2010. december 10., péntek

A latin nyelv valóban „kihalt”?

Nos, a tegnapi „bemutatkozás” után vágjunk is bele, s kezdeném mindjárt egy érdekes és – a tudományos körökben is – sok vitát kiváltó témával. Bizonyára nincs olyan, akinek a „kihalt nyelv” vagy „holt nyelv” kifejezés hallatán ne rögtön a latin nyelv jutna eszébe mint az egyik jól ismert és „klasszikus” példa. De mindenekelőtt, tegyünk egy kis kitérőt.

Még fiatal, gimnazista voltam, amikor hozzájutottam első spanyol–angol szótáramhoz; jelentéktelen, szinte jelképes összegért, az utolsó darab volt a szaküzletben, kicsit már megviselt és gyűrött is (még tűnődtem, hogy ilyen minőségű terméket elhozzak-e egyáltalán), de később teljesen beleszerettem (sajnos nem sokáig élvezhettem, ugyanis tisztázatlan körülmények között eltűnt). Viszont a bevezető/előszó talán legelső mondata valahogy így hangzott: „Latin is not dead!”, azaz ’A latin nem halott!’. Ezen persze rögtön elkezdtem gondolkodni (akkor kezdett el érdekelni igazán a nyelvek története), akkor hogy is van ez?

Nos, ássuk bele magunkat ebbe kicsit mélyebben. Először is azt kell tisztázni, mit is jelent a „holt nyelv” fogalma. Nagyon egyszerű: a holt nyelv olyan természetes nyelv, amelyet ma már egyetlen közösség, csoport sem használ anyanyelvként, következésképpen nem is változik („fejlődik”). Ha kicsit tovább gondolkozunk, arra is megkapjuk a választ, hiszen adja magát, hogy mikor hal ki egy nyelv. Ennek pedig nyilvánvalóan az egyik legjellemzőbb oka, hogy eltűnik, kihal az a nép vagy nyelvi közösség, aki anyanyelvként beszélte, a másik oka pedig az lehet, hogy nyelvileg beleolvad egy másik nyelvet beszélő közösségbe, azaz feladja saját, eredeti anyanyelvét. Ennek megértéséhez képzeljük el azt, amikor egy kisgyermekes család külföldre költözik egy teljesen idegen nyelvű környezetbe, ahol a gyermekük feltételezhetően már mindkét nyelvet – a szülők eredeti nyelvét, valamint az adott ország nyelvét – el fogja anyanyelvi szinten sajátítani. Majd a gyermek felnő, s az ő gyerekei lehetséges, hogy már csak az idegen nyelvet fogják megtanulni: vagyis egy generáció szintjén megtörtént a nyelvcsere. A történelemben is számos példa volt erre, ami természetesen több száz évig tartó folyamat.

A fentiek jegyében térjünk vissza a latin nyelv esetére. Aki egy kicsit is emlékszik még a Római Birodalom történelmére, tisztában kell legyen vele, hogy a latin nyelvet beszélő közösség nemhogy nem tűnt el, hanem ez a nyelv kiszorította a birodalom valamennyi őshonos nyelvét (egyetlen kivétellel, amely a baszk vagy – saját nyelvükön – euskara), így a birodalom felbomlásakor és még az utána következő néhány évszázadban is a lakosság anyanyelve a latin volt, akárcsak nekünk a magyar. De akkor mégis mi lett vele? Hogy lehet az, hogy a latin egy olyan „holt nyelv”, amely nem halt ki? Bizonyára látszik, hogy itt valami óriási gubanc van. Nem egyszer még nyelvtudományi könyvekben is lehet olyat olvasni, hogy „a latin nyelv megszűnt létezni”, majd pár sorral lejjebb „de beszélt változataiból kialakultak az újlatin nyelvek”. Az emberben joggal felmerül a kérdés: ha egyszer egy nyelv megszűnt létezni, akkor ez azt jelenti, hogy többé nem beszélték, következésképpen nem lehettek beszélt változatai. De akkor az újlatin nyelvek csak úgy lettek a semmiből, miközben a latin már nem is létezett?

A római birodalom kiterjedése i. e. 240 – i. sz. 117 között (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

A magyarázat egyszerű: a fent leírt „klasszikus szemlélet” egy hatalmas baki. Ugyanis sokan elfeledkeznek arról, hogy a beszélt nyelvek szüntelenül változnak, s az írott nyelv mindig egy sokkal régebbi állapotot tükröz, mint az utca embere által beszélt módozatok. Márpedig latin nyelvnek egy talán több mint 3000 éves nyelvjáráscsoport azon állapotát értjük, amelyet hozzávetőlegesen i. e. 150-től i. sz. 100-ig használtak, s ennek szabályait a római költők és a művelt rétegek rögzítették. De eközben az utca embere ugyanúgy beszélt a maga módján, hiszen ő képviselte az elő és változó nyelvet, csak egy idő után erről a római költők nem akartak tudomást venni, s lekezelően „parasztos beszédnek” titulálták a római népesség által használt nyelvet. Mígnem aztán a 8. század tájékán a „műveletlen” nép egyszer csak elkezdte úgy írni a latint, ahogyan azt az élőbeszédben is használta: a tudomány innét számítja az újlatin nyelvek első írásos dokumentumait. Persze, egészen kb. a 12-14. századig a „buta” nép nem volt tudatában annak, hogy ő már nem latinul beszél – ahogy szokták mondani: egyik apa sem beszélt más nyelven a fiához, a generációkon keresztül mégis lassan változott a nyelv, mint minden élő nyelv –, csupán nem értette már meg az irodalmi nyelvet.

