2011. április 16., szombat

Görög és spanyol: valóban hasonlítanak?

Sokan felvetették már, hogy a görög és a spanyol nyelv hangzása mennyire hasonló. Azok számára, akik egyik nyelvet sem ismerik vagy értik, valóban nagyon hasonlóan hangzik a két nyelv, különösképpen az európai kasztíliai hasonlít leginkább a görögre. De nézzük meg, hogy e hasonlóság mennyire valós (azonkívül persze, hogy mindkét nyelv indoeurópai, és a spanyolba sok görög szó került be a latinon keresztül), s egyáltalán miért halljuk hasonlónak őket.

Mivel a spanyolról már elég sok szó esett, mindenekelőtt röviden a görögről szólnék. A görög az egyik legősibb ma is élő indoeurópai nyelv, eredetileg csak nyelvjáráscsoport (az ókorban ugyanis több változatban élt, amelyek akár különálló, de közeli rokon nyelveknek is tekinthetőek voltak), melynek a nyelvcsaládon belül nincsenek közeli rokonai; hangtanilag átmenetet képez a keleti (indoiráni, örmény, szláv) és a nyugati (itáliai, germán stb.) nyelvek között, mivel azonban – a klasszikus latinhoz hasonlóan – megőrizte [e], [i] előtt is az indoeurópai palatális *k hangot, a „kentum” nyelvek közé sorolják. A mai beszélt görög legalább annyira (vagy még inkább) különbözik – mind kiejtésben, mind nyelvtanában és szókincsében – az ógörögtől, mint a spanyol a latintól (az újgörögben számos hangot másképp ejtenek, mint az ógörögben, pl. [b] helyett [v]-t, a hosszú [e] helyett [i]-t, a [h] és az [ü] hang, valamint a klasszikus kettőshangzók eltűntek, az utóbbiak ma már egyszerű magánhangzóként, illetve magánhangzó+[j]/[v]-ként valósulnak meg; szintén eltűnt – ahogyan az újlatin nyelvekből is – a magánhangzók hosszúságának fonológiai megkülönböztetése, valamint a zenei hangsúly is). A görög az újlatin nyelvekkel szemben viszont – a szláv nyelvekhez hasonlóan – megőrizte a névszóragozást, bár ez valamennyit szintén egyszerűsödött.

A híres athéni Akropolisz (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Lássuk akkor a főbb hasonlóságokat, illetve különbségeket a két nyelv között (tárgyalásukkor az európai spanyol, és természetesen az újgörög nyelv sztenderd változata az összehasonlítási alap).

