2011. március 23., szerda

Mennyire érthetőek kölcsönösen az újlatin nyelvek?

A mai témánk szintén olyan kérdést tár fel, mely sok érdeklődőt foglalkoztat. Mivel az itt leírtakhoz szorosan kapcsolódik két előző, a Nyelv és nyelvjárás problematikája, valamint a Dialektuskontinuum és a makronyelv című bejegyzés, érdemes előtte ezeket is átolvasni, melyek részleteibe itt nem kívánok újból belemenni.

A kölcsönös érthetőség ismét olyan fogalom, melyet tudományos módon nem lehet meghatározni, hiszen meglehetősen nagy a szubjektivitása. Egyáltalán mit értünk ez alatt? A kölcsönös érthetőség két elkülönült nyelvváltozat közötti „átérthetőséget” jelenti az őket anyanyelvként beszélők részéről, azt feltételezve, hogy ez a másik nyelvváltozat tudatos tanulása nélkül fennáll. Ebből rögtön kiderül, hogy ilyen elvileg csakis akkor jöhet létre, ha a vizsgált két nyelvváltozat (értsd: nyelv vagy nyelvjárás) mind szókincsben – beleértve az azonos vagy hasonló jelentésű szavakat –, mind kiejtésben olyan mértékben hasonlít, hogy egy másik nyelvváltozat beszélőinek nem okoz különösebb gondot a megértése. Ez általában – de nem minden esetben! – igaz az egy-egy nyelvhez tartozó nyelvjárásoknak vélt nyelvváltozatokra (pl. a magyar nyelv esetében lehet azt mondani, hogy minden nyelvjárás kölcsönösen érthető egymás között), de kisebb mértékben előfordulhat különállónak vélt, de közeli rokonságban lévő nyelvek között is. Ekkor viszont számos szubjektív tényező is bejön a képbe: a beszélő műveltsége, „nyelvérzéke” vagy nyelvi fantáziája, a szöveg bonyolultsága, a szövegkörnyezet stb., amelyek mind meghatározzák, hogy egy-egy beszélő mennyire lesz képes megérteni a másik, hasonló nyelvváltozatot. Nyilvánvaló az is, hogy nemcsak hasonló kiejtés, szókincs, hanem nagyfokú nyelvtani hasonlóság is szükséges ahhoz, hogy a kölcsönös érthetőség különböző nyelvváltozatok között létrejöjjön. (Meg kell különböztetni a kölcsönös érthetőségtől az ún. passzív kétnyelvűséget – ez általában a többnyelvű, vagy regionálisan többnyelvű országokban lehetséges –, mely azt jelenti, hogy az egyik nyelv beszélője azért érti a másikat, mert megtanulta, csak nem használja. Bár a passzív kétnyelvűség nyilván elősegíti a kölcsönös érthetőséget, valójában nem az utóbbiról van szó, ha figyelembe vesszük a tanulás nélküli érthetőség kritériumát.)

Az újlatin nyelvek nagyon hasonló nyelvtani szerkezettel és szórenddel bírnak, és az alapvető segédszavak (elöljárók, névelők, személyes névmások) is nagyban hasonlítanak. Az akadályt tehát főleg a szókincs és a kiejtés jelentheti, mely utóbbi viszont meglehetősen eltérő lehet, olykor még igen közeli rokonságban álló újlatin nyelvek között is. Az Ethnologue: Languages of the World című, online is elérhető nyelvadatbázis számszerűsített adatokat szolgáltat az újlatin nyelvek közötti szókincsbeli egyezések mértékére százalékban kifejezve, melyek az alábbi táblázatban szerepelnek („rétoromán” alatt a Svájcban beszélt romans, „szárd” alatt a logudorói nyelvjárás értendő):

(Forrás: El Mexicano / Ethnologue.com)

