2016. július 23., szombat

Miért nincs a spanyolban áll és ül jelentésű ige?

Kezdhetnénk megint azzal a szokásos szöveggel, hogy nincs értelme ilyesmin lovagolni, hiszen minden nyelven ki lehet fejezni bármit – hol egyszerűbben, hol körülményesebben, a lényeg úgyis az, hogy megértsék a mondanivalónkat. A mai témánk ugyanakkor a történeti-jelentéstani háttere miatt érdekes.

Azoknak, akik tanultak vagy beszélnek angolul (bizonyára az olvasók többsége), teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy nyelvben kell lennie ’áll’ (to stand) és ’ül’ (to sit) jelentésű igéknek, hiszen ezek legalább annyira alapvető kifejezések, mint mondjuk az ’eszik’ vagy a ’megy’ – gondolhatnánk. Ám amikor valaki elkezd ismerkedni a spanyollal, azzal a furcsasággal szembesülhet, hogy ebben a nyelvben bizony nincsenek olyan igék, amelyek konkrétan ezeket jelentenék – vannak viszont olyanok, amelyek a velük kapcsolatos cselekvést, állapotváltozást fejezik ki: levantar(se) ’felkel [feláll, felül]’, sentarse ’leül’, parar(se) ’leáll, megáll’ (bár az amerikai spanyolban ennek van ’áll’ jelentése is) stb.

Hol áll ez a palota?

Ha pedig konkrétan azt szeretnénk mondani, hogy valaki ’áll’ vagy ’ül’, akkor az estar de/en pie (szó szerint: ’lábon van’), illetve az estar sentado, -da (szó szerint: ’le van ülve’) körülírásokkal tehetjük meg. De visszatérve az eredeti felvetésünkre, miért is nincs ezekre külön ige, ha egyszer tényleg annyira általános „cselekvéseknek” tűnnek? A válasz – ha hisszük, ha nem – az, hogy éppen ezért nincs! Ugyanis már elődeink – vagyis a spanyolok elődei – is úgy voltak ezzel, hogy annyira általános igék, hogy aztán olyan sok mindenre kezdték el őket használni, míg a végén az eredeti jelentésük teljesen „elhalványult”. De mely igékről is van szó?

Az bizonyára nem okoz meglepetést, hogy az egyik az estar, a latin STĀREáll’ folytatója, amelyet már a latinban is rengetegféle értelemben használtak: többek között ’vesztegel’, ’valahol/valakivel van’, ’jó/rossz kedve van’ stb. Történetileg ugyanebből a tőből származnak (reduplikációval) a -sistir végű igék is: pl. asistir ’jelen van’, consistir ’áll valamiből’ (vö. constar), desistir ’eláll [valamitől], felhagy [valamivel]’, existir ’létezik’ (eredetileg: ’előáll’), insistir ’kitart [valami mellett], ragaszkodik [valamihez]’, persistir ’hosszan tart, kitart’, resistir ’ellenáll’ stb.

Az igazi meglepetés azonban a ser, melynek esete egy picit bonyolultabb. Maga a főnévi igenév (amely egy régebbi seer alakból vonódott össze) és a belőle képzett igeidők (jövő: seré, condicional: sería), az igenevek (participio: sido és gerundio: siendo), továbbá a kötőmód jelen ideje (sea) a latin SEDĒREül’ igéből származik (ugyanennek egy *SEDENTĀRE változatából jön a sentar is), amely szintén már a latinban is jelentette azt, hogy ’tartózkodik, van’. Az összes többi alakja a latin ESSE (beszélt latin *ÉSSĔRE) ’van’ igéből ered – vagyis e két ige paradigmája valószínűleg már a kései latinban egyesült Hispániában.

Están sentadas, porque se han sentado.

Röviden összefoglalva tehát, valamikor régen létezett a latinban ’áll’ és ’ül’ jelentésű ige, amelyeket annyira általános jelentésekben is használtak, hogy specifikus jelentéstartalmukat mára elvesztették, és mindinkább a ’van’ különböző árnyalatait kezdték kifejezni – ezt tükrözi a mai spanyol használat. Ha belegondolunk, tulajdonképpen elég ritkán is van arra szükség, hogy az áll és ül igéket a szó szoros értelmükben használjuk – ha pedig éppen e testhelyzetek kifejezése a cél, akkor bőven megteszi a körülírás is. Már csak hab a tortán, hogy ’fekszik’ ige létezik ugyan (yacer), de azt sem használják, csak az irodalmi nyelvben, és ott is csak átvitt értelemben – ’hever’, illetve ’nyugszik [halott]’ jelentésben. Úgy tűnik tehát, hogy a spanyol anyanyelvűeknek ilyen igékre egyszerűen nincs is szükségük...

