2017. február 15., szerda

„Külföldi”, vagy csak „tájszólásban” beszél? Tök mindegy!

Tipikus mexikói? (Forrás)
Bennünk, magyar anyanyelvűekben gyakran megfogalmazódik a kérdés, hogy vajon milyen lehet egy újlatin nyelvű beszélőnek, vagy valakinek, akinek például egy szláv vagy germán nyelv az anyanyelve, amikor egy közeli nyelvrokonát hallja.

Sajnos mi ezt nem tudjuk elképzelni, mivel nincsenek közeli nyelvrokonaink, és még a magyar nyelvjárások között sincsenek akkora különbségek, hogy ezt éreztetni lehessen – sőt, igazából még csak magyar nyelvjárásokról sem beszélhetünk abban az értelemben, mint mondjuk a német vagy az angol esetében; nálunk inkább csak ejtésváltozatok, „tájszólások” vannak. Ezeket a tájszólásokat pedig – mivel a magyart egy viszonylag kicsi és összefüggő területen beszélik – jól ismerjük, rendszeresen halljuk, így nincsenek megértési nehézségeink, legfeljebb kezdetben viccesnek találhatjuk őket.

Az egyetlen magyar nyelvjárás, amely érzékeltetheti az ilyen különbségeket, az a romániai vagy a moldovai csángó magyarok dialektusa, ám velük is leginkább csak a szókincsbeli eltérések miatt akadnának megértési nehézségeink – nem támadna olyan érzésünk, hogy ők „nem magyarul” beszélnek.

Némiképp árnyaltabb és érdekesebb képet kapunk azonban az olyan elterjedtebb, több kontinensen is használt nyelvek esetében, mint a spanyol vagy az angol. E nyelveket több százmillió anyanyelvi beszélő használja egymástól nagyon távoli területeken, így több beszélt változatuk is kialakult. Ezek a nyelvváltozatok alapjaiban ugyan nem különböznek egymástól – alak- és mondattanilag, valamint „köznyelvi” szókincsük tekintetében nincsenek lényeges különbségek köztük –, azonban az egymástól távol eső területeken beszélt változataik akcentusában (dallam, beszédmodor, egyes hangok jellegzetesen eltérő ejtésmódja stb.) és mindennapi szókincsében jelentős eltérések lehetnek. Ehhez elég, ha csak összehasonlítjuk pl. a tipikus madridi és a tipikus mexikói spanyol beszédet – az avatatlan fül vagy egy kezdő nyelvtanuló számára elsőre akár úgy is tűnhet, mintha nem is ugyanazt a nyelvet hallanánk (itt mutatkozik meg többek között az a probléma is, hogy miért nem lehet tudományos alapon meghatározni a nyelv és a nyelvjárás közötti különbséget).

A példák magukért beszélnek... (Forrás: El Mexicano)

Nem véletlen, hogy a spanyol nyelvet az „egység a sokféleségben(unidad en la diversidad) szlogennel szokták jellemezni, ami azt jelenti, hogy míg az iskolázott rétegek köznyelve nagyjából azonos világszerte – a spanyol nyelvű médiában, filmekben, sorozatokban, szinkronokban is egy „semleges”, mindenki által érthető nyelv használatára törekednek –, addig a részletmegoldásokban, a mindennapi beszédben és a kötetlen szókincsben igen nagy a változatosság és jelentős lehet az eltérés az egyes nyelvjárások között, amely komoly félreértésekhez, így vicces, akár kínos szituációkhoz is vezethet.

Az is nyilvánvaló, hogy egy ekkora területen beszélt nyelv esetében nem is várható el valamennyi anyanyelvi beszélőtől, hogy ismerje más, esetleg távoli spanyol nyelvű országok nyelvjárását, szóhasználatát; egy átlagos spanyol anyanyelvű lehet, hogy soha az életében nem is találkozik velük a sajátján kívül – legfeljebb a médiában, ahol jellemzően nem a mindennapi nyelv kerül előtérbe.

Unidad en la diversidad – Egység a sokféleségben

Mindezek után felmerülhet a kérdés: vajon van-e bármiféle jelentősége egy spanyol anyanyelvű számára, hogy egy másik, „nem saját” spanyol akcentus, melyet hall, az éppen egy spanyol anyanyelvű külföldi, vagy pedig egy idegen anyanyelvű, aki jól beszél spanyolul? – Az igazság az, hogy nincs: ő a kettő között nem fog különbséget tenni (nem fogja érdekelni ez a különbség), csak azt fogja érezni, hogy a hallott akcentus „nem a sajátja”.

Ezt személyes tapasztalattal is alá tudom támasztani: előfordult, hogy latin-amerikai beszélő spanyolnak vélt, a spanyol pedig latin-amerikainak az akcentusom alapján; egyedül kétnyelvű ismerősömnek tűnt fel egyből az erős magyar akcentus – nyilván, mivel neki az egyik anyanyelve a magyar, egyből felismerte a beszédünk sajátosságairól. Épp ezért nem kell szégyenkeznünk, ha idegen akcentussal, de jól beszélünk spanyolul: nem fogunk semmivel sem „idegenebbnek” hatni, mint egy másik spanyol ajkú országból való beszélő (anyanyelvi kiejtésre törekedni nincs értelme, mert az úgysem fog sikerülni, hacsak nem mindössze páréves korunkban kezdjük tanulni a nyelvet) – mi több, a spanyol anyanyelvűek kifejezetten kíváncsiak és egzotikusnak tartják az általuk nem ismert spanyol akcentusokat!


Hogyan beszélnek a mexikóiak a kolumbiaiak szerint?

Talán annyival lehetne még árnyalni a képet, hogy nyilván vannak olyan hibák, amelyeket anyanyelvi beszélők sosem követnek el, még nyelvbotlásból sem (egy egyszerű példával élve, egyetlen spanyol ajkú sem mondana olyat, hogy *yo hablas). Az tehát, hogy valaki idegen/külföldi akcentussal beszél, még nem azt jelenti, hogy hibásan beszéli a nyelvet – a hibás nyelvhasználat éppen azt jelentené, ha valamit anyanyelvi beszélő úgy nem mondana (ezzel kapcsolatban lásd még két korábbi cikkünket).

Ez a változatosság ugyanakkor – sajnos – teret ad az akcentus alapján történő megbélyegzésnek is („úgy teszek, mintha nem érteném”); pl. amikor egy spanyolországi multinacionális vállalatnál egy latin-amerikai veszi fel a telefont, mire a spanyol hívó fél elégedetlenkedik, hogy „kérlek, adj át egy spanyolnak, mert nem értelek!” (ami azért túlzás, azzal együtt, hogy telefonon sokszor tényleg nehéz megérteni még azt is, aki a saját nyelvjárásunkat beszéli), vagy ha spanyol vagyok, azért nem nézek csak meg egy filmet, mert latin-amerikai a szinkronja stb. (Ehhez képest bevett szokás a spanyol médiában, hogy pl. a portugálul beszélő riportalanyt nem is feliratozzák spanyolul, annyira természetesnek tekintik, hogy a spanyol nézőknek nem jelent különösebb nehézséget a beszélt portugál megértése.)