Arról, hogy latin nyelvjárások már kezdettől fogva léteztek, és a beszélt, élő nyelv mindig is eltért a költők által megidealizált irodalmi nyelvtől, tanúskodnak a különböző, kőfeliratokon talált helyesírási tévesztések: például elvétve már az 1. századból is vannak példák a B és a V [w] hangok közötti keveredésre, amely aztán egyazon fonémává olvadt össze bizonyos nyelvjárásokban (spanyol, okcitán vagy provanszál, szárd), míg máshol a kezdettől fogva elenyésző különbség felerősödött, s két fonémává vált ([b] és [v]). Ezekből a latin nyelvjárásokból aztán a külön államok megalakulásával külön nemzeti nyelveket munkáltak ki. Például, a spanyol irodalmi nyelv alapjául az Ibériai-félsziget középső északi részén beszélt latin nyelvjáráscsoportot, a kasztíliait választották, mely a Reconquista alkalmával kiszorította két jelentős szomszédját: a portugálhoz közelebb álló asztúriai-leónit, valamint a katalánhoz közelebb álló aragóniait (ezek persze ma is léteznek kisebbségi nyelvként Spanyolországban). Az olasz irodalmi nyelv alapját a Toscanában (amely eredetileg az etruszkok földje volt) beszélt firenzei latin nyelvjárás adta, és így tovább.

Mint láthatjuk tehát, a paradoxon megfejtése valójában az elnevezésekben keresendő. A mai újlatin nyelvek ugyanis nem állnak semmivel sem távolabb egymástól, mint az arab nyelv nyelvjárásai (melyeknek beszélői csak a médiában és a sajtóban használt klasszikus arab segítségével értik meg egymást), csak éppen az arab nyelvjárások – talán a vallási, népi összetartás miatt – nem emelkedtek (még) fel a külön nyelvek szintjére: hiszen, mint később szó lesz róla, valójában nincs tudományos magyarázat arra, hogy mit nevezünk nyelvnek, s mit csak nyelvjárásnak, ez inkább társadalmi-politikai besorolás. Példának okáért, az újgörög nyelv legalább annyira különbözik az ógörögtől, mint az olasz a latintól, mégis görögnek nevezik mindkettőt: ennek csupán az az oka, hogy egyetlen országban beszélik, s nem volt politikailag szükség a nyelvjárások különböző elnevezéseire.

Végezetül tehát nyugodtan mondhatjuk: a latin nyelv nem halt ki, sőt, jobban él és virul, mint valaha: csupán „modern” nyelvek/nyelvjárások formájában, melyeket ma több mint 800 millióan beszélnek a Föld négy kontinensén – a legtöbben (kb. 500 millióan) spanyolul.

4 megjegyzés:

  1. nagyon jol sikerült a cikk.gratula!
    a V es B valoban nagy gond a spanyolok számára és leginkabb a spanyolországiaknak mert a latinamerikaiak nem béznek annyira
    vagy például a dvdt déuvedé nekik vagy valami hasonló!

    VálaszTörlés
  2. Igen, mert a V neve hivatalosan uve, ebből DVD = deuvedé leírva, viszont ilyen rövidítésekben használják a ve elnevezést is, pl. TV3 = /tevetrés/. Különben az ún. betacismus első írásos dokumentálása éppen Rómából származik az 1. század környékéről, tehát újabban megkérdőjelezik, hogy ez baszk szubsztrátum. A következő bejegyzésben éppen ezekről fogok írni.

    VálaszTörlés
  3. Valóban. Az fontos megjegyezni, hogy a latin nyelv - a rengeteg konzerváló (ti. mumifikáló) hatástól, mind az egyház-világ-tudomány területén - kivált az eredeti szerepköréből, és máig kitűnően alkalmas arra feladatra, amely neki 2000 éven keresztül a feladata volt. Miután a nyelvnek olyan területeihez érkezünk, amelytől az nemesebb feladatot (pl. irodalom) kap, akkor annak van statikus hatásai a vulgáris nyelvre nézve.

    VálaszTörlés
  4. Igen, számomra az a legérdekesebb, amikor egy-egy örökölt – és a hangtani fejlődés miatt már felismerhetetlenné vált – szót egy újlatin nyelv újból átvesz ("visszavesz") a klasszikus formájában, s így szóhasadás keletkezik, más jelentéssel. Így pl. a spanyolban a "llegar" (< APPLICARE) mint 'megérkezik' és az "aplicar" mint 'alkalmaz', vagy a "dedo" (< DIGITU) mint 'ujj' és a "dígito" mint 'számjegy'.

    VálaszTörlés

A hozzászóláshoz regisztráció nem szükséges. Ez esetben kérjük, hogy a névtelenség helyett használj valamilyen becenevet a Név/URL-cím profil kiválasztásával. Tájékoztatunk, hogy a 30 napnál régebbi cikkekhez írt megjegyzések – a spamek kiszűrése érdekében – előzetes jóváhagyás után válnak láthatóvá.