Főbb (látszólagos) hasonlóságok

  • Mind a két nyelvben öt magánhangzót – [a], [e], [i], [o], [u] – találunk. Helyesírási érdekesség, hogy a görögben csak négy magánhangzóra van külön betű (α = [a], ε = [e], ι, η és υ = [i], ο és ω = [o]) az ötödik, [u] hangot ezért írásban kettős betűvel jelölik (ου), ami már az ógörögben is így volt. Az ógörögben a hosszú és a rövid [e]-t és [o]-t külön-külön betűk jelölték (eredetileg: ε = [e] és η = [ē], illetve ο = [o] és ω = [ō]), míg az υ eredetileg [ü]-t jelölt, de mivel a hosszúságkülönbség idővel eltűnt, és az [ü]-ből [i] lett, a mai helyesírásban ugyanazt a magánhangzót – mint láttuk – több betű, sőt, kettős betű is jelölheti (lásd később). Bár nem a legfeltűnőbb különbség, de érdemes megemlíteni, hogy a spanyollal szemben, ahol az [e] inkább zártan, magyar é-szerűen hangzik (és csak bizonyos helyzetekben ejtik nyíltan), addig a görögben inkább nyílt, és a magyar e-hez áll közelebb, főleg hangsúlyosan.
  • Mindkét nyelvben megtalálhatóak az – IPA-jellel – [θ], [x], [δ], [γ] hangok (az ezeket jelölő görög betűk nagyjából megegyeznek a nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jeleivel: θ, χ, δ, γ; kiejtésük magyaros átírásában ezzel egyenértékű a [th], [ch], [dh] és [gh] jelölés). Az első az angol zöngétlen th-hoz hasonló (fogak közé helyezett nyelvheggyel ejtett, ún. interdentális sziszegőhang), mint amilyet a thing szóban találunk, a második magyar ch, mint pl. a pech, technika szavainkban, a harmadik és a negyedik pedig kb. ezek zöngés párjai. Igen ám, csak míg ezek a hangok a görögben négy különböző fonémát (megkülönböztető szereppel bíró beszédhangot) jelentenek – megkülönböztető szereppel a [t], [k], [d], [g] hangokkal szemben –, addig a spanyolban csupán az első kettő eltérő hang, a [δ] és a [γ] csak a [d] és a [g] „gyenge” változatai, melyeket leginkább magánhangzók között ejtenek, ami általános, de nem kötelező érvényű: a lassú, választékos beszédben, a művelt normanyelvben magánhangzók között is előfordul a magyaros [d] és [g].
  • Mind a két nyelvben „sajátosan” ejtik az [sz] hangot. A görög és a spanyol [sz] hangot kissé másképp képzik, mint a magyarban és a legtöbb európai nyelvben. Míg a magyarban a nyelvünk háta és a fogmeder között keletkezik rés az [sz] ejtésekor (ún. dorzo- vagy laminoalveoláris, azaz nyelvhát-fogmeder hang), addig több spanyol és görög – főleg az athéni – nyelvjárásban a nyelv hegye képez rést a fogmederben (ún. apikoalveoláris, azaz nyelvhegy-fogmeder hang), ezért az ő [sz]-ük kissé a magyar [s]-re is emlékeztet. Mindazonáltal, úgy a görögben, mint a spanyolban, nyelvjárástól függően számos átmenet lehetséges a magyar [sz]- és [s]-szerű ejtésmód között. Egyébként hasonló [sz]-t találunk az északi finnugor (finn, észt, lapp stb.), a holland és az északi germán vagy skandináv (dán, norvég, svéd, izlandi) nyelvekben is, tehát nem egyedülálló tulajdonság; valószínűleg ilyen [sz] hangot ejthettek valamennyi régi indoeurópai nyelvben és talán a latinban is.
  • Mindkét nyelvben jellemzőek az -s végződésű szavak. Ez valóban így van, azonban míg a spanyolban ezek általában többes számú végződések (ritkábban egyes számú is, pl. dios ’isten’, mes ’hónap’, paraguas ’esernyő’), addig a görögben az -ς több nyelvtani eset jele is lehet, egyes és többes számban egyaránt.

Fontosabb különbségek

  • A görögben megtalálhatóak a [c], [dz] affrikáták (zár-rés hangok), a zöngés [z], illetve [v] hangok is, a spanyolban ezek nincsenek meg; a görögben nincs [cs] hang, a spanyolban van. A [c] hangot írásban τσ, a [dz]-t τζ, a [z]-t pedig ζ jelöli. Az újgörögben a β már nem [b]-nek, hanem [v]-nek hangzik (a [b]-t az μπ kapcsolat jelöli); a spanyolban a magánhangzók közötti -b- szintén a [v] hanghoz hasonlóan ejtődik, azonban ezt nem a felső fogsorral ejtik, mint a görögben és a magyarban, hanem csak a két ajak közötti réssel, ahogy a latinban ejtették (ami a spanyolban szintén nem megkülönböztető fonéma, a görögben viszont az, a [b]-vel szemben).
  • A görögből kivesztek a klasszikus kettőshangzók, a spanyolra viszont nagyon jellemzőek a diftongusok. Az ógörögben voltak még kettőshangzók (pl. αι [ai], οι [oi], αυ [au], ευ [eu]), azonban eltűntek, csupán a történeti helyesírás őrzi őket: az αι-t ma [e]-nek, az ει-t és οι-t [i]-nek, az αυ-t és ευ-t pedig [av]-nak és [ev]-nek – illetve zöngétlen mássalhangzó előtt és szó végén [af]-nak és [ef]-nek – ejtik (bár az újgörög hangsúlytalan ι és magánhangzó kapcsolatát is szokták diftongusnak tekinteni, de ebben az esetben az ι mássalhangzóvá – [ʝ]-vé – válik a kiejtésben). Ezzel szemben a spanyolban tizennégy diftongus van (záródó: ai, ei, oi; au, eu, ou, ill. nyíló: ia, ie, io, iu; ua, ue, ui, uo), nem beszélve a hármashangzókról (iai, iei, uai, uei).
  • A görögben lágyulnak az [e] (ε, αι) és [i] (ι, υ, η, ει, οι) hangok előtt álló κ, γ, χ és bizonyos nyelvjárásokban az λ, ν mássalhangzók is – így ejtésük kb. [kj], [j], [chj], [lj], [ny] lesz –, a spanyolban viszont nem. Az újgörög hangzása ezért kissé az oroszéra is emlékeztet.
  • A görög hangsúly sokszor eltér a hasonló spanyol szavak hangsúlyozásától. Példaul Spanyolország neve görögül Ισπανία [iszpanía], spanyolul España [eszpánnya], a latin HISPANIA [iszpánia] szóból.
  • A görögben a szavak csak magánhangzóra, [n]-re (-ν) és [sz]-re (-ς) végződhetnek; a spanyolban szintén ezek a leggyakoribbak, de végződhetnek a szavak -d, -l, -r, -z, illetve nagyon ritkán (főleg idegen szavak) más mássalhangzóra is. Ezek közül a -d alig vagy egyáltalán nem hangzik szó végén, a z-t pedig a nyelvterület legnagyobb részén (az Ibériai-félsziget kivételével mindenhol) ugyanúgy ejtik, mint az s-t.
  • A görögben nincsenek hosszú mássalhangzók – a kettőzött mássalhangzókat is röviden ejtik; a spanyolban viszont az [r] hangnak van egy hosszú párja jelentésmegkülönböztető szereppel: caro [káro] ’drága’ vs. carro [kárro] ’kocsi’. Ritkábban, de szintén előfordul az -[nn]- (pl. innato [innáto] ’veleszületett’, perenne [peré(n)ne] ’örökzöld’, sinnúmero [szinnúmero] ’rengeteg’), illetve néha a -[bb]- (pl. obvio [óbbio] ’nyilvánvaló’, subvención [szubbenszión] ’segély’, subbase [szubbásze] ’albázis’).

