2010. december 12., vasárnap

Spanyol: a latin legelterjedtebb leszármazottja

Az újlatin nyelveket, mint azt egy korábbi bejegyzésemben írtam, több mint 800 millióan beszélik világszerte. A legfontosabbak közülük, a beszélők száma szerinti csökkenő sorrendben: spanyol, portugál, francia, olasz, román, katalán (ezeken kívül persze még létezik több kisebb, regionális nyelv, valamint több száz átmeneti dialektus).

A spanyol, melyet anyanyelvként a legtöbben – körülbelül 450 millióan – használnak a Földön, egyúttal a világ nyelveinek beszélők szerinti rangsorában is előkelő helyen szerepel: becslések szerint a kínai és az angol után a harmadik helyen áll. 21 ország „hivatalos” és használt nyelve (a hivatalos szót itt nem jogi értelemben kell érteni, hiszen néhány ország jogrendszere – többek között Mexikóé – nem ismeri a „hivatalos nyelv” fogalmát), ezenkívül az Amerikai Egyesült Államokban is közel 40 millió lakos használja anyanyelvként. Szintén megtalálható Afrikában (Egyenlítői-Guinea), valamint maradtak még, bár egyre csökkenő számban, az egykori ázsiai spanyol gyarmaton, a Fülöp-szigeteken is spanyol anyanyelvű családok, ahol egy spanyol alapú keveréknyelv (chabacano) is kialakult.

A spanyol nyelvet kasztíliainak is nevezik (castellano), mivel ebből a nyelvjárásból alakult ki, s máig inkább ezt az elnevezést részesítik előnyben Spanyolországban, megkülönböztetve az ottani, egyéb regionális nyelvektől és nyelvjárásoktól (ugyanis a lakosság, főleg a nyelvi kisebbségek kirekesztőnek érzik, hogy a kasztíliai nyelvjárást hívják csak spanyolnak, amikor ők is Spanyolországban élnek). A spanyolul beszélők mindössze 10%-a él az anyaországban. A legnépesebb hispán ország Mexikó, több mint 100 millió anyanyelvű beszélővel, itt található a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa s egyben fővárosa is, a 20 millió főt számláló Mexikóváros (Ciudad de México vagy México, D. F.).

Máig működő római színház az extremadurai Méridában (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyol nyelv az ókori római tartomány, Hispania északi peremének középső részén kialakult latin nyelvjárás folytatása, viszonylag archaikus szókinccsel és alaktannal, viszont a többi közeli rokon nyelvhez képest újítóbb mássalhangzórendszerrel. A nyelv elnevezése – spanyol, español, espagnol, spagnolo stb. – a középkori latin HISPANIOLUS (népi latin ispaniolu), azaz ’hispaniai [latin nyelvjárás]’ névre vezethető vissza; a spanyolba a provanszál espaignol, míg a magyarba az északolasz (valószínűleg velencei) spagnol alak által került. Az ország elnevezése, az España pedig szintén a latin HISPANIA (> Hespaña/España) folytatása (a latin H már a klasszikus korra elnémult).

