2017. április 22., szombat

Általános és határozatlan névmások spanyolul

Akárki, akármi, bárhol, bármilyen, valamikor, valahogy, semmilyen, semennyi stb. – ugye ismerősek? A hagyományos nyelvtan szerint ezek az ún. „általános”, illetve „határozatlan névmások”, melyeknek anyanyelvünk szép sorával rendelkezik. De hogy mondjuk őket spanyolul? Hát ez itt a nagy kérdés! Míg egy részüknek (minden, mindenki, mindegyik, mindig, valami, valaki, valamelyik/valamilyen, semmi, senki, semelyik/semmilyen, soha) van közvetlen megfelelője, addig másokat csak körülírni lehet. De ne ijedjünk meg, hiszen mindegyiket ki lehet valahogy fejezni! O sea, no hay que preocuparse, pues cada uno puede expresarse de alguna manera.

Ebben kíván segítséget nyújtani az alábbi táblázat. (Az ötlet Pétertől származik, ezúton is köszönjük neki!) A querer kötőmódjával alkotható igei körülírások (pl. Puedes hacerlo cuando quieras ’Akármikor megcsinálhatod’) kék színnel szerepelnek (érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar akár- előtag is az akar igéből származik). Az alguno és a ninguno, valamint a cualquiera (többes száma cualesquiera) rövidülnek főnév előtt. Sok sikert a használatához!

Kattints a nagyításhoz vagy töltsd le PDF formátumban! (Forrás: El Mexicano – v1.0)

Ha bármilyen kérdésed van a táblázattal kapcsolatban vagy valami nem érthető, oszd meg az észrevételed hozzászólásban! Akárhogy is legyen, segítünk! Cualquier pregunta si tienes acerca del uso de la tabla o si no entiendes algo, ¡compártelo en comentario! Sea como sea, ¡te ayudaremos!

2017. április 1., szombat

¡Sal-le con la solución! – Ha a RAE a saját csapdájába esik

Minden írásbeliséggel rendelkező nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket általában nem írunk le. Nem azért, mert nem tudnánk őket leírni, hanem egyszerűen azért, mert nem részei az írott nyelvnek, vagyis nem szokás őket leírni. Valami egészen más miatt „nem lehet” viszont leírni a spanyol salir ’kimegy, kijön stb.’ ige egyes szám második személyű felszólító alakjának – sal (tú) – a részes névmással (le, les) alkotott összetételét – legalábbis a spanyol akadémiai helyesírás szerint. A problémáról – nevezzük „salirle-paradoxon”-nak – a KultúrTapas magazin írt nemrég. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire valós ez a probléma, egyáltalán lehet-e annak nevezni.

Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.

(Forrás: 1wallpaper.net)

De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).

A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa ’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso ’elé(be) megy’ stb.
  • Akár simán lehetne salle(s). Ugyanis nincs még egy salle alakú szó, amelyben az ll digráf által jelölt mássalhangzót kellene ejteni és ez félreértést okozhatna (de ha lenne is, akkor is majdnem biztos, hogy nem fordulhatna elő ugyanazon szövegkörnyezetekben, tehát gyakorlatilag ez sem jelentene akadályt, ahogy a számos azonos alakú szó sem). Továbbá nem ez lenne az egyetlen kivételes eset: ott van pl. a subrayar ’aláhúz, kiemel’ ige, amelyben szintén nem a bonthatatlan /br/ csoportot találjuk, hanem a sub- ’alá-’ toldalék és a rayar ’vonalaz’ ige összetételét, ahol a /b/ és az /r/ külön szótagokhoz tartoznak, mégsem okoz egyetlen anyanyelvi beszélőnek sem gondot, hogy ezt nem [su.bra.ˈʝar]-nak, hanem [sub.raˈʝar]-nak kell olvasni, hosszabban pergetett [r]-rel (). Ugyanígy például a hangsúlytalan [i] és az [e] kapcsolata sem mindig kettőshangzó (pl. a riéndose [ri.ˈen.do.se] ’nevetve’ alakban sem: ), amin szintén nem akadnak fenn a beszélők.
  • Ha viszont nem akarjuk nagyon megerőszakolni a helyesírást, de mégis szeretnénk, hogy az olvasó fejében ez ne okozzon zavart, írhatnánk kötőjellel: sal-le(s), pl. ’menj elébe!’. Semmilyen észérv nem szólhat az ellen, hogy ilyen esetben kötőjelet használjunk, és így nem is kellene olyan megoldáshoz sem folyamodni, amely a spanyol íráshagyományban nem létezik (mint a katalánban, ahol a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ll] hangot egy középső ponttal jelölik, pl. paral·lel ’párhuzamos’).
  • De természetesen semmiből sem állna egyszerűen megváltoztatni a helyesírási szabályzatot, ha már úgyis nagyjából tízévente változtatják, és kiegészíteni egy mondattal az ehhez hasonló különleges esetekre.* Be kellene látni, hogy egy olyan helyesírási rendszerben, amely egyszerre több, olykor egymással ellentétes elvnek akar megfelelni (mint jelen esetben a hangjelölés kontra szóelemzés), mindig is lesznek esetek, amikor kompromisszumos megoldást kell alkalmazni, és az nem lehet az, hogy „ne írjunk le ilyet”. (Kiváló magyar párhuzam lehetne erre a pácsó ’pácoláshoz használt só’ esete, amelyben nem [cs] hangot ejtünk, hanem [c] és [s] kapcsolatát.)


No es aconsejable salirle al paso – Nem tanácsos elébe vágni (Videó: Baladincz Bendegúz)

A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.

Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenos és az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy [el.ˈla.do] el lado ’az oldal’ vagy [e.ˈla.do] helado ’fagyi’. Más téma, hogy ilyesmivel a nyelvtanok úgy általában nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő a kérdés: például az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért pl. az ha sido ’volt’ és az has sido ’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban is, de nincs [sː].)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________
* Nem kellene ám világmegváltó módosításokban gondolkodni: ugyanazzal az erővel, ahogy „kimagyarázták”, miért „lehetetlen írásban megjeleníteni” ezt a hangsort, arra is felhívhatták volna az olvasók figyelmét, hogy a salle egy kivétel, amelyben nem az ll kettős betű szerepel, hanem l+l, így az nem [ʎː] ~ [jː] hangnak, hanem [ll]-nek olvasandó.