Láthatjuk tehát, hogy bár első hallásra valóban két eléggé hasonló hangzású nyelvről van szó, valójában ez inkább csak akusztikai hatás, ugyanis vannak azért jelentős különbségek is a hangrendszerük között. Természetesen meg sem értik egymást a két nyelv beszélői, hiszen a hangzásbeli hasonlóság még nem jelent sem nyelvrokonságot, sem kölcsönös érthetőséget, ugyanakkor két nagyon közeli rokon nyelv hangzása is lehet teljesen eltérő (pl. spanyol és portugál).

A sevillai bikaviadal-aréna (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Példaként, avatatlan fül számára a baszk nyelv is spanyolosan hangzik, holott a spanyolhoz nyelvrokonság szempontjából még annyi köze sincs, mint a görögnek (vagy úgy is fogalmazhatnánk, nincs több köze hozzá, mint a magyarnak vagy a finnek). Ugyanakkor a spanyol és a baszk hasonlósága a két nyelv egymásra hatásából (főleg a latinnak és a spanyolnak a baszkra gyakorolt hatásából) következik a hosszas együttélésnek köszönhetően. A görög és spanyol esetében viszont csak véletlen egybeesésről beszélhetünk, hacsak nem arról van szó, hogy mindkét nyelvre egy ismeretlen nyelvcsaládhoz tartozó, hasonló hangrendszerű ókori nyelvek hatottak, ami viszont nem bizonyítható, mivel a baszk és az ibér nyelvek eredete máig ismeretlen, s azt sem tudni, milyen preindoeurópai nyelveket beszéltek a görögök Európába érkezése előtt a területükön.