A táblázatból látható, hogy a legmagasabb százalékos átlagértékkel az olasz rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az olasz szókincsben található a legkevesebb – a többi nyelvben nem meglévő – idegen vagy sajátos elem; míg ez a mutató a román esetében a legalacsonyabb, vagyis a legkeletibb újlatin nyelv rendelkezik a legtöbb olyan jövevényszóval, illetve sajátos lexikális elemmel, mely a többi újlatin nyelvben nincs meg. Szintén megállapítható, hogy a legnagyobb mértékű szókincsbeli egyezéseket mutató három újlatin nyelv sorrendben az olasz, a katalán és a spanyol, vagyis az egykori Római Birodalom magját alkotó nyelvek, míg a perifériás területekre került francia, rétoromán, román és szárd nyelvek nagyobb mértékű eltéréseket mutatnak. Az idegen elemek* eloszlását tekintve a francia rendelkezik a legtöbb germán, illetve kelta eredetű (4%), a román a legtöbb szláv (14%), és a spanyol a legtöbb arab (5%) jövevényszóval.

E tájékozató jellegű adatok természetesen mégsem jelentik azt, hogy a legnagyobb szókincsbeli egyezést mutató nyelvek lennének kölcsönösen a legjobban érthetőek, hiszen már tudjuk, hogy a kölcsönös érthetőséget a nyelvek hangtani sajátosságai nagymértékben befolyásolják. Így hiába van pl. a francia és az olasz között 89%-os szókincsbeli egyezés, a meglehetősen eltérő hangrendszer miatt a beszélt francia nemcsak az olasz, hanem a többi újlatin nyelv beszélői számára is szinte teljesen érthetetlen; s ugyanezt lehetne mondani a portugál–spanyol viszonylatában is: hiába van a két nyelv között szintén 89%-os szókincsbeli egyezés, a beszélt portugál megértése – a portugáliai sztenderd nyelvváltozatot véve alapul – egy „gyakorlatlan” spanyol beszélő számára szinte lehetetlen. A helyzet ugyanakkor fordítva már nem feltétlenül igaz: a portugálok sokkal jobban megértik a beszélt spanyolt, lévén az kevésbé tér el az írott formától, vagyis a kölcsönös érthetőség megvalósulhat csak az egyik irányban is (bár igazság szerint ezt már nem is lehetne kölcsönösnek nevezni).

Mindent összevetve tehát azt kell megnéznünk, hogy melyek azok az újlatin nyelvek, amelyek viszonylag magas szókincsbeli egyezést mutatnak, s emellett hangtanilag is hasonlóak. Ha csupán a magánhangzók kiejtését és a hangsúlyt vesszük alapul, akkor a sztenderd nyelvváltozatok közül a két potenciális jelölt az olasz és a spanyol lehetne: e két nyelv fonetikailag is nagyon hasonló (a magánhangzókat minden helyzetben, hangsúlytalanul is ugyanazzal a hangértékkel ejtik), azonban természetesen még ez sem jelenti azt, hogy minden körülmények között tökéletesen érthetőek lennének (lásd a fent leírt szubjektív szempontokat). Így a gyakorlatban az eltérő szóhasználat miatt az olasz és a spanyol kölcsönös érthetősége is eléggé korlátozott a legegyszerűbb szituációkat, valamint – a közös latin szakszókincs miatt – a tudományos jellegű szövegeket kivéve.

Ezekről a nyelvekről ugyanakkor elmondható, hogy írásban sokkal jobban érthetőek, mint élőbeszédben: elég csupán egyetlen újlatin nyelv magasabb szintű ismerete ahhoz, hogy az egyszerűbb szövegeket bármely másik nyelven megértsük.