2016. július 9., szombat

Nem kétlem, csak nem tudom

(Forrás: filmaffinity)
Lelkes olvasónk – nevezzük őt Botondnak – gyakorlás céljából a La usurpadora (’A bitorló nő’ – Magyarországon Paula és Paulina-ként* ismert) című mexikói sorozatot nézi spanyolul, és feljegyez belőle minden olyan kifejezést, amely számára valamiért különös. Így tett most is, amikor az egyik idősebb női szereplőtől az alábbi mondat hangzott el a sorozat 48. részében (kiemelések tőlem):
No dudo que Verónica sea una buena muchacha, pero no puede compararse con Paulina.
’Nem kétlem, hogy Verónica rendes lány, de nem hasonlítható össze Paulinával.’
Ami Botondnak feltűnt ebben a mondatban, az az, hogy a beszélő azt állítja, nem kételkedik valamiben, ugyanakkor kötőmódot használ arra, amiben „nem kételkedik” (a kötőmód pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot, kétséget, kívánságot, illetve nem tényszerű, nem megvalósuló eseményt fejez ki). Tehát akkor mégiscsak kételkedik? Hogy is van ez? Bizony, úgy is felfoghatjuk, hogy itt a nyelvtan „leleplezi” a beszélőt, hogy nem mond igazat! Azaz hiába állítja, hogy nem kételkedik, azért azt érezteti, hogy ő mégis bizonytalan.

Az iskolai nyelvórán ugye azt tanítják, hogy a ’nem hiszem’, ’kétlem’, ’nem biztos, hogy...’ stb. típusú kifejezéseknél kötőmódot „kell” használni, hiszen ezek a kifejezések bizonytalanságot fejeznek ki: pl. No creo que venga ’nem hiszem, hogy eljön’, Dudo (de) que sea esa la mejor solución ’Kétlem, hogy ez lenne a legjobb megoldás’, No es seguro que pierdan ’Nem biztos, hogy veszítenek’ stb. – ez idáig tiszta sor. Azt is tanítják, hogy az ezzel ellentétes jelentésű kifejezésekben pedig kijelentő módot „kell” használni, mivel akkor mindenki teljesen biztos a dolgában: Creo que viene ’Azt hiszem, hogy jön’, No dudo (de) que es esa la mejor solución ’Nem kétlem, hogy ez a legjobb megoldás’, Es seguro que pierden ’Biztos, hogy veszítenek’. Na hát ez az, ami nem teljesen igaz.


Az idézett mondat 6:08 körül hangzik el.

Vizsgáljuk meg alaposabban az előző három példamondat közül a középsőt, amely mint már sejthető, kéftéleképpen is helyes: (a) No dudo (de) que es esa la mejor solución vagy (b) No dudo (de) que sea esa la mejor solución. Bár magyarra mindkettőt fordíthatjuk ugyanúgy, a két mondat közötti különbség a beszélő saját meggyőződésében rejlik. Az (a) esetében a közlő ismeri az adott megoldást, és saját meggyőződése alapján az a legjobb. Ezzel szemben a (b) mondatban a beszélőnek nincs közvetlen tapasztalata arról, tehát nem kezeli tényként, viszont elhiszi, mert mondjuk megbízható forrásból származik az állítás.

Ugyanez az eset áll fenn a sorozatban elhangzó mondatnál is: a szereplő azért használ kötőmódot, mert Verónicát valószínűleg nem ismeri a történet szerint, nincs vele személyes kapcsolatban, így nem tudhatja, milyen lány valójában, de elhiszi annak, aki állította. Az ehhez hasonló kifejezésekben tehát, amikor valaki nem saját tapasztalatból ismeri a valóságot – vagy azért, mert nem győződött meg személyesen az igazságról, vagy pedig nem is lehet róla meggyőződni – és csak egy elhangzott információra reagál, a kötőmódot használják.

Tipikusan megfigyelhető ez akkor is, amikor valakinek a véleményére reagálunk: pl. —Me gusta mucho la canción que me mandaste. —Me alegra que te guste. ~ Me alegro (de) que te guste. ’Nagyon tetszik a dal, amit küldtél nekem. – Örülök, hogy tetszik.’ A kötőmód itt is azt fejezi ki, hogy a válaszoló nem tud személyesen meggyőződni az igazságról, vagyis arról, hogy az illető tényleg azt érzi vagy gondolja-e, amit állít, tehát nem lehet róla közvetlen tapasztalata.

__________
* Ez már csak azért is vicces, mert eredeti nyelven Paola és Paulina nevű női szereplők vannak a sorozatban.

2016. július 2., szombat

Übereli-e a hiper- a szupert?