Edna és María megtanítanak néhány mexikói és andalúziai spanyol kifejezést

Természetesen szó sincs arról, hogy megszűnne a kölcsönös érthetőség a spanyol változatai között – egyelőre ez a veszély nem áll fenn, mivel a köznyelv, illetve az írott/művelt nyelvhasználat biztosítja a „nyelvi egységet” –, szóhasználatbeli különbségek azonban előfordulnak még a legegyszerűbb, hétköznapi dolgok megnevezésében is, ami viszont teljesen természetes a nagyobb területen beszélt nyelveknél. (Tudományos értelemben véve egyébként is minden nyelv eleve több változatban él, nem léteznek „egységesen beszélt” nyelvek – hiszen valójában már két különböző ember sem ugyanazt a nyelvváltozatot beszéli.)

Befejezésként pedig következzen egy kis humor: ezen a videón spanyolországi lakosokat kérdeznek arról, hogy szerintük melyik a „legjobban” és a „legrosszabbul” hangzó spanyol akcentus/nyelvjárás az udvarlásra, és miért. Jó szórakozást hozzá!

2017. február 1., szerda

Hogy mondjuk: se vende casas vagy se venden casas?

Mint azt korábbi cikkeinkben már jeleztük, a hangsúlytalan se (< lat. ) szócskának – a névmási (hagyományosan: „visszaható” igei) használatán kívül – még két speciális funkciója lehet a spanyolban: személytelen kifejezések (oraciones impersonales) és szenvedő igealakok (pasiva refleja) képzése, harmadik személyben. Ezeket vesszük most górcső alá, különös tekintettel a köztük lévő különbség megértésére. Ők azok ugyanis, amelyeket a nyelvoktatásban „általános alany”-nak szokás hívni, s a továbbiakban remélhetőleg az is kiderül, miért nem szerencsés ez a gyakorlat.

A személytelen mondatokban, amelyeket azért neveznek így, mert hiányzik belőlük a mondattani alany, a se után az ige mindig egyes szám harmadik személyben áll. Ez megvalósulhat tárgyatlan igékkel (pl. Se trabaja mejor en equipo ’Csapatban jobb dolgozni’), kopulával – „létigével” – (pl. Se es más feliz sin responsabilidades ’Felelősség nélkül boldogabb [az ember]’), tárgyas igékkel, melyek vonzata a elöljárószóval bevezetett személy (pl. Entre los gitanos se respeta mucho a los ancianos ’A cigányoknál nagyon tisztelik az időseket’), sőt, szenvedő körülíró szerkezettel is (pl. Cuando se es juzgado injustamente, es necesario defenderse ’Amikor [az ember] igazságtalanul bíráltatik, szükséges védekezni ~ megvédenie magát’). Nem kell többes számba tenni az igét, ha a személytelen mondatban többes számú tárgy szerepel, mivel a számbeli egyeztetés csak az ige és a „rejtett alany” között valósul meg, nem pedig az ige és a tárgy között; így ma nem lenne helyes egy olyan mondat, mint a *Se vieron a muchos famosos en la fiesta, a Se vio a muchos famosos en la fiesta ’Sok hírességet láttak az ünnepen’ helyett. Nem helyes a személytelen mondatban az ige egyéb, elöljáróval bevezetett bővítménnyel való egyeztetése sem: pl. *Ayer se llegaron a los 50 °C en Calcuta (se llegó a los 50 °C helyett) ’Tegnap 50 °C is volt Kalkuttában’ vagy *En la reunión se hablaron de temas importantes (se habló de temas importantes helyett) ’Az értekezleten fontos témákról beszéltek’. (A *-gal jelölt kifejezések helytelenek vagy szokatlanok.)

¿Se venden casas en ese lugar? ¡Se ve maravilloso!

A szenvedő mondatokban a se harmadik személyű, egyes vagy többes számú igealakot vezet be, amely valamilyen névszói kifejezés mellett jelenik meg, mely rendszerint utána áll és a mondattani alany szerepét tölti be. Ez a névszói kifejezés dolgokat vagy cselekvéseket, illetve meghatározatlan személyeket szokott jelölni: pl. Se hacen fotocopias ’Fénymásolás’ (szó szerint: ’Fénymásolatok készülnek’); Se supone que ibas a venir ’Feltételezik, hogy szándékoztál jönni’ (szó szerint: ’Feltételeztetik, hogy szándékoztál jönni’); Se necesitan secretarias bilingües ’Kétnyelvű titkárnők szükségeltetnek’. Ha az alany valamilyen determinánssal (névelőféleséggel) áll, vagy pedig névmás, akkor az igét megelőzheti: Las fotocopias se hacen en máquinas especiales ’A fénymásolatok speciális gépeken készülnek’; Al final, todo se sabe ’Végül is, minden tudott’. Mivel szenvedő alakról van szó, nyilván ez csak tárgyas igékkel lehetséges, amelyek egyes vagy többes számban állnak attól függően, hogy az alany szerepét betöltő névszói kifejezés egyes vagy többes számú: En los comercios especializados se vende la pasta de sésamo ’A speciális kereskedésekben árulják a szezámtésztát’ (szó szerint: ’A speciális kereskedésekben adatik el a szezámtészta’) [Bonfiglioli Arte, Argentína, 1990]; En este kiosco […] no se venden revistas políticas ’Ennél az újságárusnál nem árulnak politikai lapokat’ (szó szerint: ’Ennél az újságosnál nem adatnak el politikai lapok’) [Puig Beso, Arg., 1976].

A se névmással képzett szenvedő igéknek ugyanaz az értelmük, mint a szenvedő igei körülírásnak (ser + participio): En la reunión se discutieron todos los temas pendientes = En la reunión fueron discutidos todos los temas pendientes, azaz ’Az értekezleten megvitatták az összes függőben lévő témát’ [’Az értekezleten megvitattatott az összes függőben lévő téma’]. Azonban míg a létigés szenvedő szerkezet esetén természetes a cselekvőt jelölő bővítmény (ágens) megjelenése (amely cselekvő mondatnál az alanynak felelne meg), a se névmással alkotott szenvedő alakban nem szokott szerepelni. Így pl. Los apartamentos se vendieron en poco tiempo ’A lakások hamar elkeltek’, de: Los apartamentos fueron vendidos en poco tiempo por agentes inmobiliarios ’A lakások hamar elkeltek ingatlanügynökök közvetítésével (által)’. A se névmással képzett szenvedő ige cselekvői bővítménnyel való használata csak elszórtan, a jogi-igazgatási szaknyelvben fordul elő: Los recursos se presentaron por el sector crítico y aún no ha habido respuesta ’Az érintett szektor prezentálta a forrásokat és még nem érkezett válasz’ [ABC, Spanyolország, 1985]; de még ezekben az esetekben is természetesebb a körülíró szenvedő szerkezet alkalmazása: Los recursos fueron presentados por el sector crítico.

En la reunión se discutieron temas importantes. Az értekezleten fontos témákat vitattak meg.

