2017. december 9., szombat

Az olasz és a spanyol a legszebb hangzású újlatin nyelvek

Eldőlt: ez a két újlatin nyelv hangzik a legszebben – legalábbis a magyar facebookozók véleménye alapján. Az újlatin nyelvek népszerűségéről végzett nem reprezentatív, nem tudományos célú felmérésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy a hat legismertebb újlatin nyelv (francia, katalán, olasz, portugál, román, spanyol) közül melyiket tartják a felhasználók a legszebbnek. A felmérés egy négy kérdésből álló rövid kérdőívvel valósult meg, amelyek közül kettő feleletválasztós és kötelező, kettő pedig kifejtendő, opcionális jellegű volt. A kérdőív több nyelvi témájú oldalon is megosztásra került, a felmérésben összesen 306 felhasználó vett részt.

Róma, Sant’Angelo-híd és az Angyalvár (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Az első kérdésben arra kértük a felhasználókat, hogy a felsorolt nyelvek közül jelöljék be azokat, amelyeket már hallottak. Mivel a felmérés kifejezetten a nyelvek hangzásáról szólt, ezért a portugált és a spanyolt mindkét fő változatukban szerepeltettük, tekintettel arra, hogy az Ibériai-félszigeti, valamint az azon kívül beszélt (brazíliai, Kanári-szigeteki, illetve latin-amerikai) változataik hangzásvilága megítélésünk szerint eléggé különbözik ahhoz, hogy egy kívülálló ezeket eltérő nyelveknek hallhassa. Így összesen tehát nyolc nyelvváltozat került fel a listára. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a legtöbben a franciát és az olaszt (egyenként 295) ismerték, s csak ezután következett a spanyol vagy a portugál legalább egyik változata (egyenként 273). Kissé furcsa volt azonban, hogy pl. Kanári-szigeteki vagy latin-amerikai spanyolt a résztvevők közül nem hallottak sokkal többen, mint katalánt (pedig a latin-amerikai sorozatok vagy popzene elterjedtsége miatt sokkal többet várnánk).

(Forrás: El Mexicano)

A második kérdésben azt a nyelvet (nyelvváltozatot) kellett kiválasztani ugyanerről a listáról, amelyik az adatközlőnek a legjobban tetszett az általa már hallottak közül. Igazából itt volt jelentősége az első kérdésre adott válasznak is, hiszen ha valaki pl. csak a francia, olasz és román nyelveket hallotta, akkor nem tetszhetett neki a spanyol vagy a portugál a legjobban – az értékelésnél így ki lehetett szűrni az irreleváns adatsorokat. Bár szinte egész végig a spanyol vezetett, nyers összesítésben mégis az olaszt jelölték meg a legtöbben (35,3%), ám a küzdelem így is rendkívül szoros volt: a spanyol (a két változatra adott szavazatok összegzésével) végül 0,6%-kal maradt csak alul.

(Forrás: El Mexicano)

Ha viszont az előbbiek szerint megszűrt adatokkal dolgozunk, vagyis csak azok válaszát vesszük figyelembe, akik legalább mind az öt „nagy nyelvet” (francia, olasz, portugál, román, spanyol) hallották már, akkor egyértelműen a spanyol lesz a befutó 38%-kal, így 5%-kal maga mögé utasítva az olaszt. A harmadik helyezett mindkét összesítés szerint a francia lett, közel azonos szavazati arányban (egyenként 21,2 és 18,6%-kal).

(Forrás: El Mexicano)

A harmadik, opcionális, kifejtendő kérdés e nyelvek tanulási preferenciáiról szólt. A legtöbben, közel azonos számban itt is az olaszt vagy a spanyolt írták be, de a francia is szép számmal kapott szavazatokat. Sokan a dallamosságuk miatt tanulnák meg szívesen ezeket nyelveket, de a kultúra és az adott ország iránti vonzalom is szerepelt a válaszok között; illetve a spanyolnál több esetben a beszélők számából adódó gyakorlati hasznossága jelent meg. Szintén többen beírták, hogy már beszélnek egy vagy két újlatin nyelvet, így nem lenne nehéz még egyet megtanulni. A kérdést kitöltő 262 adatközlő közül mindössze hatan válaszolták azt, hogy semmilyen újlatin nyelvet nem tanulnának.