Egyik kedvenc találós kérdésem, hogy mi a különbség a szuper(-) és a hiper- szavak/előtagok között. Az igaz, hogy a mai használatban, bizonyos kifejezésekben a hiper- „többet” (jobbat, nagyobbat stb.) jelent, mint a szuper- (lásd pl. hipermarket vs. szupermarket), pedig valójában, etimológiailag mindkettő ugyanazt jelenti: ’felett(i), felül(i)’. A különbség az, hogy a szuper latin (SŬPER – innen a sp. sobre, fr. sur, rom. spre stb.), a hiper- görög eredetű (ὑπέρ).

De itt még nincs vége a történetnek, sőt. Arról már sokszor volt szó, hogy a szófejtés nem egyszerű tudomány (már ha lehet egyáltalán annak nevezni, mert vannak nyelvészek, akik szerint nem), és tele van csapdákkal. Ez azt jelenti, hogy még akkor sem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy valami „úgy volt”, ha a megoldás szinte ránézésre adná magát, hogy persze, máshogy nem is lehetett volna.

Hiper-szuper modern építészet...

Aki valamennyire ismeri az indoeurópai nyelvek történetét, tudhatja, hogy az ógörögben az egyik legjellegzetesebb hangváltozás az indoeurópai szókezdő és magánhangzók közötti */s/ > /h/-vá alakulása (amely aztán ugyanarra a sorsra jutott, mint latin /h/: nyom nélkül eltűnt). Erre számos példát lehetne hozni, de elég, ha a csak számneveket nézzük (általában a tőszámnevek nagyon hasznosak az összehasonlító nyelvészetben, mivel a legalapvetőbb szókincshez tartoznak, és csak nagyon ritkán jövevényszavak): lat. sex : gör. ἕξ, héx (ma έξι, éxi) ’hat’; lat. septem : gör. ἑπτά, heptá (ma επτά, eptá) ’hét’ (amely mellesleg a magyarban is indoeurópai jövevényszó).

Mindezen adatokból rögtön teljesen kézenfekvőnek tűnne, hogy akkor a super : ὑπέρ (hüpér) is idetartozik (főleg, ha a szintén ismert indoeurópai */u/ > görög /ü/ > /i/ változást is figyelembe vesszük). Ám ekkor jönnek a germánok, akik máris romba döntik a meggyőződésünket. Az angol over és a német über tudniillik arról tanúskodnak, hogy az alapnyelvi alak elején feltehetően semmilyen mássalhangzó nem volt, így a latin s- és az ógörög h- valószínűleg egymástól független újítás.

Egyes források szerint a latin super elején lévő s- az indoeurópai *eks- ’ki-’ előtagból származik, vagyis ez esetben a görög [h-] szorul magyarázatra (figyelemmel a szanszkrit upari alakra is). Az ok pedig egyszerűen fonotaktikai: az ógörögben minden /ü/-vel kezdődő szót „erős hehezettel” ejtettek, azaz valójában [ü]-vel nem is kezdődhetett szó, csak [hü]-vel (attól függetlenül, hogy volt-e eredetileg egyéb mássalhangzó az elején vagy sem). Mindenesetre több forrás is úgy tartja, hogy az indoeurópai alak az *uperi. Elképzelhető persze, hogy létezett a tőnek egy *super(i) változata is, már az alapnyelv felbomlása után, amelyből a latin szó származik, de erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték.

A segítségért köszönet Dr. Szigetvári Péter és Dr. Kálmán László nyelvészeknek.

2016. június 25., szombat

Az ebéd nem is ebéd?

Egy facebookos írásunkban a spanyol almorzar ige eredetével foglalkoztunk. Olvasónk, Brigitta, aki hosszú ideje él Spanyolország északi felén, így sok tapasztalattal rendelkezik a hétköznapi nyelvet illetően, hozzászólásában azt kifogásolta, hogy ezt miért ’ebédel’-nek fordítják, amikor valójában nem is azt jelenti (pedig jól tudjuk, hogy itt így tanítják). Megkértük, hogy fejtse ki bővebben is az észrevételét, amelyből az alábbiakban idézek (szerkesztett formában):
Az almuerzo az általában délben bekapott falatot jelent. Ritkán használjak és csakis ebben az értelemben. Nem áll több fogásból, mint az ebéd. Az ebéd az kettő után, háromkor van, több fogasból áll és azt mondják: comer...
Brigittának teljesen igaza van: az almuerzo eredetileg valóban csak azt jelenti, hogy ’harapnivaló, reggeli, tízórai’ (< beszélt lat. *ADMŎRDIUM < ADMŎRDEO ’beleharap’ – az al- arabból való származtatása nem megalapozott) és a DRAE 22. kiadásában (2001) még ez szerepelt első jelentésként (Comida que se toma por la mañana ’Étel, melyet reggel/délelőtt fogyasztanak); a 23. kiadásban (2014) viszont első helyen már az ’ebéd’ (Comida del mediodía o primeras horas de la tarde ’Déli vagy kora délutáni étkezés’) jelentésben tűnik fel, s csak a második a ’reggeli/tízórai’.