Érdekes tény továbbá, hogy az újlatin nyelvek viszonylag nagyfokú szókincsbeli egyezését nem a latinból örökölt szókincs, hanem inkább éppen az utólag átvett, közös latin jövevényszavak nagy száma teszi lehetővé. Az örökölt szavak ugyanis olyan mértékű – eltérő – változásokon mehetnek keresztül a beszélők ajkán, hogy egy idő után felismerhetetlenné válhatnak: pl. latin FÉMINA (> *femna > *femra~hemra) > sp. hembra, APPLICARE > sp. rég. allegar > llegar, vagy pl. FILIU > ósp. fijo [ˈfiʒo] > [ˈhiço] > sp. hijo [ˈixo], olasz figlio [ˈfiʎʎo] stb. Nem véletlen, hogy a népies jellegű újlatin nyelvű szövegek (pl. népdalok) már sokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem érthetőek kölcsönösen e nyelvek között (sőt, olykor még egyazon nyelv területi változatai esetén is nehezen).

Végezetül, kiegészítésként még annyit jegyeznék meg, hogy a népi úton örökölt latin szókincsen kívül léteznek az újlatin nyelvekben ún. kultizmusok (cultismo), melyek a művelt – írott vagy vallási – nyelv útján élnek tovább a mai nyelvekben. Ezek jellemzője, hogy nem, vagy csak részlegesen követték azokat a hangalaki változásokat, melyeken a népnyelv útján örökölt szavak keresztülmentek. E szavak lehetnek a latinból utólag átvett, vagyis valójában jövevényszavak, de köztük sok olyan is van, melyek az újlatin nyelv írott megjelenése óta dokumentáltak, vagyis nem nevezhetőek jövevényszónak: ezek egy része vallási eredetű, de jelölhetnek teljesen hétköznapi fogalmakat is. Sokszor előfordul, hogy egy-egy szó népi úton is öröklődik, hangalakilag megváltozik, majd újból átveszik a latinból más jelentésben, mely többé-kevésbé megőrzi hangalakját: ily módon duplikátumok keletkeznek, a jelenséget pedig szóhasadásnak hívják (pl. APPLICARE > sp. llegar ’érkezik’ és aplicar ’alkalmaz’, vagy DÍGITU > sp. dedo ’ujj’ és dígito ’számjegy’ stb.).

13 megjegyzés:

  1. Remek poszt! :) Jómagam valami olyasfélét hallottam, hogy a spanyol-olasz elég jól megérti egymást, de állítólag igaz ez a portugál-francia párosra is, mert hogy a két nyelv beszélt formája eléggé hasonló. Ez nem tudom, hogy az orrhangzókon kívül megjelenik-e más formában is, illetve, hogy ezen állítás egyáltalán igaz-e.

    VálaszTörlés
  2. Igen, ezt mondják (én is 80%-ban értem az olaszt, pedig sosem tanultam), a spanyol ismerőseim szerint is érthető az olasz, viszont itt is inkább csak egyirányú: az olaszok már kevésbé értik a spanyol élőbeszédet, főleg az európait (a latin-amerikait jobban megértenék). De itt is igaz a szubjektivitás: akinek nulla nyelvérzéke van, az egy olyat sem fog megérteni, hogy pl. cinque/cinco.

    Közben volt néhány elírás a cikkben, azokat javítottam, meg tudtam, hogy valamit elfelejtettem, de még beleírom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez erdekes! En azt gondolnam, hogy az olasz jobban megerti a spanyolt mint forditva. De ez csak intuicio. Elmagyaraznad nekem ervekkel is, hogy miert nincs igy megse? Szamomra a nyelvek kolcsonos erthetosege nagyon erdekes tema! Koszonom

      Törlés
    2. Hát ugye először is abból kell kiindulni, hogy a kölcsönös érthetőség elég sok szubjektív tényezőtől függ, és nem is mérhető pontosan. Mivel az újlatin nyelvek fonetikailag eléggé különbözőek ahhoz, hogy emiatt már ne értsék meg egymást a beszélőik, ezért a kölcsönös érthetőséghez eleve szükséges feltétel valamennyi nyelvi előképzettség, legalább az írott nyelv ismerete (két félanalfabéta pl. egyáltalán nem értené meg egymást).

