2011. január 16., vasárnap

Egység a sokféleségben: spanyol nyelvjárások

(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
A spanyol nyelv iránt érdeklődőket, nyelvtanulókat általában foglalkoztatja, hogy mekkorák a különbségek a spanyol nyelvjárások között, ezért a mai témában erre szeretnék – a teljesség igénye nélkül – kitérni. Mindenekelőtt érdemes rögtön itt tisztázni, hogy „spanyol nyelvjárások” alatt ma kizárólag a kasztíliai spanyol területei változatait értjük, nem tartoznak ide a Spanyolországban beszélt egyéb történelmi dialektusok (leóni, asztúriai, aragóniai), amelyek szigorúan nyelvészeti értelemben véve a spanyolhoz nagyon közel álló, és vele kölcsönösen érthető, de önálló nyelveknek számítanak (hiszen nem a kasztíliaiból alakultak ki, hanem a latinból, ahogy a spanyol is).

Unidad en la
diversidad, vagyis „egység a sokféleségben” – szokták mondani a spanyol nyelvészek, akik többnyire egyetértenek abban, hogy a kasztíliai spanyol homogén és egységes, a nyelvterület óriási kiterjedése és a mintegy 400 millió anyanyelvi beszélő ellenére. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a nyelvterület nagy része összefüggő szárazföldön helyezkedik el, másrészt pedig a gyarmatosítások óta folyamatos az európai anyaországgal való kapcsolat, s emellett a nyelvet gondozó szervezet, a változások őre, az Asociación de Academias de la Lengua Española (Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesülete) folyamatosan küzd a nyelvi egység fenntartásáért. A spanyol ugyanakkor természetesen rendelkezik többé-kevésbé eltérő területi változatokkal, nyelvjárásokkal (melyeket a csekély eltérések miatt igazából még nyelvjárásoknak sem lehetne nevezni, csupán tájszólásoknak), de ez még a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelvre is igaz.

Gyakran képezi vita tárgyát – még az anyanyelvi beszélők között is – a nyelv egységessége, az egyes nyelvjárások kölcsönös érthetősége. Az utóbbit, mint már szó esett róla korábban, több szubjektív tényező is meghatározza, többek között az egyén műveltsége, nyelvérzéke, illetve az, hogy melyik nyelvváltozatot, tájszólást beszéli anyanyelvként. Gondoljunk csak a magyar nyelv helyzetére: egy átlagos műveltségű fővárosi beszélőnek nem okoz gondot egy másik nyelvjárás, pl. a palóc, vagy a dunántúli megértése, és soha nem gondolná azt, hogy az ottaniak nem magyarul beszélnek. Viszont tételezzük fel, hogy egy külföldi nyelvtanuló, aki alaposan ugyan, de csak egyetlen nyelvváltozatot, a pesti irodalmi nyelvet tanulta meg és hallotta, bizony bajban lenne, ha a palóc nyelvjárással találkozna először. Körülbelül ugyanez igaz a spanyol nyelvre: nem mindegy, hogy melyik változatot halljuk, tanuljuk meg vagy találkozunk vele először. Jómagam is így voltam vele: amikor középiskolában elkezdtem tanulni a nyelvet, tanáraim latin-amerikaiak voltak; majd nem kis meglepetést okozott, amikor először hallottam az iskolalátogatásra érkezett madridi gyerekek beszédjét. A feltűnő susogásukat hallva rögtön fel is tettem magamban a kérdést: „Ezek tényleg spanyolul beszélnek?” Persze, ahogy teltek az évek, kezdtem hozzászokni a számomra furcsa spanyolországi kiejtéshez, s ma, több mint 20 év után elmondhatom, hogy már hellyel-közzel én is felismerem egy-egy spanyol anyanyelvű beszédjéről, hogy nagyjából hová valósi.

Elmondható tehát, hogy a spanyol nyelvjárások között sincs sokkal nagyobb eltérés, mint a magyar tájszólások közt, így egy alapos spanyoltudással és kellő gyakorlattal rendelkezőnek nem okozhat gondot egyik nyelvjárás megértése sem – persze az általános szövegkörnyezeteket tekintve. A nyelvjárásokat az alapján, hogy a kiejtés mennyire áll közel a sztenderd irodalmi nyelvhez, két nagy csoportra (vagy típusra) szokás osztani: északiak, illetve „magasföldiek”, valamint déliek vagy „alföldiek”. (Az elnevezés onnan ered, hogy Spanyolországban az északi nyelvjárásokat valóban fennsíkon, a délieket pedig az andalúz alföldön beszélik.) A magasföldi nyelvjárások a konzervatívabbak: a nyelvészek szerint a legarchaikusabb az észak-kasztíliai, amely máig a legközelebb áll a művelt köznyelvhez, a latin-amerikai sztenderd nyelvváltozat pedig a közép-mexikóira épül; a déliek vagy alföldiek pedig az újítóbbak.

Például az északi típusú vagy magasföldi nyelvjárásokban az [sz] hangot minden helyzetben tisztán ejtik, valamint kiejtik a szóvégi -ado, -ada végződés d-jét, ezzel szemben a déli típusú vagy alföldi tájszólásokban az [sz] hang szó és szótag végén (vagyis mássalhangzó előtt) hehezetté gyengül, vagy teljesen elnémul (az [sz] > [h] változás más indoeurópai nyelvekben is megfigyelhető volt, és már a latin nyelv klasszikus korszaka előtt is létezett), az -ado pedig [áo]-nak hangzik (ami egyébként Spanyolországban általánosságban elterjedt a köznyelvben, északon is). A legszélsőségesebb déli nyelvjárásokban (pl. a spanyolországi andalúzban) nem ejtik ki a szóvégi mássalhangzókat, hanem az előtte álló magánhangzót nyújtják meg, ejtik nyíltabban vagy zártabban, illetve nazálisan. Így például az Estas niñas son bonitas ’Ezek a lányok szépek’ mondat, amely az északi, irodalmi spanyolban körülbelül úgy hangzik, hogy [észtász nínnyász szon bonítász], Andalúziában kb. így: [éttha-nnínnyá szõ bonítá], míg Argentínában valahogy így: [éhtáh-nínyáh-szon bonítász]. A déli nyelvjárások művelt beszélői általában törekszenek arra, hogy kiejtésük minél közelebb álljon a nagyobb presztízzsel rendelkező északin alapuló sztenderdhez (ez a popzenében is megfigyelhető: egy-egy erős déli tájszólást beszélő énekes sokszor túlságosan is szép kiejtéssel, olykor már mesterkélten énekel, aminek pontosan az az oka, hogy nekik külön el kell sajátítani a sztenderd kiejtést). Nagyobb kiejtésbeli eltérés a fentieken kívül Argentínában és Uruguayban figyelhető meg: itt ugyanis a [j]-szerű hangokat – melyeket írásban az y és az ll kettős betű jelölnek – [zs]-nek vagy [s]-nek ejtik. Így például yo ’én’ és ella ’ő (nőnem)’, amely a sztenderd kiejtés szerint [jo] vagy [gyo], illetve [éjjá] vagy – a legkonzervatívabb területeken (spanyolországi falvakban, Bolíviában stb.), ahol még őrzik az eredeti palatalizált l hangot – [éljá], a Río de la Plata környékén [zso] vagy [so], illetve [ézsá] vagy [ésá].