¿Almuerzo o comida?Ebéd Tízórai vagy ebéd?

Egy kis kutatásból az is kiderül, hogy használata meglehetősen nyelvjárásfüggő: úgy néz ki, hogy míg Észak-Spanyolországban továbbra is az eredeti, ’dél(előtt)i harapnivaló’ jelentésben él a köznyelvben (ugyanebben a jelentésben használatos még a kötetlen nyelvben a tentempié [< tente en pie ’maradj talpon’] és a piscolabis is), máshol – pl. Andalúziában és Dél-Amerikában – ’ebéd’ értelemben használják (ami ezek szerint már egy jelentésbővülés eredménye). Ugyanez derül ki a spanyol Wikipedia szócikkéből is, és a kérdést már a WordReference.com nyelvi fórumon is részletesen megvitatták.

Általánosságban – úgy Spanyolországban, mint Latin-Amerikában – ott, ahol az almuerzo nem ’ebéd’ (vagy nem is használják ezt a szót), a comer (< lat. COMÉDĔRE) ’eszik’ és comida ’étel, étkezés’ szavak használatosak ’ebédel’ és ’ebéd’ jelentésben is; valószínűleg azért, mert evés alatt általában a napi fő étkezést értik. Ebben csak az lehet zavaró, hogy a comer alapvető jelentése ’eszik’, és enni persze máskor is szoktak az emberek. Ugyanakkor a reggelire és a vacsorára külön szavak vannak: desayuno ’reggeli’ és desayunar (< des- ’nem’ + lat. IEIŪNĀRE ’böjtöl’) ’reggelizik’, illetve cena (< lat. CĒNA) ’vacsora’ és cenar (< lat. CĒNĀRE) ’vacsorázik’. Így elkerülhető a félreértés, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy ¿Qué vas a comer hoy? vagy ¿Qué has comido? (bármiféle egyértelműsítés nélkül), minden bizonnyal az ebédre gondol.

Érdekesség még a végére, hogy Mexikóban például, egyes beszélőknél, az almuerzo éppen a desayuno, azaz a ’reggeli’ szinonimájaként használatos. Ez a szó tehát kezdetben tényleg nem jelenthetett mást, mint némi harapnivalót, amelyet még dél előtt fogyasztanak.

2016. június 11., szombat

Harmatos permet

Rocío Muñoz Morales, spanyol színésznő (Forrás)
A különleges hangzású Rocío egyike azon ritka spanyol női neveknek, amelyek -o végződésűek – ezen és a Rosario néven kívül hirtelen más nem is jutna eszembe (persze ha valaki tud még többet, hozzászólásban segíthet). Aki esetleg nem tudná, az andalúziai születésű név jelentése ’harmat’, és leginkább Spanyolországban elterjedt. Ami miatt viszont foglalkozunk vele, az az eredete.

A latinban létezett egy RŌSCĬDUS, acc. -U(M) ’harmatos, nedves’ melléknév: ez a RŌS, RŌRIS ’harmat’ főnév származéka, amelyből fonetikailag a legegyszerűbb lenne levezetni. Azonban ezzel van egy kis probléma – méghozzá a hangsúlyozása. Ez a szó ugyanis harmadéles volt, ami a spanyolban szabályosan *rocio alakot eredményezett volna – vö. FLÁCCĬDU > lacio ’lágy, gyenge, hervadt; [hajról] egyenes, sima’; LÍMPĬDU > limpio ’tiszta’ (a névszók hangsúlyának helye jellemzően nem szokott megváltozni, a különös elbírálású eseteket kiéve).

A másik pedig, hogy megvan ennek a latin melléknévnek a spanyol folytatója, a nem teljesen szabályos rucio, -a alakban, amely viszont ’szürkés szőrű, őszes [állat]’ jelentésben él tovább (a spanyoloknak leginkább Sancho Panza szamara jut róla eszébe). Ez jelentésátvitellel keletkezhetett a harmatcseppekkel vagy zúzmarával borított felület őszülő, „mákos” hajhoz való hasonlítása révén.