2017. március 18., szombat

¡Chao, es(c)lavos! – Szlávok és rabszolgák

Római rabszolganő filmen (Lesley-Ann Brandt)
Az talán nem lesz túl nagy meglepetés a kedves olvasóknak, hogy a spanyol esclavo, -va ’rabszolga(nő)’ és eslavo, -va ’szláv’ szavak ugyanarról a tőről fakadnak – de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy melyik volt előbb és hogyan alakult ki belőle a másik jelentés. Lássuk, mit is mond erről a DRAE esclavo szócikkének etimológiai megjegyzése:
Del lat. mediev. sclavus, este del gr. bizant. σκλάβος sklábos, der. regres. de σκλαβηνός sklabēnós; propiamente ’eslavo’, y este del eslavo slovĕninŭ, nombre que se daba a sí mismo el pueblo eslavo, que fue víctima de la esclavitud en el Oriente medieval.
Vagyis a ’rabszolga’ „a középkori latin sclavus-ból jön, ez a bizánci görög szklávosz-ból [a bizánci görög kiejtést a magyar olvasatnak megfelelően adjuk vissza; az ékezet hangsúlyt jelöl – a szerk.], amely a szklavinósz-ból keletkezett elvonással; tulajdonképpen ’szláv’, ez pedig a szláv slovĕninŭ-ból, ahogy a szláv nép nevezte magát, amely a rabszolgaság áldozata lett a középkori Keleten”. Nagyjából ugyanez szerepel más etimológiai forrásokban is.

Szegény szlávokat tehát gyakran keletre hurcolták rabszolgáknak, amely olyannyira jellemző lehetett a középkorban, hogy ma ebből származik sok olyan európai nyelv ’rabszolga’ jelentésű szava is, melynek a görög vagy a latin volt a forrása (így többek között – francia közvetítéssel – az angol slave is). Miért is érdekes ez? Nos, az egyáltalán nem ritka a népneveknél, hogy eredetileg valamilyen emberi tulajdonságot, foglalkozást, sőt, társadalmi státuszt jelentettek; de itt éppen fordítva történt: egy nép nevéből lett társadalmi státuszt jelölő szó.

A két alakváltozat (ti. a lat. Slavus és sclavus), illetve a nekik köszönhető jelentéshasadás oka a görögben keresendő: a görögöknek valamiért gondot okozott a szókezdő [szl-] mássalhangzócsoport kiejtése, ezért „megtámogatták” egy zárhanggal, amely [k] formájában szúródott be. (Hasonló – bár nem egészen ugyanilyen jellegű – hangváltozás a már többször is emlegetett spanyol [mn] > [mr] > [mbr] is, pl. NŌMĬNE > nomne > nomre > nombre ’név’).

A teljesség igénye nélkül... (Forrás: El Mexicano)

A végére hagytam viszont a dolog legizgalmasabb részét, amit talán nem is sejtenek az olvasók. A latin sclavus az olasz köznyelvbe schiavo [szkjávo] alakban került be, de a velencei megfelelője s-ciavo [szcsávo] vagy s-ciao [szcsáo], amelyet régen a s-ciao vostro ’szolgálatára’ üdvözlőformulában használtak. Ez aztán ciao alakra egyszerűsödött, amelyet ma már nem csak az olaszok használnak mint bizalmas köszönést (találkozáskor és búcsúzáskor egyaránt), hanem szinte az egész világon ismerik. Természetesen a spanyol nyelvterületen is használatos (az olasszal ellentétben csak búcsúzáskor!) a bizalmas nyelvben: Dél-Amerika országaiban (Kolumbia és Venezuela kivételével), továbbá Guatemalában és Puerto Ricóban chau, máshol chao formában.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. március 11., szombat

Érdekes eredetű spanyol szavak, amire nem is gondolnál!

(Forrás: Profesores de ELE – Facebook)
A nyelvek változása során talán a szavak jelentésének változása a legszembetűnőbb – az újlatin nyelvek beszélői elsősorban ezért nem értenék meg a klasszikus latin szövegeket külön tanulás nélkül, és ugyanígy a mai görögök sem az ógörögöket.

A jelentésváltozás egyik leggyakoribb módja a jelentésátvitel: sok szót átvitt értelemben is használnak, végül pedig az átvitt értelmű jelentése állandósul. Ez megtörténhet például azért, mert az a dolog, amelyet a szó eredetileg jelölt, időközben elavulttá vált, kikopott a használatból, így ma másra használják ugyanazt (pl. latin LAPIS ’kő’ > spanyol lápiz ’ceruza’).

Éppen ezért rengeteg szóról, amelyeket teljesen természetesen használunk a mindennapi életben, el sem tudnánk ma már képzelni, hogy miből születtek és eredetileg mit jelentettek – sőt, eléggé meglepődnénk rajta! Következzen most egy garantáltan érdekes kis válogatás ilyen spanyol szavakból, az oktatási infografikákat készítő Lápiz de ELE jóvoltából.

Compañeros (társak): akik ’ugyanazon a kenyéren osztoznak’

Gondoltad volna, hogy a compañía ’társaság’, compañero ’(munka-/osztály-)társ’ főnevekben a con és a pan ’kenyér’ szavak bújnak meg? Ha esetleg ez megfordult már a fantáziádban, akkor beletrafáltál! Mindkét szó forrása a régi spanyol compaña, amely a beszélt latin *COMPÁNĬA ’ugyanazon a kenyéren osztozók’ jelentésű szóból származik.

Bombón: cukorka, ami ’jó, jó’

A kedvelt csokoládéféleség neve, amely magyarul is hasonló, a francia gyereknyelvi bon, bon – azaz ’jó, jó’, vagyis „nagyon finom” – kifejezésből jön, bár az infografika szerint a franciák eredetileg nem csokoládéra, hanem cukorkára mondták.

Propina (borravaló): ’az iváshoz, valaki egészségére’

A propina ’borravaló’ az azonos latin főnév átvétele, ahol a propinare ige származéka. Ez a latin ige viszont a görögből ered, amely eredetileg azt jelentette: ’elsőként inni valakinek az egészségére’, majd ’inni adni’. Innen vált a jelentése később ’adomány, ajándék’-ká, amely a felszolgálónak jár.

Pedante (tudálékos): a gyerekeket ’gyalog elkísérő’ tanító

A pedante ’tudálékos, pedáns’ olasz jövevényszó a spanyolban. Az olaszban a művelt eredetű pedagogo ’pedagógus, tanító’ és az eredetileg ’gyalogkatona’ jelentésű pedante kereszteződése, amelyet a tanítókra kezdtek használni arra asszociálva, hogy mindenhova gyalogosan kísérik a kisiskolásokat.

Músculo (izom): ’kisegér’

Meg fogsz lepődni, de az ’izom’ jelentésű latin jövevényszó, a músculo eredetileg a latin MŪS, MŪRE(M) ’egér’ (innen a régi spanyol mur ’egér’ is, amely már csak a – ma már nem felismerhető – murciélago ’denevér’ összetételben található meg) kicsinyítő képzős változata: ’kisegér, egérke’. Az infografika szerint ez onnan ered, hogy a megfeszített izmok a rómaiakat egérformára emlékeztették. Ugyanezen szó beszélt nyelv útján örökölt duplikátuma a muslo ’comb’ főnév is.

Kisegér helyett kis hörcsög – de izmos!