Szókincsbeli hatások

Érdemes még röviden kitérni a görög hatásra a spanyol szókincsben. Az ógörög mint klasszikus nyelv és – a latinhoz hasonlóan – a tudományok nyelve, sok szót kölcsönzött az európai nyelveknek, így a spanyolnak is, természetesen a beszélt latinon keresztül. Ha a Spanyol Királyi Akadémia értelmező szótárát (DRAE) nézzük, a benne szereplő szavak közül mintegy 4000 szó van görög eredetűként feltüntetve. Mivel azonban e szavak nem a modern görögből származnak, egy mai görög már nem biztos, hogy megértené mindegyiket. Valószínűleg görög hatásra jött létre a beszélt latinban és a spanyolban az -ía főnévképző is, melyet a klasszikus latinban általában még rövid és hangsúlytalan [i]-vel ejtettek (pl. lat. GEOGRÁPHĬA > sp. geografía ’földrajz’, vö. gör. γεωγραφία); vagy például, hogy egy teljesen hétköznapi szót említsek, a spanyol cada ’mindegyik, minden egyes’ szó is végső soron görög eredetű – a latin CATA-n keresztül –, melyet a beszélt latinban az OMNES helyett használtak. A latin szó görög forrása viszont nem teljesen egyértelmű: ez vagy a κατά [katá] ’-ként, szerint’ (a DRAE szerint), vagy a κάθε [káthe] ’minden egyes, mindegyik’ (amely a κατά ’-ként’ + εις ’egy’ összevonásából keletkezett καθ’εις ’egyenként’ folytatása); a latinban ugyanis mindkettő ugyanazt az alakot eredményezné.

Példák mindkét nyelven

Most lássunk néhány egyszerű kifejezést görögül és spanyolul, hogy a különbségeket érzékeltessem (a példák görög / spanyol / magyar sorrendben szerepelnek; a megközelítő görög kiejtést szögletes zárójelben adom meg):
  • Γειά σου! [já szu] / ¡Hola! / Szia!
  • Καλημέρα! [kaliméra] / ¡Buenos días! / Jó reggelt!
  • Πώς είσαι; [posz ísze] / ¿Cómo estás? / Hogy vagy?
  • Πολύ καλά, ευχαριστώ. [polí kalá, efcharisztó] / Muy bien, gracias. / Köszönöm, jól.
  • ναι [ne] / sí / igen
  • όχι [óhji], (tagadásként) δεν [dhen] / no / nem
A tőszámnevek 1-től 10-ig görögül és spanyolul, etimológiával (h = hímnemű, n = nőnemű, s = semlegesnemű alak, PIE = indoeurópai alapnyelvi – feltételezett – ősalak):
  1. ένας [énasz] (h), μία [mía] (n), ένα [éna] (s) / un/uno (h), una (n) (< lat. ŪNUM, ŪNA) < PIE *oinosz
  2. δίο [dhío] / dos (< lat. DUŌS) < PIE *duwó
  3. τρεις [trisz] (h/n), τρία [tría] (s) / tres (< lat. TRĒS) < PIE *trej(e)sz
  4. τέσσερις [tészerisz] (h/n), τέσσερα [tészera] (s) / cuatro (< lat. QUATTUOR) < PIE *kwetuóresz
  5. πέντε [pé(n)de] / cinco (< népi lat. CĪNQUE < lat. QUĪNQUE) < PIE *penkwe
  6. έξι [égzi] / seis (< lat. SĒX) < PIE *szweksz
  7. εφτά [eftá] / siete (< lat. SĔPTEM) < PIE *szeptm
  8. οχτώ [ochtó] / ocho (< lat. ŎCTO) < PIE *okj
  9. εννέα [enéa] ~ εννιά [enyá] / nueve (< lat. NŎVEM) < PIE *neun
  10. δέκα [dhéka] / diez (< lat. DĔCEM) < PIE *dekjmt
A számokból rögtön feltűnik két görög hangtani jellegzetesség:
  • az indoeurópai alapnyelvi szókezdő [sz] helyén a görögben magánhangzó áll (*szweksz > έξι [égzi], *szeptm > εφτά [eftá]) a spanyollal és a latinnal szemben, aminek az az oka, hogy az indoeurópai szókezdő [sz] – valószínűleg lágyulás (palatalizáció) folytán – először [h]-vá alakult, amelyet az ógörögben még ejtettek (pl. az [eftá] még [heptá] volt), majd ez a [h] eltűnt (ahogy a latinban is eltűnt a [h] hang a klasszikus korra, azonban a latin [h] az indoeurópai *gh-ból származott);
  • a görög a spanyollal és a latinnal szemben elvesztette az indoeurópai [w] hangot is, az előtte álló [k] pedig furcsamód [t]-vé alakult (*kwetworesz > τέσσερις [teszerisz]).
Példa az igeragozásra (görög αγαπώ [aghapó] ’szeretek’ – a görögben nincs főnévi igenév, az igék szótári alakja az egyes szám első személy –, ill. spanyol amar [amár] ’szeretni’):
  • αγαπώ [aghapó] ~ αγαπάω [aghapáo] / amo [ámo] (< lat. AMO),
  • αγαπάς [aghapász] / amas [ámasz] (< lat. AMAS),
  • αγαπά [aghapá] ~ αγαπάει [aghapái] / ama [áma] (< lat. AMAT),
  • αγαπάμε [aghapáme] ~ αγαπούμε [aghapúme] / amamos [amámosz] (< lat. AMAMUS),
  • αγαπάτε [aghapáte] / amáis [amáisz] (< lat. AMATIS; csak Spanyolországban),
  • αγαπάν(ε) [aghapán(e)] ~ αγαπούν [aghapún] / aman [áman] (< lat. AMANT).
Végül, hogy ne csak a száraz szöveg legyen, itt meghallgatjuk a görög ábécét, alább pedig következzék egy dal Χρύσπα [Chríszpa] előadásában, a Μου κάνει πλάκα ο θεός [mu káni pláka o theósz], azaz ’Tréfát űz velem az Isten’, ami spanyolul így lenne: Dios está bromeando conmigo. Az már csak hab a tortán, hogy a spanyol broma ’tréfa’ szó éppen görög eredetű – bár görögül teljesen mást jelent(ett).