      Az olasz és a spanyol a magánhangzórendszerükben nagyon hasonló, viszont a mássalhangzórendszerük eléggé eltérő: az olasz kiejtésben közelebb áll az írott változathoz, mint a spanyol. Éppen ezért van az, hogy az olasz inkább írásban érti meg a spanyolt, mint beszédben. Hasonló eset a spanyol és a portugál: az ő esetükben a spanyol áll közelebb az írott változathoz, ezért inkább a portugál érti meg a spanyolt és nem fordítva. Nem tudom, követhető-e a logika. :)

      Figyelembe kell venni azt is, hogy az újlatin nyelvek kölcsönös érthetőséget leginkább az írott/művelt nyelvhasználat útján meglévő közös latin szókincs eredményezi (vagyis lényegében az utólagos latin jövevényszavak); ha e nyelvek szókincse kizárólag a latinból folytonossággal, a nyelv természetes fejlődése útján örökölt szavakból állna, akkor semmit nem értenének meg egyáltalán egymás nyelvéből, legfeljebb a névelőt és a legegyszerűbb szavakat mint pl. casa 'ház' (a spanyol és a galiciai kivételével talán).

      Tehát az olasz és spanyol esetére visszatérve, igazából csak a művelt köznyelv érthető kölcsönösen: pl. a híreket egész jól megértik, de pl. a népdalokból szinte semmit, de ez így van akár egyetlen nyelv nyelvjárásai között is (pl. a galiciai és a spanyol alig megkülönböztethető a beszédben még egy spanyolul tudónak is, viszont egy galiciai népdal elég sok fejtörést tud okozni, hogy valaki csak spanyoltudással megértse).

      Törlés
    3. Hogy jobban el tudd képzelni, írok egy konkrét példát is. Vegyük a 'család' jelentésű egyszerű szót: latinul FAMILIA, olaszul famiglia, spanyolul familia, mindkettő kiejtése kb. [familja]. Ez egy közös latin (művelt) jövevényszó, amely nem a nép ajkán öröklődött. Ellenkező esetben olaszul *fameglia [famelja], spanyolul *hameja [amécha] lett volna. Megértették volna egymást? Nem valószínű (még írásban sem)...

      Törlés
  3. Egyébként találtam erről egy fórumot, nagyjából azt tükrözi, amit leírtam:
    http://es.answers.yahoo.com/question/index?qid=20080305120303AA7AptO

    VálaszTörlés
  4. Nagyon jó a poszt!!! Azt hozzá tenném, hogy a brazil portugál (melyben nincsenek redukált magánhangzók, mint az európaiban) kölcsönösen érhető a spanyol nyelvűeknek, és a brazilok is elég jól megérték a spanyol nyelvű szomszédaikat Nyelvi akadályok nem nagyon vannak Dél-Amerikában.

    VálaszTörlés
  5. Biztos így van, azt viszont megjegyezném, hogy még a brazíliai portugál is számos nyelvjárással rendelkezik: valamelyik kiejtésben alig különbözik a spanyoltól (pl. nem ejtik u-nak a szóvégi o-t, vagy csi/dzsi-nek a [ti]/[di]-t), tehát nyilván sokkal jobban érthetőek. Sőt, ha úgy vesszük, hogy a Spanyolországban beszélt galiciai végül is szintén portugál nyelvjárás (olyannyira, hogy az észak-portugáliai nyelvjárások és közte folyamatos az átmenet – csak éppen külön, spanyol alapú helyesírással rendelkezik), az viszont valóban szinte teljesen érthető a spanyollal (azt mondom, hogy egy spanyolul jól beszélőnek elsőre talán fel sem tűnne, hogy nem spanyolt hall).

    Viszont én gyakran hallgatok brazil zenét, és van olyan, melyből szinte minden szót értek, de olyan is, amelyikből egy szót sem, tehát nagymértékben függ a szövegkörnyezettől (pl. a port. chão vs. spanyol plano/llano, < lat. PLANU, aligha lenne érthető egymás számára).