A spanyol nyelvközösség jelképe (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Ami talán a legszembetűnőbb a nyelvtanulónak a spanyolországi és a latin-amerikai nyelvjárások között, hogy Spanyolországban – a nyugat-andalúziai nagyvárások kivételével – kétféle [sz] hangot különböztetnek meg: a ce, ci kapcsolatokban lévő, valamint a z betűvel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik, mint amilyet a think szóban találunk; míg az s betűvel jelölt hang nagyjából megfeleltethető a magyar lágy sz-nek (melynek vidéktől függően a magyar s és sz között mindenféle változata előfordul). Nyugat-Andalúziában, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában csak az utóbbi [sz] hangot ismerik (sőt, jó eséllyel még ki is nevetnek minket, ha a spanyolországi spanyol kiejtést tanultuk meg, és így beszélünk előttük!), vagyis ez az ejtésmód az általánosan elterjedt (a nem megkülönböztető [sz]-es ejtésmódot a szakirodalom egyébként a seseo néven ismeri, amikor pedig ez az angol [th]-szerű ejtés javára történik – mely Andalúzia és Latin-Amerika néhány részén fordul elő –, akkor ceceo a neve; az utóbbi erősen tájszólási jellegű, beszélőit sokáig megbélyegezték). Ezen ejtéskülönbségek oka, hogy a középkori spanyolban a c betűt e és i előtt magyar [c]-nek, a z-t pedig [dz]-nek ejtették; később e hangok a nyelvterület legnagyobb részén [sz]-szé egyszerűsödtek (ahogy a franciában és a portugálban is történt), azonban a 17. században az észak-kasztíliai művelt nemesek körében kezdett elterjedni a „túlhelyesbített”, angol th-szerű ejtésmód, hogy megtartsák a megkülönböztetést az s-sel jelölt eredeti [sz], valamint a c/z-vel jelölt hangok között. Persze a spanyolországi beszélők büszkék erre a megkülönböztetésre, s gyakran elfogultan úgy tartják, hogy ők beszélik a tiszta és „eredeti” spanyolt, amikor természetesen nyelvtörténeti megközelítésből nem ennyire egyszerű a helyzet.

A nyelvtani különbségek a nyelvjárások között nem számottevőek, itt is inkább csak a spanyolországi és a latin-amerikai spanyol között van lényegesebb eltérés. A legfontosabb különbség, hogy a többes szám második személyű névmásokat (vosotros, vosotras, os, vuestro, vuestra, vuestros, vuestras) és a hozzá tartozó igealakokat csak Spanyolországban használják. Latin-Amerikában ez régiesnek számít, s a vallási szövegek kivételével az élő köznyelvben nem használják őket, vagyis többes számban alaktanilag csak magázás létezik, az ustedes névmással és a hozzá tartozó többes szám harmadik személyű igealakokkal. Szemantikailag ez persze azt jelenti, hogy a latin-amerikai spanyolban nem tesznek különbséget többes számban a tegezés és a magázás között (a brazíliai portugálban például még egyes számban sem). Argentína és Uruguay nyelvtani szempontból is különc: itt ugyanis az általános ’te’ névmás helyett a régies vos használatos, melyhez külön igealak is tartozik a kijelentő mód jelen idejében (pl. tú cantas helyett vos cantás), valamint az állító felszólító módban (¡canta tú! helyett ¡cantá vos!). (Az eredetileg ’ti’ jelentésű vos megszólítást „királyi többesként” is használták a középkorban a többes szám második személyű igealakkal – vos cantades, ¡cantad vos! –, az argentin spanyolban ennek módosulatáról van szó, míg Spanyolországban a névmás módosult vosotros, azaz ’ti, a többiek’ alakra.) Nyelvtörténeti érdekesség, hogy az usted (’ön’), valamint többes száma, a Hispano-Amerikában ’ti’ jelentésben is használt ustedes a régi spanyol vuestra merced ’kegyelmetek’ és vuestras mercedes ’kegyelmeitek’ rövidüléséből származik, vagyis a magázó névmások is valójában tegezőek voltak (mindez odáig nyúlik vissza, hogy a latinban egyáltalán nem léteztek harmadik személyű névmások, vagyis a rómaiak csak „tegezni” tudtak).