A spanyol néhány hangtani sajátosságban eltér a többi újlatin nyelvtől. Talán a legérdekesebb, hogy a latin szókezdő F- magánhangzó előtt h-vá alakult a szókincs legalsó rétegében, melyet ma már nem ejtenek: lat. FABULARI ’beszél(get)ni’ > hablar, FACERE ’csinálni’ > hacer, FERIRE ’megsebesíteni’ > herir, FURONE ’görény’ > hurón. A hagyományos – ma már egyre inkább vitatott – elmélet szerint ez a változás az Ibériai-félsziget egyik őshonos nyelve (talán a baszk vagy ahhoz hasonló) hatására jött létre, amelyben nem volt [f] hang. Azonban ellentmond ennek, hogy egyrészt teljesen általános hangváltozásról van szó, amely megfigyelhető távolabbi, nem rokon nyelvekben is, de bizonyított, hogy még olasz és román nyelvjárásokban is előfordult; másrészt pedig az [f] hang a feliratok tanúsága szerint valószínűleg a félszigeten őshonos indoeurópai (ókelta és ahhoz hasonló) nyelvekben sem volt meg, sőt, az eredeti latin szavakban is csak szótő elején állhatott. Egy másik elmélet szerint ennek az az oka, hogy a latin F-et soha nem ejtették [f]-nek, hanem inkább az ajkak között képzett h [φ] hangnak – ez joggal feltételezhető, hiszen tudjuk, hogy [v] hang sem volt a latinban. Szintén jellegzetes tulajdonság a spanyolban a latin szókezdő PL-, illetve ritkábban a CL- és FL- csoportoknak a „jésített l”-lé ([ʎ], [lj]) egyszerűsödése – a mai köznyelvben a legtöbb nyelvjárásban már inkább [gy]-nek ejtve és összeolvadva az y-nal jelölt hanggal –, amelyet ll- szókezdet jelez: CLAMARE ’hívni’ > llamar, PLUVIA ’eső’ > lluvia, FLAMMA ’láng’ > llama. Hasonló jelenség figyelhető meg több olaszországi nyelvjárásban is; az irodalmi olasz nyelv viszont a spanyollal ellentétben a szókezdő hangot megőrizte, míg az L magánhangzóvá vált (vokalizálódott) a „könnyebb” ejtés érdekében: CLAMARE > chiamare [kjaˈmare]. A többi nyugati újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyolban zöngésültek és gyengültek a magánhangzók közötti zöngétlen zárhangok ([p], [t], [k]), amit többen kelta hatással magyaráznak: pl. APOTHECA > bodega; ugyanakkor a hosszú párjaik ([pp], [tt], [kk]) csak leegyszerűsödtek (tehát a két jelenség együtt értelmezendő): CAPPA > capa, CATTU > gato, VACCA > vaca. Szintén a nyugati újlatin nyelvekkel közös vonás a szó végi latin -S megőrzése, amely az olaszban (és a románban is) eltűnt, pl. lat. DEUS ’Isten’, MAGIS ’inkább’, SEX ’hat’, TRES ’három’ és VIVIMUS ’élünk’ > sp. Dios, más, seis, tres, vivimos, de ol. Dio, mai/ma, sei, tre, viviamo, rom. Zeu, mai, (şase), trei.

Buenos Aires, Argenítna fővárosa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A spanyolban a 16–17. században lezajlott továbbá egy hangváltozás, amely miatt fonetikailag még inkább eltávolodott a többi újlatin nyelvtől. Ennek során eltűntek a zöngés sziszegőhangok: a [z] és [dz] hangokból [s] (sz) lett a nyelvterület legnagyobb részén, a [ʃ] (s) és [ʒ] (zs) hangok pedig hátul képzett [x] (ch) hanggá alakultak, mint amilyet a technika szóban ejtünk. Az eredeti [dz] és [ts], valamint a [s] és [z] hangok között csak Észak- és Közép-Spanyolországban maradt meg a különbség oly formában, hogy ott a középkori [dz] és [ts] hangok folytatását ma az angol th [θ] hanghoz hasonlóan ejtik, míg máshol szintén sz hanggá alakultak (pl. a gracias ’köszönöm’ szó ejtése Spanyolországban megközelítőleg gráthiász, míg máshol „grásziász”, vö. lat. GRATIAS).

