2011. április 10., vasárnap

Egy újlatin nyelv rejtélyes útja

Talán egyetlen újlatin nyelv történetét sem övezi annyi rejtély, mint a szomszédunkban beszélt románét. Az egyik legfőbb kérdés, egyáltalán hogyan kerültek oda; de ha már ott vannak, akkor felvetődik a másik kérdés, hogy a vulgáris latin mely területi változatának (változatainak) folytatása lenne a román. Túl sok ugyanis az ellentmondás, mint az alábbiakban látni fogjuk.

A román nyelv, saját elnevezéssel limbă română (< lat. LINGUA ROMANA) a keleti újlatin nyelvek csoportját alkotja, legközelebbi rokona az olasz nyelv. Irodalmi változata a dákoromán – modernebb értelemben a román nyelv kifejezés csak erre a változatra utal –, további román nyelvjárások az aromán, az isztroromán és meglenoromán, melyeket a nyelvészek többsége ma már különálló nyelveknek tart, ám valószínűleg a dákoromán nyelvvel valamikor egységet alkothattak. Kérdés persze, hogy hol és mikor.

A román parlament épülete Bukarestben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A román nyelv keletkezéséről és történetéről alapvetően kétféle feltételezés létezik, ám mindegyikben vannak bökkenők. Az egyik elgondolás szerint a nyelv a Római Birodalomhoz tartozó Dacia [dákia v. dácia] tartományban (i. sz. 106–271) beszélt latin nyelvjárások folytatása lenne. Ezzel az elmélettel a következők a problémák:
  1. A római fennhatóság alatt töltött mindössze 165 év túl kevés idő lett volna ahhoz, hogy Dacia lakossága megtanulja és átvegye a latin nyelvet, vagyis a romanizációhoz.
  2. Egyes antik források alapján, amikor a rómaiak feladták Dacia tartományt, a polgári lakosság elmenekült a területről, s a régészeti kutatások is egyre kevesebb római emlékről tanúskodnak a 3. század végétől.
  3. A rómaiak kivonulása után germán népek – gótok, gepidák stb. – szállták meg a területet, ennek ellenére a románban nincsenek – legalábbis abból a korból származó – germán jövevényszavak.
  4. Nem világos, hogy a további román (pontosabban keleti újlatin) nyelvjárások hogyan kerültek a Balkán-félszigetre.
E problémákból adódóan született meg egy másik, a fenti daciai kontinuitáselmélettel szembeni feltételezés, amely szerint ezen újlatin nyelvváltozatok őse a Duna jobb partján, a Balkánon alakult ki, s innen vándorolt be a lakosság a mai Románia területére a 10. századtól. E feltételezést támogatná az a tény, hogy a román nyelv bizonyos nyelvtani és szókincsbeli hasonlóságokat mutat a balkáni nyelvekkel, leginkább az albánnal – ilyenek pl. a hátravetett névelő, vagy több mint 120 hasonló szó (bár ezek származhatnak más, ismeretlen nyelvekből is, mivel pl. a dákok nyelvéről nem sokat lehet tudni). A román ebből a szempontból – az albánnal, valamint délszláv csoportba tartozó bolgárral és a macedónnal – az ún. balkáni nyelvszövetséghez tartozik, mely nyelvek közös, párhuzamos vonásait a dán K. Sandfield kutató egy korábbi görög hatásnak tulajdonítja. E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is).

A fentiek figyelembevételével, bár elsőre talán eléggé merész gondolatnak hat, elképzelhető az is, hogy a románok ősei Dél-Itáliából kerültek a Balkánra, s már ott alakulhattak ki – a balkáni és a délszláv nyelvek hatására – a nyelv jellegzetességei, melyek élesen elkülönítik a nyugatabbra beszélt nyelvrokonaitól. Tény, hogy a román legközelebbi rokonságban az olasz nyelvvel áll, akár hangtanilag (pl. a ce, ci és ge, gi csoportokat mindkét nyelvben [cs]-vel, illetve [dzs]-vel ejtik, a magánhangzóközi zöngétlen latin zárhangok – [k], [p] és [t] – nem zöngésültek, stb.), akár nyelvtanilag (pl. a többes szám jele az -i vagy -e); viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban, a főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása stb.).