Cantimplora (kulacs): ami ’sírva énekel’

Nem biztos, hogy minden spanyolosnak ismerős lesz ez a ’kulacs, fémkanna’ jelentésű szó (én nem ismertem), története viszont annál izgalmasabb! A spanyolban katalán jövevényszó, ahol eredetileg cantiplora volt, amely a canta i plora ’énekel és sír’ kifejezés összevonódása: a régi fémkulacsok hangját ehhez hasonlították, amikor öntötték belőlük a vizet. Az -m- az implorar – katalánul ejtve [implurá] – ’könyörög, esedezik’ ige hatására kerülhetett a szóba.

Merienda (uzsonna): a ’kiérdemelt étel’

Az ’uzsonna’ jelentésű szó a latin MERĔNDA szabályos folytója a spanyolban, amely a MERĒRE (vö. sp. merecer) ’megérdemel’ ige jövő idejű szenvedő („beálló”) melléknévi igenevének nőnemű alakjából származik – azaz ’kiérdemelendő’. Az infografika szerint onnan ered az elnevezés, hogy az uzsonnát először katonáknak osztották délután, akik megszolgáltak érte.

Jamón (sonka): ’láb, comb’

Spanyolország híres sonkájáról még az is tudhatja, hogy a jamón jelentése ’sonka’, aki egyébként nem beszél spanyolul. Francia jövevényszó, a jambon [zsãbõ] átvétele, amely a franciában a jambe [zsãbö] ’láb(szár)’ főnév „nagyító képzővel” ellátott származéka. A francia szó a kései latin GAMBA ’csülök’ főnévből jön, ahonnan – olasz közvetítéssel – a régi spanyol gamba is. (A szó végső forrása vitatott, ahogy az is, hogy a mai spanyol gamba ’garnélarák’ főnévnek van-e köze hozzá.)

Recordar (emlékszik): ’újra átjárja a szívet’

Bizony, az ’emlékszik, felidéz’ jelentésű spanyol recordar (recuerdo, recordé, recordado) ige a corazón ’szív’ főnévvel rokon, hiszen mindkettő ugyanazt a latin CŎRD- tövet rejti magában. Azonban ez történetileg nem a szerelemmel van összefüggésben, mielőtt még így gondolnánk: régen ugyanis azt hitték, hogy az emlékezés központja (is) a szív, és nem az elme – mint az infografika is jelzi.

Una mariposa en una flor – Pillangó egy virágon

+1. Mariposa (pillangó): ’Mari leszáll és megpihen’

S végül következzen egy ráadás, amely nem szerepel az ábrán! Ha a mariposa ’pillangó’ szó hallatán a María név jutna eszedbe, nem tévedtél: e spanyol főnév forrása nem más, mint a María, pósate ’María, pihenj meg (= szállj le)’ kifejezés, melynek gyökere mediterrán gyerekmondókákban és népdalokban leledzik. A posar(se) ige tehát itt nem a mai ’modellt áll, pózol’ jelentésében szerepel, hanem a régi spanyol ’megpihen [út közben]’ értelemben használatos (< lat. PAUSĀRE).

2017. március 4., szombat

Minek a spanyolba olyan sok igeidő?

A spanyolban nagyon sok igeidő van, mindenki tudja, meg is szenvednek vele rendesen mindazok, akik idegen nyelvként használják vagy tanulják. Persze ezzel a spanyol nincs egyedül, sok más újlatin, illetve indoeurópai nyelvben is hasonló a helyzet – ami nyilván nem lehet vigasz, amikor el kell sajátítani a helyes használatukat és tudni kell spontán módon alkalmazni a beszédben.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig is így volt vagy lesz. Mivel a nyelvek folyamatosan változnak, bármi megváltozhat bennük: a régi spanyolban még több igeidő volt, de ma már nem használják a közvetlen régmúltat (hube amado) és a kötőmód jövő időit (amare, hubiere amado), legfeljebb rögzült kifejezésekben és a jogi nyelvben. De ez számunkra a mai nyelvhasználat szempontjából nem érdekes. A kérdés tehát az, hogy mi a fenének mondjuk négy múlt és két jövő idő egy spanyol anyanyelvűnek, amikor mi is simán elboldogulunk az összesen három magyar igeidőnkkel (amely alaktanilag inkább csak „két és fél”, hiszen a jövő idő körülíró szerkezet).

Tiempo y espacio – Tér és idő

A válasz egyszerű: azért, mert a két nyelv eltérő időviszonyítási rendszereket használ. Mit is jelent ez pontosan? Amíg a magyarban ugyanazzal a három igeidővel (múlt, jövő, jelen) fejezzük ki a szó szoros értelmében vett múlton, jövőn és jelenen kívül az elő-, utó- és egyidejűséget is, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt, addig a spanyolban – és sok másik nyelvben, ahogy az angolban is – ezek a funkciók szétválnak. Vagyis ha jól számoltunk, ez máris háromszor annyi igeidőt jelentene, ha teljesen „kiegyenlített” lenne a rendszer. (De nem az. Amiért mégis van háromszor annyi igeidő a spanyolban, mint a magyarban, az, hogy a kétféle szemlélet – befejezett és folyamatos – kifejezésére is külön igeidők szolgálnak a múltban, amelyek a magyarban szintén nem különböznek; legfeljebb bizonyos igekötők jelölhetik a befejezett aspektust.)

A spanyol igeidők ábrázolása diagramon. Ha jelenen a beszéd „tágabb” pillanatát értjük, a múlt és a jövő a végtelenbe mutat, vagyis „tágul” (ezt jelképezik a V alakú tengelyek). Látható például az is, hogy a pretérito perfecto compuesto bár a múlt síkjában, a beszéd pillanata előtt helyezkedik el, valójában befejezett jelen idő; míg a jelen idő egy kicsit a jövőbe is „benyúlik”, mivel kifejezheti azt is. (Forrás: El Mexicano)

Nézzünk egy gyakorlati példát is. Vegyük az Azt mondta, hogy jönni fog mondatot, amelynek spanyol megfelelője Dijo que vendría. Mivel egy múltban elhangzott mondatot idézünk indirekt módon, a magyar és a spanyol főmondatban is múlt idő szerepel. A magyar mellékmondatban jövő időt használunk. Ám igazából itt nem jövőt fejezünk ki vele, mert az csak a jelenhez képest értelmezhető, hanem utóidejűséget. A magyarban ez rendben is van, mert a jövő idő mindkettőt kifejezheti. A spanyolban már nincs így: a futuro kizárólag jövőt (értsd: a jelenhez viszonyított jövőt) fejezhet ki, ezért az utóidejűségre egy másik igeidőt vesznek igénybe. Ez pedig nem más, mint a condicional simple, amely – éppen e funkciója miatt – a Bello-féle nyelvtanban a pospretérito (kb. ’utómúlt’) nevet is viseli. A vendría helyett állhat még az iba a venir körülírás is, melyben az ir folyamatos múltja a főnévi igenévvel szintén utóidejűséget fejez ki. (Történetileg a condicional is egy pontosan ugyanilyen jellegű körülírásban gyökerezik: amaría < amar [hab]ía ’szeretnem vala’ – „úgy volt, hogy szeretek”.)