Harmatcseppek növényen

Ha már kellőképpen kiveséztük, hogy a rocío miért nem jöhet a fenti a latin szóból, akkor nézzük meg, honnan is jön. Annyira távol azért mégsem vagyunk a RŌSCĬDUS-szal, ugyanis az etimológusok szerint léteznie kellett a beszélt latinban egy belőle származó *ROSCĬDĀRE igének, amely a spanyol rociar (rocío, rocié, rociado) ’permetez’ forrása volt. A rocío pedig nem más, mint az ebből képzett főnév (ez amúgy teljesen bevett képzésmód a spanyolban, vö. desafiardesafío, enviarenvío stb.).

Vagyis röviden: volt egy ’harmatos’ jelentésű latin melléknév, amelyből lett egy ’permetez’ jelentésű spanyol ige, abból pedig keletkezett egy ’harmat, permet’ jelentésű főnév! – Hát, néha kicsit bonyolult az élet. ;-) Ez egyébként azt is megmagyarázza, hogy miért hímnemű főnév a női név forrása (amely női névként természetesen nőnemű!), hiszen ha már a latinból is női névként terjedt volna el, akkor minden bizonnyal nőnemű alakból származna (habár ebben sem lehetünk teljesen biztosak).

Felhasznált források

2016. június 4., szombat

Vuélveme a querer – Szeress újra

Thalía (Forrás: ThaliaSource.net / Mariel Gutierrez)
Május elején jelent meg a népszerű mexikói énekesnő, Thalía legújabb popalbuma, a Latina. Ennek egyik jelképes dala a Vuélveme a querer című rockballada, amely magyarra kb. úgy fordítható, hogy ’Szeress újra’. A dalcím egyúttal kiváló példa egy mondattani jelenségre, méghozzá arra, hogy a segédigés szerkezetekben a főigéhez tartozó hangsúlytalan névmás állhat a segédige mellett is. (Segédigének mindig azt az igét nevezzük egy körülíró szerkezetben, amelyik ragozott alakban áll, a főige pedig valamilyen igenév formájában.)

A volver a + inf. körülírásban a ’visszatér, megfordul’ jelentésű volver (vuelvo, volví, vuelto; < lat. VŎLVĒRE) segédigeként azt fejezi ki, hogy valaki ’újból/ismét csinál’ valamit vagy ’újból/ismét történik’ valami (történetileg ’visszatér csinálni valamit’). A vuélveme a querer kifejezésben egyértelmű, hogy a tárgyesetű névmás, a me ’engem’ a querer ’szeret’ bővítménye, amely egyértelműbbé válik, ha a vuelve a quererme formában mondjuk. Valamiért, főleg a latin-amerikai spanyolban, a névmás szeret ilyenkor inkább a segédige mellé szegődni – pl. valamivel gyakoribb a me tengo que ir, mint a tengo que irme az ’el kell mennem’ kifejezésben, amelyben az irse ’elmegy’ pronominális ige szerepel.

Mindez jól mutatja, hogy a hangsúlytalan névmás viszonylag szabadon mozoghat a mondatban, vagyis nincs olyan megkötés, hogy kizárólag azzal az igével állhat, amelynek bővítménye – az egyetlen kötöttség csupán, hogy igével vagy igenévvel kell állnia (ezért nevezik igei simulószónak). Vannak azonban olyan esetek, amikor a nyelvi szokás ezt a szabadságot korlátozza. Ez akkor igaz, amikor a névmás „vándorlása” vagy félreértést okozna, vagy egyszerűen „nem hangzik jól”.

(Forrás: ThaliaSource.net / Mariel Gutierrez)
Az egyik ilyen tipikus eset, amikor a segédige pronominális; ilyenkor a névmás nem kerülhet a főige mögé. Például a se puso a llorar ’sírva fakadt’ kifejezés segédigéje a ponerse, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy *puso a llorarse. A személytelen kifejezésekben ugyanakkor nem szokás a névmást a segédige elé rakni, így pl. az hay que decírselo ’meg kell mondani neki(k)’ jobban hangzik, mint a se lo hay que decir. Szintén nem lehetséges a segédige elé tenni a névmást az olyan kifejezésekben, amelyekben a főige tárgyas és a mondat alanya: pl. Parecía entenderlo (nem *Lo parecía entender) ’Úgy tűnt, hogy érti’; Conviene intentarlo (nem *Lo conviene intentar) ’Illik megpróbálni’; Importa denunciarlo (nem *Lo importa denunciar) ’Fontos feljelenteni’ stb.