Hangtanilag sajátos vonás a románban két hátul képzett magánhangzó-fonéma megléte. Az egyik egy központi magánhangzó, ún. „svá” [ə], melyet az ă betűvel jelölnek (ejtése kb. a magyar á~ö közötti – ilyet több indoeurópai nyelvben is találunk, többnyire hangsúlytalan szótagban), és általában a latin hangsúlytalan a folytatása (pl. lat. CÁSA > casă ’ház’); a másik pedig ennek egy zártabb változata, az [ɨ] (amely kb. ajakkerekítés nélküli u-nak felel meg), és az â, illetve î betűk jelölik (a kétféle írásmódnak csupán etimológiai okai vannak, mindkettő ugyanaz a hang); az utóbbi általában a latin magánhangzó+nazális eredménye, és főleg hangsúlyos szótagokban fordul elő (pl. lat. QUÁNDO > când ’mikor’, VÉNTU > vânt ’szél’, IN > în ’-ban/-ben’, SUNT > sînt vagy sunt ’vagyok/vannak’; de ugyanez működött az idegen átvételeknél is, pl. magyar gond > gând).

A Bâlea-tó, háttérben a Fogarasi-havasok (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A román mássalhangzórendszerben újítás a többi újlatin nyelvhez képest, hogy a latin QUE, QUI csoport is palatalizálódott, amely a többi újlatin nyelvben [ke], [ki]-ként folytatódott: pl. lat. QUID > román ce [cse] ’mi?’ (vö. olasz che [ke], spanyol que [ke], francia, katalán és portugál que [kö] stb.), illetve lat. QUEM > román cine [csine] ’ki?’ (vö. spanyol quien [kjen], portugál quem [kẽj]). Valószínűsíthető, hogy ez a palatalizáció is szláv hatásra jött létre. Ezzel szemben van egy archaikus sajátossága is, mégpedig megőrizte a latin -CT-, -PT- csoportokat -pt- formájában, amelyek az összes többi újlatin nyelvben – hasonlulás, palatalizáció, vagy mindkettő folytán – leegyszerűsödtek a latinból örökölt alapszavakban: pl. latin OCTO > opt ’nyolc’ (vö. olasz otto, spanyol ocho [ocso], portugál oito [ojtu], francia huit [üit], katalán vuit, romans otg [otyj]), illetve SEPTE(M) > şapte [sápte] ’hét’ (vö. olasz sette, spanyol siete, portugál sete [szet] v. [szecs(i)] francia sept [szet], katalán és romans set).

Nyelvtanilag két lényeges ponton tér el a többi újlatin nyelvtől:
  1. A latin ’az’ mutató névmás ragozott alakjaiból – ILLE, ILLA, ILLI, ILLAE, népi ILLUI (< ILLIUS) és ILLORU (< ILLARUM) – származó határozott „névelő” nem a főnév előtt áll, hanem ahhoz hátulról kapcsolódik, vele egy szót alkotva (ha egészen pontosak akarunk lenni, ezért nem is lehet névelőnek nevezni, precízebb az artikulus kifejezés). A végartikulus bizonyos alakoknál – szintetikus módon – teljesen beleolvad a szóba, így észre sem lehet venni, hogy valójában a latin mutató névmás maradványáról van szó: LUPU ILLE > lupul (vö. olasz il lupo) ’a farkas’, LUPI ILLI > lupii (vö. olasz i lupi) ’ a farkasok’, CASA ILLA > casăa > casa (vö. olasz la casa) ’a ház’, CASAE ILLAE > casele (vö. olasz le case) ’a házak’.
  2. A latin névszóragozás maradványaként a román – a fent említett „beolvadt” végartikulus formájában – megőrzött egy megkülönböztetett dativus–genitivusi (részes és birtokos esetű) alakot a főneveknél, a mellékneveknél, a személyes és a mutató névmásoknál (ezek több eltérő latin eset összekeveredéséből származnak), míg a szavak alapakja a nominativus–accusativusi (alany-tárgy esetű). A főnevek esetében tehát a dativus–genitivus ragjaként a vele összeolvadt artikulus latinból örökölt részes vagy birtokos esetű alakja szolgál: LUPU ILLUI ’farkas azé’ > lupului ’a farkasé/farkasnak’, CASAE ILLI ’háznak annak’ > casei ’a háznak/házé’, illetve többes számban LUPI ILLORU ’farkasok azoké’ > LUPILOR ’a farkasoké/farkasoknak’ és CASAE ILLORU ’házak azoké’ > CASELOR ’a házaké/házaknak’. (Érdemes azonban megjegyezni, hogy a latin mutató névmás ragozása a személyes névmások különböző alakjaiban a többi újlatin nyelvben is megörződött, ebből a szempontból a román esete annyira nem is különleges.) Létezik még ezenkívül egy megszólító eset (vocativus) is – valószínűleg szláv nyelvtani hatás eredményeként – amellyel azonban csak kevés névszó rendelkezik.
A román főnevek rendelkeznek a hímnemen és a nőnemen kívül egy harmadik nemmel is, melyet sokszor semlegesnemnek (neutru) neveznek, ám valójában ezek a főnevek kétneműek (ambigene): egyes számban hím-, többes számban nőneműként viselkednek; nem egyértelmű, hogy ez a latin semlegesnem maradványa-e (hiszen a semlegesnemű latin főnevek nagy része nőneművé vált a románban), vagy belső nyelvi fejlemény. Kétnemű főnevek egyébként a többi újlatin nyelvben is léteznek, azonban nem alkotnak kiterjedt kategóriát, inkább csak elvétve fordulnak elő.