Madrid, Puerta de Alcalá (Forrás: Pixabay.com, CC0)

S végül az utolsó, szintén opcionális kifejtendő kérdésben leírhatták a résztvevők az egyéb észrevételeiket, megjegyzéseiket, például hogyan ismerkedtek meg ezekkel a nyelvekkel és mi vonzotta őket a hangzásukban. A felmérés összefoglalója itt [.pdf], a válaszok pedig itt [.xlsx] tekinthetőek meg.

Köszönet a résztvevőknek, a Helyesírás.hu, a Laudator temporis acti, a Névmásblog és a Web nyelv Facebook-oldalak szerkesztőinek, valamint minden egyéni felhasználónak, ismerősnek, akik megosztással segítették a kérdőív terjesztését és hozzájárultak a felmérés sikeréhez. Külön köszönet Nowosielski Diánának az Excelben való segítségért!

2017. november 18., szombat

Spanyol kérdőszavak és használatuk

Spanyoltanulásnál sokszor okoz gondot, hogy mit melyik kérdőszóval kell megkérdezni. Ezekből szerencsére(?) nincs olyan sok a spanyolban, azonban ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne mindent megkérdezni, amit magyarul is szoktunk – még ha ez kissé bonyolult is olykor. Sőt, éppen az az érdekes, hogy mindössze nyolc (8!) kérdőszó is elég ahhoz, hogy bármit meg tudjunk kérdezni, mint hamarosan látni fogjuk.

Ami viszont nem mindegy – s ez nehezíti meg egy kicsit a dolgunkat –, hogy milyen szófajta, illetve ige áll utánuk! Néhány kérdőszó használatával már korábban is foglalkoztunk, de összefoglaló írás még nem volt róluk. Most ezt bepótoljuk, remélem, mindenkinek lesz, akinek hasznára válik!