Mire számíthat a spanyolos, hol is beszélik az északi, illetve a déli típusú nyelvjárásokat? A latin-amerikai nyelvjárások kialakulásának főbb körülményeit természetesen az határozta meg, hogy a benépesítők az anyaország mely részéről érkeztek, továbbá számolni kell az őslakosok nyelveinek hatásával is, melyek főleg a szókincsben hagytak nyomokat. A hódítók első hulláma Andalúziából érkezett a Kanári-szigeteken keresztül, és az Antilláknál szálltak partra; ezzel magyarázható, hogy a Karib-térségben, illetőleg Közép- és Dél-Amerika partjainál az andalúzhoz közel álló déli nyelvjárásokat beszélnek. Hasonló a helyzet Argentínában, Chilében és Uruguayban is. Mexikóba, Bolíviába, Ecuadorba és Peruba főleg északi kasztíliai nemesek és hivatalnokok érkeztek, így e területek nyelvjárása a legkonzervatívabb Hispano-Amerikában. Mivel Mexikóváros, valamint az ecuadori főváros, Quito voltak az Új-Spanyolország Alkirályság (Virreinato de la Nueva España) közigazgatási központjai, ezért máig ott beszélik a legtisztább”, a sztenderd nyelvhez legközelebb álló nyelvváltozatokat. A hódítók természetesen több hullámban érkeztek az amerikai kontinensre, így többszörös nyelvjárási rétegződés, kiegyenlítődés (nivelación) alakította ki Hispano-Amerika mai nyelvjárási arculatát.

Befejezésül pedig lássunk néhány példát az egyes hispán országok szlengjére. Az alábbiakban az
’A faragatlan fickó zsugorinak nevezte az anyját, mert nem akart neki pénzt adni autóvásárlásra’
jelentésű mondat olvasható és hallgatható meg néhány spanyol nyelvű ország sajátos szlengjén. A sztenderd köznyelvben a mondat így hangzana:
El hombre grosero llamó «avara» a su madre porque ella no le quiso dar dinero para comprar un automóvil.
(A hangpéldák Roxana Fitch Jergas de habla hispana című oldaláról származnak.)

Felhasznált és ajánlott irodalom

  • Manuel Alvar (Director): Manual de dialectología hispánica. El Español de España (4. kiadás, Ariel Lingüística, Barcelona, 1996, 2007).
  • Manuel Alvar (Director): Manual de dialectología hispánica. El Español de América (Ariel Lingüística, Barcelona, 1996).
  • Francisco Moreno Fernández, Jaime Otero Roth: Demografía de la lengua española (Instituto Complutense de Estudios Internacionales, 2006).
  • Spanyol nyelvjárások (Wikipédia)

38 megjegyzés:

  1. Gratulálok a bejegyzéshez, nagyon sok érdekes info megtudható belőle. Engedj meg egy kis kiegészítést, mert nagyon érdekes jelenségről olvastam nemrégiben. A spanyol nyelv „s” hangjának kiejtése az kasztíliai irodalmi norma szerint apikoalveoláris tehát emelt nyelvheggyel kell ejteni. (Lényegében olyan „sz” hang, ami átcsúszik az „s”-be). A nyelvterület legnagyobb részén ugyanakkor sima „sz” hangot ejtenek (dorzoalveolárisan) ezt nevezik seseo jelenségnek. Ennek létezik az ellentéte a ceceo, amikor minden helyzetben az angol th-hoz hasonló hangot ejtenek. A ceceo Andalúzia legdélebbi falvaiban, „Spanyol Észak-Afrikában” (Ceuta, Mellila), Argentína és Peru egyes részein jellemző . Peruban gyakran összekeveredik a seseo és ceceo jelensége és egyazon beszélőnél is váltakozik attól függően milyen érzelmi töltéssel adja elő mondai valóját.

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen a kiegészítést, valóban így van, a lényegét bele is írtam a bejegyzésbe. (Nem akartam nevén nevezni az "apikoalveoláris" ejtést, mert nem biztos, hogy mindenki érti, mit jelent, de erre utaltam a "lágy sz"-szel. :)

    Viszont egy apró pontosítást én is hozzátennék a megjegyzésedhez: "seseo"-nak nem a dorzoalveoláris ejtésmódot nevezik, hanem az /s/ fonéma javára történő nem megkülönböztető ejtést (a hangsúly azon van, hogy csak /s/ fonéma létezik, függetlenül attól, hogy ezt apiko- vagy dorzoalveolárisan ejtik); ugyanígy a "ceceo"-nál is az a lényeg, hogy itt sincs megkülönböztetés, csak itt meg az /s/ fonémát ejtik ugyanúgy, ahogy c/z-vel jelöltet Kasztíliában.

    VálaszTörlés
  3. Josh

    A spanyolban az "y", és "ll" betűket "j", ill. "jj" hanggal ejtik ki, mint az "új", ill. "éjjel" szavainkban! A SPANYOL ANYAYNELVŰEK nem ismerik A "GY" HANGOT, EZUTÓBBIT CSAK A MAGYAROK, CSEHEK, LENGYELEK, OROSZOK, ÉS MÁS SZLÁV NYELVŰEK MONDJÁK/EJTIK KI! Latin-Amerikában (Kuba, Venezuela, Puerto Rico, Costa Rica, Honduras, El Salvador, Panama, Nicaragua, Argentína, Guatemala, Chile, Kolumbia, stb.), és Dél-Spanyolországban is egyre jobban terjed, terjedjen is a sztenderd spanyol kiejtés, és a "seseo" jelensége is!! Remélhetőleg az USA-ban, Brazíliában, Belize-ben is mielőbb másodhivatalos lesz a spanyol nyelv!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A spanyolban az "y", és "ll" betűket "j", ill. "jj" hanggal ejtik ki, mint az "új", ill. "éjjel" szavainkban!
      Ilyenről nem tudok, hogy [j]-t, vagy [jː]-t ejtenének, csak a [ɟʝ, ʝ, ʤ, ʒ, ʃ, ʎ] változatokról hallottam és arról, hogy tényleges [j]-t csak akkor ejtenek, ha kettős- és hármashangzó egyik tagja [i].

      ANYAYNELVŰEK nem ismerik A "GY" HANGOT
      Ez részben igaz. A gy zárhangot nem ismerik [ɟ], de a gy-s zárréshangot [ɟʝ] azt igen.

      z-vel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik
      Nem csak hasonlóan ejtik, de az angol zöngétlen th-val teljesen AZONOS módon. Persze a szakirodalomban kavart okoz, hogy a th-s hangokon belül is megkülönböztetnek a nyelvet két fogsor közé kidugós változatot (interdentális) és felső fogsor mögött képzett (dentális) változatot, ezért egyes cikkek azt írják, hogy a spanyol th interdentális, míg az angol inkább dentális, de ez így nem igaz, mindkét variáció előfordulhat és használható az angolban és a spanyolban is. Hangzásban sincs nagyon különbség.

      sztenderd kiejtés szerint [jo] vagy [gyo], illetve [éjjá]
      Ehhez csak egy javaslat: ha már mindenképpen ezt a magyaros IPA átírást használod, nem lenne jobb ezek elé egy ~ jelet tenni, jelezve, hogy csak a körülbelüli kiejtést példázzák?