Valahogy így lehetne ábrázolni a magyar igeidőket ugyanezen a diagramon. A jelen átnyúlik a múltba és a jövőbe is, mivel minden idősíkon kifejezhet egyidejűséget; ugyanígy a múlt átlóg a jövőbe is, mert ott is jelölhet előidejűséget, illetve a jövő a múltból indul, ahol szintén jelölhet utóidejűséget. (Forrás: El Mexicano)

Az már más kérdés, hogy a gyakorlatban sok az olyan határeset, amikor ingadozás figyelhető meg, és az igeidő-egyeztetés – latin szakkifejezéssel consecutio temporum – nem „kötelező” érvényű. Például az Apenas {había publicado | publiqué} mi nuevo artículo en Facebook, ya tuve 50 «me gusta» ’Épphogy kiposztoltam a Facebookra az új cikkemet, máris 50 kedvelésem lett’ (hogyne, álmodik a nyomor) értelmezhető alárendelő mondatként is, amelyben a régmúlt előidejűséget fejez ki; de lehet úgy is érteni, hogy mellérendelő mondat egymás utáni eseményekkel, így használható az egyszerű befejezett múlt idő is. Abban a mondatban, hogy Recibí la carta que me {escribiste | habías escrito} ’Megkaptam a levelet, amit írtál nekem’, logikailag meghatározott az események sorrendje (nyilván nem kaphattam meg előbb a levelet, mint ahogy megírtad), ezért a régmúlt itt sem kötelező a mellékmondatban – használata azt hangsúlyozná, hogy a vártnál jóval később ért célba az a levél.

S végül van egy olyan speciális eset is, amikor a múltban elhangzott állítás a jelenben is fennállhat, ezért nem kötelező a consecutio temporum: pl. Dijo hace unos meses que está embarazada ’Azt mondta néhány hónapja, hogy terhes [most is az]’. Ezt a jelenséget a spanyol szakirodalom doble acceso, azaz „kettős hozzáférés” néven ismeri, arra utalva, hogy az adott cselekvés/állapot nem csak az eredeti közlés pillanatában, hanem még a jelenben is megvalósulhat. Azonban ugyanez a mondat értelemszerűen már nem lenne helyes, ha meses helyett años szerepelne benne – ilyenkor már elkerülhetetlen az igeidő-egyeztetés: Dijo hace unos años que estaba embarazada.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. február 15., szerda

„Külföldi”, vagy csak „tájszólásban” beszél? Tök mindegy!

Tipikus mexikói? (Forrás)
Bennünk, magyar anyanyelvűekben gyakran megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon milyen lehet egy újlatin nyelvű beszélőnek, vagy valakinek, akinek például egy szláv vagy germán nyelv az anyanyelve, amikor egy közeli nyelvrokonát hallja.

Sajnos mi ezt nem tudjuk elképzelni, mivel nincsenek közeli nyelvrokonaink, és még a magyar nyelvjárások között sincsenek akkora különbségek, hogy ezt éreztetni lehessen – sőt, igazából még csak magyar nyelvjárásokról sem beszélhetünk abban az értelemben, mint mondjuk a német vagy az angol esetében; nálunk inkább csak ejtésváltozatok, „tájszólások” vannak. Ezeket a tájszólásokat pedig – mivel a magyart egy viszonylag kicsi és összefüggő területen beszélik – jól ismerjük, rendszeresen halljuk, így nincsenek megértési nehézségeink, legfeljebb kezdetben viccesnek találhatjuk őket.

Az egyetlen magyar nyelvjárás, amely érzékeltetheti az ilyen különbségeket, az a romániai vagy a moldovai csángó magyarok dialektusa, ám velük is leginkább csak a szókincsbeli eltérések miatt akadnának megértési nehézségeink – nem támadna olyan érzésünk, hogy ők „nem magyarul” beszélnek.

Némiképp árnyaltabb és érdekesebb képet kapunk azonban az olyan elterjedtebb, több kontinensen is használt nyelvek esetében, mint a spanyol vagy az angol. E nyelveket több százmillió anyanyelvi beszélő használja egymástól nagyon távoli területeken, így több beszélt változatuk is kialakult. Ezek a nyelvváltozatok alapjaiban ugyan nem különböznek egymástól – alak- és mondattanilag, valamint „köznyelvi” szókincsük tekintetében nincsenek lényeges különbségek köztük –, azonban az egymástól távol eső területeken beszélt változataik akcentusában (dallam, beszédmodor, egyes hangok jellegzetesen eltérő ejtésmódja stb.) és mindennapi szókincsében jelentős eltérések lehetnek. Ehhez elég, ha csak összehasonlítjuk pl. a tipikus madridi és a tipikus mexikói spanyol beszédet – az avatatlan fül vagy egy kezdő nyelvtanuló számára elsőre akár úgy is tűnhet, mintha nem is ugyanazt a nyelvet hallanánk (itt mutatkozik meg többek között az a probléma is, hogy miért nem lehet tudományos alapon meghatározni a nyelv és a nyelvjárás közötti különbséget).

A példák magukért beszélnek... (Forrás: El Mexicano)

Nem véletlen, hogy a spanyol nyelvet az „egység a sokféleségben(unidad en la diversidad) szlogennel szokták jellemezni, ami azt jelenti, hogy míg az iskolázott rétegek köznyelve nagyjából azonos világszerte – a spanyol nyelvű médiában, filmekben, sorozatokban, szinkronokban is egy „semleges”, mindenki által érthető nyelv használatára törekednek –, addig a részletmegoldásokban, a mindennapi beszédben és a kötetlen szókincsben igen nagy a változatosság és jelentős lehet az eltérés az egyes nyelvjárások között, amely komoly félreértésekhez, így vicces, akár kínos szituációkhoz is vezethet.

Az is nyilvánvaló, hogy egy ekkora területen beszélt nyelv esetében nem is várható el valamennyi anyanyelvi beszélőtől, hogy ismerje más, esetleg távoli spanyol nyelvű országok nyelvjárását, szóhasználatát; egy átlagos spanyol anyanyelvű lehet, hogy soha az életében nem is találkozik velük a sajátján kívül – legfeljebb a médiában, ahol jellemzően nem a mindennapi nyelv kerül előtérbe.

Unidad en la diversidad – Egység a sokféleségben

Mindezek után felmerülhet a kérdés: vajon van-e bármiféle jelentősége egy spanyol anyanyelvű számára, hogy egy másik, „nem saját” spanyol akcentus, melyet hall, az éppen egy spanyol anyanyelvű külföldi, vagy pedig egy idegen anyanyelvű, aki jól beszél spanyolul? – Az igazság az, hogy nincs: ő a kettő között nem fog különbséget tenni (nem fogja érdekelni ez a különbség), csak azt fogja érezni, hogy a hallott akcentus „nem a sajátja”.