Túl sok a kérdés! (Forrás: Pixabay.com, CC0)
A kérdőszavak betűrendben szerepelnek. A fontosabbnak tartott különírt alakok az alapszónál vannak feltüntetve. Mivel a kérdőszavak hangsúlyosak a mondatban, a spanyol helyesírás ékezettel különbözteti meg őket a vonatkozó névmásoktól. Az áttekinthetőség érdekében a használatra vonatkozó magyarázó megjegyzéseket piros, a spanyol példákat kék színnel emeltük ki.
  • adónde (szintén: a dónde; ld. még: dónde). Hová? ¿Adónde vas? Hová mész?
  • cómo (lat. QUŌMODO).
    1. [általában] Hogyan, miként, mi módon? ¿Cómo estás? Hogy vagy? ¿Cómo se hace eso? Hogyan kell ezt csinálni? ¿Cómo lo quieres? Hogyan akarod/szeretnéd?
    2. [ser létigével] Milyen? ¿Cómo es tu ciudad? Milyen a városod? ¿Cómo somos los seres vivos? Milyenek vagyunk mi, élőlények? ¿Cómo fueron los dinosaurios? Milyenek voltak a dinoszauruszok/őshüllők?
  • cuál, -es (lat. QUĀLE(M), -S [QUĀLIS]).
    1. [ismert dolgok közül] Melyik? ¿Cuál es el mes más corto del año? Melyik az év legrövidebb hónapja? ¿Cuáles son tus canciones favoritas? Melyek (Mik) a kedvenc dalaid? ¿Cuál prefieres? Melyiket szeretnéd inkább? ¿Cuál es su nombre? Mi a neve? (A létező nevek közül melyik?)
    2. [elméletileg sokféle lehetőség közül] Mi? ¿Cuál es el problema? Mi a baj/probléma? ¿Cuál es la solución? Mi a megoldás? ¿Cuál fue su delito? Mi volt az ő bűne?
    3. [Latin-Amerikában, főnévvel: = qué] Miféle, milyen? ¿Cuál chica? Miféle/Milyen lány?
  • cuán (lat. QUAM; ld. még: cuánto). [választékos, melléknévvel vagy határozószóval] Mennyire? Milyen mértékben? ¿Cuán lejos está la estrella más cercana al Sol? Milyen messze van (Mennyire van messze) a Naphoz legközelebb lévő csillag?
  • cuándo (lat. QUANDO). Mikor? ¿Cuándo naciste? Mikor születtél? ¿Cuándo viene la primavera? Mikor jön a tavasz? ¿Cuándo es su aniversario? Mikor van az évfordulója/-juk?
  • cuánto, -a, -o, -os, -as (lat. QUANTU(M), -A, -U(M), -OS, -AS [QUANTUS]).
    1. [általában] Hány? Mennyi? ¿Cuántos años tienes? Hány éves vagy? Cuántas habitaciones tiene ese hotel? Hány szobája van annak a szállodának? ¿Cuánta agua debemos beber? Mennyi vizet kell innunk? ¿Cuánto es/cuesta? Mennyibe kerül?
    2. [egyes igékkel, semlegesnemben] Mennyire? ¿Cuánto me quieres? Mennyire szeretsz engem? ¿Cuánto lo sabe? Mennyire tudja?
  • dónde (lat. DE ŬNDE; ld. még: adónde).
    1. [általában] Hol? Merre? ¿Dónde estás? Hol/Merre vagy? ¿Dónde será el encuentro? Hol lesz a találkozó? ¿Dónde se habla español? Hol beszélnek spanyolul?
    2. [mozgást jelentő igékkel: = adónde] Hová? ¿Dónde vamos? Hová megyünk/menjünk?
  • qué (lat. QUĬD; univerzális, semlegesnemű kérdő névmás, ragozatlan).
    1. [igével, általában] Mi? Mit? ¿Qué es esto? Mi ez? ¿Qué quieres de mí? Mit akarsz tőlem? ¿Qué dicen ellos? Mit mondanak ők? ¿Qué sucede aquí? Mi történik itt?
    2. [véleményt, benyomást kifejező igékkel] Hogy? ¿Qué te parece? Hogy tetszik?
    3. [főnévvel, általában] Miféle? Milyen (fajta, jellegű)? ¿Qué tipo de música te gusta? Milyen fajta zenét szeretsz? ¿A qué amigo hay que llamar? Miféle/Milyen barátot kell hívni? ¿Qué vestido le queda mejor? Miféle/Milyen ruha áll neki jobban? ¿Qué país visitarías? Milyen országot látogatnál meg?
    4. [mennyiségre utaló főnévvel] Hány? Mennyi? ¿Qué hora es? Hány óra van? Mennyi az idő? ¿Qué tiempo dura el viaje? Mennyi ideig tart az utazás? ¿Qué cantidad de agua hay en nuestro cuerpo? Mennyi víz van a testünkben?
    5. [melléknévvel, határozószóval, felkiáltásban is] Mennyire, mily(en). ¡Qué bella mujer! Milyen szép nő! ¡Qué rápido pasa el tiempo! Mennyire gyorsan megy az idő!
    • por qué. Miért, milyen okból? ¿Por qué no viniste? Miért nem jöttél el?
    • para qué. Minek, mire, mi célból? ¿Para qué sirve esto? Mire való ez?
    • de qué. Miről? ¿De qué me estás hablando? Miről beszélsz itt nekem?
    • qué tal (= cómo). Hogy (s mint)? ¿Qué tal (estás)? Hogy vagy? Mi újság?
    • qué tan [Latin-Amerikában] = cuán, qué 5.
    • qué tanto, -a, -o, -os, -as [Latin-Amerikában] = cuánto, qué 4.
  • quién, -es (lat. QUĔM [QUĬS]). Ki? Kik? ¿Quién es? Ki az? ¿Quiénes somos? Kik vagyunk? ¿Quién fue a la fiesta? Ki ment el a bulira?
    • a quién, -es.
      1. [tárgyeset] Kit? Kiket? ¿A quién amas? Kit szeretsz? ¿A quiénes vemos en el cuadro? Kiket látunk a képen? ¿A quién eligió? Kit választott?
      2. [részes esettel] Kinek? ¿A quién le dijo eso? Kinek mondta ezt?
      3. [részes esettel, behatást, érintettséget kifejező igékkel] Kit? ¿A quién le importa? Kit érdekel? (Kinek fontos?) ¿A quién le molesta? Kit zavar?
    • con quién. Kivel? ¿Con quién vas al cine? Kivel mész moziba?
    • de quién. Kié? Kiről? Kitől? ¿De quién es esa canción? Kié (Kitől van) ez/az a dal? ¿De quién se trata? Kiről van szó?
A fentiekben megpróbáltam a magyar értelmezésük alapján csoportosítani a spanyol kérdőszók használatát. A lista persze sosem lehet teljes, hiszen képtelenség lenne minden szövegkörnyezetet felsorolni, de talán iránymutatásként szolgálhat a spanyol gondolkodásmód megértéséhez. A lényeg, hogy a megfelelő elöljárószó + kérdőszó kombinációval szinte mindent meg tudunk kérdezni!