      Törlés
    2. Nem a gy hangot nem ismerik, hanem a j~gy~dzs megkülönböztetést, ami azt jelenti, hogy a három hang "között" bármelyiket ejthetik. A magyaros átírásban a "jj" a [ʝ] akar lenni, az való igaz, hogy itt nem hosszú mássalhangzóról, hanem a magyar [j]-nél zártabb réshangról van szó, viszont másképpen nem tudnád ezt jelölni, hogy egy IPA-t nem ismerő is megértse.

      Tudtommal a spanyolban csak interdentális réshang van, nincs dentális (az angolban viszont ejthetik így valóban a th-t)...

      Törlés
    3. Megjegyzem, a RAE fonetikája [ɟʝ] helyett [dʝ]-t használ az "erős ejtés" jelölésére.

      Törlés
    4. Megjegyzem nem érdekes, hogy RAE mivel jelöli, mivel fonÉMIkus átírást használ, a fonémákat meg akár jelölhetné almával, körtével is, sőt akár számokkal, vonalkóddal, színekkel.

      Mindenesetre és nem írnám át "jj"-nek a [ʝ]-t, mert az IPÁ-t nem ismerő laikus tuti duplán ejtett magyar j-nek fogja kiolvasni, abból pedig levonja azt a téves következtetést, hogy az -ll- azért van duplán írva, mert hosszan is kell ejteni. Akkor már inkább legyen közelítő kiejtéssel sima ~[j] aztán legfeljebb nem ad majd súrlódó hangot, de még mindig jobb, mint a dupla j.

      Törlés
    5. Nem, mert a fonéma az a /ʝ/. A RAE fonetikus átírást használ, csak nem megy bele az apró részletekbe. Teljesen mindegy végül is, mert aki valamennyire konyít hozzá, tudni fogja mit ejtenek (hiszen hallja), aki meg teljesen analfabéta a nyelvekhez, annak meg hiába is jelölöd akármivel is. ;)

      Egyébként ezek a hangok valamennyire hosszúak is, hosszabbak a magyar j-nél és gy-nél (csak ezt megint nem jelölik, mert nincs fonológiai jelentősége)...

      Törlés
    6. Igen, tényleg hosszabbak egy picit, talán a félnyújtójelnél is kisebb mértékben, csak erre nincs jelölés a [ɟʝ] esetében, talán a [ʝ, ʤ, ʒ, ʃ, ʎ]-nél meg lehetne próbálni jelölni félnyújtójellel (felső pötty). A rendes nyújtójel már sok lenne, inkább az olaszra jellemző hangzást okozna.

      Megint csak nem mérvadó, hogy minek van fonológiai jelentősége, mert annak lesz fonológiai jelentősége, és annak nem, aminek csak akarom. Fonológiailag mindenki mást tart lényegesnek, mivel tisztán elméleti rendszer, amit elég önkényesen lehet kezelni, csoportokra bontani. Fonológiai síkon is össze lehet mosni a ʝ-t és a dʝ-t.

      Nyelvtanuláskor a fonetika számít, az nem vitatható, a ténylegesen ejtett beszédhangok számítanak csak benne.

      Törlés
    7. Az [ʎ] történetileg eleve hosszú mássalhangzó, mivel a latin [ll]-ből származik (bár a nyelvészek vitatják, hogy szinkronikus szempontból van-e ennek jelentősége, szerintem van).

      Az utolsó mondatoddal egyetértek, de erre mondom én azt, hogy ez viszont csak akkor tanulható meg, ha az illető hallja az anyanyelvi beszédet és egyszerűen megpróbálja utánozni, akkor meg nincs is akkora jelentősége a teljesen pontos jelölésnek.

      A RAE fonetikai átírása azért nem jelöli a "(fél)hosszú" mássalhangzókat, mert nincs mitől megkülönböztetni őket, nincs "rövid" párjuk, egyszerűen van a mássalhangzóknak egy időtartama, amit csak mi érzünk/hallunk hosszúnak vagy rövidnek, és csak azért, mert a magyarban van gy és ggy, j és jj stb...

      Törlés
    8. Közben most vettem észre, hogy szenilis lettem, a th hangot ugyanúgy ejtjük kezdetű litániát már egy éve is leírtam egy lentebb lévő hozzászólásban, csak először nem találtam. Nem baj, la repetición es la madre del conocimiento.

      A te bekezdéseddel meg én nem értek egyet. Az illető hiába hallja az anyanyelvi beszédet és próbálja meg utánozni, lemásolni, az esetek nagy részében nem fog neki menni fonetikai ismeretek nélkül. Az idegrendszere rossz szempontokra fog figyelni, és lefárad, a füle megcsalja, egy csomó lényeges eltérést meg sem fog belőle hallani. Ezért kéne a jó jelölés. Persze értem, hogy a túl részletes jelölés visszatetsző (és nem fogja át a többi nyelvjárást sem), ránéz a laikus, megijed tőle, majd elszalad jó messzire, de legalább az esélyt megadja. A fonémikus átírás nem hogy esélyt ad, de félre is vezet sok ponton.

      Törlés
    9. Na látod ez megint nem igaz. Ha valaki nem tudja megfelelően utánozni a kiejtést, akkor az anyanyelve korlátai miatt nem tudja, nem pedig azért, mert nincsenek fonetikai ismeretei. Ha én nem tudom pontosan visszaadni, amit hallok, akkor gondolod, hogy ha van rá megfelelő jelölés, akkor már tudni fogom? A kettő között nincs semmi összefüggés. Gondolj arra, aki a gyakorlatban tanul meg egy idegen nyelvet, mondjuk elutazik külföldre hosszabb időre (és tegyük fel, hogy fiatal az illető, akinek még van nyelvérzéke), feltehetőlkeg neki sincsenek fonetikai ismeretei és nem ismeri az IPA-t sem, mégis meg fogja tanulni anyanyelvi szinten pár éven belül a nyelvet, ha rá van kényszerítve.