Ami a szókincset illeti, az újlatin nyelvek közül a román tartalmazza a legtöbb nem latin eredetű jövevényszót. Ezek közül is a szláv elemek a legnépesebbek, melyek szókincsének mintegy 14%-át teszik ki, mivel az egyházi szláv nyelv (óbolgár) az ortodox vallás nyelveként fontos szerepet játszott a román történelmében – olyannyira, hogy a 19. század közepéig még a cirill írást használták –, vagyis ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a többi születő újlatin nyelv életében a klasszikus latin, melyből szókincsüket bővíthették; ezenkívül sok magyar átvételt is tartalmaz. Mindamellett a román szókincs archaikus is, hiszen megőrzött olyan latin szavakat, melyeknek a többi újlatin nyelvben nyoma sincs (pl. lat. SCIRE > şti ’tudni’).

S végül lássunk néhány példát. A tőszámnevek 1-től 10-ig:
  1. unu, una (< lat. UNU(M), UNA; vö. ol., sp. uno, una, port. um, uma, fr. un, une)
  2. doi, două [douö] (< lat. DUO(S), DUAE; vö. ol. due, sp. dos, port. dos, duas, fr. deux)
  3. trei (< lat. TRES; vö. ol. tre, sp., port. tres, fr. trois)
  4. patru (< lat. QUATTUOR; vö. ol. quattro, sp. cuatro, port. quatro, fr. quatre)
  5. cinci [csincs] (< népi lat. CINQUE < lat. QUINQUE; vö. ol. cinque, sp., port. cinco, fr. cinq)
  6. şase [sásze] (< lat. SEX; vö. ol. sei, sp., port. seis, fr. six)
  7. şapte [sápte] (< lat. SEPTE(M); vö. ol. sette, sp. siete, port. sete, fr. sept)
  8. opt (< lat. OCTO; vö. ol. otto, sp. ocho, port. oito, fr. huit)
  9. nouă [nouö] (< lat. NOVE(M); vö. ol. és port. nove, sp. nueve, fr. neuf)
  10. zece [zecse] (< lat. DECE(M); vö. ol. dieci, sp. diez, port. dez, fr. dix)

Felhasznált irodalom

  • Fodor István (főszerkesztő): A világ nyelvei (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999)
  • José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas: Manual de lingüística románica (Ariel Lingüística, Barcelona, 2007)

14 megjegyzés:

  1. Nagyon jó áttenkitő iromány a román nyelvről, köszi szépen.

    VálaszTörlés
  2. Tudom még ajánlani Schütz Istvántól a Fehér foltok a Balkánon c. könyvet is.
    http://mek-oszk.uz.ua/03500/03577/html/

    VálaszTörlés
  3. Köszi, beleolvastam, érdekes írománynak tűnik.

    VálaszTörlés
  4. http://toriblog.blog.hu/2008/02/14/a_romanok_eredete_i

    http://toriblog.blog.hu/2008/02/15/a_romanok_eredete_ii

    http://toriblog.blog.hu/2008/02/16/a_romanok_eredete_iii

    http://toriblog.blog.hu/2008/02/17/a_romanok_eredete_iv

    A románban egyébként érdekes módon vannak olyan szavak,melyek eredete lehetséges,hogy végsősoron valamilyen paleobalkáni eredetűek (ide tartozott az illir,a trák,dák,stb. nyelvek).Igen,ám,csakhogy ezek az albánban is megvannak ( trák mezenai - albán mëz,román mînz, trák/dák abhula - albán avull,román abur,stb.{ továbbá bonyolítja a helyzetet,h. a dák és a trák külön nyelveknek voltak-e tekinthetőek,vagy csak egymás dialektuskontiniumai voltak valójában}) ,ezért nem lehetetlen,hogy ezek a szavak az albánból kerültek az órománba.