¡Qué más da! – Mit számít!

Végezetül fontos megemlíteni, hogy bár kérdőszavaknak hívjuk őket, értelemszerűen felkiáltó mondatokban is használatosak, főleg a fokozó jelentéssel is bíró cómo, cuán, cuánto, qué.

2017. október 21., szombat

10 meglepő adat spanyol igékről és ragozásukról

Sok szó esett már a spanyol igeragozásról, amely a tanulók egyik rémálma. Nem is csoda: nyugodtan mondhatjuk, hogy igeragozás nélkül nem is lenne túl izgalmas megtanulni spanyolul. Csakhogy a spanyolban szinte minden az ige köré épül, az a mondat központi eleme, egyetlen mondat sem maradhat nélküle, ugyebár. Az alábbi listán ezért igyekeztünk összeszedni néhány érdekes adatot a spanyol igékről, igeidőkről, amelyekből kiderül, mi teszi olyan bonyolulttá, egyúttal izgalmas kihívássá az igeragozás megtanulását.

Az igére épül... (A málagai katedrális. Forrás: Pixabay.com, CC0)

1. Szabályos és rendhagyó igék

A spanyolban kb. 11 000 ige van, amelyek közül kb. 1100 rendhagyó, vagyis a 10%-uk. Ez önmagában nem sok ugyan, de sajnos a mindennapi életben használt igék többsége éppen rendhagyó. A leggyakoribb szabálytalanság a tőbeli magánhangzóhangsúlytól függő – váltakozása (o ~ ue, e ~ ie vagy e ~ i). Szerencsére az erősen rendhagyó, több eltérő tövet használó (ún. szuppletív) igéből mindössze kettő van: a ser (soy, fui, sido) létige és az ir (voy, fui, ido) ’megy’ ige.

2. Igeidők, igemódok

A spanyol akadémiai nyelvtan három igemódot (kijelentő, kötő- és felszólító mód) és öt igenevet (infinitivo, infinitivo compuesto, gerundio, gerundio compuesto és participio) tart számon. Mindösszesen 17 igeidő létezik: ebből 10 a kijelentő (indicativo), 6 a kötőmódban (subjuntivo) van – amelyek közül kettőnek (imperfecto és pluscuamperfecto) kétféle ragozása is lehetséges (amara/amase, illetve hubiera/hubiese amado) –, egy pedig a felszólító mód állító ragozása (a tiltás a kötőmód jelen idejével történik). Persze ma már nem mindegyiket használják: a kijelentő mód közvetlen régmúltja (hube amado), valamint a kötőmód két jövő ideje (amare és hubiere amado) mára kiveszett a beszédből (irodalmi művekben természetesen még előfordulhatnak).

3. Mindkét befejezett múlt idő elevenen él

Az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyolban maradt fenn máig a kétféle befejezett múlt idő: az egyszerű (amé) és az összetett (he amado). Az előbbi a jelenhez nem kapcsolódó, az utóbbi a jelennel összefüggő események kifejezésére szolgál. A portugálban már csak az egyszerű, a franciában, az olaszban és a románban pedig csak az összetett múlt idő használatos. (Az összetett múlt idő valójában, eredetét tekintve, befejezett jelen idő volt.)

4. A létige múlt ideje egy őskövület

A spanyol a többi újlatin nyelvhez képest szinte változatlan alakban őrizte meg a latin létige, az esse (sum) befejezett múltjának ragozását, amely latinul így hangzott: fui, fuisti, fuit, fuimus, fuistis, fuerunt; spanyolul pedig így hangzik: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron. A hasonlóság már ránézésre is tagadhatatlanul szembetűnő.

5. A ’megy’ és a ’van’ befejezett múltja megegyezik

Tulajdonképpen a létige múlt idejét használják a ’megy’ (ir) ige egyszerű múltjaként is. Hasonló ez ahhoz, ahogy magyarul is sokszor mondjuk: „elmegyünk valahova”, de „voltunk valahol”. Hogy éppen melyik igéről van szó a kettő közül, az a szövegkörnyezetből viszonylag egyszerűen kitalálható (pl. fui al médico ’orvoshoz mentem’ és fui médico ’orvos lettem/voltam’).