S most elérkeztünk a kérdésünkhöz: se venden casas vagy se vende casas? Habár az előzőekben tárgyalt kétféle mondattípusban az a közös, hogy elmarad belőlük a cselekvés végrehajtója, nem keverendőek össze a személytelen kifejezések (nincs alanyuk és az ige mindig egyes szám harmadik személyű) a szenvedő mondatokkal (az ige egyes vagy többes szám harmadik személyben áll a szenvedő alannyal egyeztetésben). A keveredés csak tárgyas igékkel fordulhat elő, mivel egyedül ezekkel alkotható mind a kétféle mondattípus: Se busca a los culpables ’Keresik a bűnösöket’ (személytelen) és Se buscan casas con jardín ’Kertes házak kerestetnek’ (szenvedő).

A régi spanyolban csak a szenvedő mondatok léteztek, amelyek nem jelentettek semmilyen nehézséget, amikor az alany dolgot (élettelent) jelölt: Se cantan cosas torpes e malas ’Ügyefogyott és rossz dolgokat énekelnek’ [Cuéllar Catecismo, Spanyolország, 1325]. Azonban amikor az alany személyt jelölt, többértelműség jelentkezett a visszaható, a kölcsönös és a szenvedő jelentések között. Így például egy olyan mondat, mint a Se tratan bien los pobres, jelenhette azt, hogy ’A szegények jól bánnak magukkal’ (visszaható), azt is, hogy ’A szegények jól bánnak egymással’ (kölcsönös), valamint azt is, hogy ’A szegényekkel jól bánnak [mások]’ (szenvedő). Az egyértelműsítés végett terjedt el az a gyakorlat, hogy a személyt jelölő főnév elé a elöljárószót tettek, amikor a mondat szenvedő értelmű volt: Que se respeten a los prelados de la Iglesia ’Tiszteljék az Egyház főpapjait!’ [Palafox Carta, Spanyolország, 1652]. Majd végül az ige egyes számban rögzült, amely a se névmással alkotott mai spanyol személytelen kifejezéseknek adott helyett: A pesar del régimen excepcional con que se trataba a los reclusos extranjeros ’A kivételes bánásmód ellenére, amellyel a külföldi fegyenceket kezelték’ [Chavarría Rojo, Uruguay, 2002]. Vagyis – mondhatni, a sors iróniája – a személytelen kifejezések éppen a személyekre utaló szenvedő mondatokból születtek.


A két szerkezet közötti különbséget magyarázó videó – haladóknak és profiknak!

A mai többségi művelt nyelvhasználatban, melyet a nagy presztízzsel rendelkező spanyol nyelvű írók is képviselnek, a személytelen szerkezet használatos, ha a tárgyas ige tárgya meghatározott személy – s ezért szükségszerűen a elöljáró vezeti be –, pl. Allí estaba la campana con que se llamaba a los trabajadores ’Ott volt a harang, amellyel a munkásokat hívták’ [Araya Luna, Chile, 1982]; Dio las instrucciones para que […] se buscara a las adoratrices de la Vela Perpetua ’Utasítást adott, hogy keressék a Vela Perpetua [katolikus vallási gyülekezet – a szerk.] tagjait’ [Sánchez Héroe, Kolumbia, 1988]; a szenvedő mondat pedig, ha a tárgyas ige tárgya a cselekvő mondatváltozatban dolog vagy határozatlan személy – a elöljáró nélkül –, amely a szenvedő mondat alanya lesz: Se exponen tesis y se buscan argumentos que tengan fuerza persuasiva ’Tételeket állítanak fel és meggyőző erejű érveket keresnek’ [Marafioti Significantes, Argentína, 1988]; Se buscan jóvenes idealistas ’Idealista fiatalok kerestetnek’ [Tiempo, Kolumbia, 1992].

E használati megoszlás értelmében a személytelen szerkezet nem szokványos és nem is ajánlatos, amikor a tárgy dolgot (élettelent) jelöl; ennek ellenére Latin-Amerika egyes részein – különösképpen Dél-Amerika déli országaiban – terjed a személytelen szerkezet élettelen tárggyal való használata, bár az írott nyelvben még ritkán bukkan fel: Es frecuente que se venda materias primas de baja calidad ’Gyakori, hogy rossz minőségű nyersanyagokat adnak el’ [FdzChiti Hornos, Argentína, 1992]. Ezen esetekben a többségi művelt nyelvhasználat továbbra is a szenvedő szerkezetet részesíti előnyben: A esa hora solo se vendían cosas de comer ’Ebben az időben csak élelmet árultak’ [GaMárquez Crónica, Kolumbia, 1981]; Se vendían papas fritas, caramelos y salchichas en cada esquina ’Árultak sült krumplit, cukorkát és kolbászt minden sarkon’ [Allende Eva, Chile, 1987].

A ’megmenekül’ ige ragozása a kétfajta szenvedő szerkezetben (Forrás: El Mexicano)

Néhány tárgyas ige, mint a nombrar ’kinevez’, elegir ’(meg)választ’, seleccionar ’(ki)válogat, kiválaszt’, contratar ’szerződtet’ és hasonlóak, mindkét kifejezéstípust lehetővé teszik és minden további nélkül eredményezhetnek szenvedő mondatokat határozott személyi alannyal. Ezért éppúgy helyes a Se elegirán los alcaldes por voto popular ’A polgármestereket szavazással fogják választani’ [Tiempo, Kolumbia, 1988] – ahol a los alcaldes ’a polgármesterek’ a se elegirán ’választódni fognak’ szenvedő alanya –, mint a Se elegirá a las autoridades de la institución para el período 1997-1998 ’Meg fogják választani az intézmény szaktekintélyeit az 1997–1998-as időszakra’ [Hoy, El Salvador, 1997], amelynek nincs mondattani alanya és ahol a las autoridades a se elegirá tárgya. Az ilyen esetekben a személytelen szerkezetet szokták előnyben részesíteni, lévén, hogy azt lehetetlen visszaható vagy kölcsönös jelentésben értelmezni, így nem okoz félreértést. Nem tanácsos viszont keverni a kétféle szerkezetet: Se elegirán a los cargos del partido ’Meg fogják választani a párt tisztségviselőit’ [Nación, Costa Rica, 1996]; itt a Se elegirán los cargos vagy a Se elegirá a los cargos lett volna természetesebb.

Összefoglalás röviden (Forrás: El Mexicano)

Az efféle személytelen kifejezések tehát tulajdonképpen szenvedő alakú egyes számú igével alkotott tárgyas mondatok, amelyeknek a tárgya határozott személyre utaló névszói kifejezés. Magyarul furcsán hangzik, de így pl. a Se elige a los cargos ’Megválasztják a tisztségeket’ mondat valójában annyit tesz: ’Megválasztatik a tisztségeket’, ahol a szenvedő igealak személytelenséget fejez ki. Bár a spanyolban az így képzett személytelen szerkezet viszonylag új fejlemény, érdemes megjegyezni, hogy a latinban is voltak olyan igék, amelyeket szenvedőként ragoztak, de jelentésük cselekvő volt és tárgyat vonzottak (ún. álszenvedő, más néven deponens igék), tehát a jelenség egyáltalán nem új.

A Diccionario panhispánico de dudas (2005) se szócikke nyomán. Az idézetek forrásai: írók és műveik | folyóiratok
A szakmai lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. január 22., vasárnap

Tudtad, hogy a Lambada eredetileg spanyol nyelvű?