      Törlés
    10. Na látod, ez megint nem igaz. A fonetika igenis ki tudja tolni az anyanyelvi korlátokat, pont erre a célra találták ki. Nem dísznek és intellektuális áltudományoskodásra.

      A fonetikai ismeret alatt nem azt értem, hogy tudni az IPA jeleket és szakmai elnevezéseket (jó, ezért nem árt meg), mert az csak elmélet és egymagában üres hókuszpókuszként a hajadra kenheted. Az az igazi, mikor mondani is tudod a hangokat, kigyakorolni hangminták és leírások alapján (ez a gyakorlás legfontosabb): ide teszed a nyelvet, amoda emeled fel, ajakkerekítés, zöngésség miatt hangszálak rezegnek, miegymás és akkor így, meg amúgy hangzik majd és tudod ellenőrizni magadon és összevetni a hangmintákkal, egy idő után a nagyon hasonló hangok közötti különbséget is kihallja az ember, amire korábban képtelen volt.

      Így szépen, fokozatosan tűnnek el az anyanyelvi korlátok.

      Törlés
    11. Nem igazán tudsz engem erről meggyőzni. Ha egyenként akár tökéletesen is képes vagy ez alapján megtanulni az egyes hangok kiejtését, még mindig nem ez a lényeg, hanem a folyamatos beszédben történő alkalmazásuk. Az meg nem fog menni. Mert ott nincs időd gondolkozni, hogy "most akkor ide teszem a nyelvem, van/nincs ajakkerekítés" stb.

      Hidd el, próbálkoztam én is ilyen módszerekkel, de nálam nem váltak be. Inkább van egy kis akcentusom, de tudok kommunikálni. Pl. mindmáig nem tudom kiejteni az [ʌ] hangot helyesen, hiába is mondják, hogy ide tedd a nyelved meg oda, így húzd a szád vagy úgy, nem sikerül, sőt, ha ez alapján próbálkozom, akkor még annál is rosszabb lesz, mintha simán magyar rövid á-t ejtenék... de ugyanígy vagyok az [ɨ]-vel is. Inkább ü-t mondok, mert az még mindig közelebb van hozzá hallásra, mintha megpróbálnám jól mondani, és nem is hasonlítana arra, aminek kellene lennie...

      Törlés
    12. Szerintem nem jó leírások alapján próbáltad. Abba igazad van, hogy folyamatos beszédben nehezebb, egyszerre több szempontra figyelni, úgy, hogy idő sincs rá, de az is csak gyakorlás és megszokás kérdése.

      A magánhangzókat máshogy kell tanulni, majd később leírom hogyan. A [ʌ] hang (főleg US angol) ráadásul a nehezebbek között van, még jó, hogy a te általad preferált semleges brit angolban csak sötét-l előtt használnak ilyet. A brit semlegesben minden más környezetben [ɐ]-t ejtenek, ami viszont elég könnyű, majdnem olyan, mint a magyar "á", csak nem nyitod ki hozzá a szád rendesen, ettől kicsit zavaros lesz, kicsit magasabb, kicsit ö-s színezetű.

      Törlés
    13. Tegnap már fáradt voltam hozzá. Na szóval... a magánhangzókat tényleg csak a Canepari-féle táblázattal érdemes tanulni:
      http://m.cdn.blog.hu/id/idegennyelvor/image/canIPA_Vowels_Hun.gif
      A hivatalos IPA rendszer téves és félrevezető.

      Alapvetően az anyanyelvünkben is létező magánhangzókból kell kiindulni, spanyolnál és angolnál pl. [a, i, u, σ] (sorra magyar á, rövid i, u, o), US angolnál még [ɛ] (magyar e), németnél pluszba ó, ö, ő, ü, ű, é [o, ø, y, o, e]. Van, hogy csak ajakkerekítésben különböznek az angol magánhangzók, szóval elég ajakkerekítés helyett széthúzni a szánkat: pl. magyar "a" és angol [ɑ] vagy magyar ő és angol [ɘ] (ez nem a scwha, másfele áll a jel), magyar ö és angol [Ǝ], ezeket is rém könnyű kigyakorolni. Nem kell hozzájuk különösebb hallás, csak meg kell szokni az ejtésüket a szánknak.

      A schwa [ə] különleges, aminél a semmit kell ejteni, ez is könnyű, egészen kis résnyire nyílik a száj, a nyelv nem mozdul el semerre a nyugalmi állapotból, nem kerekíted a szád. Nagyon könnyű hang, megint csak nem kell hozzá hallás.

      Aztán a legfontosabb alaptechnika a KERESZTEZÉS (saját amatőr terminológiám), mikor két magyar magánhangzót vegyítünk össze, hogy megkapjuk az angolt. Ilyenkor az egyik hangra beállítjuk a szánk, de ebben az állásban a másik magánhangzót ejtjük: á+e > æ, e+é = é+e > E = (tájszólási magyar ë) és ez a hang a spanyolban is játszik (magyar e és magyar é között van félúton), a+o > ɒ, é+i > ɪ (használja a német nyelv is), u+ü > angol μ, ő+ü > ʏ (német mély ü). Ezekhez sem kell még túl jó hallás.

      Aztán van az ELTOLÁS, mikor kiindulunk egy magyar magánhangzóból és kicsit elvisszük a nyelvünket egy kiskockányit Canepari ábráin (vagy oldalra, vagy fel - ilyenkor összébb csukjuk a szánk, vagy le - ilyenkor kinyitjuk kicsit jobban a szánk): így a magyar á-ból megkapjuk az [ɐ]-t, magyar o-ból az [ɔ]-t (US angol, de játszik ez a hang a németben is), kicsit kakukktojás, de a schwából az [ɜ]-t, magyar u-ból az [ʊ]-t, magyar o-ból az angol fejjel lefelé jelölt σ-t. Kicsit még az [ʌ] is ide tartozik, kiindulsz a magyar a-ból, felviszed egy kicsit a nyelved hátát, hogy magasabban szóljon a hang, ilyenkor egy kockányit megy fel, sőt, ha US angolhoz kell, akkor el kell venned belőle az ajakkerekítést is. Ez már nehezebb kategória, itt szükséges már egy kis hallás is.