6. Négy különböző ’van’ ige

A spanyolban külön igék szolgálnak az „állandó tulajdonság” (ser), az állapot/eredmény, helyzet, elhelyezkedés (estar: estoy, estuve, estado), az adott helyen való előfordulás, létezés (haber, személytelen: hay, hubo, habido), valamint a birtoklás (tener: tengo, tuve, tenido) kifejezésére – ráadásul mindegyik rendhagyó. Külön nehézséget okoz a ser és az estar helyes használata, melyek között a különbség csak nagyon ideális esetben írható le a fentiek szerint – a gyakorlatban sajnos meg kell tanulni, hogy melyik melléknévvel melyik ige használatos. És ha ez még nem lenne elég, van egy ötödik ige is, amely konkrétan azt jelenti, hogy ’létezik’ (existir: existo, existí, existido), de ez legalább, szerencsére, teljesen szabályos.

En esta foto hay edificios y coches. Estamos en Madrid, que es la capital de España. (Forrás: Pixabay.com, CC0)

7. Spanyolországon kívül nincs többes szám második személy

Mondhatnánk úgy is, hogy a latin-amerikai spanyolban többes számban „csak magázás létezik”. Persze ez azért túlzott egyszerűsítés; nyilván arról van szó, hogy bár nyelvtanilag a többes szám harmadik személyt használják, valójában ez fejezi ki a tegezést és a magázást egyaránt. A sors iróniája, hogy a latinban – és általában a régi nyelvekben – magázás egyáltalán nem létezett; mai formájában csak a 16. század környékén alakult ki.

8. Sok igeidőben az egyes szám első és harmadik személy látszólag megegyezik

Azért, mert ezeknek az alakoknak a végéről lekoptak az eredeti személyragok (pl. amaba ’szerettem’ vagy ’szeretett’). A latinban még egyes szám első személyben -m, harmadik személyben pedig -t volt a végükön. Azonban az -m végződés már a klasszikus latinban sem jelölt semmilyen hangot a beszédben (így idővel írásban is elhagyták); a -t sokkal később kopott le (persze nem mindenhol: még fel-felbukkan a franciában egyes igealakok végén, de csak akkor ejtik, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; illetve az elszigetelt és régies szárd nyelv is őrzi, gyenge [d]-nek ejtve).

9. Élettelen dolgokat nem szerethetünk, csak „tetszhetnek”

A spanyolban két ige is van, amellyel szeretetet fejezhetünk ki, az amar (amo, amé, amado) és a querer (quiero, quise, querido). Ám az utóbbi kizárólag emberre értve jelenti azt, hogy ’szeret’, dolgok esetében ’akar, kér, kíván, szeretne’. Az amar használható dolgokra is ’szeret’ jelentésben, de az túl nyálasan hangzik. Vagyis dolgokat nem igazán szerethetünk spanyolul, azok csak ’tetszhetnek’: erre szolgál a gustar(le) ige. Tehát pl. a „Szeretek úszni” mondat spanyolul úgy hangzik, hogy Me gusta nadar, ami szó szerint annyit tesz: ’Nekem tetszik az úszás’.

10. Nincsenek testhelyzeteket leíró igék

Bizony, a spanyolban nincsenek külön igék arra, hogy ’áll’, ’ül’ vagy ’fekszik’ – ezeket csak körülírásokkal lehet kifejezni. Léteznek viszont igék arra a mozzanatra, amelyek e testhelyzeteket eredményezik: levantarse ’felkel (feláll, felül)’, detenerse vagy pararse ’megáll’, sentarse ’leül’ és acostarse ’lefekszik’. Ez valószínűleg azért alakult így, mert a legritkább esetben volt szükség a latinban arra, hogy konkrét testhelyzeteket fejezzenek ki, ezért az ilyen igék jelentése megváltozott.

2017. szeptember 9., szombat

A gólyát meg a cigány hozza?

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:
Sziasztok! :-) Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeña és a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.
Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca – Fehér gólya (Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνοι [cingáni] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano ’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano – ma egipcio (vö. angol gipsy) – ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña [ejtsd: ] ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar ’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a nagyon megszállottak olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE > sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA > cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

(A képek forrása: pixabay.com – közkincs)

__________
* A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ > [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.