Akkor sem túl elterjedt a segédige előtti névmás, ha az vélelmet, félelmet, kívánságot, értesülést fejez ki: Cree haberlo guardado (inkább, mint Lo cree haber guardado) ’Úgy hiszi, hogy eltette’; Prefiero ignorarte (inkább, mint Te prefiero ignorar) ’Inkább nem veszek rólad tudomást’; Deseo irme (inkább, mint Me deseo ir) ’El kívánok menni’; Negó saberlo (természetesebb, mint a Lo negó saber) ’Tagadta, hogy tudja’ stb. Mindez valószínűleg a kifejezést alkotó igék „tartalmasságával” van összefüggésben: ugyanis minél „tartalmasabb” jelentésű – vagyis minél kevésbé „segédigeszerű” – a segédige szerepében álló ige, annál furcsábban hat a nem hozzá tartozó névmás előrehozása.

Eddig tartott az érdemi/nyelvtani rész, most pedig lássuk a dalt – szokásunkhoz híven szöveggel és fordítással (a videoklip alatt), a végén pedig egy kis kommentár.


Vuélveme a quererSzeress újra
Vuélveme a querer
Yo solo pido tiempo para hablar
Mentirse por orgullo no está bien
Juramos no rendirnos sin luchar
Szeress újra
Én csak időt kérek, hogy megbeszéljük
Büszkeségből hazudni nem jó
Megesküdtünk, nem adjuk fel harc nélkül
Vuélveme a querer
No quieras esconderte la verdad
Herirse por amor nunca es perder
Y amar es, ser capaz, con la verdad
Szeress újra
Ne akard elrejteni az igazságot magadnak
Szerelemtől megbántódni sosem veszteség
S a szeretet képes megbirkózni az igazsággal
Vuélveme a querer
Yo solo te prometo darte amor
Por dentro sabes que esto no está bien
Te juro que conmigo estás mejor
Szeress újra
Én csak azt ígérem, szeretetet adok neked
Belül tudod, hogy ez nincs rendben
Esküszöm neked, jobban jársz velem
Vuélveme a querer
Aún quedan mil canciones por cantar
Tenemos muchas cosas que aprender
La vida va a enseñarnos a volar
Szeress újra
Még ezer dal vár eléneklésre
Sok dolgot kell megtanulnunk
Az élet majd megtanít szárnyalni minket
Vuélveme a querer
Entiende que ya sé pedir perdón
Perdóname, que todo va a estar bien
Y yo voy a sanar tu corazón
Szeress újra
Értsd meg, már tudok bocsánatot kérni
Bocsáss meg nekem, minden rendben lesz
S én majd meggyógyítom a szíved
Vuélveme a querer
Si lloro, no es por culpa, es por amor
Fui ciega, pero ya lo puedo ver
Que amar nunca se rima con dolor
Szeress újra
Ha sírok, nem bánat, hanem szerelem miatt
Vak voltam, de már láthatom
Hogy szeretni sosem rímel a fájdalommal

A szövegben általánosságban nincs semmi olyasmi, ami magyarázatra szorulna, viszont a második versszak utolsó sora mellett mégsem lehet elmenni szó nélkül. Bár nyelvtanilag kifogástalan, őszintén szólva kész feladványnak bizonyult megfejteni a mondanivalóját – lehet, hogy költőinek szánt, de annál inkább szerencsétlenül elsült, nehezen értelmezhető hasonlat; végül néhány anyanyelvi ismerőssel konzultálva talán sikerült találni rá egy vállalható fordítást. (Persze ha valaki szerint nagyon mellélőttem, természetesen nyitott vagyok bármilyen jobb ötletre.)

Mentségemre legyen mondva, hogy ez a mondat azért még rajtuk is kifogott:
Sigo no aceptando esa frase en la canción, es muy rara, aunque captas la idea, no es como una forma fácil de hablar, es más, nadie diría eso.
„Továbbra sem fogadom el ezt a mondatot a dalban, bár felfogod a mondanivalóját, nem egy egyszerű kifejezésmód, sőt, senki nem mondana ilyet” – fogalmazott egy mexikói lány. Ilyenkor mindig felmerül a (költői) kérdés, hogy a „költői szabadság” alkalmazásának meddig van értelme...


Még egy kis ízelítő az albumról – a bemutatkozó dal videoklipje

Mindenesetre a Latina albumot (amelybe itt bele is lehet hallgatni) ajánljuk mindenkinek, akinek bejön a hagyományos latin zene és a modern stílusok – mint például a reguetón – ötvözete.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

2016. május 28., szombat

A megmurdel és a spanyol morir

Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):
Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered?
Vagyis a megmurdál kifejezés
Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras ’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlen műve is.

Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz!¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)

Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel ’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.

