébként is általános nyelvtörténeti jelenség a [j] hang [zs]-vé válása, ahogy több nyugati újlatin nyelvben történt. A vulgáris latin [lj] hang pedig az óspanyolban éppen [zs]-ként folytatódott (pl. lat. OCULU[M] > vulg. lat. OCLU > *[ólju] > ósp. ojo [ózso] ’szem’), majd ez később [ch]-vá alakult (modern spanyol: ojo [ócho]). Az argentin-uruguayi zs-zést (a spanyol szakirodalomban zheísmo) egyéb mendemondák az olasz, illetve a szomszédos Brazíliában beszélt portugál nyelv hatásának tulajdonítják: bár az utóbbi talán közelebb állna a valósághoz, azonban a dialektológiai szakirodalomban szó sincs ilyesmiről.
S hogy rátérjünk a valóságra, a legjelentősebb indián–spanyol kétnyelvűséggel a volt Inka Birodalom – ma nagyjából Bolívia, Ecuador és Peru – területén kell számolni, ezen belül is az Andok hegyvidékein, ahol a kecsua nyelv hatása érvényesül. Bizonyítottan e nyelv hatásának tudható be:
  • a hegyvidéki kétnyelvű indiánok spanyol nyelvváltozatában a hosszú [rr] hang [z]-vé alakulása a kiejtésben – pl. a tierra ejtése [tiéza] ’föld’ –, a kecsua nyelvben ugyanis nem létezik az [rr] hang;
  • az ll betűkapcsolattal jelölt palatalizált l hang – [ʎ] vagy magyaros átírásban [lʲ] – megőrzése (mely a kecsuában is létező fonéma), amelyet a legtöbb nyelvjárásban már azonos módon ejtenek az y-nal jelölt hanggal.
Talán kissé hosszúra és szárazra sikeredett ez a téma, de azért remélem, az érdeklődőknek tudtam némi hasznos információval szolgálni.

Ajánlott irodalom

  • Paul M. Lloyd: From Latin to Spanish (American Philosophical Society, Philadelphia, 1987)
  • Manuel Alvar (Director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona, 1996)
  • José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)
  • Rafael Cano (coord.): Historia de la lengua española (Ariel Lingüística, Barcelona, 2005)
  • Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
  • Betacizmus (Wikipédia)
  • „F–h” hangváltozás a spanyol nyelvben (Wikipédia)

4 megjegyzés:

  1. És az aquitániai nyelvemlékekből nem lehet következtetni a régi baszk hangrendszerre ? Egyesek szerint az aquitán annyira hasonlított a baszkra,hogy a legközelebbi testvérnyelve vagy a saját őse volt (a Wikipedián vannak is példák) .Ha olyan nagy volt a hasonlóság a két nyelv között,akkor miért ne lehetne az aquitánból következtetni az óbaszkra ?

    VálaszTörlés
  2. Feltételezni és következtetni sok mindenből lehet sok mindenre, de ettől még – bővebb adatok hiányában – nem lesz igazolható a szubsztrátum. De tételezzük fel, hogy az aquitaniai a baszk elődje volt: így viszont arra nincs magyarázat, hogy a spanyolban miért nem ugyanazok a hangtani változások mentek végbe, mint a gascogne-i dialektusban. Az egyetlen közös az f > h (a gasconban a h-t máig ejtik), de a spanyolban nincs meg pl. a r- előtt betoldott magánhangzó, és az -LL- > -r- sem, ami viszont a legjellemzőbb baszk hatás lenne (ROTA > gasc. arroda, sp. rueda). Szintén fontos tudni, hogy a baszk elég sok és meglehetősen eltérő nyelvjárással rendelkezik, és ezek hangrendszere is teljesen eltérő – mindez szintén nehezíti a kutatásokat.

    VálaszTörlés
  3. Bár a rendszeres olvasók száma MÉG nem túl magas (legalábbis az oldalt lévő számláló szerint, a valóságban biztos több), remélem ez nem befolyásol téged, és még sok érdekes dolgot olvashatunk itt. Minden cikk nagyon élvezetes olvasnivalót kínál! Csak így tovább!
    üdv: David

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, igyekszem!

    A "rendszeres olvasók" száma valójában semmit nem jelent, csak azt, hogy annyian iratkoztak fel követőnek. A statisztika szerint persze, jóval többen olvassák, viszont a "rendszeres olvasók" közül sem mindenki olvassa ténylegesen (épp ezért nem mérvadó). ;)

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.