10 megjegyzés:

  1. :) A posztban megemlítetted az apikoalveoláris "s" hangot. A görög nyelvben az a helyzet, hogy csak az északi nyelvjárásokban ejtik így az "s" hangot, akárcsak észak Olaszországban. Minden más nyelvjárásban sima "s" hangot ejtenek. A görög nyelv ezért első hallásra nem tűnik olyan selypítősnek, mint a kasztíliai spanyol.

    VálaszTörlés
  2. Azt is megemlítem utána, hogy ez nyelvjárásfüggő, ha továbbolvasod. :) A kasztíliai spanyolban is pontosan ugyanez a helyzet: csak északon és középen "selypítős", délen sima magyar [sz] van, és általában Latin-Amerikában is, kivétel talán Közép-Kolumbia, Peru egyes részei stb. Persze mivel a spanyolban sincs [s]–[sz]-megkülönböztetés, bármikor előfordulhat spontán is átmenet a kettő között, ha éppen a fonetikai kontextus úgy adja. Az is megfigyelhető pl., hogy [o]~[u] környezetében inkább selypítenek, mint [e]~[i] környezetében, mivel a nyelvállás igazodik a magánhangzók képzési helyéhez, így mivel az [o]~[u]-t hátrébb képzik, az [s] is hátrébb kerül.

    Viszont nekem egy görög szakos nyelvész épp azt mondta, hogy Görögországban dél felé megy át magyar [s]-be az /sz/, akkor most melyik az igaz?

    VálaszTörlés
  3. Mindkettő igaz, én Athénban élek már jópár éve de hallottam már északiakat is [s]-el beszélni, és délieket is (főleg krétaiakat de más szigetekre is jellemző)
    Az albániai görögök pedig cs-nek ejtik azt amit az athéniak k-nak pl: kiriaki (vasárnap) csiriacsi

    VálaszTörlés
  4. Igen, mivel [e]~[i] előtt a [k] képzési helye természetszerűleg előrébb tolódik, pontosan így lett az eredetileg minden helyzetben [k]-nak ejtett latin C-ből is e és i előtt [cs] az olaszban és a románban, illetve (c >) sz a nyugati újlatin nyelvekben. Persze a változás lassú: [k] > [kj] > [ty] > [cs]~[c] ( > sz).

    VálaszTörlés
  5. Annyi még a különbség, hogy ezek a változások már a Kr.e. századokban a népi nyelvben jelen voltak.

    A római átírás egyik magyarázata az, hogy a rómaiak nyilvánvalóan a görögöt egy mestertől tanulták, és a nyelvet kiejtésükhöz és akcentusukhoz igazították. A nyugati kolóniákon - tán a szárdokhoz hasonlóan - a régi kiejtés jobban megmaradhatott, ugyanis a görög iratok latin átírásaiban csak az ει diftongus változott i-vé (empeiria - empíria;), és a szavakat ugyanúgy hosszan és röviden ejtették - bár csak a tanuló arisztokraták, ugyanis kezdetben a patríciusok görögül írtak, üzentek, talán még a comitiákban is előfordult.

    http://en.wikipedia.org/wiki/Koine_Greek_phonology#Short_vowels

    VálaszTörlés
  6. Nagyon klassz cikk bár kicsit nehezen olvasható a háttér miatt..(