A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelvi MŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ – vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati > *mərədi alakon keresztül – a romani merel ’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel ’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel ’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā ’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlas tövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsa mordan, murdan ’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.


Mindenről a perzsák tehetnek – akik ráadásul spanyolul énekelnek!

Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál – igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti > *-di > -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).

(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)

Felhasznált források

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László és Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.
__________
* Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud- > mūl-, a perzsában pedig murd- lett.

2016. május 21., szombat

Az ir a + infinitivo szerkezetről

A spanyolban a „jövő idejű” (később leírom, miért idézőjelesen) cselekvést vagy történést alapvetően kétféleképpen fejezhetjük ki. Egyrészt a kijelentő mód jövő idejével (futuro simple), amelyet nyelvészeti leírásokban neveznek „szintetikus jövő”-nek (futuro sintético) is (pl. cantaré ’énekelni fogok’). Egy másik módja pedig a jól ismert igei körülíró szerkezet, az ir ’megy’ + a [célhatározói elöljáró] + főnévi igenév (pl. voy a cantar – eredetileg: ’megyek/készülök énekelni’; a továbbiakban: „ir a + inf. szerkezet”), amelyet „analitikus” (futuro analítico) vagy „körülírásos jövő”-nek (futuro perifrástico) is neveznek a leíró nyelvtanok (mindkét elnevezés lényegében arra utal, hogy a kifejezés több szóból álló szerkezet, szemben a szintetikussal, ami azt jelenti, hogy egyetlen szóból áll).

Történeti érdekesség, hogy valójában a szintetikus jövő idő is eredetileg körülíró szerkezet volt (a latin jövő idejű ragozás ugyanis még az újlatin nyelvek kialakulása előtt kiveszett a beszédből, így egyik mai nyelvváltozatban sincs nyoma*), méghozzá a CANTĀRE HÁBEO ’énekelnem kell’ > cantar he típusú körülírás összevonásából keletkezett. A mai beszélők természetesen már nem érzik, hogy a cantaré valamikor cantar he volt – ehhez hasonló ma az he de cantar –, a középkori spanyolban azonban ez még nagyon is élt ebben a formában: pl. a Cid-beli doblarvos he la soldada ’megduplázom a fizetséged’ ma úgy hangzik, te doblaré la soldada.

¿Adónde va a volar? – Hová fog repülni?

Térjünk vissza az ir a + inf. szerkezetre. A szintetikus jövőtől ez abban különbözik, hogy a cselekvés vagy történés a közlés időpontjától számítva többé-kevésbé rövid időn belül be fog következni: pl. Vas a tener miles de problemas ’Számtalan problémád lesz [ebből]’; illetve nagyon gyakran a közlő szándékát vagy intelmét is kifejezi: Te voy a leer una carta ’Felolvasok neked [mindjárt] egy levelet’; Para empezar, vas a sentarte como un niño bueno ’Először is, szépen leülsz, mint egy jó gyerek’. Főleg múlt időben használva, nem várt vagy nem kívánt eseményt is kifejezhet: El asunto fue a salir por donde menos se esperaba ’Az ügy aztán ott bukott ki, ahol a legkevésbé várták’. (Az ir egyike a két legerősebben rendhagyó, ún. szuppletív – több tövet használó – igének, ragozása itt látható.)

Itt most álljunk meg egy kicsit, és gondolkozzunk el az előző példamondaton! A múlt időben álló segédige nyilván nem fejezhet ki jövő időt, és pontosan ezért tettem idézőjelbe az elején a „jövő idejű” cselekvést. Valójában ez a körülíró szerkezet (a condicional simple-hez hasonlóan) utóidejűséget fejez ki, azaz, hogy valamilyen esemény rövid időn belüli bekövetkezése várható – függetlenül attól, hogy az a jelenben, a múltban vagy a jövőben értendő-e.

Nagyon gyakran találkozhatunk olyan kifejezésekkel is (és sokszor kérdezik is nyelvtanulók, hogy pontosan mit jelentenek), amelyekben a segédigeként álló ir folyamatos múltja szerepel: Ya iba a escribir este artículo. ’Már készültem megírni ezt a cikket.’ Iba a salir de casa cuando me llamaste. ’Éppen készültem elmenni otthonról, amikor felhívtál.’ Az ir a + inf. szerkezetben az imperfecto tehát olyan eseményt fejez ki, melynek bekövetkezése a múltban várható vagy szándékolt volt.

__________
* A latin jövő idő egyetlen foszlánya a spanyolban a létige eres ’vagy’ (< lat. eris ’leszel’) alakja, amely valószínűleg azért váltotta fel az eredeti es ’vagy’ alakot, hogy ne essen egybe a harmadik személyű es ’van’ (< lat. est) formával.

