2011. január 7., péntek

Bonu annu nou!

Először is minden kedves olvasónak sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok! Azaz Bonu annu nou!, ahogy Szardínia lakói mondanák, hiszen ez az érdekes nyelv lesz a mai cikk témája. És hogy miért is érdekes, az hamarosan kiderül.

Az újlatin nyelvek hallatán valamennyi átlagembernek elsőként az olasz, francia, spanyol nyelvek jutnak eszébe, aki viszont kicsit tájékozottabb ezen a téren, az tudja, hogy idetartozik a portugál és a román is; ezek viszont csak a legnagyobb leánynyelvei az egykori Római Birodalom hivatalos nyelvének, s természetesen mindegyikük csak egy-egy kiragadott nyelvváltozat a sokaságból, melyeket nemzeti nyelvek szintjére emeltek (és itt megint előjönne a nyelv vs. nyelvjárás kérdése, amit már egy előző bejegyzésben részletesen tárgyaltam). Vannak azonban kisebb nyelvek is, amelyek bár nem egy-egy ország hivatalos nyelvei, éppúgy részét képezik az újlatin dialektuskontinuumnak, mivel – mint már szó esett róla – valójában folyamatosak az átmenetek az egyes nyelvek és nyelvjárásaik között.

Az Olaszországhoz tartozó Szardínia szigetén éppen egy olyan nyelvjáráscsoportot beszélnek, melyről elszigetelt fejlődése miatt a nyelvész szakemberek úgy tartják, a legarchaikusabb újlatin nyelv; mondhatni, mintha máig vulgáris latinul beszélnének! Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen egyetlen újlatin nyelvről sem lehet azt kijelenteni összességében, hogy mennyire távolodott el vagy áll közel a latinhoz, ugyanis a nyelveket számos sajátossággal lehet jellemezni; ezek általában a hangtan, a nyelvtan (alak- és mondattan), valamint a szókincs. Az olasz nyelv például a leghűbben őrizte meg a latin mássalhangzórendszert, ugyanakkor alaktanilag meglehetősen újító, míg pl. a spanyol eléggé eltávolodott a latintól a mássalhangzórendszerét illetően, viszont alaktanilag és szókincs tekintetében konzervatívabb, mint az olasz. A franciáról azt mondják a nyelvészek, hogy a szavak lerövidülése és a szó végi hangok lekopása miatt a legjobban távolodott el a latintól, ugyanakkor bizonyos igék egyes szám harmadik személyű alakjában megőrizte például a szó végi latin -t ragot, amelyet még a sokkal konzervatívabb olasz sem.

No de térjünk vissza a szárd nyelvhez. Valójában, a legszűkebb értelemben véve is két, egymással nagyon közeli rokon nyelvről van szó, amit szárdnak hívnak, mégpedig a sziget északi részén beszélt logudórói-nuorói, illetve a délen beszélt campindanói. (A sassari és a gallurai már átmeneti nyelvjárások a szárd és a korzikai között, mely utóbbi egy toszkán nyelvjárástól különült el, vagyis az olasszal van közeli rokonságban.) A szárd hang- és nyelvtani sajátosságait figyelembe véve a nyugati újlatin nyelvek csoportjába tartozik, tehát a többes szám jele az -s, és a magánhangzók közötti zöngétlen latin zárhangok – [p], [t], [k] – zöngésülnek és gyengülnek; nyelvföldrajzilag viszont a déli újlatin nyelvek csoportjába sorolják.

Tharros, görög-római romváros Cabras községben, Szardínia (Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A szárd archaikus voltát azzal magyarázzák, hogy az egyetlen olyan újlatin nyelv, amely – a hosszúsági megkülönböztetést leszámítva – érintetlenül megőrizte a latin magánhangzórendszert a szavakban. Ez azt jelenti, hogy az eredetileg rövid ĭ és ŭ nem nyílt meg és alakult e és o hangokká, a rövid ĕ és ŏ pedig nem fejlődött kettőshangzókká, mint az olaszban, spanyolban és a románban. (Ezzel magyarázható, hogy a hímnemű szárd szavak egyes számban -u-ra végződnek, hiszen ez a latin tárgyesetű -U[M] folytatása.) A szárdban tehát megmaradt a különbség a latin hosszú ē és rövid ĭ, valamint a hosszú ō és rövid ŭ között, vagyis például a latin DĬGITU(M) ’ujj’ és SĬCCU(M) ’száraz’ szó a szárdban didu és sicu, míg a spanyolban dedo és seco. Szintén a szárd az egyetlen újlatin nyelv, amelyben nem palatalizálódott tovább és vált elöl képzett réshanggá e és i előtt a latin [k] és [g]: így pl. a latin VŌCE(M) ’hang’ szónak míg az olaszban voce [vócse], a spanyolban voz [bosz] felel meg, a szárdban boghe [boge]; illetve a latin DĔCE(M) ’tíz’ szót a szárdban máig úgy mondják, hogy deke vagy deghe [dege], és nem dieci [djécsi], mint az olaszban, vagy diez [djesz], ahogy a spanyolban. A két fő nyelvjáráscsoport közül az északi a régiesebb: a logudorói-nuorói minden helyzetben megőrizte az öt latin magánhangzót, míg a déli campidanóiban hangsúlytalan helyzetben csak az a, i, u hangok fordulnak elő, tehát a latin hangsúlytalan e-ből i, o-ból u lett.