Los Kjarkas
Mint arról olvasóink bizonyára értesülhettek, Loalwa Braz Vieira brazil énekesnő, a Kaoma együttes legendás Lambada című slágerének előadója január 19-én gyilkosság áldozata lett Rio de Janeiro-ban, 63 évesen. Cikkünkkel neki állítunk emléket.

A brazíliai portugál nyelven előadott, 1989-ben megjelent dal – ahogy azt a sajtó is megírta – a bolíviai Los Kjarkas* folklóregyüttes Llorando se fue, magyarul ’Sírva távozott’ című 1981-es dalának feldolgozása, melynek szerzői a Gonzalo és Ulises Hermosa González testvérek. (Sajnálatos módon a Kaoma engedély nélkül dolgozta fel a dalt, amiért be is perelték őket.) Az eredeti, spanyol nyelvű változat itt hallgatható meg (érdekesség, hogy a dal második fele japán nyelvű), szövege és magyar fordítása az alábbiakban olvasható.

Llorando se fue   (Los Kjarkas, Bolívia, 1981)
Llorando se fue
Y me dejó solo sin su amor
Sírva távozott
S engem a szerelme nélkül itt hagyott
Solo estará recordando este amor
Que el tiempo no puede borrar
Csak az emlékeiben él majd ez a szerelem
Melyet letörölni nem tud az idő sem
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

A dalt aztán többen is feldolgozták a 80-as években, még a Lambada megjelenése előtt. Közülük az egyik emlékezetes változat a Cuarteto Continental nevű perui folklóregyüttestől származik cumbia stílusban (források szerint ennek zenei alapját dolgozta fel a Kaoma is), kissé eltérő szöveggel, amelyet szintén csak ajánlani tudok mindenkinek:


Llorando se fue   (Cuarteto Continental, Peru, 1984)
Llorando se fue
La que un día me entregó su amor
Sírva távozott
A lány, aki egy nap az enyém volt
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
La recuerdo hoy
Y en mi pecho no existe el rencor
Rá emlékezem ma
S a szívemben nincsen harag
Llorando estará recordando el amor
Que un día no supo cuidar
Sírva emlékszik majd a szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg

S természetesen nem maradhat el a világhírűvé vált Kaoma-verzió sem, a Chorando se foi – ejtsd: [sorãdu szi foj] –, amely Lambada címmel vonult be a köztudatba.

Lambada   (Kaoma, 1989)
Chorando se foi
Quem um dia só me fez chorar
Sírva távozott
Aki egy nap nekem csak sírást okozott
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
A recordação
Vai estar com ele aonde for
Az emléke
Vele lesz, bárhol is jár
A recordação
Vai estar pra sempre aonde eu for
Az emléke
Örökké ott lesz, bárhol is járok
Dança, sol e mar, guardarei no olhar
O amor faz perder e encontrar
Tánc, nap és tenger, őrzöm a tekintetemben
A szerelem ad és elvesz
Lambando estarei ao lembrar que este amor
Por um dia, um instante foi rei
Lambadázni fogok, felidézve, hogy e szerelem
Egyszer, egy napon király volt
A recordação...
Chorando estará ao lembrar de um amor
Que um dia não soube cuidar
Sírva emlékszik majd egy szerelemre
Melyet egy napon nem becsült meg
Canção, riso e dor, melodia de amor
Um momento que fica no ar
Dal, nevetés és fájdalom, szerelmes dallam
Egy pillanat, mely az éterben megmarad

(Magyar fordítások: © El Mexicano)
__________
*A név jelentése: kb. ’Az Éretlenek/Újoncok’ – a dél-kecsua kharka ’bizonytalanság, félelem’ jelentésű szóból.

2017. január 18., szerda

Guiso, guisar és guisante – avagy a borsó esete a raguval

(Forrás: Brigitta)
Kissé rendhagyó írással jelentkezünk, amelyben a spanyol gasztronómiába, azon belül is a „konyhai nyelv” rejtelmeibe nyerhetünk némi betekintést. Mindez pedig Brigittának hála, aki Spanyolországból követ minket, és az alábbi történetet küldte:
Együtt főztünk a párommal egy guiso-t. A legvégén belekerül a krumpli és a borsó. Megkérdeztem: minek bele a borsó? A válasza az volt, hogy a borsótól guiso a guiso – ezért is hívják guisante-nek (’borsó’ – a szerk.). Ez bennem felvet néhány kérdést, ami nem lett tisztázva. Így első ránézésre tényleg olyan, mintha a guiso és a guisante egy tőről fakadna... De tényleg azért guisante, mert a guiso-ban van, vagy épp fordítva, azért guiso, mert guisante van benne?

Tisztázzunk néhány dolgot. Akkor talán kezdjük ott, hogy mi is az a guiso. A Wikipedia szerint: Por regla general, es el nombre genérico dado a un tipo de preparaciones culinarias en las que se cuecen alimentos en una salsa después de haberlos rehogado.
[’Általános szabályként a konyhai készítmények egy fajtájának közkeletű elnevezése, amelyeknél a hozzávalókat párolást követően szaftban megfőzik’ – a szerk.]

Vagyis mit is jelent ez... Magyarul általában két szóval jelöljük a főzési folyamatokat: lehet főzni meg sütni. A spanyolban van egy pár szó, amivel megkülönböztetik az étel elkészítésének módját:
  • cocinar ’főzni’: általában vízben, pl. levesek, pürék;
  • freír [frío, freí, frito – a szerk.] ’sütni’: kifejezetten olajban, serpenyőben, pl. patatas fritas ’sült krumpli’;
  • asar ’sütni’ [nem pedig ’aszalni’! – a szerk.]: sütőben vagy kemencében, pl. cordero asado ’sült bárány’.
Habár vannak néha átfedések, de általában ezt jelenti; pl. a kenyér az [el pan] está cocido vagy poco cocido, ha túl barnára égett vagy fehér maradt. Ami nekem magyar füllel kicsit furcsa, hiszen ha kemencében sül, akkor miért cocido? [A cocido nem a cocinar, hanem a cocer igéből jön, melynek jelentése lehet ’főz’ és ’süt (éget)’ egyaránt. Inkább az a kérdés, hogy miért pont a ’főz’ jelentés terjedt el abban az általános értelemben, hogy ’meleg által ételt készít’. Erre mondják, hogy a nyelv nem teljesen logikus! – a szerk.]

És a negyedik a guisar, aminek az eredménye a guiso [vagy guisado – a szerk.]. Ennek lényege, hogy előbb megpirítjuk a húst és a hagymát forró olajon (zsiradékon) – esetleg egyéb zöldséget, mint paprika, paradicsom, fokhagyma, répa stb. –, majd felöntjük a vízzel, húslével, borral, sörrel, és fedő alatt lassú tűzön puhára főzzük. A legvégén megy bele a krumpli és a borsó! Ez egy konyhai eljárás, aminek sok variációja lehet hozzávalótól függően. A hús lehet bármilyen, a zöldség szintén. Van benne minden: hús, zöldség, krumpli és hüvelyesek.