      Azok az igazán nehéz magánhangzók, amiknél nem lehet semmiből kiindulni [ɩ, ɷ], ezekhez tényleg jó hallás kell, és kitartó utánzás. Elméletileg ezek előállíthatók hármas keverésből is. Utóbbinál beállítod a szájrést az első magánhangzóra, de nem ejted, hanem ebben az állásban ejted a második magánhangzót, végül mikor egyszerre szólnak, még elmozdítod a nyelved a harmadik magánhangzó ejtésébe, hogy belevigyed a harmadik hangot is, így egyszerre szól bennük mindhárom magyar magánhangzó: é+i+ö > ɩ, valamint u+ü+ó > ɷ. Elismerem, ez már kicsit agyrém kategória, ennek ellenére lehet valakinek pont ez a hármas keveréses módszer segít. Kicsit idetartozik az [ʌ] (a+o+á) is, bár ott ki lehet indulni valamiből, de elég árnyalt hang, hallásra is nehéz megkülönböztetni az [ɑ]-tól, noha a hosszuk eltérősége segíteni szokott. Szóval az elég sok magánhangzóval dolgozó angol nyelvből végül csak nyamvadt 3 darab magánhangzó nehéz igazán (és a felette lévő 5, ami közepes nehézségű), de az kigyakorolható az alapján, hogy mire hasonlít, anyanyelvi hangfelvételeket hallgatva. Annyi, hogy ezeket a magánhangzó-kategóriákat SORBAN kell tanulni, nem össze-vissza. Nem öt perc, inkább pár hónap, de megéri, sőt, már közben is érződni fog az elején is, hogy fokozatosan javul majd a kiejtés.

      Törlés
    14. Folyt köv.:
      Ami a spanyol árnyalt magánhangzókat illeti, azok kicsit szemetek tudnak lenni:
      http://venus.unive.it/canipa/pdf/HPr_06_Spanish.pdf
      (a 2. oldalon található 6.1-es ábrának a jobb fele)
      Ezekben az a kicseszés a /we/-s eseteket leszámítva, hogy az árnyalt magánhangzók nem egy egész kiskockányit csúsznak el, hanem két kiskocka HATÁRÁRA, és ezt valóban nehéz kigyakorolni ELTOLÁSSAL, sőt, a jeleik is extra speciálisak. Még jó, hogy ezeket nem kell megtanulni, lehet helyettük az [a, i, u, σ, +E] alap mgh-ókat használni, épp olyan jó lesz a kiejtésünk, talán csak kicsit kevésbé fog természetesnek hangzani egy anyanyelvi számára, de semmi kritika nem érhet minket még anyanyelvi szinten sem.

      Nagyon fontos az is a magánhangzók tanulásánál, hogy nem kell a kommunikáció kárára mennie ennek az egésznek. Mikor van szabadidőd, vagy pl. házi-kerti munka közben, boltba menet unatkozol (és a szád szabad), lehet őket gyakorolni, otthon lehet ismerős szöveget felolvasni és figyelni benne az aktuálisan tanult hangra. Nyilván, ha idegen nyelven társalogsz és még nem vagy biztos egy magánhangzóban, nem baj, ha óvatosságból visszatérsz a jól megszokott magyar közelítéshez (ilyenkor spanyolból kezdőknek az [E]/ë-t érdemes magyar e-vel helyettesíteni), annak érdekében, hogy beszéd közben ne akadj meg. Ez nem zárja ki, hogy egyedül már a pontos hangokat gyakorold és megtanuld.

      Aztán ott van még, hogy elméletileg az sem mindegy, hogy egy kis kockán belül hol helyezkedik el PONTOSAN az adott hang, de ez már olyan finomság, ami semleges, szabványos nyelvjárást beszélő anyanyelvi beszélőknél is ingadozik és ilyen apró eltérést részünkről még a jó fülű, nyelvész anyanyelvi beszélők sem hallanak ki.

      Megemlítem még a spektrogramos technikát, aminél felvesszük a hangunkat (ejtett magánhangzót) a számítógépre, egy ingyenes szoftverrel ránézünk a spektrogram képére, azon lesznek vízszintes, vastag, fekete, csíkok, a program meg tudja mutatni hogy ezek hány Hz-es hangmagasságban helyezkednek el. Ezt pedig össze lehet vetni külső adatokkal, viszont itt jön a buktató. Minden embernél, anyanyelvieknél is mások ezek a Hz-értékek, változik a nemmel, életkorral, hangmagassággal, de biztos létezik rá technika, amivel az arányokat össze lehet vetni valahogy. Addig ez a technika csak elméletben használható, viszont ha egyszer valaki megoldja ezt a problémát, akkor hajszál pontosan lehet vele megtanulni a magánhangzókat.

      Bocs, hosszú lett, de három nyelv minden magánhangzója benne van módszertanostul, ahhoz képest nem is lett annyira litánia.

      Törlés
    15. Köszi a precíz és részletes leírást, valóban hasznosnak tűnik. A keresztezéses módszert én is próbáltam már, az tényleg beválik, sőt, én ezt akkor használtam, amikor a spanyoloknak meg kellett tanítani a magyar ö (o+e) és ü (u+i) hangok kiejtését. :) A táblázatot innen sajnos nem tudom megnyitni (mert az itteni "központosított" internetelérés egy kalap fos), de otthon szemügyre veszem azt is.

      Törlés
    16. Magyar ö és ü esetén nem annyira pontos a keresztezős módszer. Az spanyol σ, és spanyol E keresztezéséből inkább az ö hangnál egy kockával hátrébb képzett hang jön létre (jele egy oldalára állított kis omega), spanyol u és spanyol i keresztezésénél pedig a magyar ü hangnál egyel hátrébb lévő kockájában lévő hang (áthúzott kis u betű a jele). Végül is nem olyan rossz módszerek ezek, elég tűrhető közelítést adnak.