2017. augusztus 5., szombat

Día és jornada

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség a spanyol día és jornada között. Mindkét szó a nappal mint időegységgel kapcsolatos. A día alapvetően két értelemben használatos: az egyik konkrétan a ’24 óra’, a másik pedig a ’nappal’, vagyis a 24 órából az az időszak, amikor nagyjából világos van. A jornada talán úgy közelíthető meg leginkább, mint a ’nap eseményeinek összessége’, ’munkanap’, ’napirend’. De nem csak emiatt érdekes ez a két rokon értelmű szó.

Mint azt a korábbi cikkekből már jól tudjuk, ahogy két szó hasonló hangalakja lehet csupán a véletlen műve, ugyanúgy előfordul ennek az ellenkezője is, amikor egymásra egyáltalán nem hasonlító szavak mégis azonos eredetűek. S bizony ez esetben az utóbbiról van szó: a di- és a j- ugyanarra a latin tőre vezethető vissza (itt most vonatkoztassunk el a spanyol j mai hangértékétől, amely viszonylag új fejlemény: eredetileg [zs] hangot jelölt, ahogy a rokon újlatin nyelvekben is).

Los vuelos de la jornada – A napi repülőjáratok

A día közvetlen előzményeként egy azonos beszélt latin *DĪA alak feltételezhető, amely a DĬE(M) – klasszikus latin DĬES – módosulata; az -A végződés a többi hasonló, 5. deklinációs ingadozó végződésű főnév (olyanok, mint MATERĬES ~ MATERĬA, SERĬES ~ SERĬA stb.) mintájára jött létre (ami viszont azért érdekes, mert a többitől eltérően hímnemű volt már a latinban is – nőnemben csak bizonyos rögzült kifejezésekben használták). A DĬES ~ *DĪA folytatóit az Ibériai-félszigeti újlatin nyelveken kívül megtaláljuk a szárdban (díe), a románban (zi, ziuă), a régi/irodalmi olaszban (dì), amely a köznyelvben már csak fosszilis elemként van jelen például a hét napjainak nevében (lune, marte stb.) és északolasz nyelvváltozatokban (pl. lombard dé) is.

A jornada a spanyolban valószínűleg régi okcitán jövevényszó (mai okcitán ejtése kb. [dzsurnádo]) – ez magyarázza a szókezdő mássalhangzót is – és a művelt eredetű diurno, -na ’nap(pal)i’ melléknévvel rokon (amely népi úton *yorno lenne). Mindkét szó forrása a latin DĬŬRNU(M) melléknév, amelyből az olasz giorno [dzsorno], a francia jour [zsur] és természetesen az okcitán jorn [dzsur] is származik. A latin melléknevet a középkorban kezdték el főnévként használni ’nappali időszak, nappal’, majd ezt kiterjesztve ’nap’ jelentésben. Az olasz giornata és a francia journée [zsurné] jelentéstanilag a spanyol jornada megfelelői.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. július 8., szombat

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)
Különösképpen az újlatin nyelvek útjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhez írt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):
A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]
A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva nyelvész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).


A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másik újlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA > bodega ’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállal és a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEM és OCTO > siete ’7’ és ocho ’8’, de: séptimo ’7.’ és octavo ’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

2017. június 10., szombat

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban (China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China) és az olaszban (Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.


Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia ’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn ’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.


A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin – nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálba China alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a ch éppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.


Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

  • Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
  • RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
  • Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)
Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2017. május 28., vasárnap

Szótárajánló: Képes szótár – Spanyol–magyar

(Forrás: El Mexicano)
Bizonyára minden spanyolos járt már úgy, hogy meglátott egy számunkra teljesen hétköznapi dolgot, mondjuk az íróasztalon, és nem tudta a spanyol megfelelőjét: hogy nevezik spanyolul például a lyukasztógépet? – Nos, hogy ilyen ne fordulhasson elő, íme a megoldás!