Ezek után láthatjuk, hogy a guiso a pörköltre vagy a gulyásra hasonlít a legjobban. Habár a gulyás az inkább estofado, ami abban különbözik a guiso-tól, hogy nincs lepirítva a hús és a hagyma, hanem csak simán mindent beleraknak a fazékba, felöntik és lassú tűzön megfőzik. A pörkölt és a guiso között így ránézésre is az első legnagyobb különbség a pirospaprika hiánya. Ezt a spanyol egyszerűen kihagyja, ezért egy magyarnak egy guiso színtelen vagy sápadt. :-) A másik a zöldség hiánya, és hát a borsó...

De most komolyan kell a borsó a guiso-ba? Mert azért elég általános, de nem mindenhol tesznek bele. Tényleg a guisante teszi guiso-vá a guiso-t?
Hát először is köszönjük szépen Brigittának a sok hasznos információt (én sajnos nem értek a konyhaművészethez, így élvezettel olvastam), és most nézzük meg a szótörténeti vonatkozásait is. A történetben szereplő kérdés ugyebár, hogy a guiso nevű spanyol ételfajta (magyarul talán a ’ragu’-nak feleltethető meg leginkább) a borsóról kapta-e a nevét, avagy a ’borsó’ a guiso miatt lett guisante. Lássuk a részleteket!


Spanyol borjúpörkölt krumplival és borsóval (Forrás: El forner de Alella)

Eredetileg a két szónak etimológiailag nem volt köze egymáshoz. A guiso esete az egyszerűbbik: ez a guisar (kb. ’ragut főz’) ige származéka, amely a régies – ma inkább szlengbeli – guisa ’mód, stílus’ főnévből lett képezve. A spanyolban ez korai germán jövevényszó (< *wīsa), amely ma is megtalálható például az angol wise [wájz] ’mód(szer)’ formájában. A guisar tehát kezdetben nem jelentett többet annál, mint hogy ’el(ő)készíteni’ valamit (valamilyen módon), amit aztán az ételre kezdtek el használni.

Llegó Martín Antolínez a guisa de membrado:
—¿Ó sodes, Raquel e Vidas, los mios amigos caros?
En poridad fablar querría con amos.—
Megérkezett Martín Antolínez megfontolt ember módjára:
– Hol vagytok, drága barátaim, Raquel és Vidas?
Beszélni szeretnék mindkettőtökkel, bizalmasan.
(Cid 102–104: 12. sz. k.)

A guisante, bár úgy tűnik, mintha a guisar folyamatos melléknévi igeneve lenne, nem egészen erről van szó. Közvetlen forrása ugyanis a mozarab biššáut volt, amely a beszélt latin PĬSU(M) SÁPĬDU(M) ’cukorborsó’ (szó szerint: ’ízes borsó’) folytatója – amit jól mutat, hogy ma is létezik a szónak többek között a nyelvjárási bisalto változata; majd a guisar ige gyakorolt rá hatást, ami végül a ma használt guisante alakot eredményezte. (Természetesen az eredetileg folyamatos melléknévi igenévi végződés, az -nte igei melléknévképző hatása is valószínűsíthető.)

Vagyis röviden összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a spanyol ’borsó’ részben a guiso miatt lett guisante, noha eredetileg nem volt köze hozzá.

2017. január 11., szerda

Amit 6000 éve is ugyanúgy mondtak „spanyolul”

A nyelvek folyamatosan változnak, ami általában nem annyira feltűnő az emberi élet pár évtizede alatt – legfeljebb csak onnan vesszük észre, hogy a fiatalok egyre több „furcsa” szót használnak. Ugyanakkor pár ezer év alatt annyira megváltoznak, hogy önmagukhoz képest is felismerhetetlenné válnak, ráadásul jó eséllyel több nyelvjárásra, nyelvre bomlanak szét, majd ezek is annyira eltávolodnak egymástól, hogy aztán az utókor tudományának esetenként azt is nehéz lesz bizonyítania, hogy egyáltalán rokonok. (Az örményről például elég nehéz volt felismerni, hogy indoeurópai, mert egészen sajátos hangtörvények mentén változott meg a rokon nyelvekhez képest – pl. *dwō > ĕrku ’kettő’.)

A mai összehasonlító nyelvtudomány álláspontja szerint hatezer év az a határ, mely idő alatt a nyelvek nagyon megváltoznak ugyan, de a rendszerszerű különbségeknek, valamint annak köszönhetően, hogy a legalapvetőbb elemek valamennyire felismerhetőek maradnak, még vizsgálni lehet a rokonsági viszonyaikat. Ennél több idő alatt viszont tényleg annyit változnak, hogy semmi olyasmi nem marad belőlük, ami alapján tudományos módszerekkel vizsgálható lenne a kapcsolatuk más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal (ezért lehetetlen pl. a baszkról vagy a japánról bármit is megállapítani).

Az indoeurópai alapnyelvet a legelfogadottabb feltevés szerint az ún. ponto-kaszpi sztyeppén beszélhették
i. e. 4500–3500 között. (A kép forrása: The History Fileswww.historyfiles.co.uk)

S persze ki másnak jutna eszébe egy olyan elvetemült ötlet, ha nem az El Mexicano szerzőjének, hogy a spanyolban ma is (változatlan alakban) meglévő indoeurópai elemeket keressen! A „tartalmas” szavakkal (főnevek, melléknevek, igék stb.) itt most nem foglalkozunk, mert ott van a rengeteg etimológiai írásunk – és remélhetőleg még lesz is pár, ha az olvasó is úgy akarja –, hanem kifejezetten nyelvtani (alaktani) elemekkel, funkciószavakkal. Vajon vannak-e még olyan morfémák a spanyolban, amelyek a tudomány mai állása szerint az indoeurópai alapnyelvben is ugyanazok lehettek? – Mielőtt ezt a kérdést részletesen megvizsgálnánk, muszáj pár dologra felhívni a figyelmet.


Az iráni nyelvekkel közelebbi rokon örmény a legfurcsább indoeurópai nyelv (hangminta: Omniglot.com)

Először is, az indoeurópai alapnyelv a nyelvcsaládba tartozó ma ismert – és bizonyítottan rokon – nyelvek alapján rekonstruált közös ős, létezéséről nincsenek közvetlen bizonyítékok (hiszen nem volt írott nyelv). Vagyis csak olyasmit lehet az alapnyelvről feltételezni, ami a mai, illetve a már kihalt, de feliratokból ismert rokon nyelvekben létezik vagy létezett. De ez nyilván nem jelenti azt, hogy az alapnyelvben más nem létezhetett, azonban az ilyesmiről semmit sem tudni. A felsorolt adatokat ezért nem lehet megdönthetetlen tényként kezelni, csak azt mondhatjuk, hogy nagy valószínűséggel úgy volt valami (ezért jelöljük a feltételezett, kikövetkeztetett alakokat az eléjük tett csillaggal).