      Legközelebb próbáld meg úgy is tanítani, hogy a spanyol E hanghoz adass hozzá velük ajakkerekítést, ebből elméletileg egy lehetetlen hang lesz (Canepari ezért zárójelbe teszi), ami automatikusan hátra csúszik egy kockával, pont a magyar ö-re. Ez tuti pontos módszer. Viszont nem tudom, a gyakorlatban mennyivel fognak vele jobban megbirkózni.

      A magyar ü-re megpróbálhatod, hogy az [i]-ből elveteted az ajakkerekítést, nem pontos ez a közelítés, de talán a magyar ü-höz közelebb visz. Mondjuk nem értem, hogy melyik birka spanyol akar magyarul tanulni, de becsülendő, hogy tanítgatod őket. Szépen tanulják csak meg a mi nagy világnyelvünk :-)

      Törlés
    17. Az utolsó bekezdésben nem azt akartad írni, hogy az [i]-hez hozzáadjuk az ajakkerekítést? Az [i]-nél ajakrés van, nem ajakkerekítés, az az [ü]-nél van.

      Különben meg fogsz lepődni, egész sokan tanulnak/tudnak magyarul a spanyolok közül. A spanyol Wikipédiából kapásból ismertem kettőt. (Mondjuk mindkettő itt tanult Magyarországon egy ideig, és onnan tudnak, de tényleg sokan érdeklődnek a magyar nyelv iránt, és nagyon tetszik nekik.)

      Törlés
    18. De, azt akartam, csak megint kialvatlan vagyok és írogatok össze-vissza. Hozzá kell adni az ajakkerekítést, persze.

      Nem értem, mi motiválja őket a magyar tanulásában. Bár nem nehéz nyelv, pláne egy spanyolnak nem, magyar hangrendszer nem nehéz. Ragozás közepesen nehéz, magánhangzók harmonizációja is megszokható. Egyedül a szórend az, ami gyilkos szokott lenni a külföldieknek, szenvednek a topikkal, fókusszal, kínlódnak vele keresztbe-hosszába. Index fórumán van egy japán gyerek, szenved a magyar szórenddel rendesen, kb. úgy, mint mikor a kutyának mind a négy lábára körkorit szerelnek, nyeklik-csuklik szanaszét minden lábra állításnál. Viszont derekasan küzd a kis japán, egész jól nyomja. A szóhasználata, helyesírása, szövegértése nagyon jó.

      Mondjuk nem értem, hogy a külföldieknek mi tetszik a magyar nyelvben, elég monoton (szűk dallamköz, nem látványos hanglejtés), unalmas nyelv (hangsúly mindig az első szótagon), talán a magánhangzó-harmónia az, amitől kicsit jobban szól az egyértelműen ronda nyelvektől, meg amiatt, hogy nagyon durva csattogó, nyelvcsapi és egyéb elmés hangok nincsenek benne.

      Törlés
    19. Én sem tartanám a magyart szép nyelvnek, bár mint anyanyelvű, nem tudom megítélni, lehet, hogy a spanyoloknak pont azért tetszik, mert annyira más. Nekünk azért tetszik a spanyol, mert dallamos és pörgős, nekik meg lehet, hogy pont azért tetszik a magyar, mert mindenben az ellenkezője.

      Törlés
    20. Üdv! Én magamból kiindulva azt tudom tanácsolni, hogy érdemes a hangok elsajátításához sok zenét hallgatni az adott nyelven, például az én brit angol kiejtésem, amire mondjuk büszke vagyok, az is így alakult ki az elmúlt pár évben.

      Törlés
    21. Igen, a zene mindig hasznos, én is ezt szoktam tanácsolni a tanulóknak; a spanyolnál csak arra kell vigyázni, hogy a nemzetközi popzenében az előadók sokszor a semleges, sztenderd nyelvet használják (mert gáznak tartják a saját tájszólásban énekelni, kivétel persze a népzene), így az tele van hiperkorrekcióval. Például még ma is nagyon sokan úgy gondolják (sőt, néhol még az iskolában is így tanítják), hogy a B és a V nem megkülönböztetése hiba, ezért a dalokban sokszor hallani magyaros [v]-t, amikor ilyen soha nem is volt a spanyolban és a latinban sem (és természetesen a spontán beszédben sem ejtenek ilyet).

      Törlés
    22. Én pont hogy nem javaslom a kiejtéshez a zenét. Szókincsszerzésre jó, de kiejtésre az egyik legrosszabb. Szinte soha nem ejtik úgy dalokban, mint normál beszédben.

      El Vaquero

      Törlés
    23. Szerintem ugyanazt mondjuk mindketten...

      Törlés
  4. Kedves Josh, ez így nem egészen igaz, az y-t és az ll-t szó elején inkább [gy]-sen, sőt, valahol [dzs]-sen ejtik, beszélőtől is függ. Amiről te beszélsz, az magánhangzók között van, ott általában csak [jj], de szó elején inkább [gy]~[gyj]. Annyiban igazad van, ha arra gondoltál, hogy ez a spanyolban nem fonéma (tehát nem különböztetnek meg /gy/ hangot a /j/-től, ahogy a magyarban), hanem csak a palatális réshang ejtésváltozata (allofónja).

    Eredetileg volt egy lágyított l hang, erre használták az LL digráfot (Bolíviában még őrzik az eredeti ejtését, illetve néhány spanyol faluban), és volt egy magyar j-nek megfelelő hang, amit az y-nak jelöltek; a kettő megkülönböztetése viszont mára eltűnt a nyelvterület legnagyobb részén, és mindkettőt a magyar j~gy~gyj-hez hasonlóan ejtik.

    VálaszTörlés
  5. Na, átjöttem Idegennyelvőr blogjáról :-) Pár kérdés.

    Nem gáz, ha egy teljesen kezdő mindjárt a közép-mexikói spanyollal kezdene? Sokkal szebben hangzik szerintem, a kiejtése és a nyelvtana is egyszerűbb egy kicsit, úgy tudom. Nem lenne nagy mellényúlás?