Ezt személyes tapasztalattal is alá tudom támasztani: előfordult, hogy latin-amerikai beszélő spanyolnak vélt, a spanyol pedig latin-amerikainak az akcentusom alapján; egyedül kétnyelvű ismerősömnek tűnt fel egyből az erős magyar akcentus – nyilván, mivel neki az egyik anyanyelve a magyar, egyből felismerte a beszédünk sajátosságairól. Épp ezért nem kell szégyenkeznünk, ha idegen akcentussal, de jól beszélünk spanyolul: nem fogunk semmivel sem „idegenebbnek” hatni, mint egy másik spanyol ajkú országból való beszélő (anyanyelvi kiejtésre törekedni nincs értelme, mert az úgysem fog sikerülni, hacsak nem mindössze páréves korunkban kezdjük tanulni a nyelvet) – mi több, a spanyol anyanyelvűek kifejezetten kíváncsiak és egzotikusnak tartják az általuk nem ismert spanyol akcentusokat!


Hogyan beszélnek a mexikóiak a kolumbiaiak szerint?

Talán annyival lehetne még árnyalni a képet, hogy nyilván vannak olyan hibák, amelyeket anyanyelvi beszélők sosem követnek el, még nyelvbotlásból sem (egy egyszerű példával élve, egyetlen spanyol ajkú sem mondana olyat, hogy *yo hablas). Az tehát, hogy valaki idegen/külföldi akcentussal beszél, még nem azt jelenti, hogy hibásan beszéli a nyelvet – a hibás nyelvhasználat éppen azt jelentené, ha valamit anyanyelvi beszélő úgy nem mondana (ezzel kapcsolatban lásd még két korábbi cikkünket).

Ez a változatosság ugyanakkor – sajnos – teret ad az akcentus alapján történő megbélyegzésnek is („úgy teszek, mintha nem érteném”); pl. amikor egy spanyolországi multinacionális vállalatnál egy latin-amerikai veszi fel a telefont, mire a spanyol hívó fél elégedetlenkedik, hogy „kérlek, adj át egy spanyolnak, mert nem értelek!” (ami azért túlzás, azzal együtt, hogy telefonon sokszor tényleg nehéz megérteni még azt is, aki a saját nyelvjárásunkat beszéli), vagy ha spanyol vagyok, azért nem nézek csak meg egy filmet, mert latin-amerikai a szinkronja stb. (Ehhez képest bevett szokás a spanyol médiában, hogy pl. a portugálul beszélő riportalanyt nem is feliratozzák spanyolul, annyira természetesnek tekintik, hogy a spanyol nézőknek nem jelent különösebb nehézséget a beszélt portugál megértése.)


Edna és María megtanítanak néhány mexikói és andalúziai spanyol kifejezést

Természetesen szó sincs arról, hogy megszűnne a kölcsönös érthetőség a spanyol változatai között – egyelőre ez a veszély nem áll fenn, mivel a köznyelv, illetve az írott/művelt nyelvhasználat biztosítja a „nyelvi egységet” –, szóhasználatbeli különbségek azonban előfordulnak még a legegyszerűbb, hétköznapi dolgok megnevezésében is, ami viszont teljesen természetes a nagyobb területen beszélt nyelveknél. (Tudományos értelemben véve egyébként is minden nyelv eleve több változatban él, nem léteznek „egységesen beszélt” nyelvek – hiszen valójában már két különböző ember sem ugyanazt a nyelvváltozatot beszéli.)

Befejezésként pedig következzen egy kis humor: ezen a videón spanyolországi lakosokat kérdeznek arról, hogy szerintük melyik a „legjobban” és a „legrosszabbul” hangzó spanyol akcentus/nyelvjárás az udvarlásra, és miért. Jó szórakozást hozzá!

2017. február 1., szerda

Hogy mondjuk: se vende casas vagy se venden casas?

Mint azt korábbi cikkeinkben már jeleztük, a hangsúlytalan se (< lat. ) szócskának – a névmási (hagyományosan: „visszaható” igei) használatán kívül – még két speciális funkciója lehet a spanyolban: személytelen kifejezések (oraciones impersonales) és szenvedő igealakok (pasiva refleja) képzése, harmadik személyben. Ezeket vesszük most górcső alá, különös tekintettel a köztük lévő különbség megértésére. Ők azok ugyanis, amelyeket a nyelvoktatásban „általános alany”-nak szokás hívni, s a továbbiakban remélhetőleg az is kiderül, miért nem szerencsés ez a gyakorlat.

A személytelen mondatokban, amelyeket azért neveznek így, mert hiányzik belőlük a mondattani alany, a se után az ige mindig egyes szám harmadik személyben áll. Ez megvalósulhat tárgyatlan igékkel (pl. Se trabaja mejor en equipo ’Csapatban jobb dolgozni’), kopulával – „létigével” – (pl. Se es más feliz sin responsabilidades ’Felelősség nélkül boldogabb [az ember]’), tárgyas igékkel, melyek vonzata a elöljárószóval bevezetett személy (pl. Entre los gitanos se respeta mucho a los ancianos ’A cigányoknál nagyon tisztelik az időseket’), sőt, szenvedő körülíró szerkezettel is (pl. Cuando se es juzgado injustamente, es necesario defenderse ’Amikor [az ember] igazságtalanul bíráltatik, szükséges védekezni ~ megvédenie magát’). Nem kell többes számba tenni az igét, ha a személytelen mondatban többes számú tárgy szerepel, mivel a számbeli egyeztetés csak az ige és a „rejtett alany” között valósul meg, nem pedig az ige és a tárgy között; így ma nem lenne helyes egy olyan mondat, mint a *Se vieron a muchos famosos en la fiesta, a Se vio a muchos famosos en la fiesta ’Sok hírességet láttak az ünnepen’ helyett. Nem helyes a személytelen mondatban az ige egyéb, elöljáróval bevezetett bővítménnyel való egyeztetése sem: pl. *Ayer se llegaron a los 50 °C en Calcuta (se llegó a los 50 °C helyett) ’Tegnap 50 °C is volt Kalkuttában’ vagy *En la reunión se hablaron de temas importantes (se habló de temas importantes helyett) ’Az értekezleten fontos témákról beszéltek’. (A *-gal jelölt kifejezések helytelenek vagy szokatlanok.)

¿Se venden casas en ese lugar? ¡Se ve maravilloso!