Nem lehetett túl izgalmas az indoeurópai törzsek élete a sztyeppén, így nem csoda, hogy elindultak mindenfelé...
(A kép forrása: Wikimedia Commons, GFDL/CC / Volganet.ru)

Másrészt, a spanyol közvetlen őse a latin, annak az óitáliai, annak vélhetően az itáliai-kelta és csak ezután jön (vagyis időben előttük) az indoeurópai alapnyelv. Ezért előfordulhat az is – minthogy elő is fordult –, hogy egy kikövetkeztetett morféma a latinban megváltozik, majd újból megváltozik, és véletlenül éppen úgy, hogy látszólag az indoeurópai alakot kapjuk vissza – tehát még ezzel is számolni kell. Mindezt szem előtt tartva, lássunk néhány jellegzetes példát!

A változásokkal szemben a legalapvetőbb szavak a legellenállóbbak: ilyenek például a számok és bizonyos személyes névmások. Az utóbbiak közül a ’te’, a te ’téged/neked’, valamint a me ’engem/nekem’ és a nos ’minket/nekünk’ nemcsak a latinban, hanem valószínűleg az indoeurópai alapnyelvben is ugyanúgy hangoztak, mint a spanyolban. Ugyanide sorolható továbbá a se visszaható, illetve kölcsönös névmás is. Az elöljárószók közül az en ’-ban/-ben stb.’ közvetlenül a latin ĬN-ből származik, de az alapnyelvre szintén *en alakot feltételeznek, a toldalékok közül pedig a per-, pro- és pos- máig változatlan maradt (az utóbbiakat együtt „partikulák”-nak is nevezhetjük).


Spanyol, ezúttal hondurasi

Ami az alaktant illeti, az egyik legjelentősebb és talán legszembetűnőbb örökség a többes szám jele, amely az alapnyelvben -es volt (megjegyzendő, hogy eredetileg nem csak egyes és többes, hanem ún. kettős szám is létezett, amely ma mindössze a szlovénban és a kelta skót nyelvben maradt fenn). A latinban is ez volt – az I–II. deklináció kivételével – a névszók többes száma alany- és tárgyesetben (ne feledjük, hogy a spanyol névszók többsége a latin tárgyesetű alakból származik), tárgyesetben pedig a semlegesneműek kivételével az I–II. deklinációban is -s jelölte a többes számot (ezt egy indoeurópai *-ns vagy *-ons végződésre vezetik vissza, melyből a nazális a latinban eltűnt), míg az I. (a-tövű) és II. (o-tövű) deklináció alanyesetű többes számát az indoeurópai névmási többesből (*-i) vette a latin.

S végül nézzük az igeragozást. Az egyes szám első személyű alak tematikus végződéséről szinte biztosan állíthatjuk, hogy *-o volt (kijelentő mód jelen időben), ahogy a latinban és a spanyolban is; s az egyes szám második személyű -s is csak egy -i-vel volt több az alapnyelvben, amelyre *-si végződést rekonstruálnak a nyelvtörténészek – ez az -i a latinban lekopott. Továbbá az egyik legjellegzetesebb spanyol személyrag, a többes szám első személyű -mos is minden jel szerint ugyanígy hangzott az alapnyelvben és még az archaikus latinban is. Később, a klasszikus korszakra ebből -mus lett, majd ismét -mos – a hangsúlytalan rövid végződésekben már a kezdetektől fogva ingadozhatott a latinban az [o]~[u] és az [e]~[i] megvalósulása.*


Ha hiszünk az összehasonlító nyelvtudomány eredményeiben, akkor azért már ennyiből is jól látszik, hogy viszonylag sok ősi elemet őriz a spanyol még ma is felismerhető formában, így le sem tagadhatná, hogy indoeurópai. ;-)

2017. január 4., szerda

Tudtad, hogy spanyolul a spanyol nem spanyol szó?

Akkor ő sem spanyol? (Forrás: Facebook)
Míg a magyar szavunk „őshonos”, vagyis finnugor eredetű – sőt, még azt is tudni, hogy jelentése kezdetben ’férfi’ lehetett –, tévedés volna azt hinni, hogy minden nép önelnevezése a saját nyelvéből eredeztethető. A spanyolok esetében már csak azért sem kellene így lennie, mert jól tudjuk, hogy ilyen nevű egységes nép valójában sosem létezett – a nyelv eredeti önelnevezése is castellano, lengua castellana; az español ebben a jelentésben csupán a 16. századtól kezdett elterjedni.

Ez utóbbi pedig, bizony, nem eredendően spanyol szó (tehát nem közvetlenül a területen beszélt latin nyelvjárásból származik), hanem viszonylag korai jövevényszó: közvetlen forrása – akárcsak a francia espagnol-nak – a régi okcitán (óprovanszál) espaignol alak volt (mai helyesírással espanhòl), amely köztudottan a beszélt latin HISPANIŎLU, azaz ’hispán(iai)’ folytatója. (Mint érdekesség, ez viszont nem más, mint az azonos jelentésű klasszikus latin HISPĀNUS kicsinyítő képzős alakja.) De mégis honnan tudjuk ezt, és különben is, miért ne lehetne közvetlenül latin eredetű?

Onnan tudjuk, hogy ez a latin szó, természetes úton, a kasztíliai nyelvjárásban *españuelo alakot öltött volna (vö. ol. spagnuolo ~ spagnolo, nyílt [o]-val). Jó, és ezt meg miből tudjuk? Egyrészt abból, hogy a hangsúlyos szótagi rövid/nyílt [o] a spanyolban [u̯e] diftongust alkot (pl. DŎMNU > dueño ’gazda’, PŎRTA > puerta ’ajtó’, SŎLU > suelo ’talaj’ stb. – kivéve a -CT- lágyulásából származó *[jt] > [cs] előtt: NŎCTE > noche ’éjszaka’, ŎCTO > ocho ’nyolc’ stb.), másrészt abból is, hogy a szó végi magánhangzó – az egyszerű mássalhangzót követő -e kivételével bizonyos végződésekben – nem szokott lekopni a spanyolban.

Végezetül azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a latin -ŎLUS, -ŎLA kicsinyítő képző folytatója önállóan is létezik a spanyolban -uelo, -uela formában, és még viszonylag produktív is (pl. arroyuelo ’kis patak’, locuelo, -a ’bolondos’, pañuelo ’zsebkendő’ stb.).

2016. december 3., szombat

Magyar deszka, angol íróasztal és spanyol lemez

Merész vállalkozásba kezdünk! Magyar deszkából angol íróasztalt faragunk – vagy inkább az angol íróasztalt szedjük szét magyar deszkákra –, miközben kiderül, hogy mégiscsak a spanyolok állnak a legközelebb az igazsághoz, és végül is erről az egészről egyedül a rómaiak tehetnek, habár a görögök nélkül ők sem jutottak volna túl messzire.

Az olvasók már sejthetik, hogy megint etimológiai kérdésekről lesz szó, és amilyen szeszélyes a nyelvtörténet, megszokhattuk, hogy amikor éppen nagyon viccesnek tűnne különböző dolgok összeboronálása, akkor az lehet, hogy maga a valóság, ellenben ha a kapcsolat éppen szembeötlő volna, az gyakran nem több puszta véletlennél. Hát akkor fogjuk a fűrészt, és lássunk neki!

A deszka sok mindenre alkalmas...