2016. május 14., szombat

¡Caramba! Spanyolországban nincs is ilyen?

Még női fehérnemű is létezik ilyen néven!
Olvasóink gyakran tesznek fel spanyol nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, észrevételeket, leginkább az egyes területek eltérő nyelvhasználatával kapcsolatosan. Ezúttal Andrásnak köszönhetjük az alábbit, amely a Facebookon érkezett (szerkesztett formában idézem):
[...] azt, hogy Caramba! ’A mindenit!’ stb., az vajon csak Latin-Amerikában használatos? Elvileg Spanyolországban nem. [...] A spanyoltanárnőm nem volt benne biztos, ő ezt soha nem hallotta Spanyolországban.
Azt, hogy András spanyoltanára ezt soha nem hallotta Spanyolországban, mi sem vitathatjuk, biztosan úgy is van. Azonban legyünk óvatosak, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, miszerint az, hogy valaki valamit nem hallott valahol, még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem használja senki.

Mivel nem élek Spanyolországban, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ugyanakkor a 21. századi spanyol korpusz (CORPES) adatai nem látszanak alátámasztani olvasónk információját. Az alábbi ábrán lévő statisztikából látható, hogy a caramba összesen 587 alkalommal fordul elő 329 dokumentumban, és a legtöbb találat éppen Spanyolországból való. Sőt, még ha az ún. normalizált gyakoriságot (frecuencia normalizada) is nézzük (amely az összes találat egymillió szóra arányosított számát jelenti), akkor sem sokkal ritkább a kifejezés előfordulása, mint máshol. Az igaz, hogy kissé irodalminak, vagy inkább puristának – ha lehet rá ezt mondani – tűnik, még számomra is. Talán azért van ez így, mert a caramba nem más, mint a beszélt nyelvre sokkal inkább jellemző carajo ’fasz’ eufemizmusa (szépítése), ahogy a feltehetően vele azonos eredetű caray is.

(Forrás: RAE CORPES, 2016. 02. 14.)

Maga a szócsalád – vagyis a car(á)- tő – eredete bizonytalan (de az biztos, hogy nincs köze a cara ’arc’, sem a caracol ’csiga’ szavakhoz). Azonban a megfelelői valamennyi félszigeti újlatin nyelvben megtalálhatóak (ld. kat. carall, port. caralho, gal. carallo) azonos jelentésben, melyeknek hangalakjából ítélve kétségtelenül latin eredetű. Az etimológiai források egy része egy beszélt nyelvi latin *CARÁCŬLU formára vezeti vissza, amely ugyanakkor a görög χάραξ [kʰáraksz] ’bot, karó’ kicsinyítő képzős átvétele lenne a latinban. Coromines (DCELE I., 1954: 668) azonban elveti ezt a lehetőséget, és inkább a latin CÁRĔRE ’fésül’ igéből származtatja (nem tévesztendő össze a CARĒRE ’híján van, nincs neki’ igével; vö. sp. carecer), melynek a népnyelvben ’közösül’ jelentése is lehetett (vö. magyar kefél ’közösül’).

Felhasznált források

2016. április 30., szombat

Tanta incertidumbre

Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre ’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.

A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre ’ember/férfi’, nombre ’név’, cumbre ’csúcs’, timbre ’csengő’ stb.

Incertidumbre... en la bruma

Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában már rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre ’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre ’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre ’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre ’jámborság’, muchedumbre ’sokaság’, pesadumbre ’bánat, bosszúság’, podredumbre ’romlottság’, reciedumbre ’erény, erősség’, salsedumbre ’sósság’, servidumbre ’szolgaság’, valamint soledumbre ’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbre és a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.

S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud ’magasság’, multitud ’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csodába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont valami olyasmit várnánk, hogy *-dudne > *-dudre, esetleg még *-dunde, de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.

Muchedumbre de gente

Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] gyengülés (elhasonulás) eredménye* –, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója. És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne > -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy a -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE – elhasonulás vagy analógiás hatás miatt. (Talán még az is elképzelhető lenne, hogy a -TŪDĬNE előbb *-dundre lett – a prenazalizációra több példa is van a spanyol történetében –, majd elhasonulással/analógiával -dumbre.)

Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely Coromines szerint korábbról dokumentált costumne (1127), sőt, costudne (!) alakban is – habár az utóbbira a CORDE-ban egyetlen találat sincs, így Coromines állítása nem igazolható (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett pánromán változásnak tűnik – vö. port. és ol. costume, szárd costúmene –, vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, az az, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.

Felhasznált források

__________
* Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett például a franciában is a latin CÁMĔRA ~ CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.)