    VálaszTörlés
  7. Én tanultam görögül, most kezdtem el a spanyolt és első hallásra tényleg hasonlítanak(hangsúly szerintem nagyon) de másba nem nagyon, bár néha 1-2 nyelvtannál valamikor nekem inkább a görög jut eszembe(hogy ott volt hasonló dolog), nem mondjuk a francia. Viszont a szavak és néhány nyelvtani dolog engem a franciára emlékeztet, spanyol előtt az tanultam és ennek köszönhetően sokkal könnyebben és gyorsabban megy a spanyol tanulása. Egyébként szép nyelv mindkettő(mindhárom), bár úgy gondolom a spanyolban most több a lehetőség, lévén hogy világ nyelv. A francia nyelvtan nekem nagyon nehéz volt, minden más nagyon jól megy de nekem ez a gyengém és már látom, hogy a spanyol sem olyan egyszerű mint mondják, de eddig tetszik! Viszont az angol marad a kedvenc nyelvem, az már biztos!! :) Egyébként nagyon jók a cikkeid.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, hát nem olyan közeli rokon nyelvek, kb. annyira, mint a spanyol és az orosz. A francia viszont az egyik legközelebbi rokona a spanyolnak (még közelebbi, mint az olasz), a portugál és a katalán után.

      Törlés
  8. Szerintem a spanyol és görög nyelv hangzásra rendkívül hasonló, és bár a cikk kitűnően leírja ennek hangtani okait, az eredetét viszont nem igazán (csak a szókincsbeli hatásokat). Én csak görögül beszélek középfokon, a spanyolt és más újlatin nyelveket gyakorlatilag egyáltalán nem, és gyakran csak abból jövök rá, hogy például a metrón nem görögül, hanem spanyolul beszélgetnek mellettem (kiváltképp, ha nagyon hadarnak), hogy egy árva szót sem értek, pedig néhány mondat után már csak találkoznom kellene legalább egy-két ismerős kifejezéssel.

    Amúgy a cikk nagyon tetszett, noha számomra még mindig rejtély, hogy hogy lehetnek hangzásra ilyen hasonlóak Európa két ellentétes szélén.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az eredete az egyszerűen a hangtani változások teljesen véletlen egybeesése, ahogy a cikk is utal rá:

      „A görög és spanyol esetében viszont csak véletlen egybeesésről beszélhetünk, hacsak nem arról van szó, hogy mindkét nyelvre egy ismeretlen nyelvcsaládhoz tartozó, hasonló hangrendszerű ókori nyelvek hatottak, ami viszont nem bizonyítható, mivel a baszk és az ibér nyelvek eredete máig ismeretlen, s azt sem tudni, milyen preindoeurópai nyelveket beszéltek a görögök Európába érkezése előtt a területükön.”

      Sokat számít a szubjektív megítélés is: nekünk nagyon hasonlónak tűnik, mert nem vesszük észre az apró különbségeket. Számunkra a baszk és a spanyol is rendkívül hasonlónak tűnik, a spanyoloknak viszont olyan, mintha japánul beszélnének. Szóval igazából ezek csak szubjektív érzékelési jelenségek, ami abból következik, hogy nagyon kevés nyelvet ismerünk a több mint 5000 beszélt nyelv közül. S mivel a nyelvek hangrendszere véges, valószínűleg minden egyes nyelv hangzása nagyon hasonló lenne valamelyik általunk ismert „nagyobb” nyelvéhez, az már tényleg csak véletlen, hogy ezeket földrajzilag mennyire távol beszélik egymástól. De mint a cikk is írja, előfordul ennek ellenkezője is, amikor egymás szomszédságában beszélt igen közeli rokon nyelvek egyáltalán nem hasonlítanak egymásra egy avatatlan fül számára (pl. spanyol és portugál).

      Ott van pl. a Mexikóban beszélt szapoték nyelv, amely a misték közeli rokona. Ehhez képest az előbbi a berberre (az arab és a héber távoli rokona), az utóbbi pedig a japánra hasonlít.

      Törlés

A hozzászóláshoz nem szükséges regisztráció, de kérjük, tiszteld meg olvasótársaidat azzal, hogy a névtelenség helyett választasz magadnak valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil használatával. Köszönjük a megértést és az együttműködést!