A deszka főnév valamelyik szláv nyelvből került a magyarba (vö. horvát/szerb daska ~ deska, szlovák doska, orosz доска [doszka] ’deszka, tábla’), amelynek legközelebbi forrása az ősszláv *dъska (az ъ egy nagyon rövid, u-szerű magánhangzónak felel meg) ’asztal, deszka, tábla’ (vö. ószláv dъska, ugyanaz). Az ősszlávban viszont germán kölcsönzés – és máris közelebb kerültünk az angolhoz!

S mivel ez a cikk is íróasztalnál született, egyből nagyon gyanússá vált nekünk az angol desk szó. Nem véletlenül, hiszen az angolban a középkori latin desca a közvetlen forrása, amely a latin discus ’korong, tányér’ folytatója, valamely újlatin nyelvváltozaton keresztül. Bár az íróasztalt nem kifejezetten szokás evésre használni, ha már szóba került a tányér, rögtön eszünkbe juthat róla az angol dish is. Ennek forrása ugyancsak a latin discus, ám ezúttal az ősgermán *disk- tövön keresztül – ez utóbbi került át az ősszlávba is. És persze ott van még a disc (brit) vagy disk (US) ’lemez [adathordozó]’ is, amely már modern latin átvétel, valószínűleg a francia disque közvetítésével.

(Forrás: El Mexicano)

Eljutottunk tehát a magyar, az angol és a szláv alakok legközelebbi közös őséhez, a latin discus-hoz, amelyből a spanyol disco ’korong, lemez’ is származik. De itt még nincs vége, mert a latin az ógörög δίσκος [diszkosz] ’hajítókorong’ szóból kölcsönözte, abban pedig a δικεῖν [dikeín] ’dob, hajít’ igéből képzett főnév. (Az ige végső forrása minden bizonnyal egy indoeurópai *deik- ’(meg)mutat’ tő; ugyaninnen a latin DĪCĔRE > spanyol decir ’mond’ ige is.) Vagyis az eredeti ’korong’ jelentésből először feltehetően ’kerek asztal’ lett, majd innen bármilyen ’asztal’ vagy ’tábla’, és végül ’deszka’, illetve a másik szálon ’(hang)lemez, korong’. Az eredeti jelentést tehát a spanyol őrizte meg leginkább.

Felhasznált források

  • Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 195.
  • Harper, Douglas (2001–2016): Online Etymology Dictionary
  • Wikiszótár angol és francia nyelven
  • Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 142.
A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2016. november 19., szombat

Jöhetett-e a latinból a béke szó?

Spanyol szakot végzett olvasónk, aki Detti becenévre hallgat, a következő kéréssel fordult hozzám facebookos üzenetében (kiemelések tőlem):
Ma [...] eszembe jutott a béke szó (spanyolul paz, katalánul pau, baszkul bake), és rádöbbentem, hogy a bake mennyire hasonlít a béke szavunkhoz. Próbáltam megkeresni a magyar szó etimológiáját, de azt találtam, hogy bizonytalan eredetű. Akár a latinból is jöhetett. Ha találsz róla valamit, írhatnál róla egy cikket.
Sajnos a magyar szó etimológiáját illetően sokkal többet én sem tudok mondani, mint amit olvasónk talált – sőt, nemhogy bizonytalan eredetű (ami ugye azt feltételezné, hogy legalább lenne néhány elképzelés a lehetséges forrásairól), hanem egyenesen ismeretlen. Ez pedig azt jelenti, hogy semmit sem tudunk róla, és a latin eredet is biztonsággal kizárható. A kérdés inkább azért érdekes, hogy miért nem jöhetett a latinból. A továbbiakban erre koncentrálunk.

Szent Ferenc-bazilika, La Paz, Bolívia (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az olvasónk által felsorolt újlatin alakok természetesen a latin PĀX tárgyesete, a PĀCE(M) beszélt nyelvi folytatói, és a baszk bake is ugyaninnen származik, közvetlen kölcsönzéssel (a szókezdő b- oka, hogy az óbaszkban – amely azonos lehetett az ókori Aquitania nyelvével – szó elején csak zöngés zárhang állhatott, valamint a [p] hang megléte is kétséges). Azt, hogy e jövevényszó mennyire régi lehet a baszkban, jól mutatja, hogy [k]-val vették át a római hódítóktól, vagyis egy olyan korban kellett, hogy ez megtörténjen, mielőtt még a latinban beindult volna a CE, CI csoportok [k]-jának lágyulása (palatalizációja). A nyelvtörténeti források szerint ez legkésőbb a 3. század vége lehetett.

Pontosan itt ütközik falba – többek között – az az elképzelés, hogy a béke szó latin eredetű legyen: a 3. században magyarok még sehol sem voltak Közép-Európában, így nem is találkozhattak rómaiakkal, tehát nem vehették át tőlük ezzel a hangalakkal a szót. A 9. század végére pedig, amikor a magyarok elkezdtek betelepülni a Kárpát-medencébe, a beszélt latin már átalakult újlatin dialektusokká, és klasszikus formája már csak második vagy közvetítőnyelvként létezett – de ebben a formájában már [c]-vel (vagy [cs]-vel) ejtették a CE, CI csoportokat (néhány műveltségszó kivételével, amelyben görög hatásra megmaradt a [k]-s ejtés, pl. kelta, kémia). (Ráadásul a magyarba a latin jövevényszavak alanyesetben kerültek át: ld. pl. sors és nem pl. *sort(e) – vö. sp. suerte ’szerencse’).

A béke városa? (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Persze ettől még mindig nem lehetne teljesen kizárni a latin eredetet – ehhez viszont az kellett volna, hogy egy olyan nyelv közvetítse a magyarba, amelyben legalább olyan régi (jövevény)szó, mint a baszkban, és szintén nem palatalizálódott a [k]. Két ilyen nyelv jöhetne szóba: az egyik a szárd, a másik a dalmát. A szárdban sem a CE, sem a CI nem palatalizálódott (pl. PĀCE(M) > pake ~ paghe, CĪNQUE > kimbe ’öt’); a dalmátban csak a CI lágyult (pl. CĪNQUE > cenk [csenk], de CENĀRE > kenur ’vacsorázik’). E gondolattal való játszadozás azonban eleve elbukik ott, hogy egyrészt sem magyar–dalmát és még kevésbé magyar–szárd nyelvi kapcsolatokról nincs tudomásunk; másodsorban a lat. PĀCE(M) a dalmátban inkább *puak ~ *puok alakot eredményezett volna, de még a szó létezése sem dokumentált; harmadrészt pedig még így is magyarázatra szorulna a [p-] > [b-] és az [-ā-] > [-é-] változás. (Elvileg még elképzelhető lenne a latin > ófelnémet > magyar átvételi út is, amely magyarázhatná ugyan a [b]-s ejtést, de az [-ā-] > [-é-] változást továbbra sem indokolná – ez a szó viszont a németből hiányzik.)

Végezetül megjegyzendő, hogy a latin vagy indoeurópai eredet felvetése nagyon régi dolog – de még abból a korszakból való (19. század második fele), amikor a modern összehasonlító nyelvtudomány módszerei még nem voltak kiforrottak.

Felhasznált irodalom

Köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek a lektorálásért, LvT-nek a kiegészítő adatokért és információkért, és mindazon nyelvészeknek, akik a megjelenés előtt a cikket átnézték.