A szenvedő mondatokban a se harmadik személyű, egyes vagy többes számú igealakot vezet be, amely valamilyen névszói kifejezés mellett jelenik meg, mely rendszerint utána áll és a mondattani alany szerepét tölti be. Ez a névszói kifejezés dolgokat vagy cselekvéseket, illetve meghatározatlan személyeket szokott jelölni: pl. Se hacen fotocopias ’Fénymásolás’ (szó szerint: ’Fénymásolatok készülnek’); Se supone que ibas a venir ’Feltételezik, hogy szándékoztál jönni’ (szó szerint: ’Feltételeztetik, hogy szándékoztál jönni’); Se necesitan secretarias bilingües ’Kétnyelvű titkárnők szükségeltetnek’. Ha az alany valamilyen determinánssal (névelőféleséggel) áll, vagy pedig névmás, akkor az igét megelőzheti: Las fotocopias se hacen en máquinas especiales ’A fénymásolatok speciális gépeken készülnek’; Al final, todo se sabe ’Végül is, minden tudott’. Mivel szenvedő alakról van szó, nyilván ez csak tárgyas igékkel lehetséges, amelyek egyes vagy többes számban állnak attól függően, hogy az alany szerepét betöltő névszói kifejezés egyes vagy többes számú: En los comercios especializados se vende la pasta de sésamo ’A speciális kereskedésekben árulják a szezámtésztát’ (szó szerint: ’A speciális kereskedésekben adatik el a szezámtészta’) [Bonfiglioli Arte, Argentína, 1990]; En este kiosco […] no se venden revistas políticas ’Ennél az újságárusnál nem árulnak politikai lapokat’ (szó szerint: ’Ennél az újságosnál nem adatnak el politikai lapok’) [Puig Beso, Arg., 1976].

A se névmással képzett szenvedő igéknek ugyanaz az értelmük, mint a szenvedő igei körülírásnak (ser + participio): En la reunión se discutieron todos los temas pendientes = En la reunión fueron discutidos todos los temas pendientes, azaz ’Az értekezleten megvitatták az összes függőben lévő témát’ [’Az értekezleten megvitattatott az összes függőben lévő téma’]. Azonban míg a létigés szenvedő szerkezet esetén természetes a cselekvőt jelölő bővítmény (ágens) megjelenése (amely cselekvő mondatnál az alanynak felelne meg), a se névmással alkotott szenvedő alakban nem szokott szerepelni. Így pl. Los apartamentos se vendieron en poco tiempo ’A lakások hamar elkeltek’, de: Los apartamentos fueron vendidos en poco tiempo por agentes inmobiliarios ’A lakások hamar elkeltek ingatlanügynökök közvetítésével (által)’. A se névmással képzett szenvedő ige cselekvői bővítménnyel való használata csak elszórtan, a jogi-igazgatási szaknyelvben fordul elő: Los recursos se presentaron por el sector crítico y aún no ha habido respuesta ’Az érintett szektor prezentálta a forrásokat és még nem érkezett válasz’ [ABC, Spanyolország, 1985]; de még ezekben az esetekben is természetesebb a körülíró szenvedő szerkezet alkalmazása: Los recursos fueron presentados por el sector crítico.

En la reunión se discutieron temas importantes. Az értekezleten fontos témákat vitattak meg.

S most elérkeztünk a kérdésünkhöz: se venden casas vagy se vende casas? Habár az előzőekben tárgyalt kétféle mondattípusban az a közös, hogy elmarad belőlük a cselekvés végrehajtója, nem keverendőek össze a személytelen kifejezések (nincs alanyuk és az ige mindig egyes szám harmadik személyű) a szenvedő mondatokkal (az ige egyes vagy többes szám harmadik személyben áll a szenvedő alannyal egyeztetésben). A keveredés csak tárgyas igékkel fordulhat elő, mivel egyedül ezekkel alkotható mind a kétféle mondattípus: Se busca a los culpables ’Keresik a bűnösöket’ (személytelen) és Se buscan casas con jardín ’Kertes házak kerestetnek’ (szenvedő).

A régi spanyolban csak a szenvedő mondatok léteztek, amelyek nem jelentettek semmilyen nehézséget, amikor az alany dolgot (élettelent) jelölt: Se cantan cosas torpes e malas ’Ügyefogyott és rossz dolgokat énekelnek’ [Cuéllar Catecismo, Spanyolország, 1325]. Azonban amikor az alany személyt jelölt, többértelműség jelentkezett a visszaható, a kölcsönös és a szenvedő jelentések között. Így például egy olyan mondat, mint a Se tratan bien los pobres, jelenhette azt, hogy ’A szegények jól bánnak magukkal’ (visszaható), azt is, hogy ’A szegények jól bánnak egymással’ (kölcsönös), valamint azt is, hogy ’A szegényekkel jól bánnak [mások]’ (szenvedő). Az egyértelműsítés végett terjedt el az a gyakorlat, hogy a személyt jelölő főnév elé a elöljárószót tettek, amikor a mondat szenvedő értelmű volt: Que se respeten a los prelados de la Iglesia ’Tiszteljék az Egyház főpapjait!’ [Palafox Carta, Spanyolország, 1652]. Majd végül az ige egyes számban rögzült, amely a se névmással alkotott mai spanyol személytelen kifejezéseknek adott helyett: A pesar del régimen excepcional con que se trataba a los reclusos extranjeros ’A kivételes bánásmód ellenére, amellyel a külföldi fegyenceket kezelték’ [Chavarría Rojo, Uruguay, 2002]. Vagyis – mondhatni, a sors iróniája – a személytelen kifejezések éppen a személyekre utaló szenvedő mondatokból születtek.


A két szerkezet közötti különbséget magyarázó videó – haladóknak és profiknak!

A mai többségi művelt nyelvhasználatban, melyet a nagy presztízzsel rendelkező spanyol nyelvű írók is képviselnek, a személytelen szerkezet használatos, ha a tárgyas ige tárgya meghatározott személy – s ezért szükségszerűen a elöljáró vezeti be –, pl. Allí estaba la campana con que se llamaba a los trabajadores ’Ott volt a harang, amellyel a munkásokat hívták’ [Araya Luna, Chile, 1982]; Dio las instrucciones para que […] se buscara a las adoratrices de la Vela Perpetua ’Utasítást adott, hogy keressék a Vela Perpetua [katolikus vallási gyülekezet – a szerk.] tagjait’ [Sánchez Héroe, Kolumbia, 1988]; a szenvedő mondat pedig, ha a tárgyas ige tárgya a cselekvő mondatváltozatban dolog vagy határozatlan személy – a elöljáró nélkül –, amely a szenvedő mondat alanya lesz: Se exponen tesis y se buscan argumentos que tengan fuerza persuasiva ’Tételeket állítanak fel és meggyőző erejű érveket keresnek’ [Marafioti Significantes, Argentína, 1988]; Se buscan jóvenes idealistas ’Idealista fiatalok kerestetnek’ [Tiempo, Kolumbia, 1992].