    Valamint: mely spanyol nyelvjárások hangsúlyszámlálóak? Tehát mikor két hangsúly között azonos idő telik el, függetlenül attól, hogy hány hangsúlytalan szótag van közötte és ettől ritmusosabb, pattogósabb lesz a beszéd (mint az angol, német, orosz esetében). Azt tudom, hogy a spanyol nyelvjárások többsége szótagszámláló, tehát minden szótagra azonos idő jut és ezért egyenletes a beszédmodor (mint a magyarban vagy a franciában).

    Végül írod: "a ce, ci kapcsolatokban lévő, valamint a z-vel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik, mint amilyet a think szóban találunk;"
    Szerintem nem hasonlóan ejtik, hanem ugyanúgy. Vagyis az amerikai angol állítólag jobban szereti azt a változatot, amikor a nyelv kilóg a két fogsor közé (zöngétlen interdentális réshang, IPA jele θ és alatta egy + jel), de vannak helyzetek, amikor nincs idő kidugni a nyelvet és így a felső fogsor mögött ejtik nyelvheggyel, ekkora zöngétlen apicodentális réshangról (IPA jele a sima θ) beszélünk. Kicsit különbözik csak a kettő. Úgy tudom, hogy a spanyol az interdentálisat, azaz a nyelvkilógatósat használja, viszont elképzelhetőnek tartom, hogy akárcsak az angolban, nem lehet mindig így ejteni, mert nem hasonulna a szomszédos mássalhangzókhoz, ezért apicodentálisan ejtik ilyenkor. Vagy ez kizárt a spanyolban?

    VálaszTörlés
  6. Légy üdvözölve :)

    "Nem gáz, ha egy teljesen kezdő mindjárt a közép-mexikói spanyollal kezdene?" – egyáltalán nem, sőt, kifejezetten a latin-amerikai sztenderd ajánlott a kezdőknek (én is azt tanultam), mert valóban sokkal könnyebb megérteni. Utána egy kicsit furcsa lesz a spanyolországi, de gyorsan meg lehet szokni, végül csak olyan, mintha "beszédhibások" lennének, de ugyanúgy meg lehet mindent érteni.

    A második kérdésed nem egészen világos, ezzel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy van ugye a szóhangsúly, illetve vannak hangsúlytalanul használt szavak is. Ez viszont nem kőbevésett, tehát hangsúlytalanná válhat olyan szó, amely önmagában egyébként hangsúlyos, és fordítva. A mexikói nyelvjárásban pl. kifejezetten jellemző az eredendően hangsúlytalan személyes vagy birtokos névmás emfatikus szerepű hangsúlyozása, sőt, sokszor helyesírási hibaként is megjelenik, pl. Esta es mi/*mí casa 'Ez az ÉN házam' – persze szebb lenne úgy, hogy Esta casa es mía, s itt már a birtokos névmás eleve hangsúlyos. Aztán pl. a szintén eredendően hangsúyos kérdő névmások is hangsúlytalanná válnak az indirekt kérdésben, pl. a No sé cuál es el problema mondatban az el névelő kivételével önmagában minden szó hangsúlyos, de maga a mondat így hangzik: [no'se.kwal'es.el.pro'βle.a] /no 'se kual 'es el pro'ble.ma/.

    "Végül írod: "a ce, ci kapcsolatokban lévő, valamint a z-vel jelölt hangot az angol zöngétlen th-hoz hasonlóan ejtik, mint amilyet a think szóban találunk;" Szerintem nem hasonlóan ejtik, hanem ugyanúgy" – azért írtam, hogy hasonlóan, mert egyrészt vannak ennek a spanyolban is változatai (hol markánsabb, hol csak "kicsit" pösze), illetve az angolban is valamikor inkább [th]-t és nem pontosan [θ]-t ejtenek, legalábbis hallottam már így is és úgy is. Ha zöngés hang előtt van, akkor zöngésül, persze, sőt, valamikor eredetileg is zöngés volt és a /d/-ből lett, pl. az -azgo [-'aδγo] végződés az ósp. -adgo folytatása (< lat. -ÁTICU).

    VálaszTörlés
  7. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  8. Így már világos. Én ezeket 'hangsúlymértékes', ill. 'szótagmértékes' (esetleg 'szótag-kiegyenlített'?) nyelveknek nevezném, de azért megkérdeztem egy nyelvészt, mivel nem vagyok szakember; egy biztos, a spanyolt az utóbbiak közé sorolják, mert ezt már olvastam.

    Ez a sorvadás, amit mondasz, leginkább a mexikói nyelvjárásban figyelhető egyébként meg a hangsúlytalan végződésekben, főleg az [-s] előtti magánhangzó szokott redukálódni vagy kiesni (actos ['aktos] > *['akts]), de azt írja a dialektológiakönyv, hogy ez is csak a hanyag, ill. az alacsonyabb rétegek beszédjére jellemző.

    (Ezért hallom én a mexikói beszédet néha kicsit olyan németes-franciásnak. :))

    VálaszTörlés
  9. Látod ez lehet, hogy a "mértékes" a szabatos fordítás. Volt 1-2 oldal, ahol azt írták, hogy "some varieties of Spanish", "especially in America", valahogy így fogalmaztak, de homályosan. Azt hittem, hogy erről van egy lista, csak azért nem találom, mert spanyolul kéne rákeresni, amit nem tudok.

    VálaszTörlés
  10. Igen, szerintem mexikói és a közép-amerikai nyelvjárások lehetnek ilyenek. Ha pl. meghallgatod a cikk végén a példák közül a mexikóit és a guatemalait, az tipikusan ilyen.

    VálaszTörlés
  11. tud vlki segíteni? az "és" szót spanyolul ("y") hogy kell kiejteni? köszyy :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vagy [j], ha rá szünet nélkül következik egy magánhangzóval kezdődő szó.
      Esetleg [E] (magyar tájszólásos, zárt ë), de akkor "e"-nek is írják, kezdő [i] hanggal ejtendő szavak előtt:
      e inteligente

      Törlés
    2. Igen, köszi, csak nem akartam túlmagyarázni.

      Egyébként ha már itt tartunk, akkor a laza beszédben ejthetik [e]-nek is – mivel etimológiailag is [e] (< lat. et) volt, az [i]-zés viszonylag késői fejlemény.

      Törlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.