    VálaszTörlés
  5. Említhetted volna,hogy a románba magyar szavak is kerültek: oras - város,adomány-ademeni,költeni-cheltui,posta-posta,stb.

    Egyébként egy román mennyit érthetett volna egy dalmát beszédéből ? Ha elvileg egy olasz és egy román megtudja érteni egymást nagyjából,akkor elvileg a dalmáttal sem lett volna különösebb gondja (tekintve,hogy egyes változások az újlatin nyelvek közül csak a románban és a dalmátban játszódtak le)

    Egyébként a latin pater-ből hogy lett a románban tată,a dalmátban meg tuota ? És a magyar "tata" (öreg férfi,apa) szónak van köze a román tată-hoz ?

    VálaszTörlés
  6. (a több karaktert tartalmazó szövegek eléggé nehézkesen mennek át) :/

    VálaszTörlés
  7. Én ebben nem látok ellentmondást, hiszen azt sem tudni, hogy az általad említett három nyelv (dák, illír, trák) milyen kapcsolatban voltak az albánnal. Nem kizárt, hogy közeli rokonságban álltak egymással és az albánnal is, éppen ezért nehéz megállapítani, hogy az albánnal közös vagy hasonló román szavak valójában albán átvételek-e, vagy csupán arról van szó, hogy a trákok v. dákok nyelve az albán közeli rokona volt, és ez az oka a hasonlóságnak. Az ókori indoeurópai nyelvek egyébként is meglehetősen hasonlítottak egymásra, függetlenül attól, hogy melyik csoportba tartoztak (pl. a keltibér és a latin is annyira hasonló volt, amikor köztük azért volt távolság).

    VálaszTörlés
  8. Szerintem egy román nem sokat értett volna a dalmát beszédből, mivel említem is a cikkben, hogy a dalmát és a román közötti hasonlóság csak területi alapon feltételezett, és nem sok igaz belőle, sem hangtanilag, sem nyelvtanilag.

    A latin paterből sehogy nem lett a románban tată, mivel ez a latin TATA-ból lett. :))) A jelentése ugyanaz, csak gyermeknyelven, legalábbis a Finály Henrik-féle szótár szerint.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudtommal a rekonstrualt dalmat nyelv kozelebb van a romanhoz mint az olasz

      Törlés
    2. Nem hinném: "E „balkáni elmélet”-nek viszont szintén ellentmond, hogy a Balkán-félsziget romanizálásával keletkezett, a 19. században kihalt dalmát nyelv változatai egyáltalán nem hasonlítanak a román nyelvváltozatokra, és pontosan azokban a nyelvtani sajátosságokban nem, amelyeket a balkáni nyelvekkel való kapcsolatra alapoznak (pl. a dalmátban a latin [k] csak a ci csoporban palatalizálódott, míg a ce csoportban megmaradt, és a határozott artikulus a főnév előtt áll, ahogyan az újlatin nyelvek többségében is)."

      Törlés
  9. Elnézést kérek, de ne beszéljünk ragozásról a román esetében. Az indoeurópai nyelvek mind hajlító nyelvek, ők hajlítani tudnak, ragozni nem. Ragozásról a ragozó nyelvek esetében lehet beszélni (magyar, török, finn, sumér, stb.)

    VálaszTörlés
  10. Amiről Ön beszél, az inkább a toldalékolás. Ragozásra itt a köznyelvi értelemben kell gondolni. Vagy Ön szerint hogyan kellene akkor nevezni azt, amit mindenki igeragozásnak, illetve névszóragozásnak hív?

    VálaszTörlés
  11. A roman-olasz kapcsolatot is lehet fejtegetni, mert van par erdekes dolog, mint peldaul a roman nyelv hasonlosaga bizonyos del-Italiai nyelvjarasokhoz.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Meg is van említve a cikkben: "viszont sok közös vonást mutat a délolasz nyelvjárásokkal is (pl. a semlegesnem megléte, mint a nápolyi–calabriaiban; a latin főnévi igenév -r(e) végződésének lekopása, stb.)."

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.