E használati megoszlás értelmében a személytelen szerkezet nem szokványos és nem is ajánlatos, amikor a tárgy dolgot (élettelent) jelöl; ennek ellenére Latin-Amerika egyes részein – különösképpen Dél-Amerika déli országaiban – terjed a személytelen szerkezet élettelen tárggyal való használata, bár az írott nyelvben még ritkán bukkan fel: Es frecuente que se venda materias primas de baja calidad ’Gyakori, hogy rossz minőségű nyersanyagokat adnak el’ [FdzChiti Hornos, Argentína, 1992]. Ezen esetekben a többségi művelt nyelvhasználat továbbra is a szenvedő szerkezetet részesíti előnyben: A esa hora solo se vendían cosas de comer ’Ebben az időben csak élelmet árultak’ [GaMárquez Crónica, Kolumbia, 1981]; Se vendían papas fritas, caramelos y salchichas en cada esquina ’Árultak sült krumplit, cukorkát és kolbászt minden sarkon’ [Allende Eva, Chile, 1987].

A ’megmenekül’ ige ragozása a kétfajta szenvedő szerkezetben (Forrás: El Mexicano)

Néhány tárgyas ige, mint a nombrar ’kinevez’, elegir ’(meg)választ’, seleccionar ’(ki)válogat, kiválaszt’, contratar ’szerződtet’ és hasonlóak, mindkét kifejezéstípust lehetővé teszik és minden további nélkül eredményezhetnek szenvedő mondatokat határozott személyi alannyal. Ezért éppúgy helyes a Se elegirán los alcaldes por voto popular ’A polgármestereket szavazással fogják választani’ [Tiempo, Kolumbia, 1988] – ahol a los alcaldes ’a polgármesterek’ a se elegirán ’választódni fognak’ szenvedő alanya –, mint a Se elegirá a las autoridades de la institución para el período 1997-1998 ’Meg fogják választani az intézmény szaktekintélyeit az 1997–1998-as időszakra’ [Hoy, El Salvador, 1997], amelynek nincs mondattani alanya és ahol a las autoridades a se elegirá tárgya. Az ilyen esetekben a személytelen szerkezetet szokták előnyben részesíteni, lévén, hogy azt lehetetlen visszaható vagy kölcsönös jelentésben értelmezni, így nem okoz félreértést. Nem tanácsos viszont keverni a kétféle szerkezetet: Se elegirán a los cargos del partido ’Meg fogják választani a párt tisztségviselőit’ [Nación, Costa Rica, 1996]; itt a Se elegirán los cargos vagy a Se elegirá a los cargos lett volna természetesebb.

Összefoglalás röviden (Forrás: El Mexicano)

Az efféle személytelen kifejezések tehát tulajdonképpen szenvedő alakú egyes számú igével alkotott tárgyas mondatok, amelyeknek a tárgya határozott személyre utaló névszói kifejezés. Magyarul furcsán hangzik, de így pl. a Se elige a los cargos ’Megválasztják a tisztségeket’ mondat valójában annyit tesz: ’Megválasztatik a tisztségeket’, ahol a szenvedő igealak személytelenséget fejez ki. Bár a spanyolban az így képzett személytelen szerkezet viszonylag új fejlemény, érdemes megjegyezni, hogy a latinban is voltak olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük cselekvő volt és tárgyat vonzottak (ún. álszenvedő, más néven deponens igék), tehát a jelenség egyáltalán nem új.

Felhasznált irodalom

RAE, ASALE (2005): Diccionario panhispánico de dudas. Idézetek forrásai: írók és műveik | folyóiratok

A szakmai lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. január 22., vasárnap

Tudtad, hogy a Lambada eredetileg spanyol nyelvű?

Los Kjarkas
Mint arról olvasóink bizonyára értesülhettek, Loalwa Braz Vieira brazil énekesnő, a Kaoma együttes legendás Lambada című slágerének előadója január 19-én gyilkosság áldozata lett Rio de Janeiro-ban, 63 évesen. Cikkünkkel neki állítunk emléket.

A brazíliai portugál nyelven előadott, 1989-ben megjelent dal – ahogy azt a sajtó is megírta – a bolíviai Los Kjarkas* folklóregyüttes Llorando se fue, magyarul ’Sírva távozott’ című 1981-es dalának feldolgozása, melynek szerzői a Gonzalo és Ulises Hermosa González testvérek. (Sajnálatos módon a Kaoma engedély nélkül dolgozta fel a dalt, amiért be is perelték őket.) Az eredeti, spanyol nyelvű változat itt hallgatható meg (érdekesség, hogy a dal második fele japán nyelvű), szövege és magyar fordítása az alábbiakban olvasható.

Llorando se fue   (Los Kjarkas, Bolívia, 1981)
Llorando se fue
Y me dejó solo sin su amor
Sírva távozott
S engem a szerelme nélkül itt hagyott
Solo estará recordando este amor
Que el tiempo no puede borrar
Csak az emlékeiben él majd ez a szerelem
Melyet letörölni nem tud az idő sem
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

A dalt aztán többen is feldolgozták a 80-as években, még a Lambada megjelenése előtt. Közülük az egyik emlékezetes változat a Cuarteto Continental nevű perui folklóregyüttestől származik cumbia stílusban (források szerint ennek zenei alapját dolgozta fel a Kaoma is), kissé eltérő szöveggel, amelyet szintén csak ajánlani tudok mindenkinek:


Llorando se fue   (Cuarteto Continental, Peru, 1984)
Llorando se fue
La que un día me entregó su amor
Sírva távozott
A lány, aki egy nap az enyém volt
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

S természetesen nem maradhat el a világhírűvé vált Kaoma-verzió sem, a Chorando se foi – ejtsd: [sorãdu szi foj] –, amely Lambada címmel vonult be a köztudatba.

Lambada   (Kaoma, 1989)
Chorando se foi
Quem um dia só me fez chorar
Sírva távozott
Aki egy nap nekem csak sírást okozott
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
A recordação
Vai estar com ele aonde for
Az emléke
Vele lesz, bárhol is jár
A recordação
Vai estar pra sempre aonde eu for
Az emléke
Örökké ott lesz, bárhol is járok
Dança, sol e mar, guardarei no olhar
O amor faz perder e encontrar
Tánc, nap és tenger, őrzöm a tekintetemben
A szerelem ad és elvesz
Lambando estarei ao lembrar que este amor
Por um dia, um instante foi rei
Lambadázni fogok, felidézve, hogy e szerelem
Egyszer, egy napon király volt
A recordação...
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
Canção, riso e dor, melodia de amor
Um momento que fica no ar
Dal, nevetés és fájdalom, szerelmes dallam
Egy pillanat, mely az éterben megmarad

(Magyar fordítások: © El Mexicano)
__________
*A név jelentése: kb. ’Az Éretlenek/Újoncok’ – a dél-kecsua kharka ’bizonytalanság, félelem’ jelentésű szóból.