2016. november 5., szombat

Pez és pescado

A spanyolosoknak talán nem kell magyarázni, hogy a pez és a pescado jelentése is ’hal’, de míg az első az élőlényre, a második a belőle készült ételre utal. Zsolt kérdése azonban nem egyszerűen a jelentésükre vonatkozott, hanem annál mélyebben érdekelte e szavak története:
Eszembe jutott valami: pez, peces, viszont pescado.
Hogy kerül oda s betű... vagy nem létezik z után c?
Pezcado nem lehetne?
Természetesen semmi akadálya nem lenne, hogy *pezcado legyen, hiszen – mint később Zsolt maga is rájött az üzenetváltásunkkor – vannak olyan spanyol szavak, amelyekben -zc- van, pl. conduzco ’vezetek’ (de ez már egy más téma lenne). De nézzük meg, tényleg, mit keres a pescado szóban s.

Először is tudni kell, hogy ez a főnév a pescar ’halászik’ igéből, pontosabban annak befejezett melléknévi igenevéből – pescado, tkp. ’(ki)halászott’ – származik, tehát a kérdés inkább az, hogy ha a pez főnévben nincs s, akkor a pescar igében miért van.

Peces tropicales – Trópusi halak

Nos, mindenről a palatalizáció tehet! A latin tőben mindenhol -sc- volt: a pez forrása, a PĬSCEM az 1. században még valahogy úgy hangzott, hogy [pëszkʲẽ], aztán a 6. század környékén már [pëszce] (itt [ë]: zárt magyar e, mint az é röviden ejtve; a latinban a rövid magánhangzók nyíltabbak is voltak hosszú párjaiknál, így az ĭ kb. rövid magyar é-nek hangzott). Később a [szc] csoport [c]-vé egyszerűsödött (vélhetően először hosszan ejtve: *[pecce]), mielőtt lekopott volna a szó végi [e]. Ez után alakult ki a mai alak: pez, amelynek ejtése még a 12–15. században [pec]~[pedz] volt. Viszont azokban a származékokban, amelyekben a latin c-t hátul képzett magánhangzó követte, nem ment végbe palatalizáció, így ejtése [k] maradt. Így már nem volt ok az s hasonulására sem, ezért a pescar (< lat. PĬSCĀRE [pëszkáre]) igében változatlanul maradhatott az [szk] csoport.

Érdemes itt még említeni, hogy a 15. századi spanyolban (valamennyi mai nyelvváltozat legközelebbi őse) nem volt még akkora ejtésbeli különbség -sc- és -zc- között, mint a mai közép- és észak-spanyolországi változatban – mindkettő nagyjából magyar [szk]-nak hangzott, ezek inkább csak alakváltozatoknak számítottak (a félszigeti spanyol „pösze” [sz], vagyis a [θ] hang csupán 17. századi fejlemény). Ennek köszönhető ma az olyan jellegű ingadozás is, mint pl. *MĬSCULĀRE > mezclar ’(össze)kever’, a várt *mesclar helyett, vagy pl. *AMĪCITĀTE > amistad ’barátság’, a várt *amiztad helyett így akár a pescado is lehetett volna *pezcado. Mindez persze ma is kizárólag az ibériai spanyolt érinti, máshol csupán helyesírási hagyomány kérdése.


Feladvány! Mi az a bacalao és hol él? Mivel lehet kifogni és miért? Hányféleképpen
ízesíthetik, és melyiket szereti Julio? Jó szórakozást! (A megoldást itt olvashatod.)

2016. október 22., szombat

Si tuviera vagy si tendría?

¡No sé si tendría dinero para salir con ella! (Forrás: Facebook)
Mint már szóltunk róla többször, az, hogy egy nyelvben mi helyes vagy helytelen, mást jelent a kutató és mást a nyelvművelő számára. A kutató szerint mindaz helyes, ami anyanyelvi változatokban előfordul: ő csak megfigyeli, leírja, de nem mondhat értékítéletet a nyelvi jelenségekről. A nyelvművelők viszont azt tartják helyesnek, ami a művelt beszélők nyelvhasználata alapján kidolgozott normába belefér (előíró vagy normativista szemlélet). Ez alkalommal a spanyol feltételes mondatok tekintetében vizsgáljuk ezt a kérdést, konkrétabban a jelen idejű feltételes mondatokkal kapcsolatban.

A feltételes mondat két részből áll: az ún. feltételes előtagot (prótasis condicional) tartalmazó mellékmondatból, amely általában a si (< lat. ) ’ha’ szócskával kezdődik, valamint a főmondatból, amely a feltétel teljesülése esetén bekövetkező eseményt írja le (a két tagmondat sorrendje természetesen nem kötött, felcserélhető). Háromféle feltételes mondatot szokás megkülönböztetni:
  • jövő idejűt (pl. Si estudias, apruebas/aprobarás ’Ha tanulsz, átmész a vizsgán’),
  • jelen idejűt (Si estudiaras/estudiases, aprobarías ’Ha tanulnál, átmennél a vizsgán’) és
  • múlt idejűt (Si hubieras/hubieses estudiado, habrías/hubieras/hubieses aprobado ’Ha tanultál volna, átmentél volna a vizsgán’).
Létezik persze kevert mondattípus is (pl. Si hubiese dormido bien, ahora no estaría de mal humor ’Ha jól aludtam volna, akkor most nem lennék rossz hangulatban’). A továbbiakban bennünket csak a középső típus fog érdekelni.

A „sztenderd” – művelt, normatív vagy értsünk bármit is ez alatt – spanyolban a jelenre utaló feltételes mondatok mellékmondatában a kötőmód folyamatos múltja (amely nem is mindig kötőmódú), a főmondatban pedig a condicional simple használatos, ahogy a fenti példában látható. Nem kevés nyelvváltozat kötetlen regiszterében (pl. Spanyolország északi részén és Dél-Amerika több országában) ugyanakkor a feltételes előtagban is előfordulhat a condicional simple használata, pl. Lo haría si tendría plata ’Megtenném, ha lenne lóvém’ (a sztenderd si tuviera plata helyett). Nyelvleírói szempontból ez nyelvjárási jelenség, és semmi probléma nincs vele. Az előíró szemlélet szerint viszont nem része a művelt nyelvhasználatnak, így kerülendő. (Bizonyos nyelvjárásokban szintén elterjedt a kijelentő mód folyamatos múltjának feltételes jelentésű használata mindkét tagmondatban, pl. Si tenía dinero, me compraba una finca ’Ha volna pénzem, vennék magamnak egy telket’.)

Van azonban egy olyan eset, amikor a si tendría (si habría, si sería stb.) a nyelvművelők szerint sem elítélendő és a „sztenderd” nyelvben is megállja a helyét, mégpedig a No sé si tendría valor ’Nem tudom, lenne-e bátorságom’, Me pregunto si sería posible ’Vajon lehetséges lenne-e’ stb. típusú mondatokban. Ezek valójában nem feltételes alárendelő tagmondatok: a si itt a magyar ’-e’ kérdőszócskának felel meg (ezzel kapcsolatosan lásd még a fuera/sería kérdését).


„Me he quedado con la duda si serías o no / la puerta del laberinto donde me he perdido yo...”

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.