A német Naumann & Göbel Verlagsgesellschaft mbH spanyol–magyar Képes szótára (szerzők: Katrin Höller, Christina Kuhn; magyar fordítás: Böröczki Krisztina; lektorálta: Marto Ágnes) nem csak nyelvtanulóknak ajánlott, hanem mindenki számára hasznos lehet, aki szeretné bővíteni a szókincsét. A több mint 6000 kifejezést és szófordulatot tartalmazó, 2400 színes fotóval illusztrált kiadványban témakörök szerint csoportosítva találhatjuk a spanyol szókészletet, amely nem csupán hétköznapi témákat tartalmaz, hanem például az emberi testtel, egészséggel vagy éppen a földrajzzal kapcsolatos szakkifejezésekkel is gazdagabbak lehetünk belőle!

A könyv egy könnyen áttekinthető tartalomjegyzékkel kezdődik, amelyben a témakörök címeit – spanyolul és magyarul – eltérő színek jelölik, az alábbi csoportosítás szerint:
La gente – Az ember
La salud – Az egészség
La educación y la vida profesional – Tanulás és munka
La casa – A ház
Las aficiones – Szabadidő
Las comidas y las bebidas – Ételek és italok
En la ciudad – A városban
Los medios de transporte, el tráfico – Közlekedés
Viajar – Utazás
Las plantas y los animales – Növények és állatok
Los números y los datos – Számok és tények
La Tierra y la geografía – A Föld és a földrajz
Otras expresiones y locuciones – Egyéb kifejezések és szófordulatok
El índice alfabético – Címszójegyzék
A magyar fordítások, mint láthatjuk, nem mindig „szó szerintiek”, hanem a mindennapi nyelvhasználathoz igazítottak (egy lépés a korszerű nyelvoktatás irányába!), ugyanakkor a spanyol névelő nem minden esetben lenne indokolt – és ez végig jellemzi a kiadványt – a kifejezésekben (erre még visszatérünk később), de nyilván a főnevek nyelvtani nemének elsajátítása céljából használták mindenütt a szerzők. A szótár végén betűrendes címmutató is található. (Mintaoldalért kattints ide.)

(Forrás: El Mexicano)

Azonban ez még nem minden! A kiadvány megvásárlásával egy szótanuló programhoz is hozzájutunk, amelyet ide kattintva tölthetünk le, miután beírtuk a szótár első oldalán található felhasználónevet és jelszót. Az egyszerűen kezelhető Képes szótár program két részből áll (ezek között a program bármelyik képernyőjéről válthatunk): kifejezéseket kereshetünk mindkét irányban, valamint a tudásunkat ellenőrizhetjük az adott témakör, majd fejezet kiválasztása után. A szavaknak és kifejezéseknek a kiejtését is hallhatjuk minden esetben, európai spanyol változatban.

A program egyetlen hátulütője, hogy a szótanuló modul kizárólag a szótár által megadott formában fogadja el helyesnek a beírt kifejezéseket. Ez azt jelenti, hogy ha pl. a ’pajzsmirigy’ megfelelőjeként a kiadványban la glándula tiroides szerepel, akkor a tiroides, el tiroides, la tiroides vagy a névelő nélküli glándula tiroides is hibásnak minősül – ami viszont nem túl szerencsés, hiszen ezek közül mindegyik alak egyformán helyes és használatos. Ugyanez vonatkozik a kis- és nagybetűk használatára is, amely ráadásul nem is mindig következetes a programban (pl. a csillagképek neveinél). Ezekre az apróságokra igazán gondolhattak volna a készítők.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti kisebb hiányosságoktól eltekintve én úgy gondolom, hogy egy szavunk sem lehet: egy valóban praktikus, életszerű, áttekinthető és könnyen kezelhető szótárról és programról van szó, amely egyik spanyolos polcáról és számítógépéről sem hiányozhat. Ráadásul az ára is meglehetősen baráti: 2000 forint alatt van. Jó tanulást és szórakozást!

Technikai adatok

  • EAN: 9783625170778
  • ISBN: 3625170778
  • Kötésmód: cérnafűzött, puha kartonfedelű
  • Oldalszám: 352
  • Méret: 160×199×25 cm
  • Tömeg: 750 g
  • Kiadás éve: 2016

2017. május 27., szombat

Egy spanyol szó, amely magától értetődik!