Alaktanilag a spanyol viszonylag konzervatívnak tekinthető, legfőképpen az igeragozás, valamint a névmásoknál és a határozott névelőnél a semlegesnem megőrzése terén. Jól szemléltethető ez a latin CANTARE ’énekelni’ ige ragozásával a kijelentő mód jelen idejében, mely latinul így hangzik: CANTO, CANTAS, CANTAT, CANTAMUS, CANTATIS, CANTANT, míg spanyolul: canto, cantas, canta, cantamos, cantáis, cantan. Egy másik példa lehetne az ESSE (népi latin *ESSERE) ’lenni’ ige ragozása: SUM, ES (kasztíliai: ERIS), EST, SUMUS, ESTIS (népi: *SUTIS), SUNT; spanyolul: soy, eres, es, somos, sois, son. Ugyanez befejezett múlt időben latinul: FUI, FUISTI, FUIT, FUIMUS, FUISTIS, FUERUNT; spanyolul: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron. (Az i~e, illetve u~o ingadozás általában megfigyelhető az indoeurópai nyelvekben, de általánosan is, hiszen a rövid zárt hangok hajlamosak nyíltabbá válni, illetve hangsúlytalan helyzetben az ellenkezője is előfordulhat. A latin beszédben a rövid Ĭ hangot inkább é-szerűen, míg a rövid Ŭ hangot inkább o-szerűen ejthették, amit az újlatin nyelvek helyesírása is követett.) A spanyolban a többes számot az -s vagy -es hozzáadásával képzik a szó végződésétől függően (az -es-ben az -e- eredetileg a végződéshez tartozott, de egyes számban a nélküle is „könnyen ejthető” végződésekben lekopott), amely a latinban a tárgyesetű, valamint az a- és o-tövű névszók kivételével az alanyesetű többes szám jele is volt (az olasz viszont minden szóra a latin a- és o-tövű szavak alanyesetének magánhangzós többes számát vitte tovább, amit talán a szó végi -s korai lekopása is indokolt). Például a latin CASA ’ház’ jelentésű a-tövű szó többes száma alanyesetben CASAE volt, tárgyesetben pedig CASAS: ebből a spanyol casas és az olasz case; míg pl. a latin CANTIO ’ének’ többes száma alany- és tárgyesetben is CANTIONES (ez valójában tehát egy n-tövű szó az alanyesetű -N lekopásával) volt, ebből a spanyol canción, canciones, de az olasz canzone, canzoni.

Santa Fe, Mexikóváros – a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A nyelvjárások tekintetében meglepő, hogy a hatalmas nyelvterület ellenére sincsenek nagyobb különbségek a spanyol nyelvjárások között, mint a jóval kisebb területen beszélt magyar nyelv változatai között; lényegében nem is beszélhetünk valódi spanyol nyelvjárásokról, inkább csak tájszólásokról van szó. A nyelvjárások legfőképpen kiejtésben különböznek egymástól, amelyeket két fő csoportra osztanak egy jellemző sajátosság, mégpedig a szó és szótag végi [s] hang eltérő viselkedése alapján. Az ún. északi vagy „felföldi” nyelvjárásokban a [s] hangot minden esetben tisztán artikulálják; míg a déli vagy „alföldi” nyelvjárásokban ez a sziszegőhang szó és szótag végén általában hehezetté gyengül vagy teljesen elnémul, azaz kiesik. Így például a los niños (’a gyerekek’) kiejtése az északi nyelvjárásokban kb. „losz ninnyosz”, míg a déliekben kb. „loh nínyo” vagy „lonnínyo” (ilyen esetben a többes számot – az -s kiesése miatt – egyes tájszólásokban a magánhangzó nyíltabb ejtése jelölheti). Az északi nyelvjárásokat beszélik Spanyolország középső és északi részein, Mexikóban és Közép-Amerikában, Ecuadorban, Közép-Kolumbiában, Peruban és Bolíviában, míg déli tájszólásokat használnak Dél-Spanyolországban (Andalúzia, Extremadura és Murcia), a Kanári-szigeteken, a Karib-térségben (Kuba, Puerto Rico, Dominikai Köztársaság), Venezuelában és Kolumbia partvidékén, valamint Dél-Amerika déli részén – mindazonáltal, a déli tájszólások máig erős megbélyegzettsége miatt az iskolázott beszélők igyekeznek inkább az északi nyelvjárásokra épülő sztenderd változatokat használni. A nyelvjárási különbségek a benépesítők Spanyolországon belüli származásával magyarázhatóak. A sztenderdhez legközelebb álló nyelvváltozatot Mexikóban beszélik, így Hispano-Amerika művelt spanyol nyelvhasználata is a közép-mexikói nyelvjáráson alapul; továbbá az ország meghatározó szórakoztatóipari szerepe miatt is ez a legelterjedtebb spanyol nyelvjárás napjainkban.

Zárásként pedig ismét egy érdekesség: a ’szeretlek’ talán minden nyelvben a legszebb szavak közé tartozik – nos, ez a kifejezés máig pontosan ugyanúgy hangzik spanyolul is, mint azt a rómaiak mondták több mint két évezrede: Te amo ().

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.