2017. január 18., szerda

Guiso, guisar és guisante – avagy a borsó esete a raguval

(Forrás: Brigitta)
Kissé rendhagyó írással jelentkezünk, amelyben a spanyol gasztronómiába, azon belül is a „konyhai nyelv” rejtelmeibe nyerhetünk némi betekintést. Mindez pedig Brigittának hála, aki Spanyolországból követ minket, és az alábbi történetet küldte:
Együtt főztünk a párommal egy guiso-t. A legvégén belekerül a krumpli és a borsó. Megkérdeztem: minek bele a borsó? A válasza az volt, hogy a borsótól guiso a guiso – ezért is hívják guisante-nek (’borsó’ – a szerk.). Ez bennem felvet néhány kérdést, ami nem lett tisztázva. Így első ránézésre tényleg olyan, mintha a guiso és a guisante egy tőről fakadna... De tényleg azért guisante, mert a guiso-ban van, vagy épp fordítva, azért guiso, mert guisante van benne?

Tisztázzunk néhány dolgot. Akkor talán kezdjük ott, hogy mi is az a guiso. A Wikipedia szerint: Por regla general, es el nombre genérico dado a un tipo de preparaciones culinarias en las que se cuecen alimentos en una salsa después de haberlos rehogado.
[’Általános szabályként a konyhai készítmények egy fajtájának közkeletű elnevezése, amelyeknél a hozzávalókat párolást követően szaftban megfőzik’ – a szerk.]

Vagyis mit is jelent ez... Magyarul általában két szóval jelöljük a főzési folyamatokat: lehet főzni meg sütni. A spanyolban van egy pár szó, amivel megkülönböztetik az étel elkészítésének módját:
  • cocinar ’főzni’: általában vízben, pl. levesek, pürék;
  • freír [frío, freí, frito – a szerk.] ’sütni’: kifejezetten olajban, serpenyőben, pl. patatas fritas ’sült krumpli’;
  • asar ’sütni’ [nem pedig ’aszalni’! – a szerk.]: sütőben vagy kemencében, pl. cordero asado ’sült bárány’.
Habár vannak néha átfedések, de általában ezt jelenti; pl. a kenyér az [el pan] está cocido vagy poco cocido, ha túl barnára égett vagy fehér maradt. Ami nekem magyar füllel kicsit furcsa, hiszen ha kemencében sül, akkor miért cocido? [A cocido nem a cocinar, hanem a cocer igéből jön, melynek jelentése lehet ’főz’ és ’süt (éget)’ egyaránt. Inkább az a kérdés, hogy miért pont a ’főz’ jelentés terjedt el abban az általános értelemben, hogy ’meleg által ételt készít’. Erre mondják, hogy a nyelv nem teljesen logikus! – a szerk.]

És a negyedik a guisar, aminek az eredménye a guiso [vagy guisado – a szerk.]. Ennek lényege, hogy előbb megpirítjuk a húst és a hagymát forró olajon (zsiradékon) – esetleg egyéb zöldséget, mint paprika, paradicsom, fokhagyma, répa stb. –, majd felöntjük a vízzel, húslével, borral, sörrel, és fedő alatt lassú tűzön puhára főzzük. A legvégén megy bele a krumpli és a borsó! Ez egy konyhai eljárás, aminek sok variációja lehet hozzávalótól függően. A hús lehet bármilyen, a zöldség szintén. Van benne minden: hús, zöldség, krumpli és hüvelyesek.

Ezek után láthatjuk, hogy a guiso a pörköltre vagy a gulyásra hasonlít a legjobban. Habár a gulyás az inkább estofado, ami abban különbözik a guiso-tól, hogy nincs lepirítva a hús és a hagyma, hanem csak simán mindent beleraknak a fazékba, felöntik és lassú tűzön megfőzik. A pörkölt és a guiso között így ránézésre is az első legnagyobb különbség a pirospaprika hiánya. Ezt a spanyol egyszerűen kihagyja, ezért egy magyarnak egy guiso színtelen vagy sápadt. :-) A másik a zöldség hiánya, és hát a borsó...

De most komolyan kell a borsó a guiso-ba? Mert azért elég általános, de nem mindenhol tesznek bele. Tényleg a guisante teszi guiso-vá a guiso-t?
Hát először is köszönjük szépen Brigittának a sok hasznos információt (én sajnos nem értek a konyhaművészethez, így élvezettel olvastam), és most nézzük meg a szótörténeti vonatkozásait is. A történetben szereplő kérdés ugyebár, hogy a guiso nevű spanyol ételfajta (magyarul talán a ’ragu’-nak feleltethető meg leginkább) a borsóról kapta-e a nevét, avagy a ’borsó’ a guiso miatt lett guisante. Lássuk a részleteket!


Spanyol borjúpörkölt krumplival és borsóval (Forrás: El forner de Alella)

Eredetileg a két szónak etimológiailag nem volt köze egymáshoz. A guiso esete az egyszerűbbik: ez a guisar (kb. ’ragut főz’) ige származéka, amely a régies – ma inkább szlengbeli – guisa ’mód, stílus’ főnévből lett képezve. A spanyolban ez korai germán jövevényszó (< *wīsa), amely ma is megtalálható például az angol wise [wájz] ’mód(szer)’ formájában. A guisar tehát kezdetben nem jelentett többet annál, mint hogy ’el(ő)készíteni’ valamit (valamilyen módon), amit aztán az ételre kezdtek el használni.

Llegó Martín Antolínez a guisa de membrado:
—¿Ó sodes, Raquel e Vidas, los mios amigos caros?
En poridad fablar querría con amos.—
Megérkezett Martín Antolínez megfontolt ember módjára:
– Hol vagytok, drága barátaim, Raquel és Vidas?
Beszélni szeretnék mindkettőtökkel, bizalmasan.
(Cid 102–104: 12. sz. k.)

A guisante, bár úgy tűnik, mintha a guisar folyamatos melléknévi igeneve lenne, nem egészen erről van szó. Közvetlen forrása ugyanis a mozarab biššáut volt, amely a beszélt latin PĬSU(M) SÁPĬDU(M) ’cukorborsó’ (szó szerint: ’ízes borsó’) folytatója – amit jól mutat, hogy ma is létezik a szónak többek között a nyelvjárási bisalto változata; majd a guisar ige gyakorolt rá hatást, ami végül a ma használt guisante alakot eredményezte. (Természetesen az eredetileg folyamatos melléknévi igenévi végződés, az -nte igei melléknévképző hatása is valószínűsíthető.)

Vagyis röviden összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a spanyol ’borsó’ részben a guiso miatt lett guisante, noha eredetileg nem volt köze hozzá.

2017. január 11., szerda

Amit 6000 éve is ugyanúgy mondtak „spanyolul”

A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)

A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).

Az indoeurópai alapnyelvet a legelfogadottabb feltevés szerint az ún. ponto-kaszpi sztyeppén beszélhették
i. e. 4500–3500 között. (A kép forrása: The History Fileswww.historyfiles.co.uk)

S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.


Az iráni nyelvekkel közelebbi rokon örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (hangminta: Omniglot.com)

Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).

Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)

Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az itáliai-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!

A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).


Spanyol, ezúttal hondurasi

Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.

S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*


Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)