A szavak jelentése nem következik automatikusan a hangalakjukból (a hangutánzó szavak kivételével, persze): e kettős tagolódás – vagyis a hangalak és a jelentés – jellemzően független egymástól (ezt nevezik a nyelvészek a „nyelvi jelek önkényességének”). Létezik viszont egy spanyol szó, amelynek hangalakjában van valami, amire maga a jelentése utal.
Ez a szó pedig nem más, mint az hiato,
melynek jelentése ’hiátus’, azaz ’hangrés’. Így nevezik a spanyolban azt, amikor két egymás melletti magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, vagyis nem alkotnak kettőshangzót. És az -ia- ebben a szóban bizony nem kettőshangzó: ha szótagolni szeretnénk, hi-a-to [i.á.to] () lenne. (Vigyázat! Ez nem ugyanaz, mint a helyesírási elválasztás, amelyre szigorúbb megkötések érvényesek.) Onnan is látszik, hogy itt az [i] nem félhangzó, hogy az y ’és’ kötőszó e alakot ölt előtte az erőltetett hangzás elkerülése érdekében, pl. a diptongos e hiatos ’kettőshangzók és hiátusok’ kifejezésben (vö. pl. tigre y hiena ’tigris és hiéna’, ahol az utóbbiban kettőshangzót találunk).*

Egy másfajta hiátus... Un hiato de otro tipo...

Mint korábban szó volt róla, a spanyol helyesírás nem jelöli azt az esetet, amikor a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata nem kettőshangzóként, hanem hiátussal ejtődik (a helyesírás szempontjából az ilyen magánhangzó-kombinációk minden esetben diftongusnak minősülnek), és véletlenül(?) pont ez a szó is ilyen, legalábbis a választékos beszédben. (Tekintettel arra, hogy művelt eredetű, az is érdekes kérdés lenne, hogy vajon nem a jelentése miatt van-e így.) De nyilván nem ez az egyetlen „kivétel”: kettőshangzót ejtünk pl. a cambiar ’cserél, változtat/változik’ igében, de hiátussal ejtődik az enviar ’küld’: [kam.bi̯ár] vs. [em.bi.ár] – és még rengeteg hasonló szópárt fel lehetne sorolni. (Az átírásokban az ékezet a hangsúlyt jelöli.)

Ezzel a problémával egyébként sem az anyanyelvi, sem az idegennyelv-oktatási hagyomány nem foglalkozik (ez is egyfajta hiátus!), egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Figyeljük csak meg például az alábbi oktatóvideón (4:50-től), ahogy a spanyol lány jól kimagyarázza, hogy a veintiún [bei̯n.ti.ún] ’huszonegy’ jelentésű szóban „két kettőshangzó van” és ezért „két szótagú”, sőt, még hozzá is teszi, hogy „bár furcsán hangzik”, miután kényszerből megpróbál ott is diftongust ejteni, ahol nincs, és a spontán beszédben valószínűleg soha nem ejtené úgy.


Meg a fenéket van két kettőshangzó a veintiún-ban...

Többek között ebből is látszik, hogy miért nem jó a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) egyre merevebb helyesírási-fonológiai szemlélete, amely bizonyos kérdésekben – mint ebben is – az egyszerűbb szabályozás érdekében inkább nélkülözi a valós beszéd változatosságát, félrevezető magyarázkodásba kényszerítve ezzel a nyelv művelőit.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* Valójában itt a kötőszó eredeti e (< lat. et) alakjának megőrzéséről van szó, amely gyengülés következtében vált [i]-vé a többi helyzetben, valószínűleg először magánhangzóval kezdődő szavak előtt.

2017. május 6., szombat

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)
A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beber és vivir igék vannak, nem *biber és *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév (infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):
  1. pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
  2. pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
  3. pl. salir, venir, vivir, morir, unir.
Vagyis az *–i—er és *–u—er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viver és aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre) és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āre és a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ie és o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):
  • a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ- → spanyol (nem váltakozó) -e- és -o--er osztály:
    pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE > beber, temer, correr, romper;
  • A latin tőben -e- vagy -o- → nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue-er osztály:
    pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE > creer, perder, mover, poner;
  • A latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
    pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE > escribir, vivir, aducir, hundir;
  • A latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
    pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE > pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).
Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE > cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir) és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuro és condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak képzett/toldalékolt alakokban fordul elő, mint pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito ’kisfiú’, cosquillitas ’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU > según és segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány, kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE > baterbatir, *INNÁDDERE (in- + áddere ’hozzáad’) > eñader ~ añaderañadir, RĔDDERE > renderrendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.