    VálaszTörlés
  6. Az is nagyon érdekes,hogy a görög mennyire "latinos" hangzású (engem a spanyolra emlékeztet):

    http://www.youtube.com/watch?v=27vLAhU1Ouk&feature=related

    Patéra mas,pou eisai stous ouranous (görög)
    Padre nuestro,que estas en los cielos (spanyol)

    (Mi atyánk,ki vagy a mennyekben..)

    A latin nyelvekben és a görögben is vannak hasonló végződések,(-os,-ous,-ia) és a hangsúlyozás is hasonló.

    VálaszTörlés
  7. Tényleg hasonló hangzásúak, de csak az európai spanyolra igaz a jellegzetes apikoalveoláris [s] miatt. Azonban ez valóban csak akusztikai hasonlóság, annál nem több (azon kívül persze, hogy indoeurópai nyelv mindkettő). Ez valószínűleg azért van, mert a görög is és a latin is (illetve a spanyol is) nagyjából megőrizte az indoeurópai szóvégződéseket, vagyis a szóvégi magánhangzót és a többes szám -s jelét. Azt azonban tudni kell, hogy a görögben az -ós, -ás végződés általában alanyesetű egyes szám, ahogy a latinban az -us, -a. A latin -us, ill. tárgyesetű -um u-ja már a hangsúlytalan magánhangzó záródásának fejleménye, az archaikus latinban még -os, -om (vö. görög -ós, -ón) végződéseket találunk. A spanyolban viszont általában többes számú végződés az -os, -as, ami viszont a latin tárgyesetű többes szám folytatása az a- és o-tövű főneveknél (mivel ezeknél alanyesetben -ae és -i volt a többes jele).

    Ami a hangsúlyt illeti, ez is csalós: a görögben a hangsúly éppen az utolsó szótag felé tendál, míg a latinban és a spanyolban az utolsó előtti szótagon van általában. (Amúgy hallottam már görögöt spanyolul énekelni, bizony jellegzetes, felismerhető akcentusa van, innen is látszik, hogy azért mégsem annyira hasonló a két nyelv, csak nagyon felületesen.)

    Egyébként leginkább az igeragozás hasonló a spanyolban és a görögben, a hangsúly kivételével (ékezettel jelölve):

    gör. agapó 'szeretni': agapó, agapás, agapá, agapáme/agapúme, agapáte, agapán/agapún.

    sp. amar 'szeretni': ámo, ámas, áma, amámos, amáis (< ósp. amádes), áman.

    lat. AMARE 'szeretni': ÁMO, ÁMAS, ÁMAT, AMÁMUS, AMÁTIS, ÁMANT.

    VálaszTörlés
  8. Hogy teljes legyen a kép, itt van spanyolul is a "Los Pitufos"-ból egy részlet. :)

    http://www.youtube.com/watch?v=9xs99ZVc91c

    VálaszTörlés
  9. Üdv! Sajnos nem tudtam hova kéne kommentelnem, ezért egy ilyen újlatin nyelves poszthoz dobom a kommentem, remélem nem gond. Kérdésem pedig az lenne, hogy majd várható valamikor egy részletesebb poszt a saját állammal nem rendelkező de nyelvüket külön nyelvnek tekintő népekről/nyelvekről, mint amilyen az okcitán, katalán, arpitán, galíciai, stb.?

    VálaszTörlés
  10. A galiciairól volt már szó elég részletesen, a katalánról a nyest.hu-n írtam, de köszi az ötletet, kisebb nyelvekről mindenképp írok majd még.

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz nem szükséges regisztráció, de kérjük, tiszteld meg olvasótársaidat azzal, hogy a névtelenség helyett választasz magadnak valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil használatával. Köszönjük a megértést és az együttműködést!