A mássalhangzórendszer viszont már korántsem konzervatív, és legfőképpen az ibériai újlatin (iberoromán) nyelvekéhez hasonlít. Így például nem tesz megkülönböztetést [b] és [v] hang között, szó elején csak [b] állhat; a magánhangzók közötti [b], [d], [g] hangokat lazán ejtik. Szintén újító tulajdonsága, hogy a szókezdő zöngétlen hang is zöngésül és gyengül a mondatban, ha az előtte álló szó magánhangzóra végződik, míg a zöngés szókezdő mássalhangzó el is tűnhet (!) ebben a helyzetben; tehát például a su putzu ’a kút’ kiejtése kb. [szu vuccu], míg a su básicu ’az alap’ hangzása [szu ’áziku] is lehet. A déli nyelvjárásokban nem kezdődhet a szó r-rel, elé egy magánhangzót mondanak: ami északon resurtadu ’eredmény’, az délen arrisurtáu. Ez érdekes kérdést vet fel a nyelvészekben, ugyanis pontosan ez történik a baszk nyelvben is a latin átvételekkel: pl. REGE(M) > errege, ROMA > Erroma (a baszk nyelvben ti. szintén nem kezdődhet a szó r-rel).

A beszélt szárdnak van továbbá egy különös sajátossága, mégpedig az, hogy a mássalhangzóra (-s, -t) végződő szavakat megtoldják egy magánhangzóval, amely az utolsó magánhangzóhoz igazodik. Például az est ’van’ szó kiejtése [eszte] vagy – délen – [eszti]; a cantat ’énekel’ úgy hangzik, hogy [kantada]~[kantara], a sardos ’szárdok’ pedig kiejtve [szárdozo] – délen [szárduzu]; innen az is látszik, hogy szárd az igeragozás -t végződését is megőrizte a harmadik személyekben. A hagyományosan délolasz nyelvjárásnak tartott szicíliai és korzikai nyelvekkel közös tulajdonsága, hogy a latin hosszú -LL- hang „ízesen” ejtett -dd-vé alakult: pl. lat. CASTĔLLU(M) > casteddu. További érdekesség, hogy a latin QU- [kw] és GU- [gw] csoportok az északi nyelvjárásokban b-vé alakultak, ami a románban figyelhető még meg: LĬNGUA > limba (román limbă, viszont olasz lingua, spanyol lengua); QUAT(T)UOR > bator(o) (román patru, de olasz quattro, spanyol cuatro); a campidanói azonban megőrizte a latin hangcsoportot: lingua, cuatru.

A többi újlatin nyelvvel ellentétben a szárd határozott névelő nem a latin ĬLLE~ĬLLU(M), ĬLLA, ĬLLOS, ĬLLAS, hanem az ĬPSU(M), ĬPSA, ĬPSOS, ĬPSAS mutató névmásokból származik. Az északi nyelvjárásokban a határozott névelőnek négy (hímnemű, nőnemű, hímnemű többes számú, nőnemű többes számú): su, sa, sos, sas, a déliekben csak három (hímnemű, nőnemű, többes számú) alakja van: su, sa, is. Vagyis pl. a su caminu ’az út’ és a sa pratza ’a tér’ többes száma a logudorói-nuorói nyelvben sos caminos és sas pratzas, míg a campidanói nyelvben is caminus, is pratzas.

Az elszigetelt, régies volta ellenére a szárd nyelv nem lesz idegen azok számára, akik jól beszélnek olaszul vagy spanyolul; sőt, jó nyelvérzékkel meg is érthető. Aki akarja, ki is próbálhatja ezen a hangfelvételen, amely logudorói-nuorói nyelvjárásban készült egy rádióadásról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.